Nova Eszter – A demokratikus konszolidáció fogalmai és dilemmái

I. Mit konszolidálunk?

„Arra jutott… hogy a gyerek szimbolikus tökéletlenség, mint egy anyajegy, vagy az elhízás, amitől ott is labdába rúghat az ember, ahol különben nem lett volna semmi esélye. Lehet, hogy a gyerekek demokratizálják a szép, egyedülálló nőket.”1

A demokrácia túlfeszített fogalom. Ha például a fenti idézetből indulunk ki, a demokratizálás csökkenti valaminek az értékét, így azok számára is elérhetővé válik, akik eredeti fényében nem juthattak volna hozzá. Természetesen nem érdemes messzemenő következtetéseket levonni a szó köznapi alkalmazásából. A vizsgálódást azonban mindenképpen a demokrácia különféle értelmezéseinél kell kezdeni, mivel a fogalom igen nagy politikai felhajtóerővel bír.

Elsőként kitérek a demokrácia „negatív” definíciójára, amely a demokratikus átalakulások idején még elégségesnek tűnik. Ezután a demokrácia minimális definíciója következik, amely leegyszerűsítve csak az eljárásra, a választások meglétére terjed ki. Végül pedig megkísérlem bemutatni a demokrácia harmadik, legteljesebb megközelítését, amelyet liberális demokráciaként fogok emlegetni. A liberális demokrácia megértése azért fontos, mert a konszolidáció idején már láthatóan nem elégséges a demokrácia minimális definíciója és a választásokon túl az alkotmányos liberalizmus és a köztársasági berendezkedés kritériumait is figyelembe kell venni.

A tranzitológia számára a demokrácia egyszerűen a diktatúra valamilyen formájának a hiánya, ezzel a negatív definícióval kicsit leegyszerűsítve meg lehet kerülni a demokrácia definíciójának kérdését. A demokratikus átmenet idején kis túlzással még az is megteszi, hogy a régi rendszer hibáit, vagyis a demokrácia negatív definícióját használjuk fogódzóként. A demokrácia kialakítása ekkor egy másolásos, utánzó fejlődést jelent, amikor bőven van még mit átvenni demokratikus országok példájából. Ám ha a konszolidáció kérdése kerül napirendre, már nem ennyire egyszerű eltekinteni a demokrácia különböző definíciói közti különbségektől.

Ha szigorúan vesszük a kategorizálás kérdését, minden ma létező demokratikus berendezkedés különböző. David Collier és Steven Levitsky 150, a demokráciáról szóló tanulmány elemzése során mintegy 550 változatot különböztetett meg. (Diamond 1999:8) Huntington megfogalmazásával élve Dánia és Kína között a demokratikus – nem demokratikus tengelyen felrajzolva valószínűleg a normál eloszlás görbéjét kapnánk. (Huntington 1996:10) Még a nyugati demokráciák körében sincs két egyforma politikai és alkotmányos berendezkedés. Az egyes demokráciák esetében is különböző az államforma, a pártrendszer, az etnikai és vallási háttér, nem is beszélve a történelmi előzményekről. Így egy fiatal demokrácia politikai elitje kis túlzással bármilyen intézményes megoldáshoz találhat nemzetközi példát és egyben hivatkozási alapot.

A demokrácia definíciói többféleképpen csoportosíthatók. Egyrészt léteznek univerzális, minden kultúrkörre vonatkozó, illetve partikulárisabb definíciók. Másrészt a fogalom értéktelítettsége mentén megkülönböztethetünk leíró, illetve értékalapú meghatározásokat. A leíró definíciókra példa Schumpeter illetve Robert Dahl meghatározása, de ide sorolható Martin Seymour Lipset, Juan Linz és Alfred Stepan definíciója is. Az értékalapú, vagy normatív definíciót például Francis Fukuyama illetve Samuel Huntington alkalmazza. (Hudecz 2007) Phillippe Schmitter megközelítésében pedig egyszerűen azt az országot nevezzük demokráciának, amely annak tartja magát, és más demokráciák is annak tartják – annak összes lehetséges hibájával együtt.<2 A definíciónak ugyanakkor van időbeli dimenziója is, hívja fel a figyelmet Schmitter. A nyugati típusú demokráciák ugyanis radikálisan átalakultak a történelmük során, miközben továbbra is ugyanúgy hívjuk őket. Túlléptek mind a méret kérdésén (már nemcsak városállami keretek között értelmezzük a demokráciát, hanem országos szinten), a választójog radikális kibővítésén és a kormány feladatainak radikális kiterjesztésén is (az ország védelmén és a rendfenntartáson túl kialakultak regulációs, redisztributív és jóléti funkciók is). (Schmitter 2010:2–3) Mindezt a társadalmi igényre reagálva tették. Az önkorrekció és adaptív készség a demokráciák talán legpozitívabb tulajdonsága.

A demokrácia leíró vagy minimális definíciója

„Ahhoz, hogy a demokráciát vagy bármilyen egyéb jelenséget meg tudjuk vitatni, előbb mindenképp szükséges definiálni” – írja Martin Lipset 1959–ben. „…a demokráciát (összetett társadalmakban) úgy lehet definiálni, mint politikai rendszert, amely rendszeres lehetőséget biztosít a kormányzó hivatalnokok lecserélésére.” (Lipset 1959:70–71). Ezzel Lipset átvette a demokrácia procedurális megközelítését. A demokrácia definíciójának minimalista meghatározása Schumpetertől ered mely szerint „a politikai döntéseket úgy hozzák, hogy egyének versengenek az emberek szavazataiért.” (Schumpeter, idézi Diamond, 1999:8) Ez a választási demokrácia. Itt nem hangsúlyos a szólásszabadság és a véleménynyilvánítás szabadsága, bár értelemszerűen léteznie kell valamilyen formában.

Lipset a szociológia és a viselkedéskutatás szempontjából közelítette meg a demokráciát, amely ezen túl „olyan társadalmi mechanizmus, amely az ellenérdekelt érdekcsoportok közötti társadalmi döntéshozatal problémáját hivatott megoldani, és amelyben a lakosság lehető legnagyobb részének befolyásolási lehetősége van a politikai pozíciókért versengő jelöltek közötti választáson keresztül”. (Lipset 1959:71) Ehhez két feltételnek kell teljesülnie. Egyrészt szükség van egy alkotmányra vagy politikai szabályrendszerre, amely lefekteti a versengés alapelveit, ezáltal legitimálja a procedúrát (political formula). Másrészt léteznie kell a hatalmon lévő politikai eliten kívül egy legitim alternatív csoportnak, amelynek nem elhanyagolható esélye van a hatalom megszerzésére.

A minimális definícióval egyetért Adam Przeworski is. „A demokrácia az a politikai rendszer, amelyben a pártok választásokon veszítenek.” (Przeworski 1991:10) Vannak ugyan intézményi különbségek, de a demokráciák alapvető tulajdonsága az érdekek, értékek és vélemények periodikusan ismétlődő, szabályozott versengése a vereség lehetőségével.

Liberális demokrácia

Mások épp ezt nevezik választási tévedésnek (electoral fallacy), amelynek két dimenziója az ellenzék létezése, illetve a választásokon alvó részvétel. Az elsőhöz a rendszeres és tiszta választások megléte, míg az utóbbihoz a gyakorlatilag univerzális választójog elengedhetetlen. A demokrácia egyik legelterjedtebb definíciója Robert Dahl után a poliarchia: állampolgárok politikai jogai, plusz tiszta, versengő és inkluzív választások. A poliarchia a liberális demokráciákkal rokon a fogalom.

A választások tényéhez jön még tehát a polgári szabadságjogok (civil liberties) intézménye, ami elsősorban a szólásszabadságot, az ellenvélemény hangoztatásának szabadságát, a szervezetalapítás és gyülekezés szabadságát és alternatív információforrások létét, vagyis lényegében a sajtószabadságot jelenti. (Diamond 1999) Ennek megfelelően a Freedom House 1972 óta létező éves listáján a liberális demokráciák száma és aránya egyaránt növekvő tendenciát mutat, bár ez a növekedés messze nem olyan lenyűgöző, mint a választási demokráciáké. (Diamond 1999)

A szabad és tisztességes választások hiánya csak egyetlen a lehetséges hiányosságok közül, de még nem jelent automatikusan diktatúrát. Egy idő után ugyanakkor mindig szükségessé válik a választás. Egy választott kormánytól többet eltűrnek a választók, mint egy nem választottól. Mindent összevetve az univerzális választójogon alapuló a többségi választás talán a liberális demokráciák legkisebb erénye. „Ha egy demokrácia nem tartja fenn a szabadságot és a jog uralmát, sovány vigasz, hogy azért demokrácia.” (Zakaria 1997:8) A demokrácia rohamosan terjed, miközben az alkotmányos liberalizmus visszaszorulóban van, állapította meg Fareed Zakaria 1997–ben. A demokrácia számára sem csupán a szabad és tisztességes választásokat jelentette. A választásokon túl egy liberális demokráciának legalább még egy komponenssel kell rendelkeznie: az alkotmányos liberalizmus elemeivel. Az alkotmányos liberalizmuson Zakaria azt érti, hogy garantált a jogállamiság, a hatalmi ágak szétválasztása, és szavatoltak a politikai alapjogok (gyülekezési jog, szólás- és vallásszabadság, valamint a tulajdonhoz való jog). Vagyis nem annyira a kormány megválasztásának módját, mint inkább annak célkitűzéseit érinti: az egyén autonómiájának és méltóságának védelmét az állammal és minden erőszakkal szemben, legyen az állami, egyházi vagy más állampolgárok felől érkező.

Az alkotmányos liberalizmus, ahogy Zakaria nevezi, történelmileg a demokráciától jól elkülöníthető utat járt be. Az alkotmányos liberalizmus Nyugat-Európában évszázadokkal megelőzte a demokratikus választások megjelenését, nem is beszélve az univerzálissá tágult választójogról. Az egyén élethez, tulajdonhoz való jogát, valamint szólás- és vallásszabadságát jóval előbb meghonosították, minthogy a választások megjelentek volna. Az alapjogok védelméhez pedig kialakult a hatalmi ágak egymás fölött gyakorolt kontrollja, a jog előtti egyenlőség intézménye, valamint a pártatlan és független bíróságok és az állam és egyház szétválasztásának igénye. Innen ered az egyén elidegeníthetetlen jogainak gondolata, amelyet a mindenkori kormány sem korlátozhat ok nélkül, bármekkora többsége legyen is. Ez a fajta kormányzati önkorlátozás történelmi gyakorlatot igényel, és sokkal inkább ez jelenti a nyugati modell lényegét, mintsem a választás aktusa. Jelenkori példái Zakaria szerint egy nagyon hasonló megoldásnak azok a kelet-ázsiai liberális autokráciák, vagy fél-demokráciák, amelyek egy de facto egypártrendszerben, egy domináns párt működése alatt kezdtek gazdasági és politikai liberalizációba és alapvető gazdasági, vallási és politikai jogokat ruháztak polgáraikra, miközben a szavazások sokkal inkább a hatalom rendszeres megerősítései, mintsem valódi, versengő választások. Ezek a kelet-ázsiai kormányok nagyon hasonlítanak a nyugati kormányokra úgy 1990 körül – vegyítik a demokrácia, a kapitalizmus, az oligarchia, a liberalizmus és a korrupció bizonyos elemeit.3 (Zakaria 1997) A közép-európai országok is átmentek a demokrácia nélküli alkotmányos liberalizmus fázisán, írja Zakaria, méghozzá az Osztrák–Magyar Monarchia idején, amely szerinte a liberálisan működő autokrácia klasszikus esete. Hasonlóképp a korábbi brit gyarmatok is könnyebbnek találják a demokratikus kereteket, mivel a gyarmati időkben már megszokták az alkotmányos működés gyakorlatát. (Zakaria 1997)

Ezzel szemben Latin-Amerikában, Afrikában és Közép-Ázsiában a túlhangsúlyozott többpárti választások gyakran csak homlokzatként szolgálnak, melyek gyakran olyan mértékű visszaéléseket hivatottak eltakarni, amelyek a demokrácia reputációjának súlyos erodálását okozzák. (Zakaria 1997) Alkotmányos liberalizmus egy monarchia keretein belül is kialakulhat (lásd az Osztrák–Magyar Monarchia vagy az Egyesült Királyság példáit), és később, az általános választójog elterjedésével valódi liberális demokráciává alakulhat. Ezzel szemben a bizonyos afrikai országokra jellemző, puszta választási demokrácia jó eséllyel sosem fog stabil liberális demokráciává alakulni, mert a demokratikusan megválasztott elit visszaélései még azelőtt kikezdik a demokráciát, hogy világossá válnának az előnyei. (Zakaria 1997)

Diamond normatív meghatározást használ: a demokrácia a legjobb kormányzási forma, bár nem hibák nélkül való. John Stuart Mill a tiszta demokráciában a többség zsarnokságának lehetőségét látta. (Mill, 1859:8–9) A tiszta demokráciát nem hiába utasították el az ókori görögök sem. Platón és Arisztotelész egyaránt a többség zsarnokságát, a mindenkori többség korlátok nélküli uralmát értette a szó alatt és messzemenőkig elítélték. Ha a demokráciának ezt a definícióját tesszük magunkévá, akkor az elutasítás valószínűleg helyénvaló, és helyette mi is inkább valamely vegyes rendszert fogunk javasolni, amelyben a jogállamiság és az alkotmányos korlátok akadályozzák mind a nép korlátlan szuverenitását, mind a vezetők korlátlan cselekvési jogkörét és ahol az állami intézmények stabilitást és rendet teremtenek. A demagógia ugyanis ott tud megteremni, ahol a többségnek korlátlan hatalma van megváltoztatni a jogszabályokat.4 (Diamond 1999)

Köztársaság és demokrácia

Amikor kidolgozunk egy rendszert, amelyben ember kormányoz embert, a nehézség abban rejlik, hogy előbb lehetővé kell tenni, hogy a kormány gyakorolhassa hatalmát, majd rá kell venni, hogy eközben korlátozza önmagát – írja James Madison.5

A Föderalista lapjain szembe került egymással a nép uralmának (popular government) két különböző formája: a demokrácia és a köztársaság. Az alapító atyák arra a következtetésre jutottak, hogy az általuk demokráciának nevezett uralmi formában semmi nem akadályozza meg a többséget abban, hogy a kisebbséghez tartozókat elnyomja, így a „tiszta” demokrácia összeférhetetlen az egyéni biztonsággal és a tulajdonhoz való joggal. Szemben a köztársasági államformával, ahol a beépített fékek rendszere a többség zsarnokságát ellensúlyozni képes.6 (Plattner 1998)

John Stuart Mill (Mill 1859:7–9) azt írja, hogy demokratizálódott országokban az emberek hajlamosak azt hinni, hogy a kormány hatalmát immár felesleges korlátozni. Hiszen az alkotmányos korlátok önkényuralmi rendszerekre adott reakciók, az uralkodók ellen jöttek létre. A népfelség elvének bevezetésével az önkényuralom veszélye végleg a múlté. Lukasenko, fehérorosz diktátor jól kifejezte a tévedés lényegét: „Nem lesz semmiféle diktatúra. Engem az emberek választottak meg, és én az emberekért fogom gyakorolni a hatalmat” – mondta, amikor 1994-ben hatalmának esetleges korlátozásáról kérdezték (idézi Zakaria 1997:4)

A huszadik század megmutatta, hogy a centralizált rezsimek ugyanolyan veszélyesek lehetnek a lakosságra, mint az anarchia. A demokratikus megválasztással tehát nem ért véget a politikai rendszer átalakítása. Az amerikai rendszer az emberi természet (legalábbis a politikai elit) pesszimista megközelítésén alapul, amely szerint egyik emberre sem szabad túl nagy hatalmat bízni. Aki akarja a hatalmat, arra azért nem, de aki meg nem szeretné, az sem immunis annak korrumpáló hatása ellen. A politikai elitek szeretik egyre nagyobb hatalommal felruházni az államot, nem utolsósorban azért, mert az önmaguk egyre nagyobb hatalommal való felruházását jelenti. Az amerikai Függetlenségi Nyilatkozatban deklarált elidegeníthetetlen egyéni jogok az állam szerepének határait hivatottak kijelölni, csak azzal szemben van értelmük. A többség bármilyen behatolása bármelyik egyén elidegeníthetetlen szabadságai mögé megengedhetetlen. (Zakaria 1997)

Madison az amerikai alkotmánnyal kapcsolatban azon az állásponton volt, hogy fékek és ellensúlyok bonyolult rendszerére van szükség ahhoz, hogy a hatalom túlzott koncentrációja ne valósulhasson meg.7 De ez önmagában nem elég. A rendszernek azt is biztosítania kell, hogy a kormány ne tudja megsérteni az egyének jogait – ezt pedig nem lehetséges csupán azáltal, hogy készítünk egy listát ezekről a jogokról. Madison szavaival élve az ambícióval ambíciót kell szembeállítani. Ugyanígy szükséges, hogy az alkotmányok megakadályozzák a tömeg túlkapásait. (Zakaria 1997)

Már Kant is gyanúsnak és erőszakosnak találta a többségi demokratikus berendezkedést, egy kivétellel, amelyet a köztársasági államformának nevezett: ez a rendszer a többség zsarnokságát volt hivatott korlátok közé szorítani. Békében pedig köztársaságok élnek egymással – fogalmazott Kant – nem pedig demokráciák, vagyis a demokratikus béke elméletéhez Kant szerint sem elégséges a választási demokrácia.8 A köztársaság Kant olvasatában a hatalmi ágak szétválasztásának, valamint a fékeknek és ellensúlyoknak rendszere, ahol az egyéni jogokat tiszteletben tartja a kormány, és a lakosság politikai képviselete megoldott – bár közel sem beszélt még általános választójogról. Ebből következik, hogy egy ilyen kormány a szomszédos országok polgárainak jogait is képes tiszteletben tartani. Nem a demokratikus többségi elv, hanem a kormány joguralom általi önmegtartóztatása az örök béke záloga. Ezenfelül a szabad kereskedelem, az egymásra utaltság és interdependencia, valamint az a tény, hogy egyetlen vezető sem képes hadba rántani az országát a társadalom legalább részleges meggyőzése nélkül. (Zakaria 1997)

De lehetséges-e az alkotmányos liberalizmus terjesztése? Vagy csak a választási demokráciát lehet exportálni? A liberalizmus eszméje nem csak eljárási kérdés – az egész társadalomban el kell terjednie, szemben a választással. A választás sok tekintetben csak az alkotmányosságnak és a nép uralmának szemmel látható megnyilvánulása, nem pedig előfeltétele.9 A demokrácia definíciójának természetesen messzemenő következményei lehetnének a demokrácia terjesztését illetően. Az amerikai külpolitika gyökeresen megváltozhat attól, ha a terjeszteni kívánt demokrácia fogalmát megváltoztatjuk.10 Ez azonban éppen egy ellenérv a fogalom megtisztítása ellen. Túl konkrét vagy nehezen megvalósítható célok kitűzése veszélyezteti az akció sikerét, és szinte lehetetlenné teszi a siker deklarálását.

II. Az átmenet ideális sorrendje

Mielőtt konszolidációról esne szó, érdemes megemlíteni a demokratikus átmenettel kapcsolatos legfontosabb kritériumokat, mivel ezek hiánya később a demokratikus konszolidáció kerékkötőjévé válhat, hiszen idővel minden elodázott probléma előkerül.

A Linz–Stepan szerzőpáros a demokrácia létrejöttének három minimális követelményét különbözteti meg. Ezek közül az első az államiság. A politikai egység (az állam) kérdéséről ugyanis nem lehetséges demokratikusan döntést hozni. Ha nem rendezett az állam kérdése, nem gyakorolható szabad és ügydöntő választás, és nem lehet hatékonyan megvédeni az állampolgárok jogait, mivel a mindenkori nyertes nem tudja gyakorolni az erőszak legitim monopóliumát. A második minimális követelmény a szabad és versengő választások léte, ami azonban még mindig nem elégséges a demokratikus átmenet teljessé nyilvánításához. Harmadszor addig nem beszélhetünk demokráciáról, amíg a választott vezetők (a megválasztásuk többségétől függetlenül) nem tisztelik az alkotmányt, és megsértik az egyének illetve kisebbségek jogait, vagy korlátozzák a törvényhozás működését. (Linz–Stepan 1996a:15)

Létezik ezen felül hét, egymástól függetlenül vizsgálható változó, amely a demokratikus átmenetet befolyásolja. (Linz–Stepan 1996b:14) Az első természetesen az állam, a nemzet és a demokrácia komplex viszonyának rendezése.11 A második a demokráciát megelőző kormányforma. Más utat jár be egy demokrácia, hogyha előzőleg az országnak totális, autoriter vagy poszt-totalitárius politikai rendszere volt.12 Meghatározza az átmenetet és az így létrejövő demokráciát a megelőző rezsim személyi összetétele, és hogy ki kezdeményezi a rezsimváltást, valamint három kontextusfüggő változó is szerepet játszik: a nemzetközi hatások, a legitimáció és kényszer alakulása az előző rendszerben, illetve az új alkotmány megszületésének körülményei.

Linz és Stepan olvasatában a demokratikus átmenet akkor válik befejezetté, amikor „megállapodás születik a politikai eljárásokról, amelyekkel az új kormányt megválasztják, amikor szabad és általános választások eredményeként létrejön az új, demokratikus kormány, amikor ennek a kormánynak de facto lehetősége van új szakpolitikák bevezetésére, és amikor az új demokrácia által létrehozott végrehajtó, bírói és törvényhozói hatalomnak nem kell de jure más szervekkel megosztania hatalmát.”13 (Linz–Stepan 1996b:3)

Linz és Stepan az átalakulás sorrendjét is fontosnak tartja a demokratikus átmenetek eredményessége és az így létrejövő demokráciák stabilitása szempontjából. Az átmenetnek ideális esetben tudatos döntés eredményeként kell megtörténnie, az átalakulásnak pedig előbb a politika területén kell végbemenni, csak utána következhet a jóléti átalakítás, és csak végül jöhetnek a gazdaságban a szükséges strukturális reformok. Ez a Linz és Stepan-féle optimális sorrend, mivel limitálja a társadalmat érő sokkhatást. Fontos ezen felül, hogy az átalakulás után újra megerősödött államapparátus valószínűleg a strukturális reformokat és a privatizációt is hatékonyabban le tudja majd bonyolítani. Annál is inkább, mivel a rendszerváltó elit csupán tájékozatlansága és tapasztalatlansága folytán is hajlamos felületesen kezelni a gazdasági kérdéseket, és nagyságrendekkel több figyelmet szentelni szimbolikus lépéseknek. Az eredeti állapot aztán messzemenőkig kihat az így létrejövő demokrácia minőségére és konszolidációjának esélyeire.

A gazdasági átalakulással kapcsolatban fontosnak tartják ezen túl a fokozatosságot. A magyar és a lengyel eladósodás okát abban látják, hogy ezek az országok a politikai átalakulással egy időben gazdasági reformokba kezdtek, így az utóbbi hatékonysága rossz volt. Szemben például a cseh példával, ahol megvolt ez a fokozatosság, ezért nem is adósodtak el.14 Egy fiatal demokrácia sem gazdasági, sem adminisztratív értelemben nem tud annyira hatékony lenni, amennyire a rendkívüli helyzetben szükséges lenne – érvel Linz és Stepan. A helyes sorrend tehát az, ha előbb politikai, majd jóléti szinten megy végbe az átalakulás, a gazdaság liberalizációja pedig már egy felkészült társadalmat érint, és egy tájékozottabb elitre hárul.

Némileg általánosabban az átalakulás ideális sorrendjét Schmitter és Santiso az alábbiakban határozta meg: (1) territoriális állam létrejötte, (2) az állam erőszak-monopóliuma (3) jogállamiság (4) a katonaság feletti civil kontroll (5) stabil tulajdonjogi feltételek (6) nemzeti identitás kialakulása (7) oligarchikus vagy helyi bázisú demokrácia (8) iparosodás, ipari kapitalizmus (9) az állampolgári jogok fokozatos kiterjesztése (10) szociális jogok kialakulása. Ezek vezetnek legnagyobb eséllyel konszolidálódott demokráciához. (Schmitter–Santiso 1998:81) A harmadik hullám országai sok esetben fordított sorrendben próbálják megoldani a feladatokat, vagy akár valamelyik alapvető elem, például az államiság kérdése marad rendezetlen.

A harmadik hullám és
az antidemokratikus ellenhullámok

„You give them the freedom to choose, they vote and they elect HoChi Mihn.”

Graham Greene: The Quiet American15

A demokrácia hullámait Huntington szerint (Huntington 1991) mindig követték antidemokratikus ellenhullámok, amikor az átalakuláson átesett országok száma átmenetileg visszaesett. Felmerül a kérdés, hogy a demokrácia harmadik hullámát vajon követi-e majd egy hasonló antidemokratikus fordulat. Huntington szerint érdemes abból kiindulni, hogy vajon a harmadik hullám kialakulásában fontos szerepet játszó tényezők hogyan alakultak a későbbiekben.

A harmadik hullám egyik kiváltó okát Huntington a hatvanas évek példátlan globális növekedésében és az ennek következtében felduzzadt városi középosztályban látja. Az észak-amerikai és nyugat-európai demokráciák annak a ténynek is köszönhették létüket, hogy fejlett, iparosodott gazdaságokkal, széles középosztállyal rendelkeztek, valamint hogy az írástudatlanság szintje alacsony volt. Ezek a sikeres demokráciák társadalmi előfeltételei. (Plattner 1998) Visszaesést okozhat tehát tömeges elszegényedés, a középosztályba való bekerülés ellehetetlenülése szélesebb tömegek számára.

A következő kiváltó ok a Vatikán és a katolikus egyház átalakulása az 1963–65-ös zsinat nyomán, amely az egyházat a status quo védelmezőjéből a tekintélyelvű rendszerek támadójává tette. Huntington átvette azt a Max Webertől származó megfigyelést, mely szerint az egyéni szabadságokon alapuló politikai és gazdasági rendszernek előfeltétele volt a protestantizmus elterjedése, mivel az autoritáshoz való személyes, közvetítők nélküli kapcsolat radikális változás volt a katolikus dogmával szemben. A kereszténység és a demokrácia közötti korreláció sokáig megdönthetetlennek látszott.

A harmadik hullám a kifulladás jeleit mutatja. Diamond azt vallja, hogy ha a frissen létrejött választási demokráciák nem fejlődnek és javítják a teljesítményüket és a megítélésüket (nem konszolidálódnak), akkor szükségszerűen vissza fognak fejlődni, az erózió elkerülhetetlen. A nemzetközi nyomás nem elégséges a fenntartásukra belső elhivatottság és populáris beágyazódás nélkül. (Diamond 1999)

Huntington az újonnan létrejött demokráciák problémái között megkülönböztet öröklött és speciálisan új demokráciákat érintő tényezőket. Az új demokráciák hajlamosak közösségképző eszmék (communalism) és etnikai konfliktusok csapdájába esni, mivel a demokratikus választásokat újonnan elsajátító elitek számára a legegyszerűbb szavazatszerzési mód a vallási, etnikai, vérségi vagy törzsi beidegződésekre apellálni. Ez a demokrácia paradoxona. Ha a pártok organikus csoportok mentén szerveződnek, nincs helye kompromisszumnak, és az állam egysége is hamar megkérdójeleződhet. (Huntington 1996:6)

Másrészt a demokráciák hajlamosabbak külső háborúkat vívni. Igaz ugyan, hogy az erre vonatkozó statisztikák tanúsága szerint demokráciák nem vívnak egymással háborút, de ezt egyrészt csak a második világháború óta vizsgálják, másrészt az átalakulás időszakában az országok átmenetileg hajlamosabbak agresszióra, mint akár előtte vagy később, stabil demokráciákként. A visszafejődési hullámok is ennek megfelelően nem csupán a politikai szabadságjogokat és az emberi jogokat veszélyeztetik, hanem a békét is. Az első ilyen hullám a második világháborúba, a második pedig a hidegháború alatt regionális konfliktusokba torkollott. A konszolidáció esetében – mint kiderült – már nem elégséges a demokrácia procedurális, másoló átvétele. Szükség van a liberális, vagy alkotmányos demokrácia elsajátítására és a köztársasági eszmét sem szabad figyelmen kívül hagyni.

III. Demokratikus konszolidáció

A demokratikus konszolidáció fogalmának különböző értelmezései után sorra veszem azokat a feltételeket, amelyek megléte nélkül a demokrácia csak nehezen konszolidálódhat. Ezen belül kitérek két kérdésre, amelyek a konszolidáció során külön érdeklődésre tarthatnak számot: az egyik ilyen az etnikai és demokratikus logika közötti összeférhetetlenség, a másik pedig a demokrácia és a gazdasági növekedés kérdése. A gazdasági teljesítmény kapcsán pedig felmerül a demokrácia egy lehetséges alternatívája, amely az utóbbi időben különös érdeklődésre tart számot: az ázsiai típusú, tekintélyelvű berendezkedés.

A demokrácia harmadik hullámának konszolidációja ellen Huntington szerint az alábbi tényezők hathatnak: (1) A frissen demokratizálódott országok belső elitje nem teszi magáévá a demokratikus értékeket, vagy kiábrándul belőlük. (2) Ha súlyos gazdasági visszaesés következtében olyan lépésekre támad igény, amely csak autoriter módon lehetséges. (3) Súlyos politikai polarizáció következik be, például radikális reformokat követelő csoportok nyomására. (4) Ha a konzervatív felső és középosztály ki akarja zárni a populista illetve az alacsonyabb társadalmi csoportokat a hatalom gyakorlásából. (5) Az ország rendjének és közbiztonságának terrorizmus következtében bekövetkező felbomlása. (6) Külső intervenció egy nem demokratikus nagyhatalom által, vagy antidemokratikus dominó-hatás.

„Külső hatalmak beavatkozását leszámítva demokráciák mindig a belső, demokratikusan megválasztott politikai elit befolyására alakultak vissza nem demokratikus politikai rendszerekké” – írja Huntington. (Huntington 1991:33 és 1996:9)

Ez katonai vagy kormányzati puccsok révén történhet. Katonai puccsok azonban bizonyos gazdasági fejlettség fölött ritkák, így a harmadik hullám kelet-európai és latin-amerikai országai esetében sem tűnnek valószínűnek.16 (Huntington 1996:8) Sokkal inkább elképzelhető a kormányzati puccs, vagyis amikor a demokratikusan választott politikai vezető olyan hatalmat koncentrált egy kézben, amellyel képes felszámolni a demokráciát – rendszerint valamilyen szükséghelyzetre hivatkozva.17 Ilyenek az úgynevezett autoriter demokráciák, amikor valamilyen szükségállapotra hivatkozva korlátozzák a nyilvánosságot, a kisebbségi és az emberi jogokat, vezetnek be rendeleti kormányzást. Ennek rendszerint valamilyen stabilizációs célja van, de Huntington szerint nem lehet a demokráciát azzal megmenteni, hogy leromboljuk.

A legfontosabb tényező a rezsimek teljesítmény-legitimációjából fakadó probléma. A tekintélyelvű rezsimek egészen addig maradhattak hatalmon, amíg gazdasági (ritkábban katonai) legitimációjuk érintetlen maradt. Hasonlóképp az őket követő demokratikus rezsimeknek is számolniuk kell a felfokozott várakozások és a valóságos teljesítményük közötti különbség miatt kialakuló csalódottsággal, amely a demokratikus rezsimek esetében sokkal könnyebben kifejezésre juttatható. Demokratikus rezsimek legitimitását alááshatja, ha rendszerszinten képtelenek a hatékony működésre, illetve ha egy nem demokratikus nagyhatalom befolyási övezetében találják magukat. Előbbi rendszerint akkor kerülhető el, ha az országban mélyen elterjednek a demokratikus eszmék, így a teljesítményi és jóléti legitimáció híján is konszenzus marad fölöttük.

Kelet-Európában különösen az autoriter nacionalizmus újjáéledése erodálhatja ezt a demokráciába vetett bizalmat, míg az arab országokban a vallási fundamentalizmus árthat sokat – vélekedik Huntington. A demokráciák harmadik hulláma esetében nem is annyira az erőszakos puccs, mint a lassú erózió jelent veszélyt. Ennek során a választott vezetők gyengítik lépésről-lépésre a demokráciát. Ennek formái lehetnek az állami média kontrollja, a hegemón pártok kialakulása, amelyeknek nincs valódi esélyük kikerülni a hatalomból (illetve kérdéses, hogy megtennék-e, amennyiben nem választják újra őket), választási csalások, illetve olyan választási vagy állampolgársági szabályozás, amely megszünteti a választójog univerzális jellegét. (Huntington 1996)

Huntington is fontosnak tartja a nyugat-európai fejlődési modellt, ahol előbb lezárult az államépítés, majd bevezették a jogállamot (az állam alárendelése a jognak), és csak a választójog fokozatos kiterjesztésével következett be a demokratikus átalakulás. A harmadik hullám esetében ezzel szemben olykor kétséges állami keretek között próbáltak demokratikus reformokat bevezetni, amikor még a jogrendszer sem állt készen a változásra.

Definíciók

A demokrácia konszolidációja a legszűkebb értelemben véve csupán az újonnan létrejött demokráciák stabilizálását jelenti. Arról szól, hogyan hosszabbítsák meg a demokráciák élettartamát, hogy immunissá váljanak a tekintélyelvű visszafejlődésre. A demokrácia konszolidációja minimális, negatív értelmezése tehát a demokrácia törékenységének, instabilitásának megszüntetése. (Schedler 1998:90) Ehhez a minimál-követelményhez adódott hozzá idővel a demokratikus értékek társadalmi elsajátítása, a populáris legitimáció, az antidemokratikus erők semlegesítése, a pártok kialakulása, a hadsereg fölötti civil kontroll, a funkcionális érdekcsoportosulások létrejötte, a választási szabályok stabilizálódása, a politika rutinná válása. Ezeken túl néhány szerző még olyan további feltételeket is megfogalmazott a demokrácia konszolidációjához, mint a központi hatalom decentralizációja, a közvetlen demokrácia mechanizmusainak meghonosítása, a bírósági reform, a szegénység felszámolása és a gazdasági stabilitás. (Schedler 1998:91)

Linz és Stepan a demokratikus konszolidáció hármas definícióját alkalmazza: a definíció magában foglal viselkedésbeli, attitűdbéli kérdéseket, illetve alkotmányos elemeket is. Viselkedésbeli szempontból akkor beszélhetünk demokratikus konszolidációról, amikor egyetlen szignifikáns politikai csoport sem akarja megdönteni a demokratikus rezsimet, vagy fordul erőszakhoz az államtól való elszakadás érdekében. Ennek következtében a konszolidálódott demokráciában a kormánynak nem az az elsődleges problémája, hogy a demokráciát megvédje. Attitűd szempontjából akkor konszolidálódott egy rezsim, amikor egy nagyobb gazdasági vagy politikai válsághelyzetben is az a többség álláspontja, hogy a szükséges változtatásokat demokratikus úton kell végrehajtani. Alkotmányos szempontból pedig az a demokratikus konszolidáció, amikor minden politikai szereplő számára egyértelmű, hogy a politikai konfliktusokat a demokrácia szabályai és a bevett normák szerint kell kezelni – és minden ettől való eltérés költséges és kétséges hatásfokú. Röviden, a demokrácia akkor lesz konszolidált, amikor a demokrácia szabályai rutinná, mélyen elsajátított belső normákká válnak mind társadalmi, mind intézményi, de még pszichológiai szinten is – de legfőképp a pártok és egyéb politikai szereplők politikai kalkulációiban. (Linz– Stepan 1996b:6) A Linz–Stepan szerzőpáros átveszi Giuseppe di Palma megfogalmazását, amikor röviden megállapítja: egy demokrácia akkor konszolidált, ha az az egyetlen elfogadott szabályrendszer egy adott országban („the only game in town”). Ennek ellenére a szerzőpáros nem zárja ki, hogy egy konszolidálódott demokrácia valamikor mégis felszámolódik valamely új, addig nem létező jelenség nyomására. (Linz–Stepan 1996a) Amint azonban a demokrácia sem csak egyféle lehet, a konszolidációból is többféle létezhet. A Linz–Stepan páros a konszolidált demokráciákat egy minőségi skálán is elhelyezi a demokrácia minőségétől függően. A konszolidáció után tehát a demokrácia mélyítése és javítása továbbra is feladat marad.

A konszolidáció elsősorban a demokráciák stabillá és tartóssá válását jelenti Diamond szótárában, de ehhez elkerülhetetlen, hogy a demokratikus rezsimek széleskörű és mély legitimációt szerezzenek. Ebben az esetben a demokratikus versengésnek egyetlen politikai szereplő számára sincs alternatívája, a tömegek és a vezetés legfelsőbb szintje egyaránt azon a véleményen van, hogy a demokratikus rezsim a legmegfelelőbb az országuknak, legalábbis minden más alternatívánál jobb. (Diamond 1999)

A legitimáció több mint normatív elköteleződés. Magától értetődő és rutinszerű cselekvésben kell manifesztálódnia (habituation). Amikor a szereplők olyannyira elsajátítják és magukévá teszik a demokratikus játékszabályokat, hogy még intenzív versengés esetén sem merül fel azok áthágása. Ez csökkenti a demokrácia fennmaradásával kapcsolatos bizonytalanságot, és nem a politikai verseny eredményétől, mint inkább annak módszerétől és szabályaitól függ a demokrácia fennmaradása. Így a konszolidáció a politikai kultúra átalakulását is feltételezi. (Diamond 1999:65)

A technikai kérdéseken túl tehát szükséges a társadalom alapvető, nem visszafordítható szemléletváltása is. Ralf Dahrendorf, német szociológus például a demokráciába való átmenetet sokkal hosszabb folyamatnak tartja, és három részfolyamatot különböztet meg benne: a politikai rendszerét (melyhez elég hat hónap), a gazdasági rendszerét (hat év) és a társadalmi-kulturális viszonyokét (60 év). Ha az időkeretek tetszőlegesnek tűnnek is, arra mégis rávilágít az elmélet, hogy a demokratikus átalakulás valódi befejezése a társadalmi szemléletváltás, amely már új generációk felnövését is megköveteli. Ha ugyanis a többség számára a demokrácia válik status quo- vá, a társadalom konzervatív, változás-ellenes hangulata is a demokráciának kedvez.

A konszolidáció feltételei

Martin Lipset olvasatában a demokrácia stabilizálódásához a minimális, procedurális alapok meglétén túl további feltételeknek kell teljesülniük. A feltételeket két csoportba osztja: az egyik csoport a gazdasági fejlődést, a másik pedig a legitimáció kérdéskörét vizsgálja.

A gazdasági fejlődéssel kapcsolatos kérdések az iparosodás és a városiasodás mértéke, valamint az oktatás, az írástudatlanság helyzete az adott országban. De a gazdasági tényezők közül a legnagyobb befolyással a vagyonosodás egy bizonyos fokának elérése jelenti, minden tényező közül ez mutatja a legnagyobb korrelációt a demokrácia stabilizálódásával. (Lipset 1959:83) Az egy főre eső jövedelem mértéke nem csupán létrehoz egy nagyszámú középosztályt (amely feltehetően bünteti a szélsőségeket), hanem csökkenti az osztályellentéteket, növeli a toleranciát, és legfőképp csökkenti a nepotizmust a kormányzó elitek körében. Ha ugyanis a közhivatalból való kiesés nem jár jelentős vagyoni visszaeséssel, a kormányzó elitek kevésbé fókuszálnak a pozíciók patronázs-alapú osztogatására, s feltehetően több tisztségviselő kerül be rátermettség és felkészültség alapján. A hatékony bürokrácia pedig a modern állam egyik alapfeltétele. (Lipset 1959:84) Kevéssé direkt módon, de fontos a demokrácia minősége szempontjából a központi hatalomtól független, közvetítő szervezetek léte is, amelyek nemcsak az ellenvélemények artikulálásában, és az alternatív elit kinevelésében, de az esetleges központosító, diktatórikus tendenciák visszaszorításában is fontos szerepet játszanak.

A második, a demokráciát stabilizáló tényező Lipset szerint a legitimáció. A modern állam ugyanis nem csupán a modernizációs képessége, hanem a legitimitása szempontjából is megmérettetik. Mennyiben képes a demokratikus kormány megfelelni a társadalom, illetve egyes érdekcsoportok elvárásainak? A legitimáció a hatékonyságon felül azt is magában foglalja, hogy mennyiben terjed el az a meggyőződés, hogy az adott politikai berendezkedés a lehető legmegfelelőbb az adott társadalom számára. Ez a meggyőződés hasznos, mivel lehetővé teszi, hogy a politikai rendszer túléljen bizonyos hatékonysági válságokat (mint például egy gazdasági recesszió, vagy egy vesztes háború). Ezenfelül a legitimáció abból is fakad, hogy az adott demokrácia mennyire képes kezelni olyan tipikus társadalmi konfliktusokat, mint az állam és az egyház közti feszültséget, vagy az osztályellentéteket.

A legitimációs válság egyik típusa társadalmi változáshoz köthető. Akkor jön létre, ha társadalom jelentős rétegei elégedetlenek az átalakulással. Legitimációs válságokról Lipset olvasatában alapvetően nem beszélhetünk a feudalizmus korának lezárulásáig, mivel ekkoriban a társadalmi csoportok érdekérvényesítésének sem az eszközei, sem a kommunikációs csatornái nem voltak jelen. (Lipset 1959:87) A legitimációs válság másik formája akkor alakul ki, ha a politikai berendezkedés nem képes kezelni az új csoportok belépését a politikai arénába békés keretek között. Természetesen ezen túl minden ország egyedi eset, ha másért nem, hát a történelmi előzmények és sajátosságok tekintetében.

Linz és Stepan 1996-os könyvében a demokrácia létrejöttének alapfeltételeként nevezi meg a létező és stabil állami keretek fennállását. Állam nélkül nincs demokrácia, mert a demokrácia alapvetően egy állam kormányzási formája. Így amíg léteznek olyan befolyásos politikai szereplők, akik magát az államiságot kérdőjelezik meg, nem beszélhetünk demokráciáról. (Linz– Stepan 1996b:xiv) Ezen túl a demokráciáknak az alábbi öt, egymást kölcsönösen erősítő arénára van szüksége a konszolidációhoz: (1) élénk civil társadalom (beleértve a csoportokba nem szerveződő, de aktív egyéneket is), (2) relatíve autonóm politikai osztály (amely a demokratikus versengés szabályainak megfelelően szervezi meg önmagát), (3) jogállam, (4) működő állam, illetve (5) jól működő gazdasági elit („economic society”). Az utóbbi az államtól független és állam által biztosított magántulajdonra épül, mert anélkül nem beszélhetünk anyagi függetlenségről, amely a politikai ellenvélemények létrejöttéhez elengedhetetlen.

A demokrácia konszolidációjához az állam meglétén túl Linz és Stepan további öt feltételt szab, amelyek egymással szorosan összefüggenek:

Az első a szabad és élénk civil társadalom kialakulása (nőegyletek, foglalkozási vagy intellektuális csoportosulások, szakszervezetek, helyi szervezetek, vallásos vagy vállalkozói csoportosulások). Ettől különböző, de szintén fontos a politikai társadalom autonómia léte. Ez a két terület a volt kommunista országokban különösen fontos szerepet tölt be, hiszen a demokratikus átalakulások előtt az állam és a civil szféra élesen szemben állt egymással. Ez az önidentifikáció azonban problémák forrásává válik a demokrácia konszolidációjakor, amikor demokratikus vezetők úgy vélik, a civil társadalom betöltötte szerepét és többé nincs rá szükség. A civilek ugyanakkor szükségesek és fontosak a politikai alternatívák mindenkori kitermelése szempontjából, ezért szerepük a későbbiekben is jelentős: a civilek ellenőrzik az államot és a politikai elitet is, de részt vesznek a demokrácia elmélyítésében, a minőség javításában és abban is segíthetnek, hogy a demokratikus átalakulás nehogy a visszájára forduljon. (Linz–Stepan 1996a:18)

A politikai elit autonóm létével kapcsolatban sok tévhit létezik. Nem igaz például, hogy a politikai elit belső megosztottsága önmagában véve káros lenne, hiszen ez a demokrácia elengedhetetlen része. Hasonlóképp tévhit, hogy a politika intézményesülése és rutinszerű működése, vagy a politikai akaratnyilvánítás közvetlen jellege negatívum lenne. A politikai rutin és a kompromisszumok nem az elvtelenség jelei, hanem a demokrácia elengedhetetlen feltételei, és ha adott pillanatban kiábrándítónak tűnnek is, a gyakorlatban messze pozitívabb dolgok, mint bármely alternatívájuk. (Linz–Stepan 1996a)

A harmadik feltétel a jogállamiság, vagyis az a szemlélet, amely szerint e politikai elit a mindenkori jogszabályokat önként betartja, és alárendeli nekik a tevékenységét, azok szerint alakítja stratégiáját. Az alkotmányról relatíve erős konszenzus áll fenn, a jogszabályi kereteket pedig még különösen széleskörű többséget szerzett politikai erők is magukra vonatkozóan érvényesként ismerik el. A szabályok azonban korlátozó tényezőkké válnak, például olyankor, amikor a rossz minőségük és a nehéz módosíthatóságuk miatt tartósan megnehezítik a továbblépést. Ilyen például a megszerzett szavazatokhoz képest aránytalanul sok képviselői helyet biztosító választási rendszerek, vagy az olyan, ideológiai töltettel terhelt alkotmányok, amelyek a lakosság nagy része számára elfogadhatatlanná válnak, mégis bonyolult őket megváltoztatni. Egy olyan demokrácia, ahol a nagy többséggel megválasztott vezető kinyilvánítja, hogy ő az egész népet képviseli, ezért „demokratikus” legitimációja folytán rá nem vonatkoznak az alkotmányos fékek, nem tekinthető többé jogállamnak. (Linz–Stepan, 1996a) A jogállam, vagyis a jogszabályoknak alávetett állami hatalom ugyanis a kontinentális Európa nagy fegyverténye volt, és már jóval a demokrácia kialakulása előtt, a 19. századi liberalizmussal elterjedt. (Linz–Stepan 1996a:19–20)

A konszolidált demokrácia negyedik feltétele egy használható, jól működő bürokrácia és államapparátus léte, amelynek segítségével az állam képes hatékonyan gyakorolni a legitim erőszak monopóliumát a területén. Hasonlóképp visszavethet egy demokráciát, ha az állami apparátus képtelen hatékonyan behajtani az adókat vagy megvédeni az állampolgárok törvény előtti egyenlőségét. (Linz–Stepan 1996a)

Az ötödik feltétel gazdasági természetű. Linz és Stepan nézetei szerint sem tervgazdaság, sem anarchikus piacgazdaság alatt nem képzelhető el konszolidálódott demokrácia. A tervgazdaság alatt a magántulajdon és a piaci autonómia hiánya lehetetlenné teszi a politikai függetlenséget, így a politikától független civil társadalom soha nem jöhet létre. A szélsőséges piacosított modellből pedig (amelyen az állami beavatkozás teljes hiányát értik) hiányzik a közös normáknak, szabályoknak és a szabályozásnak az a minimuma, amely stabilizálni tudja a piacokat. Nem véletlen, hogy egyik fejlett, nyugati demokrácia sem él a tökéletesen piaci alapú kapitalizmussal. (Linz– Stepan 1996a) A gazdasági szféra (economic society) szerepe a politika és a gazdaság közötti hatékony közvetítés. A piacoknak szüksége van jogilag kikényszeríthető szerződésjogra, a pénzkibocsátásra, a méretek és minőségi standardok egységesítésére és szabványokra, valamint a magántulajdon hatékony védelmére ahhoz, hogy fennmaradjanak. A politikának pedig szüksége van egy jól működő gazdaságra ahhoz, hogy az egyéb kitűzött társadalmi célkitűzéseihez forrásokat szerezzen.18 (Linz–Stepan 1996a)

A konszolidáció két dimenziója a normák és a viselkedés, írja Larry Diamond. Ezt három szinten lehet vizsgálni: az ország elitje (legfelső döntéshozók, szervezetek vezetői, politikai aktivisták, valamint a kormány, a gazdaság és a társadalom véleményformálói), a pártok, szervezetek és mozgalmak, illetve a tömeg szintjén. (Diamond 1999:20 ill. 64–78)

A politikai elitek szintje a legfontosabb szint, mert az elitnek aránytalanul nagy befolyása van a demokrácia alakulására, a stabilizálódásra illetve a konszolidációra. Nem csak a viselkedésüknek, de a személyes meggyőződésüknek is – érvel Robert Dahl. (Diamond 1997:37) A középszinten, a pártok és mozgalmak szintjén a kollektív cselekvés eredménye szintén hatással van a demokráciára. A szervezeti szintű dekonszolidáció és a demokráciától való elfordulás az első két szinten figyelhető meg először. A demokráciától való elfordulásra példák: az explicit diszlojalitás, a demokrácia intézményei legitimációjának, a nemzetállam határainak kétségbe vonása, az alkotmányos szabadságjogok és az ellenzék jogainak semmibe vétele (Diamond 1997: xix), továbbá ha a hatalom megszerzéséhez nem demokratikus eszközökhöz folyamodnak, például katonai támogatást kérnek. A sérülékenység további jele a hatalmon lévők hajlandósága, hogy a demokráciához nem lojális erőkkel szövetséget kössenek, azokat bátorítsák, tolerálják. (Diamond 1999:67)

A demokrácia tehát csak akkor konszolidálható, ha a középső szinten egyik releváns kollektív szereplő sem kérdőjelezi meg a demokratikus rezsim legitimációját, vagy sérti meg rendszeresen az alkotmányos normákat, eljárásokat és a jogrendet. Minden ilyen törekvésnek valóban marginálisnak kell maradnia. A politikai támogatottságnak vannak mérhető elemei, mint az adott szélsőséges csoport szavazóinak száma, és kevésbé számszerűsíthető elemei, mint a tagok aktivizmusa és a támogatás intenzitása, valamint a szervezet vagy párt stratégiai jellegű pozíciója, mint például nagyobb beágyazottság a hadsereg, a fegyveres erők, közalkalmazottak vagy a vallási vezetők körében. Egy csoport jelentősége nagyjából attól függ, hogy a csoport képes a demokratikus rendszer karakterének és funkciójának befolyásolására. Egy rezsim alapvetően konszolidált maradhat, hogy ha a demokrácia-ellenes csoportok elég kicsik vagy elég izoláltak ahhoz, hogy ne befolyásolják illetve ne kerüljenek kapcsolatba a kormány támogatóival, így ne támadhassák a demokratikus konszenzust. (Diamond 1999:67)

A politikai eliteké a legfontosabb szint, és a középső szinttel együtt könnyen vizsgálható. A tömegek szintje már kevésbé megfogható. A választói tömegek szintjén azt tekintjük konszolidációnak, hogy ha a meggyőződés terjedt el, hogy a demokrácia a lehető legjobb kormányforma, amelynél minden alternatíva rosszabb. Ez Diamond becslése szerint legalább kétharmados tömegtámogatást jelent, de 70–75% meggyőzőbb, míg a demokráciát elutasítók aránya nem haladhatja meg a 15%-ot, de inkább 10% alatt marad. A konszolidáció ezen a szinten ezen túl még az erőszak, a csalás, a szervezett garázdaság (thuggery) és törvényenkívüliség elutasítását is jelenti. Az alacsony választói részvétel nem akadálya a konszolidációnak, ellenben a versengő politikai pártok egymással szembeni erőszakos cselekményei majdnem biztosan kizárják a konszolidáció lehetőségét. (Diamond 1999:68–70)

Linz és Stepan két lehetséges, ám leküzdhető problémát nevez meg a demokrácia konszolidációja során. Az egyik a politikai átalakulással egy időben végrehajtott, fájdalmas gazdasági reformok, a másik pedig a többnemzetiségű államok etnikai konfliktusaiból fakad.

Nemzetiségi kérdés és konszolidáció

Felmerül a kérdés, hogy vajon a társadalom homogeneitása meghatározza-e egy politikai rendszer és egy demokrácia stabilitását. Ezzel kapcsolatban két álláspont is létezik. Az egyik arra hívja fel a figyelmet, hogy többnemzetiségű országokban az asszimiláció hagyománya híján a politikusok hamar az etnikai mobilizáció eszközéhez nyúlnak szavazatszerzésért. A politika a materiális javak elosztásának módjáért folyó küzdelem, ahol van helye alkuknak és megegyezéseknek. De felmerül a kérdés, hogy hol lehet helye vallási vagy etnikai csoportok között kompromisszumnak? A tapasztalat azt mutatja, az etnikai vagy vallási alapon szerveződött politikai csoportok inkább megpróbálják egymást kizárni a hatalom gyakorlásából. Az etnikai konfliktus a demokrácia egyik legveszélyesebb ellenfele. (Linz–Stepan 1996b:31–33)

Fareed Zakaria azonban a másik álláspont mellett érvel. Úgy véli, hogy a társadalom pluralitása és az állam centralizációjának hiánya a politikai pluralitás kialakulása mellett hat. Elég az Egyesült Államok, vagy India példáját megfigyelni, ahol a társadalom belső megosztottsága segített megakadályozni a túlzott hatalomcentralizációt. Szemben például a spanyol vagy a porosz politikai rendszerekkel, ahol a homogén társadalom ezt nem tudta kivédeni. Zakaria szerint a túl homogén társadalom tehát hajlamossá válik a központosításra és azon keresztül a fent említett illiberális diktatúrára. Zakaria szerint India félig- meddig liberális demokráciája éppen a sokfélesége miatt maradhatott fenn, nem annak ellenére. (Zakaria 1997) Más országokban, ahol nem látszanak ezek a társadalmi törésvonalak, a tárgyalásos megoldások, az egyeztetés és a kompromisszum a gyengeség jelének számít és különösen krízishelyzetekben mint megengedhetetlen luxust vetik el.

A nemzetállami (állam-nemzeti) gondolkodásmód nem azonos a demokrácia logikájával. A nemzetállami logika növelni akarja a kulturális homogeneitást (hivatalos nyelv a többségi dialektus, államvallás vagy privilegizált nemzeti jelképek használata és hivatalossá tétele), és arra törekszik, hogy az egységes elektorátus létrehozásán keresztül az állam a nemzet mesterséges létrehozásáéért dolgozzon. Ezzel szemben a demokrácia logikája azt diktálja, hogy az állampolgári részvételen keresztül vonja be a kisebbségeket és a többségi csoport tagjaiéval azonos egyéni jogok és a törvény előtti egyenlőség biztosításával oldják meg a problémát. A nagy számú és sokféle kisebbséget összeolvasztó Egyesült Államok és Svájc a példa erre az állampolgári típusú logikára. Ebben a két esetben a többrétegű identitás (tagállam, kanton, szövetségi szint) és egy konszenzusos politikai logika (szemben a többségi gondolkodásmóddal) oldotta meg ezeket a potenciális problémákat. (Linz–Stepan 1996a:23– 25) Csupán a lényegében egynemzetiségű államokban, ahol a polisz és a démosz egybeesik, lehetséges nemzetállami politikát folytatni demokratizálással egy időben. Azokban az országokban a demokráciára stabilizálóan hat a nemzeti egységesség. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden államnak nemzetállammá kellene válni, illetve hogy minden nemzetnek önálló államra kellene törekednie. (Linz–Stepan 1996a:23)

A jelentős etnikai kisebbségekkel rendelkező országokban a politikai pártképződésben is szerepet kap majd a nemzeti kisebbségek kérdése, mivel ez a legegyszerűbb csoportképző tényező, amit a politikai elit a megválasztásához ki tud használni. Így a demokratikus versengés helyett a különböző nemzeti kisebbségek népességszámán, önidentifikációján és választási hajlandóságán fog múlni a kormányzás, ami pedig ahhoz vezet, hogy a kisebbségi vezetők a többségtől való félelem és a nemzetiségi tudat folyamatos ébrentartásával próbálnak politikai befolyáshoz jutni. Ez pedig a demokrácia versengéses, kompromisszumokra törekvő, valódi alternatívák létén nyugvó definíciójával nem összeegyeztethető.

További feszültségeket gerjeszthet, hogy míg eredetileg a gazdag országokban a bevándorlással létrejött kisebbségek „kompetitív asszimilációra” rendezkedtek be, ez a trend megfordulni látszik és a beilleszkedésre törekvést a másságot szélsőségesen támogató politikák hatására egyre inkább a kollektív jogokra való jogosultság érzése váltotta fel. (Linz–Stepan 1996a:27–28)

A gazdasági növekedés és a demokrácia

A politikai átalakulással egy időben végbemenő gazdasági reformok nagy terhet rónak a lakosságra, és semmi nem indokolja, hogy a két átalakulásnak valóban szimultán kellene végbemenni – érvel Linz és Stepan. Az éppen csak összeomlott tervgazdaságok helyére egy még gyenge és kiforratlan demokratikus struktúra nem tud úgy egy működő piacgazdaságot teremteni, hogy közben még a lakosság anyagi gyarapodásra vonatkozó igényeit is kielégítse. Ilyenkor ugyan a demokratikus átalakulás optimizmusa kitart egy darabig, és a megkérdezettek hajlamosak saját, egyedi gazdasági nehézségeiket elszigetelt esetnek tartani és az ország helyzetét alapvetően pozitívnak látni, még olyankor is, amikor az adott ország valójában gazdasági zsugorodást él át. A politikai rendszer legitimitása ennek ellenére erős maradhat. De minél inkább hagyják a politikai szereplők, hogy a politikai szabadságok helyett a nagyobb jóléttel azonosítsák a demokráciát, annál valószínűbb a csalódás, amikor ez nem következik be. (Linz– Stepan 1996a)

Ahogy Linz és Stepan megfigyelte, a poszt-totalitárius rendszerekből (amilyen Magyarország is) az átalakulás bizonyos értelemben sokkal sérülékenyebb demokráciákhoz vezet, mivel már a régi elit sem valamiféle utópikus ideológiára, hanem (elsősorban gazdasági) teljesítményére alapozza legitimációját. Az így kialakult új demokrácia sokkal nagyobb elvárásokkal szembesül gazdasági tekintetben, pedig a gazdasági átalakulás mindenképpen fájdalmas folyamat. (Linz–Stepan 1996b:295) Kelet-Európa arra példa, hogy a későbbi megtérülés ígérete tolerálhatóvá teszi a gazdasági nehézségeket, így azok nem veszélyeztették a politikai rendszer legitimitását az átmenet ideje alatt. Przeworski azonban rámutat, amenynyiben a reformok hosszú távú hasznossága erősen bizonytalan, a lakosság kevésbé lesz hajlamos elfogadni a rövid távú nehézségeket.19 (Przeworski 1991:163–165)

Kevés olyan összefüggés létezik a társadalomtudományok terén, amely nagyobb korrelációt mutat, mint a gazdasági fejlettség szintje és a demokratikus politika léte. (Huntington 1991:21)

Ugyanakkor a demokrácia nem függ egyértelműen a gazdaságtól, a gazdaság gyengesége nem jelenti egyúttal a demokrácia esélytelenségét is. Lipset is óva int a leegyszerűsítő determinizmustól. A vagyonosodás (középosztályosodás és oktatás fejlődése) alapfeltétele ugyan a demokráciának, de nem hozza azt feltétlenül létre. (Lipset 1959)

…a két legdöntőbb tényező, amely befolyással van a demokratikus konszolidációra és a demokrácia terjedésére, a gazdasági fejlődés és a politikai vezetés lesz majd… A gazdasági fejlődés teszi lehetővé a demokráciát, de a politikai vezetés hozza létre azt. (Huntington 1991:24)

Megint mások amellett érvelnek, hogy nem a gazdagság egy bizonyos szintje hozza létre a demokratikus intézmények iránti igényt, hanem inkább a gazdasági növekedés ténye. A választók pedig nem annyira a szegénységért büntetik a kormányt, hanem a stagnálásért, a növekedés hiányáért. (Benjamin Friedman, idézi Ferguson 2001:364)

Ha viszont a gazdagság és a demokrácia között ilyen szoros az összefüggés, felmerül a kérdés, hogy vajon egy demokratikus, vagy egy autoriter rendszer kedvez jobban az ország gazdasági fejlődésének?20 A pesszimista megközelítés szerint a demokráciák redisztibúcióra való hajlama visszafogja a gazdasági növekedést. Szintén negatív irányban hat az érdekcsoportok állami járadékvadászata (rent-seeking), illetve rövid távú megtérülést, vagy pusztán a megtérülés látszatát kereső, választási ciklusokhoz köthető gazdasági aktivizmus (time-inconsistency problem).

A demokrácia gazdasági hatékonysága mellett szólnak a nagyobb fokú átláthatóság, a transzparencia és elszámoltathatóság, amelyek viszont épp a fenti jelenségeket tarthatják kordában. (Fidrmuc 2003) A tulajdonhoz való jog biztonsága szintén pozitívan hat a gazdasági fejlődésre. Przeworski ugyanakkor rámutat, hogy a piacok és a választók máshol húzzák meg a redisztribúció optimális mértékét, így a többségi demokrácia alkalmas lehet arra, hogy az állam hatalmán keresztül a tulajdonnal nem rendelkezők elérhetik mások tulajdonjogának korlátozását. (Przeworski 1991:34; Ferguson 2001:352) Ezen felül a demokráciák előnye, hogy jobban tükrözik a választók kockázat-averzióját. (Quinn–Woolley 2001)

Egy demokratikus politikai rendszerben a megválasztott politikus kétirányú nyomás alatt találja magát. Ki kell elégítenie mind a választók redisztribúció iránti igényét, mind a gazdasági szereplőknek kedvezményekre, illetve a piaci verseny korlátozására való igényét. Eközben a demokratikus elit el tudja kerülni a felelősségre vonást a hibás gazdaságpolitikai lépések miatt, így végül minden veszteség és kockázat közös, míg a felelősség nem kérhető számon.

Fundamentális érdekkülönbség van tehát a gazdasági szereplők és a választók között abban a tekintetben, vajon mi számít jó gazdaságpolitikának. A gazdasági szereplők szempontjából a demokrácia hasznos, amennyiben stabil gazdasági környezetet teremt. Vagyis nem egy bizonyos gazdaságpolitikai irányvonal vagy bizonyos irányú gazdasági aktivizmus, hanem a politikai stabilitás kedvez a gazdasági növekedésnek – írja Huntington. (Huntington 1991b:59–60) A stabilitás azonban nem feltétlenül a demokráciák sajátja, hiszen egy kiszámítható diktatúra is képes lehet azt biztosítani. Ugyanakkor a periodikusan bekövetkező politikai instabilitás a demokráciák elkerülhetetlen velejárója, így annak kezelésében is jobbak, míg az instabilitás legkisebb jele is egy diktatúra végét jelentheti. (Przeworski dátum nélkül:18) Ráadásul egy autoriter rendszer akkor is megbukhat, ha sikerül teljesítenie a gazdasági célkitűzéseit, nem csak akkor, ha elbukik. (Huntington 1991b:59)

A demokráciában a választók – leegyszerűsítve – a jóléti szolgáltatások minőségén mérik a gazdasági sikert.21 Ennek megfelelően a választók büntetik a kormányt a gazdasági volatilitás időszakaiban, és még a nagyobb gazdasági növekedés érdekében sem feltétlenül tolerálják a gazdasági ciklusokat (Quinn–Woolley 2001:641). Ha a növekedés és a demokrácia pozitív korrelációja nem is bizonyított, a demokráciák gazdasági növekedése legalább kiegyensúlyozottabb, érvel Quinn és Woolley, volatilitásuk alacsony. Ha tehát a gazdasági növekedést és a gazdasági volatilitást egyaránt számításba vesszük, a demokráciák a kétezres évek elejéig legalábbis sokkal választó-barátabb környezetet jelentettek. (Quinn– Woolley 2001)

Gazdasági értelemben a vállalatok a szabadságot (és a stabil szabályozási környezetet), míg a választók a biztonságot (és a redisztributív politikai aktivizmust) részesítik előnyben.22 Ferguson megfogalmazásában konfliktus áll fenn a demokrácia és a gazdasági fejlődés között abban a tekintetben, hogy a gazdasági fejlődésnek inkább szabadságok kedveznek, míg a demokrácia inkább az egyenlőség értékeit helyezi előtérbe. (Ferguson 2001:353) A demokrácia és a gazdaság egymáshoz való ambivalens viszonya tehát szinte megelőlegezi a ciklikusságot.

A demokrácia bizonyos értelemben luxus, és sokáig csak a fejlett, nyugati országokban gyakorolható államformának tartották (Plattner 1998). A demokratikus hatalomgyakorláshoz szükséges társadalmi béke és konszenzus akkor áll fenn, ha a lakosság elégedett a kormány teljesítményével. A nyugati világban a teljesítmény-legitimáció szempontjából kevéssé a külső támadás elleni védelem, mint inkább a belső, gazdasági legitimáció jöhet szóba. A kormány teljesítménye nehezen mérhető kategória. A polgárok külső és belső veszélyekkel szemben való védelmén túl (háború vagy polgárháború idején, illetve a közbiztonságot illetően), a kormányok teljesítményét a gazdasági sikereik határozzák meg. A gazdasági növekedés ugyan nem hoz automatikusan elégedettséget, de általa elkerülhető az elégedetlenség. A növekedés tehát mindenképp stabilizál egy demokráciát. (Przeworski) Kérdés azonban, mi a helyzet fordított esetben.

Az alternatívák: „új autoritarizmus”

A demokrácia, akárhogy definiáljuk is, nem tökéletes politikai rendszer. A többségi elv nem garantálja sem a kisebbségek, sem az egyének jogait, sem pedig azt, hogy a legrátermettebb személy kerül vezető pozícióba. A permanens közvélemény-kutatások rövid távú gondolkodásra kényszerítik a politikusokat, míg a választási kampányok költségei korrupcióra adnak lehetőséget.

Mégis vannak, akik optimisták „A huszonegyedik század kormányzással kapcsolatos vitái már a demokráciákon belül fognak zajlani”, nem pedig arról, hogy maradjon-e fenn a demokrácia, jósolja Zakaria. (Zakaria 1997) Ennek ellenére fennáll a veszélye, hogy az illiberális demokráciák jelensége diszkreditálja a valódi demokráciákat is. Utoljára a két háború között söpört végig Európán egy hasonló kiábrándulás hulláma. Így például az Egyesült Államok nem tehet jobbat, mint hogy igyekszik konszolidálni a már meglévő demokráciákat, megerősíteni az alkotmányos liberalizmust ahelyett, hogy új demokráciákat hoz létre. Liberalizmus nélkül ugyanis minden demokratikus kísérlet veszélyes és a szabadságok eróziójához vezet, a politikai elit visszaél a hatalmával és kiújulnak a lehetséges etnikai konfliktusok.

„A történelem dialektikus logika mentén alakul” – vélekedik Huntington. (Huntington 1996:5) Az egyik irányba tett jelentős elmozdulást ellenirányú kilengés követi. Minden vívmány veszít lendületéből egy idő után, ezt pedig egy ellentétes agenda megvalósításához fogják felhasználni az ellenzők. Ezért egyetért abban, hogy az elsődleges hangsúlyt a már meglévő demokráciák konszolidációjára kell helyezni.

Huntington szerint a poszt-szovjet térségben a demokráciának két fő konkurense alakult ki. (Huntington 1996:10–11) Az egyik az iszlám állam, a másik pedig az ázsiai típusú autoriter berendezkedés. Utóbbi az úgynevezett „új autoritarizmus” doktrínája köré szerveződik, amelyet a nyolcvanas évek végén találtak ki Kínában, a régi, marxista–leninista ideológia helyére. Ez a doktrína elsősorban a kelet-ázsiai gazdasági sikerek miatt tűnhet vonzónak. Lee Kuan Yew, nemrégiben lemondott szingapúri vezető a szingapúri kulturális offenzíva jegyében úgy fogalmazott: az országa azért áll ellen az emberi jogok és a demokratikus értékrend terjedésének, mert ez egyben a nyugati értékrendet is magával hozná, amely szerinte individualista szabadosságot és a tekintélytisztelet hiányát eredményezi és hosszú távon a társadalom szétzülléséhez vezet. Helyette meg kell őrizni az ázsiai közösségi szellemet, ahol az egyén a társadalom szolgálatában áll, minden körülmények között fegyelmezett, és tiszteli a tekintélyt. Szerinte az emberek nem demokratikus kormányt akarnak, hanem jó kormányt, amely képes biztosítani a gazdasági jólétet, politikai stabilitást és társadalmi rendet, mégpedig egy hatékony és tisztességes kormányzat révén. Ez a megközelítés tehát – szemben az amerikaival – optimista az emberi jellemet illetően, legalábbis ami a hatalom gyakorlóit illeti.

A világon a nem demokratikus országok közül egyedül Szingapúr rendelkezik olyan egy főre eső GDP-vel, amely magas, és nem olajexporton alapul. (Huntington 1991:23) Annak ellenére, hogy egyedülálló jelenség, Szingapúr példája minden tekintélyelvű rendszer számára mintegy iránytűként szolgál.

Az autoriter berendezkedésnek ugyanakkor vannak elkerülhetetlen hátulütői is. Nem csupán az emberi természet sematikus megítélésén nyugszik (a vezetők erényességével kapcsolatban optimista, míg a lakosság tekintetében kiábrándult), de hiányoznak a visszacsatolási mechanizmusok, valamint a rendszer evolúciójához elengedhetetlen rugalmasság. Érdekes összevetni ezt Francis Fukuyama nézeteivel, aki szerint az autoriter kínai modell elsőbbsége például Indiával szemben azon alapul, hogy az elit hihetetlenül központosította a vezetést (és képes mindenkinél gyorsabban végrehajtani hatalmas beruházásokat, különösen az infrastruktúra területén), miközben – intézményes véleménynyilvánítási csatorna híján – az elitek megpróbálják maguktól eltalálni a tömegek igényeit, és elkerülni a feszültségek kumulálódását.23 A véleménynyilvánítás lehetőségének hiánya azonban már önmagában feszültségforrássá válhat egy folyamatosan emancipálódó társadalomban. A gazdasági növekedéssel és a lakosság egyre nagyobb részének bevonásával a gazdaságba el lehet ugyan odázni a politikai jogok körének bővítését, de ez még akkor sem stabil állapot, ha a politikai elitnek mindig sikerül eltalálnia a tömegigényt.

Az önkorrekció a demokráciák egyik nélkülözhetetlen képessége, vagyis az a képesség, hogy a mindenkori szabályozás mentén, konszenzussal átalakítsák önmagukat. A stabilitás védelmében azonban egyre több területen kötjük meg a kormányok kezét független ellenőrző intézmények, úgymint a jegybank, vagy trösztellenes szabályozó szervek hathatós segítségével, amelyek olyan területeken jöttek létre, amelyeket a jogalkotók nem tartottak szerencsésnek sem a politikusokra, sem nyilvánosság általi megvitatásra bízni. A pártpolitika és a politikai döntések kivonása egy sor területről azonban a demokráciák tehetetlenségéhez vezet, amely aláássa a demokráciák tekintélyét, vélekedik Philippe Schmitter. (Schmitter 2010:10) Különösen sok ellenérzést szül, ha ezek a felügyeleti szervek az országhatárokon is túlnyúlnak és nemzetközi irányelvekkel kötik gúzsba a kormányokat. A többszintű kormányzás ugyanis mindennél alkalmasabb arra, hogy semminek ne legyen felelőse, miközben a kormányok nem tudnak elég gyorsan reagálni a felmerülő kihívásokra.

Ahogy Winston Churchill megjegyezte, a demokrácia messze nem tökéletes kormányforma, csupán jobb az összes többi alternatívánál. A nyugati demokráciákban is jellemző, hogy a lakosság egyre jobban elidegenedik a politikától, kiábrándul a politikai elitből és a demokratikus procedúrából, nem utolsósorban épp a fenti sérülékenység miatt.24 Mit remélhetnek tehát a harmadik hullám országai? A demokrácia sérülékeny a gazdaság, a nemzetközi viszonyok változásával, az

elitek és a lakosság meggyőződésének változásaival szemben is. Ha hihetünk Nick Hornby megfigyelésének, a demokrácia valóban elérhetővé teszi a politikát mindenki számára, de közben vigyázni kell, hogy ne értékelje le.

Készült a Pénzügykutató Zrt. Korridor Politikai Kutatások Központja konszolidáció-kutatási programja keretében.

Irodalom

Barro, Robert J. (1996): Determinants of Economic Growth: A Cross-Country Empirical Study. NBER Working Paper No. 5698, 1996. augusztus. Letölthető: http://www.nber.org/papers/w5698

Di Palma, Giuseppe (1990): To Craft Democracies: An Essay on Democratic Transitions. Berkeley: University of California Press, 1990

Diamond, Larry – Plattner, Marc F. – Chu, Yun-han – Tien, Hung-mao (ed. 1997): Consolidating the third wave democracies – Regional Challenges. Baltimore és London: The Johns Hopkins University Press, 1997

Diamond, Larry (1999): Developing democracy toward consolidation. Baltimore: The Johns Hopkins University Press, 1999

Diamond, Larry (ed. 1997): Consolidating the third wave democracies: Themes and Perspectives. Baltimore és London: The Johns Hopkins University Press, 1997

Diamond, Larry (1991): An American Foreign Policy for Democracy. A Democratic Leadership Council honlapja, 1991. július. Letölthető: www.dlc.org/documents/democracy.pdf

Eusepi, Giuseppe – Giuriato, Luisa (2008): Democracy, debt and disorder. Towards the end of political „generosity” http://findarticles.com/p/articles/mi_qa5334/is _2_8/ai_n29447186/ (Letöltés: 2010. október)

Ferguson, Niall (2001): The Cash Nexus: Money and Power in the Modern World, 1700–2000. New York, Basic Books, 2001

Ferguson, Niall (2008): The Ascent of Money – A Financial History of the World. The Penguin Press, New York, 2008

Fidrmuc, Jan (2003): Economic reform, democracy and growth during post-communist transition. European Journal of Political Economy, 19 (2003), 583– 604.

Hudecz Gergely (2007): Demokrácia és demokratizálódás. Kül-Világ, 2007/2, 19–34.

Huntington, Samuel P. (1991): Democracy’s Third Wave. Journal of Democracy, 2 (1991) 2, 12–34.

Huntington, Samuel P. (1991b): The third wave: democratization in the late twentieth century. University of Oklahoma Press, 1991

Huntington, Samuel P. (1996): Democracy For The Long Haul. Journal of Democracy, 7 (1996) 2, 3–13.

Linz, Juan – Stepan, Alfred (1996a): Toward Consolidated Democracies. Journal of Democracy, 7 (1996) 2, 14–33.

Linz, Juan – Stepan, Alfred (1996b): Problems of democratic transition and consolidation – Southern Europe, South America and post-communist Europe. The Johns Hopkins University Press, Baltimore and London, 1996

Lipset, Seymour Martin (1959): Some Social Requisites of Democracy: Economic Development and Political Legitimacy. The American Political Science Review, 53 (1959) 1, 69–105.

Mill, John Stuart (1859): On Liberty. Batoche Books, Kitchener, Ontario, Canada, 2001

Przeworski, Adam (1991): Democracy and the Market – Political and Economic Reforms in Eastern Europe and Latin America. Cambridge University Press 1991

Przeworski, Adam (é. n.): Democracy and Economic Development. Research Paper. Letölthető: http://as. nyu.edu/docs/IO/2800/sisson.pdf

Quinn, Dennis P. – Woolley, John T. (2001): Democracy and National Economic Performance. American Journal of Political Science, 45 (2001) 3, 634–657.

Schedler, Andreas (1998): What is Democratic Consolidation? Journal of Democracy 9 (1998) 2, 91–107.

Schmitter, Philippe C. (2010): The Future of ’Real- Existing’ Democracy (kutatási szeminárium) Honlap: http://iis-db.stanford.edu/evnts/5844/SchmitterFUTURE_OF_Democracy3.pdf (Letöltés ideje: 2011. február)

Schmitter, Philippe C. – Santiso, Javier (1998): Three Temporal Dimensions to the Consolidation of Democracy. International Political Science Review, 19 (1998) 1, 69–92.

Wang, Shaoguang (2002): State Effectiveness and Democracy. Dolgozat, The Chinese University of Hong Kong, 2002. július 12.

White, Stephen (1986): Economic performance and communist legitimacy. World Politics, 38 (3), 462–482.

Zakaria, Fareed (1997): The Rise of Illiberal Democracy. Foreign Affairs, 76 (1997) 6, 22–43.

  1. „He decided… that children served as a symbolic blemish, like a birthmark or obesity, which gave him a chance where previously there would have been none. Maybe children democratized beautiful single women.” Saját fordítás. Nick Hornby: About a Boy, Penguin, 2003
  2. Schmitter ironikusan „létező demokráciának” nevezi őket (Real Existing Democracy) a létező szocializmusra utalva.
  3. Zakaria Hong Kong példáját említi.
  4. Ebben az értelemben demokráciának tekinthető minden olyan kormányzati forma, amelyben nem kell az alkotmánynak mennie minden kormánnyal.
  5. Saját fordítás: „In framing a government which is to be administered by men over men, the great difficulty lies in this: you must first enable the government to control the governed; and in the next place oblige it to control itself.” James Madison: The Federalist, No. 51 – „The Structure of the Government Must Furnish the Proper Checks and Balances Between the Different Departments.” (1788)
  6. Az amerikai alkotmányos berendezkedés alapját a hatalomkoncentrációtól való félelem jelenti. Az amerikai rendszerben nem is az a meglepő, mekkora befolyása van a többségnek, hanem hogy kicsi, de jól szervezett csoportok milyen hatékonyan képesek befolyásolni a demokrácia működését.
  7. James Madison: The Federalist, No. 51 (1788)
  8. Ez utóbbi nyilván csak a demokrácia szó tartalmának változásából ered.
  9. Ennek megfelelően több amerikai szervezet, amely a demokrácia terjesztését tűzte ki célul, nem is a választási demokráciát, hanem a liberalizmus más elemeit propagálja. A National Endowment for Democracy a szabad piacot, a munkaerő szabad áramlását és a politikai pártok kialakulását segíti elő. A U.S. Agency for International Development pedig a független bíróságokat támogatja. (Zakaria 1997)
  10. Érdekes belegondolni, hogyan befolyásolná az amerikai külpolitikát, ha a liberális demokrácia terjesztése lenne a cél. A demokrácia terjesztése valamilyen formában legtöbbször szerepel az amerikai külpolitika agendáján. De mikor hallottunk legutóbb olyat, hogy a választások tartása nem a legfontosabb dolog, jobban járunk, ha előbb a politikai szabadságjogok köreit tágítjuk? Vagy hogy egy liberális, felvilágosult autoriter rendszerrel jobban járunk, mint egy tapasztalatlan, de demokratikusan megválasztott elittel, akik vagy nem képesek elég erőt kifejteni a stabilizáció érdekében, vagy – ellenkezőleg – magukhoz ragadják a hatalmat, és a többségre hivatkozva megszüntetik az alkotmányos ellensúlyok rendszerét? A demokrácia terjesztése persze anélkül is elég bonyolult dolog, és egy választást kiírni egyszerűbb, mint a liberális alkotmányosság elveit a gyakorlatban bevezetni és elsajátítani. (Zakaria 1997)
  11. A szuverén államon kívül, amely alapkövetelmény, a modern állam adminisztratív szervezetének kialakulása is fontos tényező. Az állam és a lakosság kapcsolatát az állampolgárság határozza meg, többnemzetiségű államok esetében az állampolgárság megadása az etnikai kérdés kezelésében is fontos. (Ebben az esetben az egyszerű többségi helyett arányos választási rendszerek kialakítása ajánlott.)
  12. Ezek közül Magyarországnak poszt-totalitárius politikai rendszere volt a demokratikus átmenetet megelőzően, amire jellemző az elit egyre növekvő érdeklődése a saját, személyes biztonsága iránt, illetve anyagi hátterének javításában, míg a vezetés nem karizmatikus, a politikai rendszert pedig egyfajta korlátozott pluralizmus jellemzi. Jellemző egy második, a hivatalos gazdasággal párhuzamosan működő gazdaság, de ugyanígy léteznek a második nyilvánosság fórumai a társadalomban és a kultúrában egyaránt. A vezetők elvesztik érdeklődésüket a tömegek mobilizálása iránt és mind az elit, mind a lakosság körében elterjed a karrierizmus, az opportunizmus. Az ország vezetése technokratává alakul és egy bürokratikus osztály lép a karizmatikus vezető helyére. (Linz–Stepan 1996b: 295) A poszt-totalitárius rendszerekből való átalakulás bizonyos értelemben sokkal sérülékenyebb demokráciákhoz vezet, mivel már a régi elit sem valamiféle utópikus ideológiára, hanem (elsősorban gazdasági) teljesítményével alapozza meg legitimációját. Az így kialakult új demokrácia sokkal nagyobb elvárásokkal szembesül gazdasági tekintetben, pedig a gazdasági átalakulás mindenképpen fájdalmas folyamat. A poszt-totalitárius rendszerekben inkább előrehozott választások jellemzők, mintsem a rezsim összeomlása, így a legitimáció is gyengébb lábakon áll.
  13. Saját fordítás: „A democratic transition is complete when sufficient agreement has been reached about political procedures to produce an elected government, when a government comes to power that is a direct result of a free and popular vote, when this government de facto has the authority to generate new policies, and when the executive, legislative and judicial power generated by the new democracy does not have to share power with other bodies de jure.” (Linz–Stepan 1996b:140)
  14. Ráadásul a magyar második gazdaság és a helyi jellegzetességek miatt nálunk nehéz szétválasztani a gazdasági és politikai elitet I és a szocialista elit is átmentette a hatalmát.
  15. A csendes amerikai (2003) rendezte: Phillip Noyce – Graham Greene azonos című regényének filmadaptációja.
  16. Huntington 1996–ban 3000 dollár egy főre eső GNP szintjénél állapította meg a határt azok között az országok között, ahol még valószínű és sikerrel járhat, és ahol már túl nagy árat kellene fizetni egy katonai puccsért. Így a harmadik hullám országai esetében elhanyagolhatónak tartotta a katonai puccsal való visszalépés esélyét. (Huntington 1996:7–8) Huntington szintén nem tartja megalapozottnak azokat a félelmeket, melyek szerint Kelet-Európában a volt kommunista állampártok utódpártjainak demokratikus megválasztása a kommunizmus visszatérését jelentené, mivel ezek a pártok a demokratikus szabályok szerint játszanak. Bevallottan demokráciaellenes pártok hatalomra kerülésének sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonít.
  17. Mindkét eddigi antidemokratikus hullám a történelemben újszerű politikai berendezkedéseket hívott létre: Olaszországban a fasizmust, Latin-Amerika szerte pedig a bürokratikus autoriarizmust, ahol határozatlan időre bevezetett gazdasági szükségállapotra hivatkozva a kormányok közvetlen gazdasági irányításra törekedtek. Mindezek Európában a társadalmi mobilizációra és a választójog kibővülésére adott politikai reakciók, Latin-Amerikában pedig a gazdaság import-támogatási fázisának kifutására adott válaszok voltak.
  18. Szó sincs a reguláció teljes hiányáról, mutat rá Linz és Stepan. Az államnak meg kell védenie az országot külső támadásoktól a hadsereg, a polgárokat egymástól a jogszolgáltatás apparátusával, valamint létrehozni olyan közjavakat, amelyek szerinte soha nem állnának egyik egyén érdekében sem, de még kisebb csoportokéban sem, úgy mint közoktatás vagy közmunkák. Ezen felül, mivel a demokrácia a közjavak felett való rendelkezés mikéntjéről, kormányzati szakpolitikákról és prioritásokról szóló folyamatos vita, nem tartható fenn a minimális közjavak (közlekedés, oktatás, egészségügy) és egy minimális biztonsági védőháló fenntartása nélkül, amely a súlyos gazdasági egyenlőtlenségeket hivatott megszüntetni. Még a privatizáció is hatékonyabban megy végbe egy erős állam irányítása alatt. (Linz–Stepan 1996b:12)
  19. Más országokban azonban, ahol olyan ambivalens érzések, mint a birodalom elvesztése (Oroszország), vagy az államiság kérdésének tisztázatlansága is közrejátszottak, a lakosság sokkal kevésbé tolerálta a gazdasági nehézségeket.
  20. Mancur Olson és Amartya Sen amellett érveltek, hogy a demokráciák jó hatással vannak a gazdasági fejlődésre és a társadalmi jólét szintjére, legalábbis az őket megelőző monarchiákhoz képest. De legalábbis jobb eséllyel elkerülhetik a gazdasági katasztrófákat a beépített visszajelzési mechanizmusok révén. (Ferguson 2001:348–349)
  21. A jóléti állam csak a huszadik század második felében alakult ki, jelenlegi formája nem volt még hosszú életű. A fenntarthatóságával kapcsolatban már ennyi idő alatt is kérdések merültek fel. A jóléti transzferekre ugyanis két tendencia jellemző: a kedvezményezettek körének kiterjedése (rászorultsági alapú kifizetés helyett egyre több esetben járó alanyi jog), illetve a szolgáltatások körének folyamatos bővülése. A jóléti állam első alapkövét nem humanitárius okokból tették le és még csak nem is a szociális mozgalmak idején. Az öregségi nyugdíj első bevezetése a világon Bismarck nevéhez fűződik, aki 1880-ban nagyon is reálpolitikai megfontolásokból tette meg ezt a lépését. Érvelése szerint az az ember, aki öregkorában egy biztos nyugdíjnak néz elébe, könnyebben kezelhető és politikailag kiszámíthatóbban viselkedik, mert a tulajdon konzervatívabb gondolkodásmódhoz vezet. Elismerte ugyan, hogy az állami nyugdíj egy „államszocialista gondolat”, de ez nem akadályozta meg abban, hogy felállítsa a világ első állami nyugdíjrendszerét, amely még öregségi és szegénységi, azaz rászorultsági alapon fizetett nyugdíjat és azt is különlegesen idős kort megért dolgozók esetén. (Ferguson 2008:202) Mindez még az univerzális választójog kiterjesztése előtt történt meg, azzal a céllal, hogy a társadalmi elégedetlenségnek elejét vegye. Ahogy a választójoggal rendelkezők köre bővült, a huszadik században úgy terjedtek a kormányok által bevezetett jóléti intézkedések is. Ahogy azonban a piaci szereplők esetében, úgy a jóléti transzferek kedvezményezettjei esetében sem voltak elkerülhetők a perverz ösztönzők. Azokban az országokban, ahol nem állt rendelkezésre valamely kivételes természeti erőforrás, (mint a svédek esetében az olaj) vagy azokat kevéssé előrelátó módon kezelték (mint például az Egyesült Királyságban), ezek a folyamatok a kétezres évekre hatalmasra duzzadt szuverén adóssághegyeket hoztak létre. A finanszírozatlan jóléti transzferek és a szerzett jogok csapdájával a demokráciák mindenhol szembesülnek valamilyen formában. A megoldás azonban még várat magára, bár felmerültek olyan gondolatok, mint a fiskális alkotmányozás (Eusepi–Giuriato 2008), vagy az adócenzus valamilyen formájának gondolata. És bár a gyakorlati megvalósítások eltérőek és az alkotmányokban rögzített adósságplafon legalább annyi ellenérvet vonz, mint ahány érv szól mellette.
  22. Ha egy gazdasági szereplő fojtogatónak érzi a gazdaságpolitikát, két választása van. Az egyik, hogy beszünteti tevékenységét (vagy áthelyezi egy másik országba), a másik pedig egy, a nyugati világban régen működő trend, hogy a legnagyobb piaci szereplők megpróbálnak kedvezményeket szerezni a kormányoktól. A hivatkozási alap mindig a munkahelyek megvédése és a gazdasági növekedés látszatának megőrzése. A gazdasági szereplők tehát észrevétlenül át tudnak kerülni a bevételi oldalról az államháztartás kiadási oldalára.
  23. Francis Fukuyama: US democracy has little to teach China, Financial Times, 2011. január 17.
  24. Ennek tünetei az alacsony választási részvétel, a politikai pártokkal és szakszervezetekkel való azonosulás hiánya, valamint a tisztségviselőkbe vetett bizalom hiánya. Ehhez jön még a megválasztás költségeinek csillagászati mértékű növekedése, amely rosszallást vált ki. (Schmitter 2010:9) Schmitter olvasatában egy magasabb szintű átpolitizálódás, nagyobb választási részvétel és párttagság formájában segítene túllendülni a demokráciák ezen kiábrándultsági krízisén, bár ez továbbra sem garantálná, hogy a választó talál olyan pártot, amellyel azonosulni tudna.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.