SELYEMZSINÓR

Heverni nem hevertél
csak tettél cselekedtél
kibúvót nem kerestél
csak tettél cselekedtél
reggel már arra keltél
mi lesz ha besiettél
napközben idementél
napközben odamentél
gyakorta útra keltél
dolgozni várt a reptér
ha messzi útra keltél

Mint aki már csak úgy él
családi tűzhelyünknél
akár egy idegen fél
lettél már olyan testvér
messzibb az idegennél
a ködbe tűnt gyerek férj
a ködben integettél

Ha itthon legörnyedtél
minthogyha elernyednél
csak szemre ücsörögtél
sokakra rácsörögtél
de akkor sem csevegtél
díjat meg pénzt szereztél
mint aki föl sem eszmél
minden mást letepertél

Aki vagy nem lehettél
névtelen szolga lettél
nem volt csak egyetlen cél
amit előtte kezdtél
megtört a kezdeteknél

Mert szolgálni szegődtél
egy mágneses erőtér
kis reszeléke lettél
hűbb voltál mindeneknél
hűbb voltál mint a testvér
mert az aki hű úgy él
hogy hűbb a hűségesnél

Magadnak nem szereztél
csak másoknak szereztél
lakásod most se kastély
estélyed most se estély
az este úgy szemerkél
az asztalon üres tál
de tisztának maradtál

A művet befejezted
egy új mű lesz a kezdet
az esti szürkületnél
dereng egy cella szentély
ahol egy könyvbe dőlvén
szavakkal bíbelődnél
mert ilyesmit reméltél
az alkonyati fénynél

De más este az estély
rosszabb est mindeneknél
a jog már nem jog többé
átírva mindörökké

Szultánok szokása volt
küldeni selyemzsinórt
küldik a selyemzsinórt
a meghalni fúlni jót

Hisz mit is érdemelnél
ha már így lépre mentél
jutalmad olyan estély
ahol te mit keresnél
a díjad üres persely
a hűség így veszett el
a hihetetlen felszél
süvít az életednél

A RÉGI SZÉP IDŐK

Hol van a régi szerkesztőség?
Az árkus, a ténta?
Hol, aki eljött üstökösként,
a vézna poéta?

Hol van a kávéház, a Pilvax?
Hol a divatlapok?
Obernyik, Degré, Pákh, az ifjak?
A fortélyos Vahot?

Hol csevegnek, ha iszogatnak,
ha napjukból telik?
Hol rostálják az irodalmat,
a szalon verseit?

Hol a jövendő fénye, népe?
Hol a forradalom?
Hol van Arany és Toldi képe,
mely ikercsillagon?

Kik vállon hordták, a diákok?
A most meg a soha?
Hol nézett szerte, aki látott?
És hol volt a haza?

Hol van két szava, az a kettő:
szabadság, szerelem?
Mindegy, hogy bronz vagy kifeslett kő,
nekünk már idegen.

A régi szép időket élném,
a mai veszve van.
Lehetnék költő, azt remélném,
időtlen, kortalan.

A VÉR ÉDESSÉGE

Túl édes a vérem,
édeni, pedig
nem élek kenyéren,
az is édesít.

Nem tudom, mi történt,
mit művel a test,
zsarnokian, önként
jön ez a kereszt.
Simán az öregség
ördögi csele?
Hogy már múlni tessék,
itt az ideje?

És már kicselezni
sehogy sem lehet?
Volt életem, ennyi,
éltem eleget?

Szememnek romlása
közelít felém,
lábam rothadása
bűzhödik belém?

Vakon tapogatnám
(láttam, hogy milyen)
betevő falatkám
mindig rossz helyen?

Katonákat tesznek
tányéromra majd?
A sötétben veszteg
hallgatom a zajt?

És hiába lesném
titkon kebledet,
tekintetem elmém
játékán lebeg?

Te, aki szemérmes
vagy, most ezután
nyugodtan vetkőzhetsz,
nem kell paraván?

Magas vércukorszint
ilyesmit jelez.
Testem, a rossz mócsing
rémessége ez.
Minden mozdulattal
édesebb a lét,
a hulla is azzal
veszi kezdetét.

Édes hullaszagban
oszlik a tetem,
tehát oszlom lassan,
kínkeservesen.
A vérem az édes,
nyálam keserű,
a vér az epéhez
kevergő nedű.

Látok fönt az égen
olyan keselyűt,
melytől lebegésem
egyre keserűbb.

A torkomban csapdos
az a keselyű,
csúnya csőre vaskos,
dögleheletű.

A keserűségre
hol a készülék,
hogy bennünk megmérje
pontos erejét?

És amit meg kéne
mérnie, magunk,
mutatja-e mérce,
hányadán vagyunk?

Hol a digitális
világ műszere
megmutatni máris,
mi a hű jele?

Jó mérce, minőség,
harmónia, kedv
kéne, hogy betöltsék
testem-lelkemet.

Naponta ne mérjem,
ami most vagyok,
tudatlanom, végem
rajtam is kifog.