Már elment a Mesijás?

A macskák dorombolva dörgölőznek anyám lábához. Nem szereti, de eteti a macskákat. Ezt a macskák is tudják, ezért tűrik, hogy néha odébb rúgja őket. Nem gorombán. Nem úgy, hogy fájjon. Csak finoman odébb huppantja őket a lábával. A tejet a bádogból a lapos zománctálkába önti. Minden háznál ilyen a macskatál. Fehér zománc.

Azt mondják, a macska tiszta állat. Többre becsülik, mint a kutyát. A macskának tartása van, valami úri tempó van benne, nemesség, ami tisztelet kelt. A macska éhes, és a tálhoz furakszik, anyám hiába próbálja távol tartani. A bögre tartalmának vége a fejére csurog.

“Na ugye”, mondja anyám, de ezt már megbocsátó hangon. Anyám minden állatot sajnál. Nem szereti, ha éheznek. Első dolga, ha megjön a mezőről, hogy megetesse őket.

“Ne éhezzenek miattunk”, mondja. “Macska kell egy házhoz. Egyébként megenne bennünket az egér. És egyébként is, milyen ház az, ahol macska sincs?”, kérdezi, de nem vár választ.

“Cigányház. A cigányok azért nem tartanak macskát, mert az belekapar a szarába. Nem tiszta. Csak a magyarok hiszik. A magyarok azt gondolják, hogy a macska folyton tisztálkodik, nyalja a szőrét, a mancsát, akkor tisztálkodik. Elkaparja a piszkát. A magyarok is a házba szarnak. Látta az uraknál Aranka, hogy bent van a budi a házban”, mondja anyám.

A macskalyukon ki-be jár a macska. Az ajtókat csak télen csukjuk be. Vagy ha elmegy az ember otthonról, akkor beteszi, hogy lássák, nincs itthon. Aztán ősszel nehéz megszokni, hogy zárni kell.

“Tedd be az ajtót”, ilyenkor kezdődik a kiabálás. “Ne legyen tárva-nyitva, mint a kurvák picsája!”, mondják.

“Füst van”, mondja anyám.

“Ahol a büdös, ott a meleg”, válaszolja apám. Ezen összevesznek.

Aztán amikor már nagyon hideg van, akkor ránk szólnak. Néha viccesen, de inkább mérgesen.

“Csukd be! Tán a seggedbe ragadt a kezed?”

Elképzelem, hogy anyám halott. Elalvás előtt befordulok a fal felé. Egész nap azt kívántam, hogy haljon meg. Most ettől megnyugszom. Látom anyámat holtan. Nem tudom, hogy halt meg. Talán a kútba ugrott, vagy valamilyen betegségben. Látom magam előtt kiterítve. Az arca kisimult. Fekete kendő keretezi a fejét. Haragszom rá. Azt akartam, hogy haljon meg. Tudom, hogy meghalt, pedig csak úgy néz ki, mintha aludna. Alvás közben is ilyen az arca. Figyelni szoktam, amikor délután a Kicsi etetése után elszunnyad. Ilyenkor az öcsém kiságya felé fordul. Nem mozdul, és nem válaszol. Mindig megijedek, hogy talán nemcsak alszik, hanem halott. Közelebb hajolok hozzá, figyelem, hogy lélegzik-e. Nem látok változást.

Akkor nyugszom meg, amikor meghallom a szuszogását. Vagy horkant. Néha horkol is. Halkabban, mint apám szokott, de horkol. Most is olyan az arca. De most tudom, hogy nem alszik. Elégedettséget érzek, megnyugszom, hogy nem bánthat többé. Mindig azt szerettem volna, hogy ilyen legyen az arca. Nyugodt, kisimult, békés. Mindig ilyennek fogom látni, gondolom magamban. Tudom, hogy el fog jönni ez a pillanat, amikor majd meghal. Megpróbálok felkészülni rá. Folynak a könnyeim, keserű a szám. Sajnálom magam. Ürességet érzek, mély, tompa ürességet. Nem találom utólag a pillanatot, amikor ez az állapot alvásba vált át. Azt az átmenetet keresem sokáig. Szeretném érezni, amikor jön az alvás. De sosem sikerül.

Egy ideje nem tudok elaludni. Korábban a nővérem sem tudott. Mostanában meg én sírok fel. A doktor azt mondta, vérszegénység. Anyám is vérszegény. Sápadt vagyok és a körmömön nagy fehér foltok vannak. A szemhéjamat is kifordítja a doktor, az is hóka.

“Mondom: vérszegénység”, diktálja a doktor a néninek, aki mindent felír. A kultúrház egyik termében vizsgál meg, ahol rendelni szokott. A focipályára látok innen, az iskola udvarára. Az udvart figyeltem az ablakon keresztül, amíg anyám az orvossal beszél. Mi orvasnak mondjuk. Az iskolával közös udvaron van a kultúrház is. A telek végében lévő budikat közösen használja az iskola meg a kultúrház. Látom, ahogy valaki fut az egymás mellett lévő zöld faajtók felé. A nadrágját már megoldva lépett be. A pucér feneke villan.

A hajam hullik. A vérszegénység miatt van, azt mondják. Vagy vitaminhiány. A nővérem már alszik, amikor én még mindig forgolódok. Nekem este mindig be kell fordulnom a fal felé, amikor már megmostam az arcom és a lábam. Anyám ragaszkodik hozzá, hogy ezeket mindig meg kell mosni. Lefekvés előtt a fogat. A lavórba köpöm a fogkrémet.

A ruhámat bestokizom a hokedlire, ahogy nagyapám tanított. A nadrágot élére igazítom. Az inget és a pulóvert összehajtom. A zokniból gombócot gyúrok és a hokedli lábai közé helyezett cipőmbe dugom. A kabátom az egész tetejére kerül. Ősszel a cipőmről előbb lemosnom kell a sárt, aztán egy kicsit beteszem a sütő szájába száradni. Miblódernek mondjuk. A sütő ajtaja mindig le van nyitva, a macska is ide szokott feküdni. Hogy el ne égjen a lemez, nyitva kell tartani az ajtaját. Itt száradnak meg leghamarabb a nedves ruhák. A cipővel csak arra kell vigyázni, nehogy túlszáradjon, mert akkor törni fog a bőr és kireped.

“A ruhát meg kell becsülni”, mondja nagyapám, “mert az alapján ítélnek meg mások, hogy milyen ember vagy. A cipő legyen mindig fényesre suvickolva. Tiszta külső, rendes belsőt takar!”, neki ez a jelmondata.

Anyám is azt mondja, hogy “becsüld meg a ruhád, mert nincs pénz másikra”.

“Hogy adjuk majd oda az öcsédnek, ha te tönkre teszed?”, szokta még hozzátenni.

“Neki akkor is jobb lesz. Nem kell lányruhában járnia. Nem fogják kicsúfolni, hogy anyámasszony katonája.” Anyám erre nem válaszol semmit.

A fiúk csúfolnak a nővérem ruhái miatt. Azt mondják, hogy minor.

“Te minor! Vegyél fel szoknyát!”, és sárgolyókkal dobálnak meg. A kultúrház vezetőjét mondják minornak. Vastag műanyagkeretes szemüveget hord, és mindig pantallót visel. A fekete zakóhoz magas nyakú, dzsörzé pulóvert vesz fel mindig. Nem fehér inget, ahogy a férfiak szoktak nálunk ünnepekkor. Kalapot sem hord. A haja hosszú, egyenes szálú, amelyet a belső zsebében tartott nyeles fésűvel gyakran igazgat. Jobbra fésüli, de aztán mindig visszacsúszik a szemébe. És nem jár kocsmába, ahová a férfiak szoktak.

Este már nem mer a kocsma környékére menni. Többször megverték már. Szakköröket szervez és ő tanítja be az iskolásoknak a Nagy Októberi Szocialista Forradalom ünnepi műsorát. Utálják a faluban, de félnek is tőle. A bennfentesek közé tartozik, meg párttag is. Amikor nagyapám meglátta, aki lélekben még most is katona, köpött utána egyet.

“Ki ez a strici?”, kérdezi.

“A kultúrházas”, mondom. “Mit jelent az, hogy strici?”, kérdem.

“Lógós”, mondja. “Biztos kommunista. Ezek mind azok.”

Nagyapám kevés szabályt alkalmaz, de azokat nagyon komolyan veszi. A cipő az egyik legfontosabb. Meg a hajviselet. Nekünk ezért mindig nullásgéppel kell lenyírni a hajunkat. Egy kis frufrut engedélyez csak. Elölről olyan, mintha volna hajunk. De oldalról és hátulról látszik, hogy teljesen kopasz a fejünk. Kéthetente vissza kell mennünk Gusztihoz, a fodrászhoz, aki egyébként nem fodrász, de estenként bárkinek levágja a haját. Van egy gépe, amelyet a mestergerendán tart egy papírdobozban. Onnan szokta azt levenni. Aztán egy rossz lepedőt kanyarít a nyakunkba és csattogtatja a gépet. Közben ő is cigarettázik, mint minden férfi. A gépe húz. Sziszegünk, mert fáj. De nagyapánk mindig ránk szól.

“Ne kényeskedjetek. Ez katonadolog!”, mondja. “Ettől lesz a férfi férfi. Hogy rendes a haja. Csak a striciknek meg a cigányoknak van loncsos hajuk”, mondja.

Amikor egyszer anyám hamarabb jött haza, mint szokott, kikaptunk az űrhajós játék miatt.

“Mit csináltok? Nem kap levegőt ez a szerencsétlen”, sikította. A Bálint arcára rátapadt a zacskó. A szája szederjes, de nem vettük észre, hogy nem kap levegőt. Előtte is ezt játszottuk.

Az űrhajóst nylonzacskóval kell játszani, a fejünkre húzzuk. Akkor mindenkinek űrhajós lesz a feje, mert rátapad az arcára a nylon.

“Nem látjátok”, ordít anyám, “meg ne próbáljátok még egyszer ezt játszani, értitek? Letöröm a kezeteket, ha még egyszer egymás fejére zacskót húztok. Ne merjetek többet hozzányúlni, megértettétek?”, kiáltja anyám.

Anyám közben meg van rémülve. Keresi a tekintetünket, de nem találja, mert lesütöttük a fejünket. Kiabál, pedig nagyon fél. Érzem a hangján. Le kell ülnie, a fejét a két kezébe hajtja. A nővérem is így szokott sírni, két kezébe temeti az arcát, nem néz fel.

Így sírt, amikor a kedvenc galambjának kitekertem a nyakát. Addig nagy volt a szája, csúfolódott rajtam. Aztán már nem. Elcsendesedett azonnal. Hangosan és jajveszékelve kiabál. Az ujjai között időnként kiles, hogy mennyire mérges még anyám. Meg szokott közben nyugodni, és előbb utóbb megsajnál bennünket. De nehéz neki itt egyedül, ebben a büdös faluban, ahol annyi szaralak van, mondja.

Arra ébredek, hogy valami a körkörösen nyomogatja a hátamat. Nagyon mélyen alszom, és az álomból alig tudok magamhoz térni. Éjfélben alszom a legmélyebben. Közben azt érzem, hogy a falhoz vagyok szorítva. Anyámmal alszom együtt. Anyám korán kel, kenyeret dagaszt, mos, közben az öcsémet kell megetetni. Csak miután felkel, tudok végre aludni. Nehezen ébredek, mert mindig rosszul és keveset alszom.

A nővérem apám ágyában alszik. Neki nagyon jó, mert apánk már egy éve nincs itthon. Két ágyunk van. Van még egy a tisztaszobában is, de azt a szobát nem fűtjük. Meg egyébként is, ott egy vetett ágy van, azok a dunnák, amelyeket anyám nem mer használni. Garnitúra, azt szokta mondani anyám. A garnitúrát kapta hozományként. Mást semmit. Ezért szokott vele Máli veszekedni.

“Pucér seggel jöttél ide. Semmid sincs. Én gazdag lány vagyok, te meg csak egy pucérseggű!”

A nővérem nagylány már, ezért lett övé az ágy. Nem aludhatunk együtt. Az öcsémnek még elég a bölcső.

Amikor a sötétben kinyitom a szemem, nem látok semmit. Nehéz szuszogást hallok csak. Az anyám mély sóhajait. A meztelen háta nyomódik a hátamhoz. Hallom az apám nyögését is.

“Már megint hazajött”, világosodik meg a zaj oka.

Ilyenkor nem tudok aludni. Mindig felébresztenek. Úgy teszek, mintha aludnék. Összeszorítom a fogam. A szívem hevesen ver. Várom, hogy abbahagyják. Amikor befejezik, apám felkapcsolja a villanyt. A bilibe pisilnek egymás után. A használt óvszert is abba dobják. Reggel nekem kell majd kivinnem. Undorodom tőle. Úszik a sötét sárga lötty tetején a kinyúlt hosszúkás zacskó. Nem nézek oda. Gyorsan beleborítom budiba. Amikor utána nézek, ott fekszik a szarkupac tetején a kinyúlt zacskó.

“Ilyen hosszú lenne az apámnak?”

A csődörnek hatalmas volt. A fedeztetés a kovácsműhely mellett szokott lenni. A csődörös lóháton jön, a csődörön. A korlát közé beállított kancákat figyelték az emberek. A csődörös csak akkor engedi el a feltüzesített csődört, amikor már kinn lógott a fasza és kaparja a lábával földet. Dobrokol. Amikor a csődörös ráereszti a kancára, gyorsan odalép a korlát mellé, ahol biztonságban van. A sárló kancába nem mindig talált bele egyből a csődör. Ekkor a csődörös odaugrik és kézzel segített neki. Beigazítja a helyére.

Az összegyűlt emberek nem bírják tovább, ilyenkor kiabálnak, biztatják a csődört. Minden arc kipirul. Ugratják a csődöröst és közben röhögnek. Az asszonyok megbabonázva nézik az eseményt. A csődörös velük nevet és vicceseket mond. A csődör hamar végez. Ekkor egy kis csalódott moraj hallatszik.

A szalmával töltött derékaljat rendszeresen frissíteni kell. Mi surgyénak nevezzük. Télen is újra szoktuk tömni. A havon húztuk ki a nővéremmel. A ritkaszövésű zsákvászon a keverőből került hozzánk. Amikor valamit hazahoz apám, arra azt szoktuk mondani, hogy került. Ez nem magyar zsák, mert az magas és vékony, fehér vászonból szőtték és a szélén, mint a tábornokok nadrágján, színes csík fut végig. Nemzeti színű, piros-fehér-zöld. Ezért hívják magyar zsáknak. A surgyé pesti zsákból készült. Juttából vagy csalánból készült, nem tudom.

“Piros-fehér-zöld, ez a magyar föld”, skandálja mindig nagyapám.

A surgyét anyám varrta. Néhány pesti zsákot vágott szét, azokat varrta össze. Középtájon hagyott egy hosszanti rést. Ott szedjük ki a régi szalmát és tömködjük bele az újat. Ezt már mi, gyerekek szoktuk összeölteni, és csak úgy nagyjából, hogy csak épp ne nyíljon szét. Nővérem hozza a zsákvarró tűt. Szeretjük ezt a munkát, mert ezt ritkán kell csinálni. És lehet ugrálni a szalmában. Fogjuk a zsák csücskét, és húzzuk magunk után, mint a szánkót.

“Gyí te paci, gyí te lú!”, kiabáljuk.

A régi, nyirkos szalmát bedobáljuk a disznó alá. A disznó felágaskodik, mellső lábával felugrik az ajtóra. Röfög, rí. Reménykedik, hogy talán kap valamit enni. Az ajtó zsanérja nyikorog. Minél nehezebb a disznó, annál nehezebben viseli a súlyt. Majdhogynem kiszakad a disznó súlya alatt.

Gyorsan újratömjük a szalmát. Jó lesz ma aludni rajta. Ilyenkor friss, mezőillata lesz az ágynak. Aztán ha végeztünk az egyikkel, megyünk a másikért. Szánkázunk vele vissza a fagyott havon. Visszaemeljük az ágyba, amelyik már kész. De előtte úgy visszük be a házba, hogy ne hullassuk szét a szalmát a szobában.

Rendszeresen cserélni kell, mert az izzadságtól nyirkos lesz. Legutóbb azt álmodtam, hogy már leszálltam az ágyról és kivettem az ágy alatt lévő bilit, és belepisiltem. De csak képzeltem. Kígyókkal szoktam álmodni mostanában. Félek tőlük nagyon. A legfélelmetesebb, hogy látom magam egy szűk helyen, vályogfalak vesznek körül. Durván van a tapasztás elsimítva és nincs is kimeszelve ez a szoba. Állok ott, de nem értem, hogy jöhettem be, mert se ajtó, se ablak nincs semelyik oldalon sem. A föld olyan, mint a mi lakásunkban. Érzem a pucér talpam alatt, hogy fel van mázolva. Hűvös és nyirkos. A falon körben sok karvastagságú lyuk. Magasan fenn látom kékleni az eget. De az túl messze van és túlságosan távol. És fenn az égben is én vagyok, aki nézem a lenti magam. Két helyen vagyok, ezt sem értem pontosan. A fal is magasabb, mint amelyen át tudnék mászni. Azon gondolkodom, hogy miként kerülhettem ide. De nincs sok időm már ezen gondolkodni, mert egyszerre minden oldalról, a falban lévő sötét lyukakból kígyók másztak elő. Mi csúszónak mondjuk. Az utolsó pillanatban sírva felébredek.

Máli, ha nem tud senkivel beszélgetni, akkor énekel. Mindig énekel, ha jó kedve van, vagy ha rossz kedve van. Úgy énekel, mint a templomban szoktak. Kántálva, sírós hangon. Elnyújtva a szavakat, rezegteti a hangját. Máli sokkal öregebbnek mutatja magát, mint amilyen. Apró mintás fekete ruhát hord. Vagy feketét, mint aki gyászol.

“A nyomorult kurva életemet”, mondja, ha kérdezzük, mit gyászol. Öregíti magát, képzelt betegségeiről beszél, sokat jár orvoshoz, gyógyszereket irat fel. Olyanokat, amelyekről hallott másoktól. Azt képzeli, hogy attól lesz majd jól. Ha az orvos nem akarja felírni, akkor összevész vele. Keres egy másik doktort, aki felírja. Aztán meg mindenkinek megmutatja a receptet, a gyógyszeres dobozt. Sírva beszéli el, hogy ő milyen beteg.

“Hamarosan meg fogok halni”, mondja. Szeret testálni, elmondja anyámnak, milyen ruhát adjanak rá, melyik lepedőt kire hagyja. Fakanalakat, szilkéket, csuprokat hagyatékoz. Anyám hallgatja, játszik vele.

“Na de a pénzt, hova tetted? Azt mondjad, hogy kire hagyod?”, kérdi és nevet.

“Lúfasz a seggedbe”, mondja Máli, amikor rájön, hogy anyám ugratja.

Minden temetésre elmegy. Minden dolgát félre teszi, csak hogy ott tudjon lenni. A faluban a többség református, a templom is az. Az öregek azt beszélik, hogy a gróf lett református hajdan, akkor aztán muszáj volt mindenkinek. De mi románok voltunk akkor még, azért lettünk görög katolikusok. Itt mi bekerültek vagyunk. Máli azonban a reformátusokhoz is elmegy. Mert a temetés felette áll minden munkának. Akkor még a haragosak is elmennek, és kibékülnek egymással.

“A halál színe előtt nincs harag”, szokta mondani Máli.

Mindenki számon tartja, hogy az ő rokonai temetésén ki volt jelen és ki nem. És azt, mint az udvariassági látogatást, vissza kell adni. Máli számon tart minden temetést, ami a faluban és a környéken volt, évtizedekre visszamenőleg. Ismer minden református énekeket. Csak azt sajnálja, hogy a reformátusok olyan gyorsan végeznek egy temetéssel is.

“Hamar összecsapták az egészet”, szokta mondani. “Nem adták meg a módját.”

A lelkész elmondja a halotti tanítást és már kész is.

“Ágyesz-bugyesz. Por seggibe, más helyibe, oszt már mennek is”, mondja. Nem úgy, mint nálunk, görögöknél, ahol hosszú a szertartás és sokat énekel a nép. A pap is hosszan beszél, tudja, hogy ríkassa meg az embereket. Amikor a koporsó leengedésére készülnek, mindenki sír, mint a záporeső. Máli szemei ekkor már pirosak a sírástól. Ekkor a gyülekezet rázendít a felcsukló zokogástól meg-megszakított énekre, Málinak kedvencére.

“Letették már koporsómat sírom fenekére…”, énekli. Rettegve vágyja ezt a napot.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.