1945–1956

A kislány még csak négy éves volt, emlékei bizonyára összemosódtak, s az anyja, hogy tudatosítsa benne a küszöbön álló változást, odavitte a szögesdrót-kerítéshez, és megmutatta neki a szerelvényt.

– Nem is örülsz? Ez a vonat visz haza.
– És akkor mi lesz?
– Akkor otthon leszünk.
– Mi az, hogy otthon? – kérdezte a gyerek.
– Ahol azelőtt laktunk.
– És ott mi van?
– Emlékszel még a mackódra? Talán a babáid is megvannak még.
– Anyu – kérdezte a gyerek. – Otthon is vannak őrök?
– Ott nincsenek.
– Akkor – kérdezte a kislány – onnan meg lehet majd szökni?

Örkény István: Az otthon

1. Közelítések: frusztráltság, ellenség, bűnbak

A modernkori európai társadalmak mindegyikét jogszabályokkal, valamint szokásjoggal együttesen regulázott és strukturált rend határozta meg. Ez mindenkori hierarchikussága közepette is képes volt a másságok részleges integrálására úgy, hogy a közösségi együttműködés a komparatív előnyök szerinti kölcsönös szolgáltatások rendje legyen meghatározó. Ha ez a funkcionális, rugalmasan egyensúlyozó rend akár csak egy rétegre vonatkozó kirekesztő ambícióval bomlásnak indult, akkor a közösségi rendtartás egésze sérült, s vált ingataggá. Az így előálló társadalmi zavarodottság közepette nemcsak a másság címkéjével ellátott, vagy éppen a Prügelknabe státusba sorolt csoport, egyén volt kénytelen újrapozícionálni önmagát, hanem mindegyik más csoport, egyén is átgondolni kényszerült a stigmatizált(ak)hoz való saját viszonyát. Változott magatartása, munkamegosztásbeli kapcsolattartása, közösségi viselkedése és annak társasági kommunikálása. Ez a több síkon zajló ön-újrapozícionálás lehet nyíltabb vagy rejtőzködőbb, miközben már egy réteg nevesített megkülönböztetése, diszkriminálása esetében is kialakul a közösség egészének kisebb- nagyobb mértékű frusztráltsága. Az külön kérdés, hogy a kirekesztés – alkalmasint államhatalmi eszközrendszerrel is szentesített – társadalmi mechanizmusa ellenségként kezeli a megbélyegzetteket, vagy bűnbakként állítja őket pellengérre.

E dolgozat megkísérli bemutatni, hogy a huszadik század közepének számos előtörténeti összetevő által már kellően frusztrált magyarországi társadalma miként lett egyidejűleg közreműködő részese és szenvedő alanya újabb ellenségkeresési és bűnbakkreálási ambícióknak, illetve eljárásoknak. Leírásunkban színre lépnek hozományként öröklött ellenségek, ellenségekből lett barátok, és ennek fordítottjai, valamint az előítéletesség régebbi keletű és újabb fogantatású bűnbakjai. A kontinentális impériumváltásokkal és a honi rendszerváltásokkal együtt cserélődött a stigmatizáltak mindkét köre. A második világháború után a korábbiaknál is jelentősebb változást hozott az, hogy a Magyarországon kiépülő és berendezkedő – a társadalmi nyilvánosságot monolit akaratérvényesítési tereppé szimplifikáló – új államhatalom járt az élen az ellenség- és bűnbak- kategóriák tematizálásában. Ez az ambíció ráadásul a deklarált ellenségek, illetve a bűnbaknak kiszemeltek majdhogynem csereszabatos egyvelegét állította elő. A megbélyegzettek e képlékeny konglomerátumában próbálunk eligazodni úgy, hogy – korabeli kategorizálások alapján – tételesen előszámláljuk mind a kinevezett ellenségek, mind pedig a bűnbakok halmazába soroltakat. Ezek lajstromba vétele után térünk rá annak a rendszer által előidézett “interaktív mechanizmusnak” a leírására, amelyből megbélyegzők és megbélyegzettek vásári kavalkádja kerekedett. ¹

Noha nemzetközi rangú szerzők nevezik a mögöttünk hagyott évszázadot az újbarbárság, a szélsőségek, illetve a kegyetlenség korának,² aligha kérdéses, hogy nem a “sarkából kifordult világ” időleges hegemóniáját kell civilizációs normálállapotnak tekinteni. A normalitásból való kizökkenésnek ugyan különböző fokozatai jöhetnek létre, de a lényeg az, hogy az egyszer megbontott “társadalmi béke”– a mindig csak visszatekintve annak gondolt “boldog békeidők” – elmúlása már az önbeteljesítő prófécia révén teheti fogékonnyá mind a közvélemény formálására hivatottakat és önjelölteket, mind pedig a frusztrálódott “befogadó közeget” újabb másságok címkézésére, s egyben a konfliktuspotenciál további gerjesztésére. Ebben a közösségi frusztráltságban az állami beavatkozásnak lehet konfliktust mérsékelni igyekvő irányultsága is,³jelen dolgozat idő és tárgykörét illetően azonban inkább ennek az ellenkezője volt jellemző. A meglévő, mindenkoron sokféle társadalomközi másság alapvetően új minőséget öltött, midőn maga a szuverén gyarapította és “hivatalosította” egyre-másra a megbélyegzettek kategóriáit úgy, hogy az ide soroltakkal szemben egyszerre követelte meg a társadalmi exkommunikációt és érvényesített adminisztratív diszkriminációt.

A modernkori magyar történelem két példázatával kísérlem meg világosabbá tenni, hogy milyen közelítések mentén jutok el a második világháború utáni társadalmi frusztráltság, valamint az ellenség és/vagy bűnbak tematika – részben öröklött, részben új, részben pedig a múltat transzformálva újrahasznosító – tárgyalásához. Ezek egyike az antiszemitizmus, a másik pedig a németbarátsággal mifelénk évszázadok óta párbajozó germanofóbia.

A dualizmus korának honi közéletét számos – esetenként nagyon is markáns – társadalmi-politikai törésvonal tagolta, a K. u. K. államközösség leáldozása nyomán arra mégis mint “boldog békeidőkre” emlékeztek. Trianon árnyékában a megöröklött – korabeli szóhasználattal élve – tót- és oláh-, rác- és labancellenesség időlegesen mintha még erősödött is volna valamelyest,⁴ de a Horthy-kori másság-averzió egyvelegéből kezdettől fogva egyetlen egy jegecesedett ki, s társult hozzá intézményi represszió is. Mégpedig az, amiről Mikszáth saját korában még úgy írhatott, hogy a zsidóknak “a kelleténél” nagyobb mérvű utálata az antiszemitizmus, s fél évszázaddal később ugyanezt idézi közkeletű “magyarországi szólásmondásként” a tengerentúli Gordon Allport is.⁵ A fentebb sorolt szlovák-, román-, szerb- és németellenesség, amely a fiatal Szabó Dezsőt éppen sokváltozós, “körkörös idegenellenessége”, generális xenofóbiája révén tette ismertté, ugyanígy egyszerűsödött az utókori emlékezetben: a sokféleségből jószerivel csak az Elsodort falu zsidóellenessége maradt évszázad-hosszan rendre viszszaidézett példázattá.⁶ Mintha a dualizmus korának közjogias Habsburg-ellenessége talált volna új, kitüntetett célpontot, midőn a trianoni államiság keretében jogszabályi fedezet legitimálta a zsidóellenességet. A magyarországi zsidóság modernizációs társadalmi bűnbakból vált az első világháború után (judeo-bolsevik) transzformált bűnbakká Trianonért, ebből numerus claususszal intézményesített rendszerellenséggé, majd létalapot, végül létet veszélyeztető módon torkollott ez a folyamat a holokausztba a Horthy-korszak utolsó harmadában egymást követő zsidótörvényekkel és a hozzájuk társuló diszkrimináló rendeletek sorával.⁷ A zömmel mindvégig jellemző társadalmi egyetértés – vagy legalábbis hallgatólagos tudomásulvétel – mellett lett ennek tevőleges közreműködője a kortárs magyar állam- és közigazgatás egésze: a polgári adminisztráció éppúgy, mint uniformis-köteles szolgálati ágai.⁸

Kronológiailag el is érkeztünk történetünk kezdőpontjához, mivel az ígért másik példázat már átvezet a fegyverzaj elülte utáni időkre. Ilja Ehrenburg 1943-ban jelentette meg a Szovjetunióban Háború című könyvét, amelyben meggyőző antináci hevülettel buzdított a németellenes honvédő háborúra. Eközben – Hitler ármádiájának szovjet földön elkövetett rémtetteit ecsetelve – nem egyszer útszéli nyelvezettel minősítette a betörő, földet, népet pusztító agresszorokat, s rossz ízű zsurnalisztikai fordulatokkal kelt ki az Übermenschek ellen. A szó szerinti élethalálharc közepette aligha volt ok ezt kifogásolni. 1945 elejétől viszont – amikor a Vörös Hadsereg már az összeomló Harmadik Birodalom területén folytatta előnyomulását Berlin felé – e munka célzatosan válogatott rövid, “frontpropaganda” kivonata került forgalomba a történelmi német és orosz birodalom közötti Zwischeneuropa térségeiben: magyar fordításban A német címmel ellátva. 1945 tavaszának Magyarországán a vele egyidejűleg rohanvást közreadott sztálini szovjet párttörténet (Kratkij Kursz), valamint a kommunista mártirológia első rendszerváltó opusa⁹ mellett ezt is soktízezres nagyságrendben terjesztették. A helyzet megváltozása következtében viszont teljesen új olvasata lett a zsidóellenes náci propagandaarzenál antitételezésének, beleértve olyan kitételeket is, miszerint “a német egyszerű, egysejtű, de mégis különös élőlény. Nem hasonlít az emberhez.”¹⁰ A Debrecenben szerveződő “másik Magyarország” ideiglenes kormánya hadat üzent ugyan a végnapjait élő Harmadik Birodalomnak, de ezt harcba szállás nem követte. Míg Ehrenburg tényleges agresszorral, illetve ellenséggel szemben folytatott verbális háborút, könyve kivonatolt magyar verziója – bármifajta “harci riadó” funkció helyett – inkább keltette a régi patrónust új, s erősebb gazdára cserélve megtagadó szolgai köpönyegforgatás látszatát. E funkcióváltás közepette lett a brosúra rásegítő és legitimáló eszköz a felhorgadó – felelősségáthárító, önigazoló – bűnbakképzésben, s belőle sarjadt a második világégés utáni években nagyon is valóságos “egy batyuval jöttek, egy batyuval menjenek!” állami intézkedés köznapi ideológiája. Ezt a magyar szóhasználat eufemisztikusabban “kitelepítés” (Aussiedlung), a német narratíva meg “elűzetés” (Vertreibung) formulával tette historiográfiai iker-toposszá.¹¹

Tegyük hozzá gyorsan: a korabeli Magyarországon aligha volt szükség “külső rásegítésre” a németellenességhez. Ez nem a “kollektív bűnösség” lebegtetése, vagy éppen tételes kimondása miatt újdonság: a vitát könnyű eldönteni, ha fellapozzuk a minden német internálásáról szóló rendelkezést, amelyen azután a kitelepítési rendeletek is alig enyhítettek, mivel nem főszabályként, hanem diszkrét esetekként kezelték a mentesítéseket. Az új szemlélet- és bánásmódot az jelentette, hogy míg korábban a németellenesség leginkább külpolitikai vonatkozású “érzületként”, averzióként jellemezhető – lett légyen szó a Habsburgok Lajtán-túli birodalomrészéről, vagy éppen a Harmadik Birodalomról –, a második világháború után a hazai német eredetű társadalomhányad egésze vált bűnbakká, visszavetített Hitler-Volksbund-bérenccé. A német mivolt – időlegesen – majdhogynem parttalan “származásbűnné” tétetett. Az ismét vesztes magyarok számára a korabeli németség volt/maradt az egyedüli Prügelknabe-csoport, amellyel szemben – saját bűneikért, kudarcaikért, beteljesületlen vágyálmaikért és tényleges megpróbáltatásaikért – intézményesített kiebrudalásukkal próbáltak elégtételt és feloldozást szerezni. A diszkriminatív hatósági jogszabályok – e tekintetben – igencsak széleskörű társadalmi egyetértést/támogatást tudhattak maguk mögött.¹² A háború utáni Európa egyöntetű németellenessége csak évek múltán kezdett differenciálódni, miközben a saját, magyarhoni történetpolitikai felelősség áthárításához annak ellenére volt szükség a németek bűnbak-karanténban tartására, hogy forrásvidéke meglehetősen távol esett a – nem csupán ehrenburgi – szovjet- orosz germanofóbiától. Annyiban illeszkedett mindez a magyarországi kommunisták németellenességéhez, amennyiben a háborús évek igencsak vérszegény antinácizmusát (antifasizmusát), illetve az aktív (fegyveres) ellenállás hiányát próbálták utólag-bátor konfabulálással és partizánszövetség alapításával kompenzálni.

Az eddig mondottak alapján két megállapítás kínálkozik. Az egyik, hogy a huszadik század első feléből mintegy megörökölte a magyar közgondolkodás az ellenség- és bűnbak- kategóriák egymásba történő átválthatóságát, alkalmasint állami beavatkozással szentesített transzformálhatóságát. A másik, hogy a második világháború utáni rendszerváltások közepette folytatólagosan maradt, illetve keletkezett annyi újabb frusztrációdózis, hogy az – egyre inkább államhatalmi privilégiummá váló – ellenségkeresési és bűnbakkreálási előítéletesség a korábbról ismerhetőekhez képest is megsokszorozódjon. Ha csak néhányat sorolunk is fel a már idézett G. Allport bűnbakképzést gerjesztő előítéletesség-kritériumai közül – válsághelyzetek; hirtelen társadalmi változás (esetünkben több egymást követő radikális rendszerváltás); rapid felfelé irányuló társadalmi mobilitás (vagy ugyanilyen gyors és tömeges süllyedés, státusvesztés); bűnbakképzést szentesítő agresszív szankciók; a társadalmon belüli kulturális sokféleség kényszerintézkedésekkel történő homogenizálása¹³ –, nem elégséges-e ez régebbi keletű frusztráltságok továbbéltetésére vagy éppen újabb szociálpszichológiai krízisek előhívására? De folytathatnók a sort huszadik századi magyar specialitásokkal: az újabb világháborút lezáró békeszerződések “második Trianonként” megélt intézkedései; a felszabadulásnak hitt és hirdetett kelet-közép-európai védhatalom-cserélődés “újabb hódoltsággá” válása (Szekfű Gyula szóhasználata); a rendszerváltások kapcsán akkoriban még számon nem tartott, s csak visszamenőlegesen megjeleníthető “leégések”, transzformációs veszteségek tartósan deprimáló hatása. Hogy a felsorolt összetevők miként rakódtak egymásra, avagy miként váltak nehezen szétszálazható frusztráció-halmazzá, nos ezt kíséreljük feltérképezni a dolgozat további részében.

Előre bocsátandó még, hogy a nyilvánosság egyszólamúra szűkített és utasítást közvetítő működési rendjében a társadalom minden csoportjára, rétegére olyan szerepet kényszerítenek, amelyben “nincs apelláta”, csak tudomásul vétel. Az óhatatlan ellenvetéseket sajátos módon – Bibó István fordulatát kölcsönözve – látszatszerűséget teremtve vonta hatáskörébe a hatalom. Ebben a szimulált nyilvánosságban a vélelmezett másképpgondolkodást a rendszergazda ab ovo ellenséges habitusúnak minősülő csoportok sajátjaként tételezte, s járt el ennek megfelelően a prekoncipiált kategóriákba beszuszakoltak ellen. Ez a gyakorlat viszont az azonosulás vagy az averzió rétegspecifikus árnyalatait is képtelen volt érzékelni. A Rákosi-kori Magyarország egyre inkább olyan kettős tagolódású (dichotom) arculatot öltött, amely mesterségesen egyszerűsíttetett le a kommunista államhatalom és az ezt elszenvedni kénytelen “hatalmon kívüliek” szembenállására. Az alapvető különbség a társadalmi deviancia egyik megjelenési formájaként ismerhető bűnbakállítás szociálpszichológiai tünetegyütteséhez képest, hogy a most vizsgált helyen és időben az ellenségkeresés, illetve a bűnbakképzés is “államosított” rendszerprivilégium lett. Sőt mi több, szerves összetevőjévé vált a kommunista pártegyeduralom működési mechanizmusának. Két okból nehéz elkülöníteni, hogy ez a jellegzetesség mennyiben származtatható a globális méretű hidegháborús hisztéria begyűrűzéséből, s mennyi volt a hazai rendszer “saját találmánya”. Egyfelől azért, mert – Rákosi saját paranoiáján túl – egyfajta rendszerparanoiát reprezentálva, szinte minden esetben az ország határain túlról eredeztették a megbélyegzettek, represszióval sújtottak “gazdáit”, felbujtóit.¹⁴ Másfelől azért, mert az ellenségfóbia egyben a rendszer aktuális – de be nem vallható – kudarcaiért felelőst kereső hipokrita tetemre hívást is szolgált. Ez az állam kontra társadalom kétosztatúság hívta elő ugyanakkor azt is, hogy a vizsgált időszak vége felé, 1956 elejétől a különböző címkézések alapján addig eltérő mértékben és módon meghurcoltak sokaságában másság-közi szolidaritás gerjedt, s indult sokszálú ellenbűnbak-keresés, a pártállam reprezentánsaival szemben. De ez már a végkifejletet vetíti előre. Lássuk előbb, hogy milyen volt ezen az országnyi színpadon a nevesített ellenségkarakterek szereposztása.

2. Az egymásra torlódott rendszerváltások ellenség- lajstromának összetevői

Az alábbi részben a hidegháború intézményesülésével egyidejűleg kiépülő Rákosi-korszakbeli “rendszerellenségek” lajstromba vételére – és megfegyelmezésére – szakosodott politikai rendőrség, az Államvédelmi Hatóság minősítéseit követve idézem meg azokat a társadalmi státuscsoportokat, amelyek a jelenlegi vizsgálat, a bűnbakképzés szempontjából releváns kategóriák.¹⁵

Fasiszták, nyilasok. A fegyverzaj elülte utáni “már nem háború, még nem béke” határmezsgyén a magyar nácitlanítás¹⁶ amiatt is – mintegy negyedmillió – német honfitársunkon verte el a port, hogy nem voltunk antifasiszták. De ennek rögzítése csak egyenértékűen általánosító ellenpontozással folytatható: nem voltunk fasiszták sem. Ehhez képest a gond folytatólagosan abból eredt, hogy a magyarhoni nácitlanítás során kezdettől összegabalyodott a háborús és népellenes bűntettek elkövetőinek felelősségre vonása, valamint a háború után újjászerveződő politikai pártok kormánykoalíción belüli fenekedése, egymással szembeni acsarkodása. Utóbbi annál is inkább visszahatott a háborús bűnösök körébe vontakkal szembeni elégtételszerzésre, mivel a korabeli népbíróságok ítélethozatalra jogosult tagjai az egymással civakodó kormánypártok delegáltjai voltak. Ez a mozzanat és számos – most nem sorolt – egyéb hazai sajátosság ad lehetőséget annak a konzekvenciának a levonására, hogy “a magyarországi népbíráskodás nem volt kegyetlenebb, igazságtalanabb, vagy ellenkezőleg, elnézőbb, megbocsátóbb, mint kelet- vagy nyugat- európai társaié.” De – fűzi hozzá konklúziójához Karsai László – eközben “itt valódi elitcsere zajlott le.”¹⁷ > Holott – tehetjük hozzá – az országból eltűnő magyar fasiszták, illetve nyilasok krémje közül is vajmi kevesen tartoztak a letűnt hatalmi-politikai elitbe, s még kevesebben a tradicionális társadalmi elitbe. Arról inkább beszélhetünk, hogy miután a nácitlanítás népbírósági büntetőeljárásai mellett az ehhez társított közigazgatási intézkedések különböző formaváltozatai (igazoló eljárások, B-listázások, internálások) Magyarországon időben egybeestek a világháború utáni fél évtized két, egymásra torlódott rendszerváltásával, nehezen különíthető el egymástól a háborús bűnökért történő felelősségre vonáshoz, illetve a rendszertranszformációs célzatú tisztogatásokhoz tartozó – sokkal szélesebb körű – elitcsere.

A reakciósok-fasiszták körének parttalanná tétele. A háborús felelősség – peresített eljárásokban történő – végelszámolása és a koalíción belüli hatalmi harc időbeli egybeesése vezetett oda, hogy az eredetileg “antifasiszta” bázison társuló kormányzó pártok legvehemensebbje, a megszálló szovjet erőket is maga mögött tudó kommunista párt, lépésről lépésre terjesztette ki a reakciósnak minősítettek körét. Ezt a politikai propagandában – hol csak áthallásos, sejtető módon, hol meg nagyon is célzottan – rendre egybemosták a maga idején minimum rács mögé küldésnek számító “fasiszta” megbélyegzéssel¹⁸ Mi másnak tekinthető – most éppen a bűnbakkreálás algoritmusa szerint – az a Révai Józsefnek tulajdonított szlogen, miszerint “mindenki reakciós, aki nem kommunista.” Bibó István épp a közérzület frusztrálttá tételéből eredő, kiszámítható demokráciadeficitre, a “reakciózásnak” leginkább a kommunisták számára kontraproduktív következményére próbálta felhívni a figyelmet már 1945 végétől – mindhiába.¹⁹ Az MKP számára egyre inkább csupán akaratérvényesítési ambíció kérdése lett, hogy reakciósság címszó alatt mikor, milyen ütemben, és éppen kik ellen indítottak adminisztratív vagy peresített eljárást, amelyhez kezdettől társult az ÁVO, majd ÁVH tevőleges közreműködése. Rákosi Mátyás elhíresült – bolsevik furfangnak gondolt – “szalámi taktikája” nem csupán azért lehetett hatékony, mert a szovjet hadsereget is maga mögött tudhatta ultima rációként. Hanem azért is, mert az előző fél évszázad Trianon-traumával is átitatott közgondolkodása és hatalmi mechanizmusa kiválóan megdolgozott talajt készített neki elő, hogy a viszály keltésének ebbe elvetett újabb magvai sietve csírázzanak és szökkenjenek szárba “a magyar ugaron”.

Enélkül aligha lehetett volna kifundálni és a büntetőeljárás összes stációján keresztülerőszakolni azt a fiktív “köztársaság-ellenes összeesküvést”, amellyel az 1945. novemberi választások nyomán legnagyobb társadalmi támogatást élvező Független Kisgazdapártot felmorzsolták. Holott a FKGP-t a letűnt Horthy-korszakban jegyzett ellenzéki-demokrata presztízse legitimálta a világégés utáni újrakezdés során mellőzhetetlen partnerré.²⁰ A kisgazdapárt és úgynevezett utódpártjainak leszalámizásával a korabeli Magyarország felnőtt lakosságának a fele, nevezettek szavazóbázisa keveredett gyanúba mint – nem kommunista, tehát – reakciós. Ezt sarkította tovább – mondhatni belső használatra – a politikai rendőrség, az ÁVO/ÁVH korabeli nyilvántartása, figyelő- és csoportdossziéinak kategorizálása. Utóbbi “fasiszta” gyűjtőnév alatt tartotta számon mindazon pártokat, amelyek az 1945-ben életre hívott “nemzeti front” kormánykoalícióját megbontó és – az MKP, SZDP, NPP tömörülésével – az 1946 tavaszán életre hívott Baloldali Blokkon kívül rekedtek. A Péter Gábor vezette cég ilyen értelemben még az “ötletgazda” Révainál is szélesebb körben szervesítette működési rendjébe a “mindenki reakciós” szentenciát, nem kevés önállóságot mutatva fel ezzel a kommunista pártvezetés – nyilvánosan hirdetett – ellenségkategorizálásához képest is. Ha a berendezkedő magyar államszocialista rendszer bűnbakképzési hajlamának forrásait próbáljuk feltárni, a kisgazdák, valamint a belőlük kiváló többi párt maradványaira, egykori tagjaira vonatkozóan rendszeresített “reakciós-fasiszta” megbélyegzés – és annak kuliszszák mögötti tartósulása egy negyedszázadon át!²¹ nem minősítésbeli kakukktojás volt, hanem az ellenségkeresési (és ellenségtalálási) ambíció emblematikus megnyilvánulása.

Az osztályáruló szociáldemokraták.²² A háború végi újrakezdés környékén még “testvérpárt” szociáldemokraták a kommunista hatalomátvétel időszakától számítva kerültek egyre bővülő körben a megbélyegzettek körébe. Kisebb hányadukat 1948-ban még magába szippantotta a “munkásegységet” szervezetileg is deklarálni hivatott Magyar Dolgozók Pártja (MDP). Az egységesített pártba át nem vett – át nem lépő – “régi szocdemek” közel félmilliónyi garnitúrájának azonban nem kellett sokáig várnia: az MDP-ben a megalakulás nyomán rögtön elrendelt tagrevízió, majd az ötvenes évek elején visszatérően felélesztett szocdemellenes rágalomkampányok kiebrudaltjai 1948 előtti párttagtársaikkal egy gyékényen árulóként kerültek az “osztályárulók” megbélyegzettjei közé.²³ Ez a kategória a lankadatlan kommunista éberség újraélesztett előítéletességeként került a reakciós formula szinonima-szótárába. Az ide soroltak képviselték a “privilegizált többséget” a recski kényszermunkatáborba hurcoltak között, s ugyancsak az e körbe tartozók kerültek a sor végére az ötvenes évek közepén a “munkásmozgalmi múlttal rendelkezők” nyögvenyelős rehabilitálási eljárásai során. E mostohává degradált “testvérpárti” kirekesztésnek volt ugyanakkor a Rákosi-korszakban egy szinte már abszurd, “rendszerfenntartó” sajátossága is. Az osztályárulóvá bélyegzett szociáldemokrata munkások nem kerülhettek be “a szocializmus építésének parancsnoki hídjaira vezényelt” kiemelt káderek körébe. Ebből eredően az ötvenes évek eleji “feszített tervek” évadján egyedül ők maradtak meg – a funkcionális szakértelem páriává tett képviselőiként – munkapadjaiknál, hogy a magyar hadikommunizmus “vas és acél országát” álmodó-hirdető célkitűzései közül valami teljesüljön is.²⁴

Azért a politikai szociológia fentebbi két metszetét vettem előre, mert a magukat alkotmányba rögzítetten élcsapatnak definiálók azonosságtudata, valamint a kommunista rendszeralkotási terv szerint munkás-paraszt hatalom volt kiépülőben. (Más elnevezéssel ez volt a céltételezett – ipari és agrár – proletárdiktatúra.) De mint kiderült, a – nagy tradíciójú szakszervezeti múltat is magáénak mondható – munkásság többsége éppoly kevéssé érdemesült beválogathatónak a Rákosi irányította szocializmus-építés legátusai közé, amiképpen a birtokának műveléséből megélni remélő gazdatársadalom többségével szemben is erős gyanakvással viseltettek. (Utóbbiak saját érdekképviseleti szervét – az ún. Parasztszövetséget – létrehozni sem engedték.) A fentebbi – szűkebb – politikatörténeti pillanatfelvétel után, kövessük nyomon a kiépülő kommunista pártegyeduralom magatartását – és eljárását – az ellenségkreálási buzgalom nyomvonalán haladva.

Nem volt pardon a letűnt rendszer, a Horthy- korszak “uralkodó osztálya” és – szintén korabeli szófordulattal élve – “szekértolói” számára. Ez magában foglalta: a magyar történelmi arisztokráciát; a két világháború közötti uralkodó és kormányzati elitet; a közszolgálati adminisztrációnak mind a polgári (civil), mind pedig az uniformis-köteles garnitúráját, azaz az egykori Magyar Királyi Honvédség hivatásos tisztikarát és a tartalékos tisztek zömét, a rendőrség és a feloszlatott csendőrség tiszti állományát, valamint az állami nagyüzemek (vasút és a posta) “kiadmányozási jogosultsággal” bíró vezető tisztviselőinek körét; a helyi-területi közigazgatási hierarchia reprezentánsait. Ezek együttes létszáma mintegy kétszázezer fő, családtagokkal számolva ennek három- négyszerese lehetett.²⁵

A klerikusok. E téren a rendszerellenesnek bélyegzés világnézeti, ontológiai gyökerű. Ezen túlmenően viszont nem csupán “feudális maradványnak” titulálása, hanem a diszkrimináció kiterjedtsége és – megfélemlítési célzatú – dobra verése miatt kell külön szólni a berendezkedő pártegyeduralom vallás- és egyházellenességéről. Ennek leegyszerűsített – és legközismertebb – formulája a maga idején “a klerikális reakció elleni harc” volt, amely ellenségkeresési, bűnbak-komponálási szempontból is strukturált képlet. A korszak köztörténeti, közgondolkodásbeli recepciója menetrendszerűen emlékezik meg a Mindszenty-perről, de “utána néma csönd”… Egyetemi szint alatt “nem fér bele” tantervbe, óraszámba, hogy a rákövetkező 1951-es Grősz József kalocsai érsek elleni percsokor – a meghurcoltak számát tekintve – sokkal nagyobb szabású volt. Nem fér bele, hogy a diszkrimináltak csoportjai közül egyedül a hitélet hivatásrendi képviselőit “tisztelték meg” állandó megfigyelésüket, ellenőrzésüket és karanténban tartásukat szolgáló külön intézménnyel: ez volt a titkosszolgálatokkal szorosan együttműködő Állami Egyházügyi Hivatal. Ugyanezt a másik oldalról közelítve: a tradicionális templomjárás következtében nem minősült-e bárki “a klerikális reakció uszályába került” potenciális ellenségnek abból a négy és félmillió hívőből, aki 1947/48 folyamán – Rákosi Mátyás időszámítása szerint “a fordulat évében” – az ún. Boldogasszony éve Mária-zarándoklatainak résztvevőjeként hallgatta egyházmegyéjének főpásztorát?

A hitélethez és a szertartás-tradícióihoz való ragaszkodás másik adata: az uralkodó MDP központi orgánuma, a Szabad Nép szerint 1952 folyamán másfél millióan mentek el megnézni a Rákosi Mátyás 60. születésnapja alkalmából rendezett monstre kiállítást. Eközben “a másik Magyarország” korabeli habitusára utal, hogy nem egy teljes év folyamán, hanem egyetlen hétvégén 1,2 millióban vettek részt a húsvéti körmeneteken, de a tömeges “ellendemonstrációnak” ez a nagyságrendje csak a belügyminiszter szigorúan bizalmas jelentéséből és csak a bennfentes kevesek számára volt megismerhető.²⁶ Alighanem közülük kerültek ki viszont azok a tízezrek, akik a titkosszolgálati jelentésekben, vagy éppen személyi “káderlapjaikon” mint “a klerikális reakció uszályába kerültek” lettek elkönyvelve. Az internálótábort és/vagy börtönt is megjáró félezer – többségében katolikus – papon túlmenően a feloszlatott, különböző habitusú szerzetes és apácarendek húszezres elbocsátott légiója egyidejűleg lett “a vallás ópiumát terjesztő” professzionális ellenség, s egyúttal a “fasiszta”, illetve a “Horthy-fasiszta reakció” maradványa.²⁷ Az csak tetézte a rendszer gondját és averzióját, hogy – az említett adatok alapján – a korabeli népesség számottevő hányada hívő és vallását gyakorolni kívánó volt.

A horthysta katonatiszt. Szintén nem pártalapú volt, hanem a rendszercezúra antitézis logikáját követte a Horthy-korszak mundérban szolgálóinak a diszkriminálása, s képezett megkülönböztetett ellenség-kasztot az ún. “horthysta csendőr- és katonatisztek” csoportja. Ezen belül sajátosan differenciált a Rákosi-korszak ellenség-kódexe. A hivatásos tiszteket “önjogon” sorolta a megbélyegzettek közé, míg a rendfokozattal leszerelt tartalékosok esetében “csak” eljárás alá vonva tűnt fel azonnal bűnlajstromában a “Horthy-bérenc” minősítés, de ez – mintegy a vitézi címhez hasonlóan – örökölhető volt: a fiatalabb generációkhoz tartozók nyomozati nacionáléjában viszszatérő prejudikáló formula az ötvenes években, hogy “apja a Horthy-fasiszta hadseregben szolgált”. (Utóbbi esetekben már nem volt különbség az apa hivatásos avagy tartalékos tiszti státusa között.) Az internáltak, kényszermunkatáborokba hurcoltak között éppúgy külön “tiszti századokat” lehetett volna szervezni fogva tartásuk helyszínein, mint ahogy a kényszerkitelepítettek körében is gondosan regisztrálták a vitézi rendhez való tartozásukat.²⁸ Az, hogy Sipőcz Jenő egykori budapesti főpolgármester édesanyja 94 évesen, vagy a már 1926-ban nyugállományba vonult pénzügyminisztériumi helyettes államtitkár, Dietrich Adolf – akit ezután csak “a vizek festőjeként” tartott számon a kortársi közbeszéd –, 82 évesen mivel tudhatott ártani a berendezkedő kommunista hatalomnak, nem derül ki a deportálási iratokból. Sorstársaik sokaságával együtt “osztályhelyzetük”, a kizsákmányolók kasztjába sorolás lett – szó szerint – a végzetük.²⁹ 2004/2. 54–60. Bűnbakká történő felkenésüket azonban – az ideológiai exkommunikáláson túl – alighanem a pőre haszonszerzés is inspirálta: hogy mernek ők tágasabb, komfortosabb lakásban élni, mint az új hatalom neofita kádereinek ezrei, akik számára – fővárosi szolgálatra rendelésük nyomán – nem tudtak “rangjukhoz illő” lakhatást biztosítani.

A kulák és a parasztság. Hasonló státus-differenciálás figyelhető meg a Rákosi-korszakban az akkor még legszámosabb társadalmi-foglalkozási kategóriát jelentő agrárnépességen belül. A “mezei hadakat” – a lenini kategorizálást követve – a szegényparasztság adta, az ideológiailag (is) ingadozónak minősített tisztesek körét az úgynevezett középparasztság, míg a predesztináltan rendszerellenes agrárius “ellen-elit tisztikart” a kulákság reprezentálta. Utóbbi csoport statisztikákban rögzített – de egyedileg számon tartott – nagyságrendje 75–80 000 fő, ami átlagos “normál-családot” számolva negyedmilliós–háromszázezres társadalomhányadra becsülhető. Az e rétegbe soroltakat a politikai rendőrségi minősítés – Piros László belügyminisztert idézve – valóban úgy tartotta számon, hogy “a kulák az év minden egyes napján aktív ellenséges munkát fejt ki.”³⁰ A hidegháborús hisztéria korabeli elvárásainak – valamint a fentebb említett “klasszikus” útmutatásainak – megfelelve sokkal “éberebb” csak a rendszer névadója, Rákosi Mátyás volt, aki a kuláknak minősítettek körén túllépve, a gazdatársadalom egészére vonatkoztatta intelmét: “a paraszti magángazdálkodás naponta termeli újra a kapitalizmust.”³¹ Mindkét szempont gyakorlatias érvényesítéséről rendelkezett Kádár János, midőn az ÁVO 1948. őszi Államvédelmi Hatósággá szervezése nyomán létrehozatta e cégen belül az ún. kulákverő csoportokat. Ezek elsődleges feladata a “renitenskedő” – adóhátralékos vagy beszolgáltatásokkal elmaradó – kulákok “helybenhagyása” (sic!) volt. De mivel az állammal szembeni kötelezettségek behajtása és elszámoltatása nem rétegspecifikus, azt – a miniszteri instrukció szerint – szükség esetén úgy is végre lehetett hajtani, hogy “nyögje az egész község.”³² Lett légyen szó akár az egyre inkább teljesíthetetlen beszolgáltatási és adókötelezettségekről, akár a szövetkezetesítéssel (kolhozosítással) szembeni masszív húzódzkodásról, a nem kulák, de még “maga-ura” földműves réteggel szemben megfogalmazott ideológiai alapú elmarasztalás visszatérő fordulata lett, hogy – úgymond – “a kulákok uszályába kerültek”. Figyelembe véve, hogy az 1949-es öszszeírás szerint az agrártársadalom – nem szegényparaszt és nem kulák – 5–25 holdat magáénak tudó közbülső rétege jócskán egymillió főt számlált,³³ s esetükben a gazdatudat sokkal elevenebben élt, mint a létszámukban hozzájuk közelítő, de náluk ágról szakadtabb, emiatt a szövetkezetesítéssel szemben is kevésbé ellenálló törpebirtokos sorstársaiké, az “ingadozó középparasztok” mindennapjai legalábbis az ellenséggyanú árnyékában teltek. Nem volt-e elég – jószerivel állandósuló – frusztrálttá tételükhöz egyfelől a korabeli köznyelvben “agitkáknak” hívott tsz-szervezők visszatérő pressziója, hogy “lépjenek már be a közösbe”, másfelől az, hogy vonakodás esetén bármelyikük könnyen kerülhetett a “kulákbérenc” ellenségkategóriába?

A nem predesztinált ellenségcsoportok. A magyarországi pártegyeduralom eddig sorra vett – potenciális vagy tényleges – ellenségkategóriái, mondhatni okszerű leszármaztatásai voltak a korabeli rendszerideológiának. Az eközben virulenssé váló hidegháborús hisztéria az ellenséggyártási “találékonyságot” is ösztönözte. Az 1949. évi Rajk-per előkészítése során a – korábbról ismert – trockizmus titoizmussá transzformálása ideológiai bakugrásnak is gyatra volt³⁴ A priori “levezetése” – ha az ellenség (Tito képében) úgymond beférkőzhetett a kommunisták nemzetközi közösségébe, akkor a métely megállíthatatlanul szivárog le az egyes országok kommunista pártjainak különböző szintű szervezeteibe is – tébolyszerű agyszülemény volt ugyan, de ennél jobb kiagyalására nem tellett ahhoz, hogy a “Rajk és áruló bandája” ügyet megkonstruálják. Nem is lehetett ezt másképp keresztülerőszakolni, mint a pápai csalatkozhatatlanság világi allúziójaként, “a párt tévedhetetlen” másik hamis szentencia szajkózásával. Szekularizált szentírássá parancsolásából viszont már “logikusan” következhetett az a párt-hiszekegy, amelyben Rákosi Mátyás – a Rajk-perben meghozott ítéletek nyomán, 1949. szeptember végén – meghirdette a rendszerhívőket és hitetlenkedőket egy akolba záró körkörös megfélemlítés és félelemben tartás doktrínáját:

Az éberség nemcsak a Politikai Bizottság, nemcsak a Központi Vezetőség vagy az ÁVH ügye, hanem egész pártunké. Legyen éber pártunk minden szervezete, minden funkcionáriusa, minden tagja és ezen túlmenően legyen éber az egész dolgozó nép, figyeljen fel a legkisebb ellenséges hangra vagy tettre. A hibák mögött keresse és találja meg az ellenség kezét.³⁵

A kommunista párttagok bizalmas, diszkrét megfigyelését Péter Gábor ugyan már korábban is végezte-végeztette – mígnem “belső pártelhárító” fürkész ténykedése 1948 nyarán dekonspirálódott³⁶ –, most viszont a “mindenki mindenki ellen” besúgás nemcsak hogy ismételten legalitást nyert, hanem állampolgári kötelemmé szigorodott.

Trockisták, délszlávok. Nevezettek a fentebb felvillantott előítéletesség-mechanizmus révén lettek “származtatott” megbélyegzettek. Az Államvédelmi Hatóság belső elhárítási ellenség- szótárának egyes címszavait is ennek megfelelően kellett újrafogalmazni. A trockisták között jegyezték azt a Justus Pált, aki számára Péter Gábor egy évvel a Rajk-per előtt, már 1948 szeptemberére összeállította egy koncepciós per teljes forgatókönyvét – nevezettet első számú vádlottnak kínálva. Ezt azonban az MDP akkori szűkebb vezérkara (Rákosi, Gerő, Révai, Farkas) még “kidolgozatlannak, illetve korainak” értékelve elvetette. Kapóra jött viszont számukra a “hová vezet a trockizmus” megjelenítéséhez egy év múltán, a Rajk-perben. De mivel itt már a trockizmus-mutáció titoizmust kellett elsődleges bűnbakként pellengérre állítani, az ősbűn-trockizmusban vétkesnek találtatott Justust lefokozták: “csak” nyolcad rendű vádlotti besorolásra érdemesült, s így kapott életfogytig tartó börtönbüntetést. Mindezek után kerültek viszont előtérbe önálló megfigyelendő csoportként a hazai délszlávok (sic!). Mint kollektíve gyanúba esettek közül kellett kifürkésznie a politikai rendőrségnek – a közéjük beépített besúgó-hálózattal –, hogy kik szimpatizálnak a szomszédos délszláv állammal: korabeli elnevezést idézve, kik a potenciális “Tito-bérencek”. Eseti leírásokkal felidézhető ugyan, hogy közülük kit “amalgámoztak” a Rajk-pernek az országon végigfutó helyi-területi “fiókpereibe”, peresíthető corpus delicti híján ki került “csak” internálótáborba, illetve kiket deportáltak preventív állambiztonsági intézkedésként a Tiszántúl agrár-kényszermunkatáboraiba, de szortírozásuk mozgatórugóira a józan ész aligha, legfeljebb a fátum kínál – fogyatékos – magyarázatot.

Frakciósok. Frakciósoknak eredendően a két világháború közötti magyarhoni kommunista szervezkedések azon résztvevőit bélyegezték, akik fenntartással viseltettek a Moszkvából irányított Kommunista Internacionálé országonkénti tagszervezeteivel szemben. Független, “nem moszkovita” ténykedésük akkor minősült át bírálandó elhajlásból megbocsáthatatlan bűnné, midőn – a Szovjetunió világháború végi kelet-közép-európai térfoglalásával egyidejűleg – a lengyel, bolgár, román és magyar moszkovita emigráció légióját visszavezényelték egykori ügyködésük színhelyeire. A legkiterjedtebb honi kommunista szervezkedés vezetőjét, Demény Pált azon a napon vette őrizetbe Péter Gábor 1945 februárjában, amikor Rákosi Mátyás Moszkvából hazatérve Budapestre érkezett. Kommunistaként ő lett a csúcstartó az “önfia vágta sebét” meghurcoltak között, mivel Rákosi magyarországi regnálásának bő évtizedét mindvégig rács mögött töltötte: előbb az Andrássy út 60. zárkáiban, majd a kistarcsai internálótáborban, végül különböző börtönök celláiban – egészen 1956-ig. Számára alighanem Kistarcsa lehetett a leginkább elviselhető, hiszen ott – zárkafalakkal szeparáltan bár, de – “családi-baráti körben” teltek napjai. A másik, hozzá hasonló frakció vezéralakja, Weishaus Aladár lett fogolytársainak egyike, miközben ugyanitt, a láger női részlegében őrizték feleségét és lányát, – a Rajk-perben elítélt “trockista”, Justus Pál hitvesével együtt.

Cionisták. A vezetőik nevéből képzett deményisták, weishausisták frakciója mellett lettek potenciális páriák az ún. cionisták. Közülük többen – átmenetileg – a Rákosi dirigálta kommunista intézményi-szervezeti hierarchiában is felelős pozíciókba kerültek. Egyelőre nincs válaszunk arra, hogy az 1948–49-es moszkvai–leningrádi anticionista kampány magyarországi adaptálása miért maradt el. Inkább csak feltételezzük, hogy éppen elég lehetett Rákosinak a Tito-ellenes propagandakampány és koncepciós persorozat szervezése-irányítása, illetve ennek “túlteljesítése” egyúttal a cionista ellenségkeresés hibernálását célozta. Mivel a világháború után Budapestre visszatelepülő moszkovita magyar emigráció vezérkarában magasan reprezentáltak voltak azok, akik immár az MDP irányító testületeinek is oszlopai voltak, egy cionista alapú ellenséghajszában akkor legmegbízhatóbbnak tekintett vezetőtársai – vagy éppen saját maga is – könnyen gyanúba keveredhetett volna.³⁷ Szóba került viszont e kérdés Rákosi dolgozószobájában 1952 során, midőn az anticionizmus jegyében rendezett prágai Slansky-per “magyar tanulságait” kívánta levonni, és – középszintű vezetőkig – származás szerinti csoportosításban állíttatta össze a kormányzati igazgatásban dolgozók listáját.³⁸ Ez ismételten terítékre került 1953 elején, midőn az ország rettegésben tartását leghűségesebben segítő szolgálatvezetőjét, Péter Gábort is őrizetbe vétette – mondván: “Péterék együtt dolgoztak a cionistákkal, (…) de nem fektettünk rá elég súlyt”, s akkor is többeket elért a cionista tisztogatás szele, amikor a magyar provincia helytartójaként a szovjet vezetésnek kívánt kedvében járni. Pert rendeztetett annak bizonyítására, hogy a háború végén zsidók ezreit mentő svéd diplomatát, Raoul Wallenberget – úgymond – háládatlan menekítettjei, cionista magyar zsidók ölték volna meg Budapesten. Nevezett egy ilyen verzió alapján nem is kerülhetett szovjet fogságba, azaz minden alapot nélkülözőnek lehetett volna nyilvánítani a stockholmi kormány visszatérő moszkvai interveniálását, hogy a szovjet vezetésen kérjék számon Wallenberg eltűnése utáni sorsát.³⁹

Mindazonáltal nem csupán a magas politika kulisszák mögötti régióiban tematizálódott a cionizmus, hanem alacsonyabb sarzsit viselő köznapi halandók sorsát is befolyásolhatta. Hová sorolandó például Komlós Aladár irodalmár (tanár, irodalomtörténész), aki hivatását tekintve a – lentebb még szóba kerülő – “kultúrmunkások” céhébe tartozott. Viselt dolgait gyűjtő politikai rendőrségi dossziéja szerint nevezett volt szociáldemokrata, míg más eposzi jelzői szerint hol trockista, hol meg cionista. Szemmel tartói olyan címeres ellenségeket nevesítenek barátaiként, mint a már kivégzett Rajk Lászlót valamint Szőnyi Tibort, az éppen börtönben ülők sorából Szakasits Árpádot, Justus Pált, Losonczy Gézát, továbbá egy kémgyanúsnak minősítve kiutasított francia diplomatát. Bűnlajstroma fölösen elégségesnek bizonyult ahhoz, hogy az ÁVH – éberséget tanúsítva – korábbi SZDP és aktuális MDP tagsága ellenére negligálja “munkásmozgalmi múltja” elismerését. Ennél már csak az talányosabb, hogy évekkel később is napra pontosan rekapitulált, 1952. február 28-i kijelentése alapján – “sehol sincs olyan nagy terror és rendőrállam, mint Magyarországon, mert itt egymás után tűnnek el az emberek, nem tudni, hogy miért, minden ítélet nélkül” – hogyan maradhatott Komlós Aladár szabadlábon.⁴⁰ Az idézet szerint – párttagság ide vagy oda – nyílt rendszerellenességének adta tanúbizonyságát, ráadásul éppúgy besorolható volt a “polgári származású osztályidegenek” körébe, mint ahogy eleve averzióval viseltettek a korban diplomával is bíró ún. “régi vágású értelmiségiekkel” szemben.⁴¹ Nevezett egyfelől legalább féltucatnyi diszkriminatív szempont alapján lehetett persona non grata a rendszer ellenségfürkészei számára. Komlós másfelől arra vonatkozóan is kakukktojás, hogy egyelőre nem tudjuk megmondani, hányan lehettek azok a “lappangó” rendszerellenségek, akiket e minőségben regisztrált ugyan a politikai rendőrség, de – egyelőre ismeretlen okból – megúszták a meghurcoltatást.

“Kultúrmunkások”. Az előbbi bekezdés példázata egy szálon már átvezet az “intellektuális kártevés” államvédelmi kezelésének, az értelmiség szinte egészének gyanúsítottként való megfigyeltetésére. A vizsgált korszakban ezt az “ideológia frontjának” írták le, s belevonták a nem közvetlenül termelő ágazatok minden szegmensét. Az ideológiai munkaterület operatív átfogásáról szóló jelentések egyike – csak a fővárosra koncentrálva – több mint 40 000 főben jelölte meg a besúgóhálózattal megfigyelés alatt tartandók körét. Ez magában foglalta az akadémiai szférától az egyetemeken valamint a lap- és könyvkiadáson át a film-, színház- zene- és képzőművészet teljes alkotói és intézményi-szervezeti körét, egészében ide sorolta a sportéletet és annak hivatali koordinálását, továbbá az államapparátus egy részét is⁴² A beszámoló azon megállapításai, miszerint a szóban forgó területeken “nagy számban találhatók a Horthy-rezsimet kiszolgáló tudósok, írók, művészek”, s hogy “az egyetemeken a nacionalizmus nyílt fasiszta megnyilvánulásokban jelentkezik”, első olvasatra betudható lenne a Rákosi által meghirdetett és elvárt “fokozott éberség” kívánalmainak, illetve az ÁVH megfelelési kényszerének. Az a kitétel viszont, hogy “a tudomány, kultúra frontján az ellenség rendkívül sok kárt okozott (…) a szocializmus építésében”, már a rendszer építésének és működtetésének balfogásait, sikertelenségeit áthárítani igyekvő bűnbakkreálás “klasszikus” megjelenési formája. A fiaskók kiküszöbölésére pedig szinte evidensen veti fel a jelentés készítője az orwelli “gondolatrendőrség” további gyarapítását: “a legfontosabb tudományos területeken, az irodalom, művészet területein össze kell állítani azoknak a kataszterét, akik között meg kell szervezni az ügynöki operatív munkát”, amelyhez viszont az “e munkaterületen jelenleg [foglalkoztatott] 264 főnyi ügynök” nem elégséges: “a hálózat rendkívül alacsony létszámú.”⁴³ Figyelembe véve, hogy a most idézett elaborátum nem tért ki a “klerikális reakció” hivatásosait ellenőrzés alatt tartó Állami Egyházügyi Hivatalra, az konstatálható, hogy a Rákosi-korszakban a klerikus és a szekularizált értelmiséget egészében tekintették a regnáló rendszer szempontjából megbízhatatlannak, s e körből – lehetőség szerint – szinte mindenkit egyedileg igyekeztek megfigyelés alá helyezni.

A pártból kizártak. Nem világos, hogy a nyilvántartásba vételre rendeltek köréből kikre is vonatkozott ez a megkülönböztetés. A fellelhető magyarázat arról tudósít, hogy a “párt- vagy államellenes tevékenység miatt kizárt személyek” értendők ezalatt, ugyanakkor az államellenes cselekmény – vagy akár annak gyanúja – esetén eleve “hivatalból regisztrálták” a terhelteket. (Alighanem e “nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal” fonákság kiküszöbölését szolgálta az az instrukció, amely az ellenséges elemek nyilvántartásának felülvizsgálata során elrendelte, hogy az egy-egy személyről fellelhető esetenkénti 6–8 kartont “egységesíteni kell”.⁴⁴ ) A fentebbi cselekménynyel vádoltak ellen – a rendszer működésének lényegéhez tartozó éberség-titkolódzás miatt – általában hamarabb indult meg a rendőrségi vegzálás, el egészen az őrizetbe vételig, ami maga után vonta a prioráló regisztrálást is, semmint hogy az illetékes pártszervezet vagy éppen a felsőbb szintű tagrevíziós bizottság kizárásról hozott határozatát bevárták volna. Mindezekből eredően alighanem – a mindenkori hivatali működés rendjétől nehezen függetleníthető – bürokrata fontoskodásról van szó. Annál is inkább, mivel a szemmel tartandók összesen 27 kategóriáját felsoroló határozat a következőt említi 28. pontként: nyilvántartásba kell venni

minden olyan személyt, akire ellenőrzött adat van, hogy ellensége a fennálló népi demokratikus rendszernek, vagy a múltban a kommunista párttal és a munkásosztállyal szemben ellenséges tevékenységet folytatott.⁴⁵

Magyarán, ha létezett is bárki, akit mint MDP- tagot zártak ki a korabeli állampártból – vagy fosztottak meg a korban dívó “tagjelölt” státusától –, az a fürkészendő kategóriák valamely másik lajstromába már nagy valószínűséggel bekerült.

Mindenki más, és a “hiányzó” munkásosztály… A rendszer ideológiai alapvetésének megfelelően magától értetődőnek tekinthető, hogy nem sorolták az ideológiailag prekoncipiált ellenségkategóriák közé a “proletárdiktatúra” elsődleges társadalmi bázisaként számon tartott munkásosztályt. Azonnal gond adódik viszont, ha a munkásállam tényleges büntetőgyakorlatára is kiterjed a figyelem. Noha a korabeli kommunista pártdirektívák már a kezdeti nácitlanítás, illetve a koalíciós kormányzás periódusában folytatott “reakció elleni harc” közepette is felhívták a bíróságok figyelmét a büntetőeljárások során érvényesítendő “osztályszempontokra”, a paragrafusok alkalmazói mintha nem mutattak volna ezek iránt kellő affinitást. 1952 nyarán az országot irányító Magyar Dolgozók Pártja titkársági határozata egészében sokallotta a büntető eljárások elképesztően magas számát, ezen belül apprehendáltak “a dolgozó osztályhoz tartozók” perbéli elmarasztalásának mértéke ellen, illetve “kisebb súlyú esetekben… nevelő hatású figyelmeztetéseket” szorgalmaztak.⁴⁶ Ennek vajmi kevés foganatja lehetett, mivel egy évvel később Gerő Ernő – frissen kinevezett belügyminiszterként – jutott arra a megállapításra, hogy “az őrizetbe vettek között sok a munkás és a dolgozó paraszt.”⁴⁷ Tételes rétegspecifikus adatok nem állnak rendelkezésre arról, hogy a Rákosi-korszakban milyen arányú volt a büntetőeljárásokkal sújtottak teljes halmazában a munkásosztályba sorolhatók elmarasztalása, de erősen feszegethette “a politikai tűréshatárt”, ha azt már a proletáriátus hatalmát kiteljesíteni hivatott diktatúra irányítói is sokallották. A represszió mértéke és kiszámíthatatlansága a rendszer saját (legitimációs) bázisának – elvileg tételezett – “érdekszolidaritását” kezdte ki, s fordította azt maga ellen.

Ha pedig ezt az ún. rendőrbíráskodásra, illetve a kihágási bíráskodásra is kiterjesztjük, akkor valószínűsíthetően a rendszer kedvezményezettjeit (munkásokat és dolgozó parasztokat) sújtó represszió számszerűen nagyobb lehetett, mint a – fentebb számba vett – ideológiai alapon diszkrimináltak körét érintő meghurcoltatások. 1953 második felében – a Nagy Imre kormányfővé választását követő közkegyelmi intézkedések nyomán – a börtönökből, internálótáborokból szabadítottak, valamint a korábbi kitelepíttetek kényszertartózkodási helyének a feloldása döntő hányadában a rendszer ellenségeiként elkönyvelteket érintette. Együttes számuk 43–45 000 főre becsülhető. Hozzájuk képest a különböző kihágási ügyekben kirótt elmarasztalások törlése, a javító-nevelő munkára rendelésből való elengedés, illetve a vizsgálati és/vagy bírói szakban foganatosított “eljárási kegyelem” együttesen több mint 700 000 személyt érintett.⁴⁸ Ez a mennyiség nagyságrendekkel haladta meg az ideológiai averzió alapján kirekesztett – és/vagy más módon megfegyelmezett – különböző “osztályidegen” ellenségcsoportok mértékét.

A számok mögé nézve szinte kínálja magát a következtetés, hogy az eredendően nem diszkriminált – saját rendszerbázisaként hirdetett – munkás-paraszt rétegekkel éppoly kevésbé bánt kesztyűs kézzel Rákosi terroruralma, mint címeres ellenlábasaival. A fennmaradt korabeli kihallgatási jegyzőkönyveket vagy vizsgálati jelentéseket olvasva alig vehető észre érdemi különbség az “osztályidegen” őrizetesek, illetve a “rendszerkonform” munkások és dolgozó parasztok köréből valók vegzálása között.⁴⁹ Sokkal inkább az tűnik szembe, hogy – legalábbis 1952-ig – a vizsgálati szervek majd minden esetben súlyosabb büntetőtétel kiszabását maga után vonóan igyekeztek “kriminalizálni a tényállást”. De ehhez a rendőrségi meghurcoltatásokon túl az ügyészi és bírói kar zömének készséges együttműködése is szükségeltetett. Ez leginkább a Rákosi által meghirdetett, s elvárt “fokozott éberség” önbeteljesítő próféciává válásának számlájára írható: lehetséges ugyan, hogy a tanulatlanabb (ún. gyorstalpaló rohamkiképzéseken akkreditált) ávéhás garnitúra ellenségkajtató túlteljesítései elvakultsággal párosuló pőre oktondiságára vezethetők vissza, míg az iskolázottabb ügyészi-bírói kar ügybuzgalmát a paragrafusvakság mögé rejtett cinikus szervilizmus mozgatta, bármelyik esetben kitapintható a rendszerbe programozott(!) – félelemmel elegyedő – megfelelési-bizonyítási kényszer.

Köztes számadásként az eddig sorra vett ellenségkategóriák nagyságrendjét próbáljuk megbecsülni. A politika rendőrségének tételes megbélyegzettjeihez hozzávetőlegesen még a “klerikális reakció uszályába kerültek”, illetve a magyarországi délszlávokra gyanakvóan kivetített “Tito- bérencek” nagyságrendje is társítható, hiszen e holdudvarból válogatva zajlott – alig kiszámítható módon – az eljárás alá vontak “lélekhalászata”. (A rekonstrukció korhűségére törekedve az ellenségkategóriák megnevezésében – két eset kivételével – követjük az ÁVH perzekutor-gondolkodását: a kivételek egyike “a hiányzó munkásosztály”, a másik pedig a horthysták “mundérban” kiegészítése, mivel túlzsúfolttá tette volna az adott a rubrikát a hadsereg, a csendőrség és a rendőrség egymás utáni felsorolása.)

A magyarországi (belső) ellenségkategóriák lajstroma – és becsült számszerűsítése – a Rákosi-korszakban

Ellenségkategóriák	Előbbiekhez ideológiailag csatolt holdudvar	Ellenségtétel (becsült) száma	Holdudvarral együtt (becsült) száma
Német eredetű kisebbség*		220 000	20 000
Fasiszták, nyilasok	és hozzátartozók	50 000	150 000
“Reakciósok-fasiszták”	és “rosszul szavazók”	200 000	2 500 000
Osztályáruló szociáldemokraták		500 000	600 000
Horthysták “mundérban”		50 000	250 000
Klerikális reakció	“uszályába kerültek”	23 000	5 000 000
Kulákok (parasztság)	kulákok “uszályába kerültek”	80 000	4 000 000
Volt uralkodó osztály**	és hozzátartozók	25 000	100 000
“Kultúrmunkások” (világi értelmiség)		50 000	100 000
Trockisták, délszlávok (“titoisták”)	“Tito szekértolói”, “bérencei”	5 000	50 000
Frakciósok, cionisták		5 000	5 000
Pártból kizártak		?	?
Együtt		988 000	12 755 000
“Mindenki más” (sic!) a hiányzó munkásosztály!	és hozzátartozók	212 000	600 000
Összesen		1 200 000	13 355 000

* Mellőzük a német nemzetiségűeknek az összeszámlálásba történő bevonását, mivel kitelepítésük nyomán kikerültek a magyar állami fennhatóság alól, az itt maradókból pedig nem tudjuk mennyien soroltattak a nevesített ellenségkategóriák valamelyikébe.
** Az ÁVH “útmutatója” a volt arisztokratákat, nemesi címek birtokosait, nagy tulajdonok élvezőit, volt horthysta főtisztviselőket, a vitézeket és a nemzetvédelmi kereszt birtokosait sorolja fel.

A táblázat két “Összesen” tételének értelmezését tartjuk fontosnak. Az eddigi kutatások alapján, a Rákosi-korszak politikai rendőrsége 1 200 000 személyről fektetett fel valamilyen – diszkriminációs szempont szerinti – regisztrációs kartont. Összeadva a táblázat előtti részben bemutatott egyes ellenség vagy ellenséggyanús csoportokba sorolhatók számát (a táblázatban “Ellenség, Együtt”), valamivel több, mint kétszázezer (212 000) főnyi hiány adódna. Ezt az adatot illesztettük az ÁVH nyilvántartási útmutatója szerint megadott “mindenki más” rovatba. Ez esetben a “hiányzó munkásosztály” érintettjei egyötödnyi nagyságrendet jeleznek a pedigrés ellenségkategóriák majdnem egy milliót elérő tételéhez képest. Ha viszont azt vélelmezzük – talán nem alaptalanul –, hogy az “osztályáruló szociáldemokraták” félmilliós nagycsoportjának többsége szociológiai értelemben mégiscsak a munkásosztályba sorolható, akkor megfordul a rendszer saját bázisa kontra “osztályidegen” ellenséggyanúsak aránya. Így viszont ismét csak az a konklúzió kínálkozik, amelyet már rögzítettünk az 1953. évi közkegyelem érintettjei kapcsán: a Rákosi- korszakbeli proletárdiktatúra “ellenségeinek” több mint fele a rendszer saját osztálybázisának kirekesztettjeiből adódik össze.

A táblázat utolsó oszlopának főösszegét nézve (Holdudvar, Összesen), természetesen tisztában vagyunk vele, hogy majd ötmillióval több, mint Magyarország ötvenes évekbeli népességének száma. Arról is visszatérően szóltunk viszont az előzőekben, hogy egy-egy persona non grata adott esetben több ellenségkategória számát is gyarapíthatta. Emlékezzünk a “hitehagyott” szociáldemokratára, akit ugyanaz az ÁVH-jelentés kategorizált trockistának, cionistának, vagy – kendőzetlen szókimondása miatt – kerülhetett a “mindenki más” rendszerellenesek közé is. Hasonlóképpen életszerű annak a parasztgazdának az esete, aki templomjáró volta miatt “a klerikális reakció uszályába”, a módosabb földműves társához hasonlóan megszenvedett rekvirálások, adóhátralék-zálogolások miatt meg – értelemszerű szolidaritást vállalva vele – a “kulákok uszályába” tartozónak minősülhetett. Ha mindezek mellett egykoron kisgazdapárti szavazó volt, akkor tetszés szerint lehetett reakciós vagy éppen fasiszta, nem szólva arról, hogy a világháborús frontot megjárt obsitosként még a “horthysta lakáj” titulus is dukált neki. Egy valamirevaló rendőrségi jelentés aligha mulasztotta el összes dehonesztáló “sarzsiját” elősorolni, de az szinte követhetetlen, hogy vajon egyszer lajstromozták, vagy éppen több ellenségstátusban regisztrálták.⁵⁰

3. Rendszerellenes és rendszer- konform bűnbakok kavalkádja

A fentiekben számba vettük ugyan a Rákosi-korszakban definiált (belső) ellenségkategóriákat, de – egy-két utalást leszámítva – még nem derült ki, hogy milyen szerepük volt a bűnbakképzés korabeli mechanizmusában. A továbbiakban erre koncentrálunk úgy, hogy az esetleírásokat kronologikus rendben vezetjük elő.

a) Mindszenty József mint a kommunista választáselvesztés bűnbakja. A világháború végét követően megrendezett első parlamenti (nemzetgyűlési) képviselőválasztás kampányában az MKP vezére – s egyben országos listavezetője –, Rákosi Mátyás önbizalommal eltelve előlegezte meg remélt-vágyott elsőségüket: “a munkáspártok lenyűgöző győzelme előre vetíti árnyékát”. (A többes szám ezúttal a velük választási szövetségben lévő másik munkáspártra, a szociáldemokratákra vonatkozott.) Nem így történt. A két párt együttesen is alig lépte túl az elnyerhető voksok egyharmadát, külön-külön pedig – kerekítve – 17-17 százalék lett a részesedésük. Ez elég messze volt a győzelemtől – tekintettel arra, hogy legfőbb riválisuk, a Független Kisgazdapárt 57 százalékos többségi támogatást kapott –, és a fiaskó magyarázatot igényelt. Ezt találták meg Mindszenty József – frissen kinevezett – esztergomi érseknek a választások előtt az ország valamennyi templomába szétküldött és felolvasott pásztorlevelében. A textus néhány részlete – az eufemisztikus fogalmazás ellenére – arról szólt, hogy nem lenne szerencsés, ha a választók szavazatukkal segítenék az éppen magunk mögött tudott egyik zsarnokságot egy másikra cserélni. Mindszenty – évtizedekkel későbbi – memoárja teljesen egybecseng a kommunisták korabeli vélekedésével, miszerint pásztorlevele “döntően befolyásolta a választásokat”.⁵¹ Lényegtelen most a pásztorlevél hatásának perdöntő mértéke vagy annak elvitatása: a ráció nem kompetens a bűnbakállítás szertartásrendjében. Rákosi mindazonáltal nem mulasztotta el a megfelelőnek vélt elővigyázatossági intézkedést, s a politikai rendőrség élén álló Péter Gáborral létrehozatta a Mindszentyt és a katolikus aulákat ettől kezdve megkülönböztetett figyelés alatt tartó “egyházi vonalat”.

b) A Tito-bérenc ellenségből bűnbakká transzformált Rajk László. A Moszkva és Belgrád között gerjedő feszültség regionális “kis-hidegháborúvá” válásában szerepet játszott ugyan a magyarországi kirakatperek közül kiemelkedő Rajk-per, de annak főhőse a moszkvai ihletésű dramaturgiában inkább csak egyike lett az epizódszereplőknek, a valóban fajsúlyos ellenség-célpont J. B. Tito jugoszláv pártfőtitkárhoz képest. E Tito-bérenc alakításhoz képest egészen más, “peren kívüli” eljárásban lett belőle bűnbak, hazai használatra. Magyarországon 1950 folyamán cserélték le a tradicionális önkormányzati igazgatási rendszert kommunista tanácsigazgatásra, s ennek legitimálását szolgálták az október végén rendezett helyi tanácsválasztások. Ennek során valóban sok korábbi helyi jegyzőt választottak meg az elnevezésében új tanácstitkári posztra, és számos volt községi bíró lett településének újrakeresztelt elöljárójaként tanácselnök. Ennek kapcsán viszont Rákosi – előbb a pártirányítás szűk körű fórumain, majd az MDP 1951. februári II. kongresszusán – visszatérően azt ismételgette, hogy a tanácsrendszer vezetőinek sokasága átmentett horthystából álló, s Rajk köpönyege alatt megbúvó régi reakciós, kaméleon hivatalnok.⁵² A “reakciós, horthysta” közszolgák tanácsigazgatásig tartó túlélőművészetéről szólva Rákosi tudatosan konfabulált. Paranoiában is Sztálin hűséges tanítványa lévén, vélhetően valóban nem volt ínyére, hogy “Rajk-káderek” sokasága dominálja az újonnan létrehozott tanácsigazgatás intézményrendszerét. Így viszont zömmel már a második világháború után szolgálatba lépett, illetve vezetővé lett – és valamelyest még iskolázottabb – “népi demokratikus” igazgatási garnitúrát cseréltette le 1951 folyamán gyakran a betűvetéssel is hadilábon álló funkcionális analfabétákra.

c) A kulákok miatt akadozik a szocializmus építésén fáradozó munkásság ellátása. Az 1950-es évek elején a közellátás romlásának szerteágazó okaiból most csupán hármat említünk. Az erőltetett szövetkezetesítés (kolhozosítás) az egyik, ami oda vezetett, hogy sokan inkább felhagytak a gazdálkodással, s mentek az ipari beruházásokra “muszájmunkásoknak”, miáltal kikerültek a tradicionális (falusi) önélelmezők köréből, s az állami redisztribúció keretében ellátásra szorulók számát gyarapították. A másik, hogy a kényszeredetten mégiscsak összeálló termelőszövetkezetek annál is kevesebbet tudtak produkálni, mint tagjai (kollektivizálásuk előtt) külön-külön, így a számszerűségében és termőterületében is csökkenő mértékű egyéni, “maga ura” gazdáknak kellett (volna) megtermelniük a növekvő létszámú ellátásra szorulók számára elégséges mennyiséget. A harmadik ok az volt, hogy a koreai háború kitörését követően közel duplájára emelték a nem forgalmazható ún. stratégiai tartalékkészletek kvótáját (katonaviselt olvasóknak M. zárolt készlet). Azaz – Rákosi korfestő fordulatát kiegészítve –, már nem csupán “a holnap aranytojást tojó tyúkot nem (volt) szabad megenni”, hanem a mellé dukáló köret vagy kenyér is mindinkább hiányzott. A három tényező együttesen vezetett 1951 tavaszán az élelmiszer-jegyrendszer – hétről-hétre egyre több árufajtára kiterjesztett – ismételt bevezetéséhez. Ennek szükségességét viszont nem az említett okokkal magyarázták, hanem azzal, hogy a kulákok elrejtették, elvermelték gabonakészleteiket, a volt horthysta csendőrök és/vagy katonatisztek özvegyei pedig otthoni spájzaikban egy kisebb üzem munkásainak elég lisztet, babot, lencsét, zsírt stb. halmoztak fel zsákszámra, illetve bödönök sokaságában. A még ezt is túllicitáló propagandisták meg arról cikkeztek – lásd a Szabad Nép és a megyei pártnapilapok 1951. február– áprilisi számainak szinte bármelyikét –, miszerint a fent említett “kártevő kulákok” otthon nevelt disznaik sokaságával etetik fel nem csupán a kenyérgabonát, hanem még a kenyeret is, csak azért, hogy kiéheztessék a városi munkahelyeiken vagy a szocialista beruházásokon dolgozók sokaságát. Íme a kulákság, illetve a “horthysta csökevények” – és azok “zsíros koszton dőzsölő ivadékai” –, akik “sötét üzelmeikkel és gáncsvetéseikkel” próbálják akadályozni a szocializmus építését. Ezen tartalom fogalmazásbeli parafrázisai szolgálták a kulákok (horthysták) rendszerbűnbakká fazonírozását.

d) Az osztályellenségek közötti viszály szítása: két legyet egy csapásra. A közvetlen hidegháborús frontzónának számító déli, illetve nyugati határsáv övezetekből már 1950 folyamán is foganatosítottak “internálásszerű kitelepítéseket”. Utólag ezt mintegy előgyakorlatnak tekinthetjük, hiszen 1951 koranyarán már valóban offenzívaszerűen hajtották végre egy hónap leforgása alatt Budapestnek az “osztályellenségtől való megtisztítását”. Május 21. és június 18. között összesen 5200 családfő – egyben lakás, vagy háztulajdonos – kényszerült ugyanoda bejelentett hozzátartozóival együtt elhagyni addigi fővárosi otthonát. Ez volt egyben a legkoncentráltabb politikai indíttatású akció a korábbi, Horthy-korszakbeli elit maradékának egzisztenciális megtörésére is. Egy pedigréjüket is nevesítő összesítés szerint a diszkrimináció érintett 62 volt minisztert, illetve államtitkárt; 272 egykori tábornokot és törzstisztet, valamint további több mint 1400 honvédtisztet, kereken háromszáz egykori rendőr- és száz csendőrtisztet; közel 900 egykori állami főtisztviselőt, majdnem két és félszáz gyártulajdonost, illetve vállalatvezetőt, továbbá 180 “bankárt”. Több mint 400 nagykereskedő, 300 egykori – fővárosi illetőségű – földbirtokos, valamint harminc – külön nevesített – “arisztokrata” található a lajstromban, végül egy rovatban jelölnek további 560 “egyéb foglalkozásút”. Az egy háztartásban velük élő feleséget, gyereket vagy szülőt hozzávéve a kiebrudaltak duplázott száma aligha túlzás, mindenesetre kezd közelíteni ahhoz a 13 000 fős létszámhoz, ahol az erre vonatkozó újabb kutatások mostanság rögzítik a budapesti kitelepítések nagyságrendjét.⁵³ A hátrahagyott több ezer jobban felszerelt polgárlakásba – vagy lakrészbe – meg betelepíthették a rohamtempóban duzzadó szocialista államigazgatás számos új, Budapesten kinevezést nyert káderét.

Az érintettek nevére szóló kilakoltatási végzés az esetek többségében az új lakhelyet is megjelölte: szinte kivétel nélkül kelet-magyarországi falvakban élő kulákgazdákhoz voltak adresszálva. Végrehajtásáról az ÁVH gondoskodott: a határozat átvételétől a – többnyire korahajnali órákban lebonyolított – kilakoltatáson és bevagonírozáson át a céltelepüléshez legközelebbi vasútállomásra való megérkezésig. Ott egyrészt a helyi rendőrhatóság várta a kitelepítetteket, másrészt ugyanide rendelték – fuvarosnak – a leendő “házigazdát” is. Az érkező-fogadó párosításban az volt az osztályharcos furfang, hogy “fővárosi úri népet” ültettek a helybéli “osztályellenség”, a kulák nyakára. Az előfeltevés szerint ezek majd – a kényszerhelyzet miatt kölcsönösen utálkozva – “egymás vérét szívják”, miközben a proletárállam hatóságai együttesen tarthatják szemmel az egy karanténba terelt, s egymással civódni remélt ellenségeiket. E kitelepített csoport tagjait – a rendőrségi felügyelet alá helyezésen túl – nem kötelezték ugyan munkavállalásra, de megélhetésükről, önfenntartásukról maguknak kellett gondoskodniuk. Ez – fővárosi ingatlanjaik elkonfiskálásán túl – a kényszerlakhelyre utaltak további vagyonapasztását jelentette, mert maradék javaik felélésével tudták csak előteremteni a napi betevőt. A fővárosi kitelepítési hadműveletben érintettek többségének korábbi “közszolgálati” státusa révén élvezett nyugdíját már 1949–1950 folyamán megvonták. Korabeli visszaemlékezések szerint kezdetben ugyan valóban előfordultak súrlódások, összekülönbözések a kényszerlakhelyre száműzött városiak és az őket betolakodóként fogadó falusi gazdák között, de idő múltával mindinkább kialakult a “különbözőképpen próbálnak elbánni velünk, de egyaránt páriák vagyunk” szolidaritástudat. Emellett a községi-járási szintű tanácsi apparátus hangulatjelentései is arról számoltak be, hogy a helyben honos szegényparaszti réteg, illetve a falusi kulák-osztályellenség között “nem sikerült eléggé élezni az osztályharcot.”⁵⁴ S ha mégis, azt inkább csak korfestő adomák idézik. Közülük elevenítünk fel egyet.

1953 tavaszán egy cigány őrizetes szökést kísérel meg a rabmunkatáborból, ahol – a fogva tartottak közel ugyanakkora seregével, mint amennyi az odavezényelt szabadlábon serénykedők száma volt – rohamtempóban zajlott az új, “szocialista városok” egyikének építése, A szökni próbálót elfogása után a rabtábor – pedagógiai vénától sem mentes – ávéhás operatív tisztje hallgatta ki:

– Szökésével maga halmazati bűntettet követett el – amelyek egyes tételeit majd az ügyészség fogja a rovására írni –, ráadásul rövidlátó gondolkodásról tett tanúbizonyságot. Nem fogja fel, hogy a felépítendő szocialista rendben magának is, kilenc purdéjának is jobb dolga lesz?

– Kérem alássan én tisztában vagyok a felróható bűnök egyikével-másikával, és a valamikori szebb jövőt se vonom kétségbe, de momentán nem bírtam tovább…

– Mit nem bírt maga, hisz eddig még a büntető-barakkot is megúszta és gúzsba kötve sem volt.

– Ez igaz, jelentem alássan, de mert a dömpereket elvezényelték a tiszalöki erőműépítéshez, második hete csatárláncban adogatjuk a befutott téglarakományt a vasútállomás rámpájától a felhúzandó nagycsarnok lábazatáig. Négy és fél kilométer a lánc, s én – a brigádbeosztás szerint – már tíz napja két múlt rendszerbeli potentát között vagyok a sorban. Finom, udvarias úri népek azok.

– Mit fáj az magának, hogy levitézlett grófokat, fasiszta tisztetek, vagy a klerikális reakciót is a szocializmus építésére kötelezzük?

– Az nem fáj, jelentem alássan, de tudja maga hányszor kellett nekem az elmúlt héten az adogatás ütemében elismételni, hogy “köszönöm excellenciás püspök úr – parancsoljon tekintetes tábornok úr, köszönöm excellenciás püspök úr – parancsoljon tekintetes tábornok úr”, …? No hát ezt már nem bírtam tovább.

Ennél kisebb volumenű volt ugyan a további – főként iparvidéki vagy megyeközpont – városokból történt kitelepítések száma, mindenesetre 1953 nyárutóján a belügyi szervek 13 670 fővárosból kitelepített és 1200 vidéki városból kitiltott személy addigi “kényszerlakhelyhez kötöttségét” oldották fel.⁵⁵ A kitelepítetteknek megpróbáltatásaiktól szabadulni megkönnyebbülést jelentett ugyan, de az örömbe azonnal “hatóságilag eszközölt” üröm is vegyült. Azokat a körzeteket, illetve településeket ugyanis, ahonnét egykoron deportálták, kilakoltatták őket, továbbra is stratégiailag kiemelt védettségűnek minősítette a pártállam vezetése. E “stratégiai indok” mögött viszont alighanem sokkal kézenfekvőbb megfontolás húzódott. Hogy nézett volna ki, ha a felelős beosztásokba emelt pártnómenklatúra tagjainak – akik időközben “belakták”, pozíciójukhoz tartozó javadalmazásnak tekintették az elkonfiskált ingatlanokat és a bennük hátrahagyott ingóságokat –, hirtelen azzal kellett volna szembesülniük, hogy az Isten háta mögé kiebrudalt egykori tulajdonosok kopogtatnak lakásuk ajtaján és visszaperlik azt. Ezt elkerülendő hozták meg nagy hirtelen azokat a rendeleteket, amelyek tiltották, hogy a kitelepítettek visszatérhessenek valaha volt lakóhelyükre, otthonaikba. Az ily módon felemássá tett “szabadítás” teljes egészében fenntartotta a mégiscsak diszkrimináltak maradunk frusztráltság-érzetet, sőt mi több, ezt az érzést alighanem a kiebrudaltak rovására birtokba helyezett – és ott meghagyott – kádergarnitúra egy részében is felkelthette. Már nem lehettek annyira biztosak lakhatásuk garanciáit illetően, miáltal kedvezményezettek és jogfosztottak egymással szembeni kölcsönös averziója, “tükör-frusztráltsága” jött létre.

e) Az új, generális ellen-bűnbak: az ÁVH. Sztálin halála, 1953 márciusa után a régi-új szovjet vezetés – a terroruralom és a hidegháborús hisztéria enyhítését szolgáló intézkedésének egyikeként – leállította a Tito exkommunikálását célzó rágalomhadjáratot. Ugyanezt várta el legelsősorban a Jugoszláviával határos csatlósállamainak pártvezetésétől is. Ezzel viszont Rákosi Mátyás meglehetősen konfúzus helyzetbe került. Moszkva elvárását annak ellenére sem szabotálhatta – nyíltan –, hogy nagyon nem volt ínyére engesztelő hangszerelésben gazsulálni annak a Titónak, aki ellen a megelőző fél évtizedben kedvtelve szórta átkok-szitkok özönét. E két malom közötti őrlődésnek ráadásul volt egy harmadik vetülete: nevezetesen az, hogy a Tito kiátkozását, ellenség- mivoltát bizonyítandó hazugság-dramaturgiában nemcsak hogy stréber nebulóként járt élen, hanem saját, megtéveszthetetlen éberségének állította be “Rajk és kártevő bandája” leleplezését is. Az új – tőle származó fordulattal: “háborúra készültünk és ránk szakadt a béke” – helyzetben úgy remélt kibúvót találnia önnön felelőssége alól, hogy a justizmordok okozóiként “Péter Gábort és bandáját” állította pellengérre. Ez a menekülési út járható is volt mintegy két éven át, 1954–1955 folyamán, amíg Rákosi – a meghurcolt kommunista párttagok garnitúrájára szűkítetten – “pártbelügyként” tudta irányítani és kezeltetni a nyögvenyelősen megindított szabadlábra helyezési, rehabilitálási procedúrát.

A szovjetunióbeli kommunista párt emlékezetes, 1956 februárjában tartott XX. kongresszusán viszont az akkori pártfőtitkár Ny. Sz. Hruscsov nem csupán túl sokat szellőztetett meg a sztálini terroruralom rémtörténeteiről, de ún. titkos beszéde meglehetősen gyorsan (hetek alatt) került világszerte nyilvánosságra. Ez fordulatot hozott a magyarországi nagy terror időszakának “kibeszélésében” is. Egyfelől azáltal, hogy a honi koncepciós perek kapcsán Rákosi Mátyás – az ÁVH részéről történt “félrevezetés” tézisének fenntartása mellett – beismerni kényszerült saját irányítói szerepét, felelősségét. Ekkorra számos – egykor vezető párttisztséget viselő, vagy másodvonalbeli – kommunista politikai elítélt került szabadlábra. Perújrafelvételi eljárásaikban, illetve politikai rehabilitációs vizsgálataik során “mentesítést célzó” tanúkat is meghallgattak, ami – akarva-akaratlanul is – a tisztátalan ügyletek pertraktálására kínált immár legális alkalmat. Többen állásba is kerültek, s 1956 tavaszától egymás után szabadultak az egykori szociáldemokraták is. Szűkebb baráti, társasági összejöveteleken, “veterán-találkozókon” kerültek terítékre a “hogy is volt?” kérdései. Intézmények, vállalatok különböző ünnepi apropóból szervezett rendezvényeire már ezen “régi kollégák” is meghívást nyertek. A megnyíló szájak, a kibeszélések révén vált mindinkább kritikus tömeggé a törvénytelenségek garmadája. Másfelől egyre több fórumon és gyarapodó számban tört elő a “nem peresített” sérelmek, oktalan meghurcoltatások előszámlálhatatlan sokasága. Közhelyszerűen szólva, sorra hullottak ki a csontvázak a szekrényből. S most már nem csupán a “mi kutyánk kölyke” munkásmozgalmi káderek kapcsán, hanem a rajtuk kívül tömegesen meghurcoltak nevében is. Ez tette szóvá nyomatékkal a Petőfi Kör egyik vitáján, 1956 júniusában Újhelyi Szilárd: “Itt már nem egyes csoportokat, hanem egy egész országot, az egész népet kell rehabilitálni.”⁵⁶ “Hol van a bűnbakság mostanában? Barátságtalan, rideg hazában” – lehetett volna akkoriban újrafogalmazni a költő boldogság után epedő közismert sorait.

Összegzés

A dolgozat bevezetőjében arról szóltam, hogy akár csak egy társadalmi csoport kirekesztő megbélyegzése is gerjeszthet széles körű társadalmi frusztráltságot. Ehhez képest a Rákosi-korszakban nem a terror tömegessége és kiszámíthatatlansága az igazi rendszerspecifikum, hanem az, hogy a regnáló hatalom a sajátjának hirdetett társadalmi csoportokkal szinte ugyanúgy bánt, mint deklarált ellenségeivel. Nem egy, hanem egyidejűleg tucatnyi célcsoportra irányuló diszkriminálás államhatalmi akaratérvényesítéssel intézményesített nagyüzeme jött létre.

1. A korábbi korszakokhoz képest alapvető differencia, hogy az ellenség- és bűnbakkreálás – mintegy a hatalmat gyakorlók frusztráltságát is megjelenítve – a kommunista pártegyeduralom rendszermechanizmusának szerves részévé vált, s gerjesztett idővel egyre szélesebb körű társadalmi ellenreakciót, ellenbűnbak-keresést. Ennek változatai:

a) Az 1945-ös és az 1948-as rendszercezúrával összefüggő, ideológiai-politikai alapú – de javak elkonfiskálását, “újraelosztását” célzó –, s idővel kezelhetetlenül sokszálúvá váló, részben haszonelvű, részben kontraproduktív ellenségkreálás.

b) Az ellenségek körébe soroltakon túl a rendszer hívei, kedvezményezettjei körében végzett exkommunikálás, amely előbb ideológiai indíttatású volt, majd – a “király meztelen” szituáció nyilvánvalóvá válását elkerülendő – “engesztelő áldozat” felmutatását célzó bűnbakkreálássá alakult.

Mivel korábban már hosszabban felidéztem, ezúttal nem részletezem az Államvédelmi Hatóság Péter Gábor rács mögé zsuppolása utáni történetét.⁵⁷ Mostani vizsgálatunkhoz csak annyi érdemel említést, hogy utódja, Piros László vezénylete alatt is az ÁVH maradt Rákosi legmegbízhatóbb – s e szerint szolgáló – rendszertámasza. Igazából még azután is, hogy a rendszergazda – magát mentendő – őket áldozta be bűnbakként a megelőző évtized legkevésbé kimagyarázható rémtetteiért. Pontosítva: miközben Rákosi az exponált ügyekben végül is magára vette a felelősséget, a jogtiprások zömét annál inkább igyekezett az ÁVH nyakába varrni, így a társadalom minden rétegét sújtó széles körű diszkrimináció az intézményesített terrort pártszolgálatban gyakorló ávéhások fejére hullott vissza. Ezzel viszont – ha korábban nem is, 1956 során – gyökeresen új helyzet állt elő. Forrásszerűen nem bizonyítható, de bűnbakkeresési “logikával” kizártnak sem tartható az a – közbeszédben mindmáig fel-felbukkanó – vélelem, miszerint Rákosi úgy gondolta: “nekem kilencmillió reakcióssal-fasisztával kell szocializmust építenem”. “A múltat végképp eltörölni” megszállottságból és az átalakítás vehemenciájából majdhogynem magától értetődően következett a teljesíthetetlenség, de ez nem volt bevallható. Mi más kínálkozott hát magyarázatként mint az, hogy “bűnbak az egész világ”, de legalábbis a magyar népesség többsége. Erre viszont szinte okszerű reagálásként horgadt fel a számon kérő korabeli társadalmi közérzület: a szocialista társadalmi rend kiépítését hirdető, s ennek elérése érdekében tíz éve tartó kényszerű – kikényszerített(!) – össztársadalmi nélkülözés, és a hozzá társított tevőleges meghurcoltatás özön mind hiábavaló volt?”

Az államhatalom totalitása miatt, azzal szemben képződött társadalmi oldalról ellenbűnbak. Ebben a leegyszerűsített, dichotom képletben értékelődik át az Államvédelmi Hatóság korabeli szerepe. A hatalom oldaláról Rákosi által indított “beáldozásuk” a párt első titkárának 1956. július közepi menesztése⁵⁸ után is folytatódott. Az új, Gerő Ernő fémjelezte pártvezetés immár heti rendszerességgel állította pellengérre az ÁVH-t, egyre újabb kifogásokkal élve tevékenysége ellen, sőt, kifejezett tisztogatásba kezdtek a Piros László által irányított Belügyminisztérium vezérkarában. Ezt érzékelve addigi “társzervei”, a honvédség, az ügyészségek és a bíróságok is sorra mondták fel az addigi “fegyverbarátságot” és a szoros, lojális együttműködést a “céggel”. Az éppen önálló “államvédelmi minisztérium” létesítéséről ábrándozó Piros László mind gyakrabban kelt ki magából szűkebb vezérkarának értekezletein: “oda jutottunk, hogy az államvédelmi munkáról széltében-hosszában beszélnek, kiszivárognak a dolgok.”⁵⁹ Saját rendszergazda pártvezetése pedig eközben kihátrálni igyekezett az ÁVH-t illetően addig gyakorolt “keresztapa” szerepből. Számukra is egyre terhesebb volt, s úgy próbálták benne hagyni a politikai rendőrséget a Rákosi által “átsorolt” Prügelknabe státusban, mintha ahhoz semmi közük nem lett volna, s aktuálisan végképp semmi közük nem lenne hozzá.

Azt, hogy az Államvédelmi Hatóság változóban lévő “szabad préda” státusát a társadalom is elkezdte észrevenni, 1956 októberének utolsó hetében elég látványosan derült ki. Míg a kirobbanó forradalom napjaiban a rákosista politikai vezérkar legkompromittáltabb tagjai esetében is “csak” bírósági felelősségre vonásról szóltak a követelések, az ÁVH-t mint intézményt követelték megszüntetni, s a cég köddé válni igyekvő hivatásosai ellen horgadt fel a népharag. (Ennek mértékéhez képest szembetűnő, hogy a korábban elszenvedett meghurcoltatásokért való elégtételszerzési igény csak esetenként fordult át indulatos, tevőleges atrocitásba.) Mert odáig még érthető lenne, hogy a rendszer által eredendően is deklarált ellenségkategóriák tömegei a kommunista diktatúrát megjelenítők ellen fordultak. De ebben a kavalkádban a szintén meghurcolt munkások és “dolgozó parasztok” vagy akár a “bűnös vagyok, mert elhittem bűnödet” meghasonlott pártkáderek,⁶⁰ a kezdetben megigazulást remélő rendszerkonform hívek is bűnbakra leltek saját alkotmányukban, horribile dictu másik énjükben – önmagukban. Nem egy – vagy egynéhány – réteg diszkriminálása osztotta meg és tette frusztrálttá a számos törésvonal mentén szembeállítottak csoportjait, kisebb-nagyobb köreit: a Rákosi- korszakban a diktatórikus hatalomgyakorlás következtében került – különbözőképpen – önazonosság- zavarba, bűnbak és ellenbűnbak szerepbe a társadalom szinte egésze. Ebből az évek óta tartó pro és kontra össztársadalmi frusztráltságból koreografálódott bűnbakok és ellenbűnbakok – 1956 októberébe torkolló – vitustánca.

Az írás a Pécsett, 2012. március 30–31-én rendezett Bűnbakképzés és történetírás a 20. századi Magyarországon és Európában című konferencián elhangzott előadás bővített és szerkesztett változata.