Szép Ernő Emberszag című regénye és a zsidó identitás

(Egy buta meglepetés)

Ha Szép Ernő tudta volna, hogy az úgynevezett zsidó irodalom kontextusában is beszélnek majd a műveiről, valószínűleg elég kényelmetlenül érezte volna magát. És nemcsak azért, mert Szép Ernő is jó példája annak az asszimilánsnak, aki igen keveset foglalkozott volna a saját zsidóságával, ha a kortárs antiszemitizmus nem juttatta volna újra és újra az eszébe. Már az 1919-es Patika című színdarabjának szélsőjobboldali támadásai miatt egy ideig el is hagyta Magyarországot. Ideiglenes emigrációjából így ír Krúdy Gyulának: „Azt sem értem, miért kell nékem szegénynek és zsidónak lennem, amikor egyiket se kértem, csak danolni akartam, míg élek.”¹ A személyes és az irodalmi dokumentumok ugyanazt a szemléletet tanúsítják. A saját zsidóságról mindig az esetlegesség metaforáin keresztül beszél Szép Ernő. Zsidónak lenni „születési hiba”.² A zsidóságban szenvedni lehet, mint egy betegségben,³ a zsidónak úgy jut eszébe a zsidósága, ahogy „a mellbeteg csak arra gondol, hogy ő mellbeteg”⁴ . Zsidónak lenni a születés „buta meglepetése”,⁵ végeredményben a zsidóság szerencse – pontosabban szerencsétlenség – kérdése.⁶

A zsidóság közteherviselésének vicce a lehető legtalálóbban mutatja meg, Szép Ernő hogyan tudott válaszolni arra a – mondjuk így – irritációra, amit a zsidósága jelentett.

A zsidó irodalom meghatározása a holokauszt sorseseménnyé növő traumája előtt és után egyaránt kérdéses, folyamatosan pontosításra szoruló fogalom, noha nyilván a holokauszt előtt és után nem jelenti teljesen ugyanazt. A magyar-zsidó irodalom ideáját tisztázni kívánó Komlós Aladár meglátása szerint például a magyar zsidó irodalomról való beszéd érvényességét a zsidó írók hasonló tapasztalatai teszik lehetővé, amit az azonos társadalmi kirekesztettség okoz. Az 1936-ban írt, tünetértékűen fontos, Egy megírandó magyar-zsidó irodalomtörténet elé című írásában így fogalmaz: „ha egy író zsidónak született, nem függ többé az elhatározástól, hogy zsidó író lesz-e, s a zsidó lélek és szellemtörténet kifejezője lesz-e vagy sem.”⁷ Sőt, Komlós Aladár szerint az asszimiláció jellegzetes elfojtó stratégiái csak még inkább a zsidó irodalomhoz kötik a zsidó írót. Komlós több írásában visszatérő példája Szép Ernőnek a magyar folklórhoz való vonzódása, amit sajátos túlkompenzálásnak, egyfajta hiperkorrekciónak gondol. Komlós Aladár e korai írása érzékenyen reagál arra a kettősségre, hogy a magyar-zsidó irodalom, ha van, voltaképpen egy hagyomány hiányának a hagyománya, egy sosemvolt hagyománnyal való szakítás igyekezete. A magyar-zsidó irodalom történetének, ha van, egyik fő tendenciája az, hogy olyan magyar írók története, akik azzal szembesültek, hogy zsidók, pedig nem érezték magukat annak.

Szép Ernő abszurd bon mot-ként idézhető vágya mindenesetre szembehelyezkedik Komlós Aladár modelljével, de szembehelyezkedik az asszimiláns stratégiákkal is. Szép Ernő nem tagadja, hogy zsidó, épp csak annyit mond, hogy zsidónak lenni esetleges, a zsidóság maga az esetlegesség. Magam úgy vélem, hogy az irodalom társadalomtörténeti és szociológiai szempontjain kívül a leginkább úgy válhat termékennyé egy nemzeti-zsidó jelzőpárral ellátott irodalom összefüggésében beszélni egy-egy szövegről vagy életműről, ha azt vizsgáljuk meg, egy-egy szöveg vagy életmű miként reagál arra az irritációra, amit a zsidóság jelent a számára – a legtöbb esetben természetesen a szerző számára a saját zsidósága.

(Épp ezért érdemes lenne feltenni a kérdést, hogy amennyiben használjuk a „magyar-zsidó irodalom” fogalmát, beletartozónak véljük-e az olyan könyveket, amelyek a zsidó identitásproblémákon keresztül beszélnek az identitás általános problémáiról, vagy amelyek a zsidó emberek élettörténetének traumáit beszélik el, például Németh Gábor Zsidó vagy? című regényét, Borbély Szilárd Haszid szekvenciák ciklusát vagy a Testhez újraírt női holokausztvallomásait. Egy így feltételezett fantomszerű zsidó irodalom jelentős világirodalmi példája lehet W. G. Sebald munkássága.)

Irritációként – tegyük hozzá: termékeny irritációként – természetesen a leginkább azokban a 20. századi életművekben jelenik meg a zsidóság, amelyek szerzői számára a zsidóság, a szerzők saját zsidósága, nem vallási tapasztalat. Ebből a szempontból a legradikálisabb életmű nyilván Kertész Imréé, akinek a munkái – a Sorstalanságon kívül és után – mintha az individuum elpusztításának, elpusztíthatóságának bemutatásán túl paradox módon épp az individuum visszanyerésének programját kívánnák megvalósítani. Kertész Imre radikalitása azonban, úgy vélem, mélyen gyökerezik a Monarchia és a két világháború közti Magyarország asszimiláns szerzőinek szemléletében.

(Nem illik különbözni)

Szép Ernő szövegeinek világlátására egyfajta sajátos optika jellemző, amely a jelenségekre egy mindenkori megelőző nézőpontból tekint. Például: a felnőtt életre a gyerekkor, a városra a vidék szempontjából. Innen a nosztalgia szinte karikírozható anakronisztikusság, a mindenre való rácsodálkozás naivitása. Szép Ernő műveinek tétje azonban nem a naivitás színrevitele, hanem a naivitás retorikájának megvalósítása, amely no­ha nem lehet azonos a naivitással, mégse lehet hiteltelen, álnaiv. A továbbiakban arra a kérdésre keresem a választ, hogy Szép Ernő munkaszolgálatos tapasztalatait megjelenítő regénye, az Emberszag ebből a sajátos perspektívából hogyan mutatja meg a zsidó identitás önértelmezését.

Az Emberszag „naiv” optikája is egy megelőző világrend perspektívájából próbál tájékozódni egy idegen világban. Voltaképpen a „polgári” normák, a polgári morál – vagy csak egyszerűen „a” morál – szempontjából nézi a vészkorszakot, amely körülveszi. „Mindennap elámul az ember.”⁸ Az abszurd jóhiszeműség példája, amikor az idősek megmenekülésének esélyét latolgatva az elbeszélő megjegyzi, „biztos villamoson viszik haza az öregeket, hiszen nem bírják már szegények”.⁹ Ha pofon vágják az embert, a meglepődés még felháborodni sem enged: „olyan komikus volt, hogy hatvanéves koromba fejbe vág ez a buta fiú, nagy kínomba került, hogy el ne nevessem magam”.¹⁰ Néhol már keserű gúny is vegyül naiv elbeszélésbe, amikor az éhezést fogyókúraként említi. „Hasznos lesz Erdőváros azoknak az uraknak, akik az idén Karlsbadba nem mehetnek.”¹¹

Mi mégis a legnagyobb veszteség, mi az, amit elvesz ez a történet az embertől? Épp magát a történetét. „Az embernek az életrajza: a gondolatai. A többi, ami velem történik, az mind idegen valami. (…) Gondolkozni mindig gondolkozunk, csak nem figyelünk oda”, olvashatjuk az Emberszagban, ám a munkaszolgálat épp a gondolatokra való visszaemlékezés lehetőségét veszi el: „nem bírtam semmit, de semmit abból visszakapni, amit elmém egész nap ásott, lapátolt. Oly hamar beleszívódik a gondolat a feledésbe, mint a földbe az eső.”¹² Viszont mivel az ember életrajza a gondolatai, így ha a gondolatait veszik el, azzal az életrajzától fosztják meg. Már ez a szemlélet is rokon a Sorstalanság – gondoljunk már csak a címre – problémájával: ha elveszik tőlünk önmagunk elbeszélésének lehetőségét, hogyan beszélhetjük el önmagunkat úgy, hogy lehetséges, hogy ez a lehetőség sohasem létezett?

Az Emberszag és a Sorstalanság másik mély rokonsága a munkaszolgálatban, illetve a koncentrációs táborban töltött idő – jobb szót most nem találok – üresjáratainak elbeszélése.¹³ Az Emberszag szerint a munkaszolgálatban az unalom az egyik legdühítőbb dolog.

Állunk, állunk. Állunk, állunk, állunk. A kaszárnya udvarán kellett így állani és állani sorakozva, parancskiadásra várni. Állani, várni, várni, várni, fogyasztani a drága fiatal időt, majd megveszni az unalomtól, a türelmetlenségtől. Ezen mód preparálja az embert a katonaság, így csinál szófogadó tetemet belőle.¹⁴

Az unalmas óráktól pedig félő, hogy az elbeszélés is unalmassá válik. „Szegény olvasóm, hogy untatlak Téged.”¹⁵ Ezt a szemléletet nem gondolhatjuk „pusztán” ironikusnak. Ám ha azt olvassuk, hogy a csillagos házban töltött reggeleken „gyöngédtelenség” volt, ha a bombariadó épp a reggelit vagy a borotválkozást szakította félbe,¹⁶ akkor a léptéktévesztés nem jelent szükségszerű részvétlenséget.

Fontos, hogy az Emberszagban színre vitt tapasztalat nem egyedülálló, nem előzmény nélküli még Szép Ernő életművében sem. A munkaszolgálat unalma felidézheti akár azt a Pesti Hírlap- beli, 1935-ös tárcát, amiben a mindennapi várakozások – a villamosmegállóban, a telefonkapcsoláskor, a bankban, s a többi – az emberi élet elvesztegetett idejeként adódnak össze.

Hol adják vissza ezeket a drága öt perceket, tízperceket, félórákat, órákat, amelyeket ebben az életben élet nélkül töltöttem? (…) Ez alatt az idő alatt, amit az egyetlenegy életben várni kellett, várni vakon, örömtelen, és haszontalan, írhattam volna egy hűséges regényt.¹⁷

Ez a furcsa párhuzam – a hétköznapi várakozások és a munkaszolgálat unalmának analógiája – nem bagatellizálja az utóbbit, hanem kísértetiessé, baljóssá teszi az előbbit. A holokauszt tapasztalata egyszerre idegen és ismerős a környezetében. (Csakúgy, ahogy majd a Sorstalanság végén, a visszatérő Köves Gyuri többek között egy kalauz képében találkozik ugyanazzal a személytelen gépezettel, amely addig a megsemmisítésére tört, immár csak megbüntetni akarta.)

Ám ne felejtsük el, hogy az Emberszag csupán a holokauszt holdudvarát írja le. Az Emberszag híres zárlata így hangzik: „Hogy másnaptól [a hazatérés után], november 10-től mi történt velem, meg mindnyájunkkal, azt már nem mesélem. Azt leírni és azt elhinni érzésem szerint nem is szabad.”¹⁸Ennek a szemléletnek is már megvan az előzménye a kisprózákban. 1934-ben: „Nem hiszem, hogy valaha háború lesz még a világon. / Lehet a világon háború, az a világ dolga. / Az én dolgom az, hogy ne higgyem!”¹⁹ 1937-ben: „Rossz álom a jövendő világháborúja. Bűn rettegni tőle, mert bűn hinni benne. Az is vét Krisztus ellen, aki csak elképzeli.”²⁰ Majd 1945. júliusában: „Én nem hiszem, hogy még egyszer háború lesz a Földön. / A háborúban hinni is bűn, bűnrészesség.”²¹ Szintén egy 1945-ös tárcában így fogalmaz: akik meghaltak, azok „énbennem tovább is élnek, (…) nem tanúsítom a halálukat, nem fogadom el.”²² Gondolhatnánk ezt naivitásnak, ám a naivitás itt erkölcsi alapállássá változik.

A naivitás, pontosabban a naivitás retorikája – ami nem azonos az álnaivitással – az Emberszagban újfajta jelentőséget kap. Az elbeszélés módja ugyanis az, ami valamit fel tud mutatni az ellen, amit elbeszél. Nem csak arról van szó – ahogy azt Kálmán C. György megállapítja –, hogy az elbeszélt hang és az elbeszélt történet feszültsége volna az irodalmiság forrása. Az elbeszélés módjának az elbeszélt történettel való szembeszegülése szinte politikai gesztussá válik. A népirtás előfeltételének kettős „logikája”, hogy nemcsak elkülöníti a kisebbségnek nevezett csoportot a többségtől, de a kisebbség tagjait azonosítja egymással. Szép Ernő kis- és nagyobb prózákban gyakran használt stratégiája, a tömeg heterogén ábrázolása így válik az Emberszag környezetében politikai gesztussá. „Minden van köztünk”.²³ Bár az Emberszag elbeszélőjének állítása szerint rossz az emlékezőtehetsége – noha talán csak az úgynevezett „nagy” eseményeket illetően²⁴ –, mégis döbbenetes aprólékossággal számol be a tömegbe kerülő emberek apró különbségeiről: álljanak sorba a csillagos ház udvarán, legyenek épp az óvóhelyen, a menetben is lehet figyelni a különböző kalapokat és sapkákat, a hólyagok és a testi nyavalyák is különbözők, ahogy még a kötelezően felvarrt sárga csillagokat is ki-ki a maga módján szabja ki, vasalja, választja ki az árnyalatát.

Szép Ernő prózai szövegeinek demokratikus alapállását ugyanis épp az határozza meg, hogy a tömegben mindenki egyaránt különböző. Vagyis nem a hasonlóságaink, hanem a különbségeink tesznek minket hasonlóvá. Az Emberszag visszatérő helyzete, hogy az elbeszélőt a különb mivol­tára hivatkozva próbálják megmenteni. Amikor arról gondolkodik az elbeszélő, hogy éljen-e a neki felajánlott lehetőséggel, kérvényezze-e a sárga csillag hordása alóli mentességet, először úgy véli, szégyen, hogy egy írónak ezt külön kell kérvényeznie, hiszen az egyébként is „küldetése révén a nemzet felé magasodik”, másrészt viszont „nem illik különbözni az embernek csillagos sorstársaitól, azok fölé kerülni”.²⁵ Ez a megjegyzés több szempontból is tanulságos: a sorsközösség vállalása nem morális kérdés, hanem illem kérdése. Másrészt ez a sorsközösséget külső körülmények esetlegessége, és sem lényegi összetartozás határozza meg.

Az esetlegesség Szép Ernő munkáinak lényegi fogalma. A heterogén tömeg ábrázolása azt sejteti: azért csodálkozunk rá a saját életünk vagy mások életének esetlegességeire, mert voltaképpen ezek az esetlegességek azok, amelyek identikusan meghatároznak minket. Szép Ernő prózai írásainak poétikai ereje azonban épp abban rejlik, hogy ezek az esetlegességek úgy válnak lényegivé, hogy mégis totalizálhatatlanok maradnak. Az esetlegességek lényegi, a létezésünket meghatározó, de nem végső, nem mindent megmagyarázó tapasztalatok. Hogyan is foglalhatnánk össze az Ádámcsutka elbeszélőjének önértelmezését? Valahogy így: milyen érdekes, hogy kopaszodom, igen, én vagyok az, aki kopaszodik, pedig én nem is érzem magam kopaszodónak, annyi más is vagyok. Kopaszodom, pedig nem kopaszodom. Vagy: hogyan is látja a Lila ákácban Csacsinszky Pál Tóth Mancit? Milyen érdekes, itt van egy orfeumi nőcske, semmi más különleges nincs benne, csak annyi, hogy egy orfeumban dolgozik, pedig igazából nem is oda való. Orfeumi nő, pedig nem orfeumi. Szép Ernőnél a személyiséget mindig esetlegességek határozzák meg: ezek az esetlegességek lényegiek, de totalizálhatatlanok. Ebből a szempontból a Szép Ernő-szövegek zsidóság-ábrázolása új fénybe kerül, hiszen zsidónak lenni is esetlegesség. Vagyis a zsidó olyan jel, ami lényeges (szubsztanciális), mégis esetleges és totali­zál­hatatlan, akkor is, ha ezt a jelet mi esetlegesen találtuk meg Szép Ernőt olvasva, sőt, lehet, hogy akkor a leginkább.

Az előbb azt mondtam: Szép Ernő szövegeinek alapállása demokratikus, noha egyaránt találhatunk szöveghelyet az életműben arra, hogy írónak lenni kivételes állapot – lásd az „küldetése révén a nemzet felé magasodik” –, és arra is, hogy nem az – „nem illik különbözni”. Amiért mégis azt lehet mondani, hogy – amennyiben egy irodalmi műről mondhatunk ilyet – ezek a szövegek valójában demokratikusak, az nem a szövegek tartalma, hanem retorikája miatt van. Amikor például az Emberszagban az orvos egy hamis lelettel mentességet ajánl a munkaszolgálat kemény fizikai munkája alól, az elbeszélő nemcsak a cselekményben, de az elbeszélés által is elutasítja azt, hogy ő különböző legyen: „Avval feleltem, amivel Te feleltél volna, kedves olvasó, a helyemben. (…) Szenvedni legalább annyi jogom van, mint más emberfiának.”²⁶

A Szép Ernő prózai szövegeiben uralkodó beszédhelyzet nemcsak a közvetlen társalgás formáját idézi meg, de magát az írást kísérli meg közvetlenné tenni. (Gondoljunk a Lila ákác híres kezdetére: „Elmondom neked, hogy csókoltam meg azt a lányt.”²⁷ ) Ez az, amit úgy szokás megfogalmazni: Szép Ernő úgy ír, ahogy egy társaságban cseveg az ember. A közvetlen társalgás imitációja a hosz­szabb prózai írásokban azonban más megvilágításba kerül: egy regényen belül következetlenek a megszólítások. Hol tegez, hol magáz. Néhol mintha egy embernek beszélne, máshol többnek, van, ahol úgy tűnik, csupa férfinak, máskor mintha nők is lennének a hallgatóságban. Vagyis az elbeszélés, pontosabban megszólítás által maga a megszólított olvasóközönség is heterogén tömeggé válik.

Az, hogy a társalgási helyzet elbeszélő formává lép elő, nem marad következmények nélkül. Az irodalmi nyelv beszélt nyelvhez való közelítése, az irodalmi nyelv irodalom alatti, „pesties” rétegének poétizálása sokkal radikálisabb jelenség lehetett, mint ahogy azt ma érezhetjük, és ez a váltás társadalomtörténeti okok miatt nyilván nem elválasztható az asszimilálódó zsidóság irodalmi működésétől. (Akik, ha írók akarnak lenni, megélhetést az újságírástól kaphatnak, az újságírás, sőt, a zsurnalizmus, a kávéház mint intézményrendszer pedig hatással van az irodalmi művek nyelvhasználatára.) A társalgási helyzetet mint elbeszélő formát Kosztolányi is felhasználja, akár Esti Kornél egy-egy történetének elmesélésében, akár versben is (lásd a Hajnali részegség első sorát: „Elmondanám Néked. Ha nem unnád.”)

(A voltam és a lettem)

A társalgási helyzet mint elbeszélő forma, ha úgy tetszik, világnézeti következményeivel próbál leszámolni Kertész Imre Az angol lobogó című novellája. „Ha most netalán mégiscsak el akarnám mondani az angol lobogó történetét, amint erre néhány napja – vagy hónapja – egy baráti társaságban buzdítottak”,²⁸ így szól Az angol lobogó kezdete. Ez a mondat később sokszor visszatér, ez az elbeszélés kerete. Az 1991-es írás azonban nem is annyira az angol lobogó története, sokkal inkább annak a története, hogy az elbeszélő az ’50-es évek Magyarországán hogyan szembesül az életkörülmények díszletszerűségével, és azzal, hogy a valódi élet és a körülmények által biztosítható élet különböző. Az elbeszélő a múltban kimondhatja:

„újságíró vagyok”, mivel a látszat és a tevékenység, amely ezt a látszatot létrehozta, nagyjában-egészében valóban megengedte nekem, hogy így fogalmazzak. A naiv megfogalmazások időszaka volt ez életemben, az elfogulatlan megfogalmazásoké, amikor életvitelem és ennek megfogalmazása még nem állott egymással megszüntethetetlen vagy kizárólag radikális eszközökkel megszüntethető ellentétben.²⁹

Vagyis később igen. Az angol lobogó egy szakítás története. A magyar irodalom látens hagyománya, a zsurnalizmus (amelynek létrejötte társadalomtörténetileg elválaszthatatlan az asszimi­láns zsidóság munkásságától) gyakori szólama az – Szép Ernőnél is, de Szomory Dezsőnél is –, hogy a megvalósult szöveg, a megvalósuló életmű csak pótléka, fantomfájdalma annak, ami valóban lehetne. Lásd a már idézett tárcazárlatot: „Ez alatt az idő alatt, amit az egyetlenegy életben várni kellett, várni vakon, örömtelen, és haszontalan, írhattam volna egy hűséges regényt”.³⁰ Vagyis a várakozás ideje, a körülmények ideje elvette a regény idejét, megajándékozott a tárca idejével. Az angol lobogó ezzel a szemlélettel próbál szakítani, pontosabban az ezzel a szemlélettel való szakítás történetét mondja el. Beszédes tévedés, hogy Az angol lobogó elbeszélője azt állítja, Szép Ernő Ádámcsutka című regényének hatására lett újságíró, hiszen az egy újságíróról szól, és a könyv „kedélyessége” és „bölcsessége” vonzóvá tette ezt az életformát. Beszédes tévedés, mert miközben az Ádámcsutka főszereplője a szó szoros értelmében nem újságíró (félig-meddig a társadalmon kívül élő író, igen, de inkább színműíró), az Ádámcsutka viszont tagadhatatlanul a zsurnalizmus regénye, és Az angol lobogó sokkal inkább a zsurnalizmussal, semmint az újságírással kíván szakítani. Az, hogy mindezt épp egy olyan szöveg valósítja meg, amely a zsurnalizmus korának elbeszélő formáját – a társalgási helyzetet – idézi fel és használja ki, ironikus, ám a forma iróniájának hatása beláthatatlan: Az angol lobogóban is az elbeszélés folyamatos elhalasztódáson keresztül valósul meg (az angol lobogó történetéhez mindig egy másik, egy másik történetet kell elbeszélni), ahogy a zsurnalizmus világnézete is az, hogy az igazi műre folyamatos elhalasztódáson keresztül kell várni.

Az angol lobogó szerint az Ádámcsutka olyan könyv, amely „mit sem tudott (…) a katasztrófáról.”³¹ Tudott viszont Az angol lobogóban is hosz­szan elemzett mondat, a „Szép Ernő voltam”. (Szép Ernő 1945 után mindig így mutatkozott be társaságban. A mondat, annak ellenére, hogy Szép Ernő soha nem írta le, valóban az életmű kulcsmondata.)

[E]z a bemutatkozás megfogalmazás, mégpedig radikális megfogalmazás, mondhatnám a megfogalmazás hőstette volt. Ennek a megfogalmazásnak a révén maradt, sőt lényegült Szép Ernővé Szép Ernő, és éppen akkor, amikor már csak Szép Ernő volt.³²

Ezek nagyon fontos mondatok. Felismerik ugyanis, hogy a „Szép Ernő voltam” mondat múltidejében nem csak a tagadás fontos, de az állítás is (az érvénytelen jelen tagadása mellett a múlt érvényességének állítása). Nem véletlen, hogy ’45 után, miközben Szép Ernőként mutatkozik be a nyilván egyre szürkébb kávéházi életben, aközben írja utolsó kisregényét, a Natáliát, amely többek között az íróvá válás önéletrajzi regénye is, amelynek „boldog vége” az újságírói egzisztencia megszerzése. A kisregény utolsó lapja pedig egy névjegykártya képe: „Sz. E. A Budapesti Napló belső munkatársa.” A jelen tagadása élőszóban, miközben megalkotja magát a múltban, ez a „Szép Ernő voltam” mondat igazi súlya.

Azonban Szép Ernő nem csak ’45 után, hanem már sokkal hamarabb leszámolt a jelenbeli önalkotás lehetőségével, lásd a Lila ákác drámaváltozatának zárlatának emblematikus mondatát: „Boldog voltam, csak nem vettem észre.” Ez a mondat ugyanis azt is jelenti, hogy utólag teszem magam boldoggá, utólag állítom magam annak. Szép Ernő prózaírói munkájának visszatekintő jellege nem üres nosztalgia: narratív és retorikai megoldásaival mindig azt sejteti, az önalkotás, a személyiség jogainak visszaszerzése csak utólag, csak múlt időben lehetséges. Vagyis tud a katasztrófáról. Hogy elbeszéljük önmagunkat, miközben nem tudunk önmagunk lenni, ez már önmagában katasztrófa, mondhatná Szép Ernő. Az elbeszélt identitás a jelenben soha nem létezhet, csak a múltban alkotható meg: így válhatnak lényegivé az esetlegességek. Kertész Imre Sorstalanság utáni életművét, és főként az esszéit azonban mégis az a kérdés foglalkoztatja, hogy hogyan lehetne kimondani a mondatot: „Kertész Imre lettem”? Szép Ernő szerint az önteremtés a katasztrófa után csak a katasztrófa előtti időben lehetséges. Az angol lobogó reménye azonban az, hogy az önteremtés a katasztrófa után is lehetséges, még ha öntagadás által is. Magáról a katasztrófáról jelen időben nem tudunk tudósítani. Még akkor sem, ha ebben a viszonyrendszerben egyetlen mondat maradt a jelen idő számára: az „újságíró vagyok”.