A népakarat érvényesítése az irodalompolitikában

Mottó: “A rossz dolgokban az a jó, hogy ugyanúgy elmúlnak, mint a jó dolgok.”

Csaplár Vilmos: A magyarok 1

Kilenc évig, 2003-2012 között voltam a Szépírók Társasága elnöke, mondandómat főképp az ekkor szerzett tapasztalatokra alapozom. Tehát a terep az állam és a szakma közti tér lesz, a közpénz általi állami mecenatúra. A szemléltető anyag az irodalmi élet.

A Szépírók Társaságát, leegyszerűsítetten fogalmazva, a modern magyar írók szakmai szervezetét, 1997-ben hoztuk létre. Előbb a szocializmusban kikényszerített szervezeti formán, a sok ide-oda alakuláson átment Magyar Írók Szövetségén belül próbáltuk megtalálni a helyünket, de amikor minden változtatási javaslatunkat leszavazták, nem maradt más lehetőség, csak a különválás. Mondhatni, a kezdetektől, az ötlettől részt vettem a szervezésben, és társaim valamiért gyakran rám osztották azt a szerepet, hogy nyilatkozzam a sajtónak, hadakozzam a polémiák során. Ebből az időből két dolog maradt meg élesen bennem. Az egyik, hogy miközben mindenből, ami azelőtt egy volt, több lett az országban, bizonyos sajtómunkások újra meg újra föltették a kérdést, hogy miért kell több írószervezet. A másik az ádáz, számomra akkor még érthetetlen ellenségesség volt, amely a kollégák egy része felől áradt.

Elnöki munkám fontos része volt, hogy bizonyos kuratóriumokban ültem. Főleg háromban. Az egyik a Nemzeti Kulturális Alap irodalmi kurátorait jelölte, a másik az évenkénti József Attila-díjasokat, a harmadik a minisztériumtól kapható, időben és összegben hektikus, évi működési támogatást osztotta szét. Eddigre már több irodalmi szakmai szervezet létezett. Korábbról a József Attila Kör, a magyar PEN, de Hernádi Gyula és Gyurkovics Tibor is csinált egyet-egyet, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületén belül is volt egy Irodalmi Tagozat, az Írók Szakszervezete is képviseltette magát, ahol lehetett. Én úgy érzékeltem, hogy mégiscsak két térfél van. Minden szavazás úgy végződött, hogy a Szépírók Társasága és a JAK kisebbségben maradt a többiekkel szemben. Pénzelosztásról, befolyásról, díjakról volt szó; lassan kapcsoltam, hogy miből származott az az évekkel korábbi ellenségesség megalakulásunkkor. A Magyar Írók Szövetsége (időközben átnevezte magát Magyar Írószövetséggé) addig az egész magyar irodalom nevében tevékenykedett. A kisebb szervezetekkel szemben érvényesítette az akaratát, de ha a magyar irodalom legismertebb neveinek mind népesebb csoportja külön lép föl, a monopolhelyzet megszűnik. Ettől tartottak, és így is lett. Friss elnökként az is világossá vált számomra, amit korábban, írószövetségi tagként nem realizáltam: hogy a Magyar Írószövetségben a rendszerváltás során és után a magyar írótársadalom egésze nevében föllépve, egy eléggé jól körülhatárolható csoport került meghatározó helyzetbe. A székházon belül és kívül háttérintézmények rendszerét építették ki lapok, könyvkiadók, alapítványok formájában.

Csak röviden jelzem az ezután történteket. Az Irodalmi Kerekasztal néven létrejött alkuhelyzet nem vezethetett eredményre, az akkor fönnálló állapotot szentesítette volna. Föl kellett állni. Ekkoriban zajlott le a D. K. költő nevéhez fűződő botrány, melynek volt egy pozitív következménye is. Nagyon sok kolléga belátta, hogy ha egy szervezet munkájában nem kíván részt venni, döntéseit nem szándékozik befolyásolni, ne adja a nevét sem. Megindult az írószövetségből a nagyszámú kilépés. A legtöbb kilépő a Szépírók Társaságába jelentkezett.

Az írószövetség elnökségének néhány tagja célzatosan megszűrt adatközléssel manipulálta az akkori elnökséget, így józan szakmai állásfoglalás helyett megfogalmazhatták a fölismerésüket, melynek a lényege: minden, ami történt, szervezett támadás volt az írószövetség lejáratására, sőt elpusztítására, szétverésére.

A mából visszatekintve látható, hogy ez jellemző és fontos állomás volt az ő útjukon.

Mindenesetre a Magyar Írószövetség megmaradt, székházastól (miközben a mi telephelyünk a titkárnőnk lakása volt), csak új helyzetbe került. Alakultak még új szervezetek, melyeket a kulturális kormányzat segítségével bevontunk a szakmai döntéshozó rendszerbe, a régiek közül kettő a vezetők halálával lényegében kimúlt. Megváltoztak az erőviszonyok. Addig az történt, amit a Magyar Írószövetség képviselői és a velük együttműködő, kisebb szervezetek akartak. Az összkép kedvéért beengedtek a rendszerbe egy-egy kurátort, néhány általunk javasolt díjazottat, de éveken át ismétlődött, hogy például a József Attila-díjbizottságba sem a SZT, sem a JAK egyetlen jelöltje sem került be. Most azonban az írószövetség befolyása a demokrácia elvén megcsappant. Nem került eleve kisebbségbe, de már a monopolhelyzet elvesztését is méltánytalanságként élték meg. Az én elképzelésem az volt, hogy legyen ténylegesen demokratikus mozgástér, küzdjenek meg egymással a különböző érdekek és ízlések. Minél hevesebb és sokrétűbb a vita, annál biztosabb, hogy az eredmény az irodalmi minőséget szolgálja, akár NKA-ösztöndíj, program- és könyvtámogatás, akár díjak formájában. Az egyes kuratóriumokon vagy kurátorjelölő bizottságokon belül alkalmi szövetségek keletkeztek, a szavazás többfordulós volt. Például a József Attila-díjbizottság évenként újra megvívta ugyanazt a vitát, és az írószövetség képviselőinek tiltakozása ellenére évenként kimondta, hogy kislistás szavazás (aki több szavazatot kap, azonnal jelölt lesz) helyett csak olyan alkotó kerülhet a javasoltak közé, aki ötven százalék plusz egy szavazatot kap. Éles veszekedések, bonyolult alkuk során alakult ki az eredmény, de az volt a véleményem, hogy ez az állami mecenatúrában forgó közpénz leghatékonyabb szétosztási módja.

A teljes kép megmutatása helyett egy-egy jellemző momentumot villantok föl. Az írószövetség képviselője részéről újra meg újra fölmerült az igény, hogy minden kurátor mondhasson egy-egy nevet, és azt a többiek automatikusan szavazzák meg. Ez, mivel legalább kilenc kurátorról beszélünk és tizenhárom díjról, egészen másfajta elosztást eredményezett volna. Vagy. Abban egyetértettünk, hogy határon túli magyar író lehetőleg minden évben kapjon József Attila-díjat. A mi tagjaink között is voltak bőven határon túliak. Egyik évben több forduló után benn maradt két név. Az egyiket, a szerintünk jobbat támogattuk. Mindketten az írószövetség tagjai voltak, de akit mi támogattunk, azt nem ők javasolták, valamilyen civil ágon futott be. Nem szavaztak rá, hiába érveltünk, hogy az is a ti tagotok. Határon túli is. De nem az ő határon túlijuk volt, jó, ezt nem mondták. Arra hivatkoztak, hogy a választmányuk ebben a névben egyezett meg. Másnap az akkor már jobboldali Magyar Nemzetben azt nyilatkozták, hogy a Szépírók Társasága miatt nem lesz az adott évben határon túli József Attila-díjas. Mert mi kisebbségellenesek, nemzetellenesek vagyunk, ugyebár. Vagy. Miután még az első Orbán-kormány alatt megszüntették az irodánkat a Petőfi Irodalmi Múzeumban, levelet írtam a Magyar Írószövetség elnökének, hogy nem tudna-e biztosítani az egykori közös székházunkban irodát. Több bérlemény működött az épületben, de nekem lényegében azt válaszolták, hogy nincs kiadó albérleti szoba, maguk közt pedig azt terjesztették, hogy a Szépírók Társasága el akarja venni a székházat tőlük.

Három írószövetségi elnökkel dolgoztam együtt az évek során különböző sikerrel, titkárként pedig azzal a személlyel, aki hamarosan leköszön (lásd 3. oldal lábjegyzet – a szerk.) a jelenlegi Orbán-kormány kulturális államtitkári posztjáról. Vele évente egyszer-kétszer hevesen összevitatkoztunk, de szervezeteink alapvetően együttműködtek. Amikor mi jobban tudtuk érvényesíteni az irodalom érdekeit a kulturális kormányzatnál, képviseltük őket is, például az évenkénti szakmai szervezeti támogatás kiharcolásakor, amikor is a tagság arányában ők háromszor annyit kaptak, mint mi. Vagy például az első Orbán-kormány idején fölállt kuratóriumok tagjai mind kitöltötték a mandátumukat, az volt a véleményünk, hogy ez így demokratikus, annak ellenére, hogy az Orbán-kormány 1998-ban nem ezt a gyakorlatot követte, hanem szétzavart minden kuratóriumot, mely a hatalomra jutásuk előtt jött létre. A szocialista-szabaddemokrata szakpolitikusokat szerencsére nem kellett nagyon győzködni. Vagy. Volt olyan NKA kurátori választás, ahol a Szépírók Társasága egyetlen jelöltje se került be a szakma delegáltjai közé, az írószövetségből viszont kettő is. Voltak szervezetek, amelyeknek a delegálói nem jöttek el, így alakult az eredmény, beletörődtünk. Azt mondtam ekkoriban a barátaimnak, hogy ez a gyakorlat az évek során egy szuverén szakmai szervezeti együttműködés alapjait rakja le, mindenki megszokja, megszereti, hiába változnak a kormányok, így marad. Valóban hittem benne, pedig többen megjegyezték, hogy naiv vagyok. Mit tehettem volna, ha egyszer így gondoltam helyesnek? Ma is így gondolom. Az volt a baj, hogy nem tartott elég sokáig, leomlott mögüle a demokratikus politikai háttér.

Még egy példa. 2009-ben történt, amikor már biztosnak látszott, hogy kormányváltás lesz. Az NKA Szépirodalmi Szakkollégiumában egy kurátor mandátuma lejárt. Összeültek a delegáló szervezetek küldöttei. Olyan jól sikerült az egyensúly, hogy a többszöri szavazás döntetlenre sikerült. Az írószövetség képviseletében jelen lévő későbbi kulturális államtitkár azt mondta, hogy nem állhatunk a közvélemény elé azzal, hogy még egy kurátort se vagyunk képesek megválasztani. Én azt feleltem, hogy mi tudjuk kommunikálni a sajtónak, hogy most már másodszor fordulna elő, hogy a Szépírók Társasága jelöltje nem kerül az NKA Szépirodalmi Szakkollégiuma jelöltjei közé, holott az írószövetségnek van ott kettő is. Ebbe nem mehetek bele, mondtam. Tudtam, hogy ellenfelem a majdani kormányban pozícióra pályázik, neki kényelmetlen lenne, hogy egy ilyen helyzetet sem tud megoldani. Azt javasolta, hogy beül egy szomszédos szobába, a delegálók pedig egyenként menjenek be hozzá. Nem tudom, mit mondott a többieknek, de amikor én “kerültem sorra”, megegyeztünk abban, hogy most ők is a jelöltünkre szavaznak, cserébe két év múlva, amikor három kurátori hely üresedik meg az NKA Szépirodalmi Szakkollégiumában, abból kettő írószövetségi jelölt legyen. Rábólintottam, de megjegyeztem, hogy valószínűleg majd neki kell gondoskodnia arról, hogy egyáltalán betarthassuk a megállapodást. “Közelebb leszek a tűzhöz, mint te”, ennyit felelt.

A történet azért érdekes, mert valamennyi idővel a kormányváltás után az illető NKA-elnök lett. A szakmai szervezetekkel való egyeztetés nélkül, átszervezés címén szétzavarta az összes kuratóriumot. (Beleértve a Márai-program testületét, a programot ígérete ellenére tulajdonképpen elsorvasztva.) Új kurátorválasztást írt ki. Takarékosságra hivatkozva összevont szakterületeket, mások lettek az elnevezések. A könyvkiadást támogató kuratóriumba delegálók közé meg se hívta a Szépírók Társaságát. A folyóirat-kuratórium és a részben a korábbi Szépirodalmi Szakkollégium utódjaként kisrendezvények támogatásával és alkotói ösztöndíjak elbírálásával megbízandó kuratórium születésénél jelen voltam. Jelen voltam, de semmilyen hatással nem voltam rá. Az NKA-elnök saját hatáskörében válogatta össze a delegáló szakmai szervezeteket, plusz a Magyar Írószövetség szervezte és bonyolította a szavazást (volt olyan lehetséges szövetségesünk, aki meg se kapta időben a fölkérést), maga az aktus az ő székházukban történt. A szavazások olajozottan lezajlottak, vitatkozással se kellett rabolni a drága időt. Eredmény: sem a Szépírók Társaságának, sem a JAK-nak egyetlen jelöltje nem került be a kuratóriumokba. Annál inkább a Magyar Írószövetségé, valamint benyomultak a Magyar Művészeti Akadémia emberei. Elnöke is ott tartózkodott minden szavazáskor “megfigyelőként”. Még jegyzetelt is. A kuratóriumok összetétele az ízlések és érdekek “harmóniája” szempontjából kísértetiesen emlékeztetett arra az időre, amikor az elnöki munkámat elkezdtem. Volt még egy utójáték, így teljes a történet. A Szépirodalmi Szakkollégium utódjába eredetileg többek közt jelöltük azt a személyt, aki korábban benne volt, csak a mandátumát “lerövidítették”. Történetesen azonos azzal a kollégával, aki a korábban említett alku révén került be. Hol volt már annak az alkunak a lehetősége! A keretet épp az verte széjjel, akivel megalkudtam. De egy-két hét múlva kaptam egy sms-t. Tőle, mint az NKA elnökétől. Értesített, hogy az illető jelöltünk bekerült a miniszter által támogatott kurátorok közé. “Remélem, értékelitek a gesztust!” írta az sms-ben.

Levélben azt válaszoltam, hogy a demokráciához kevés a gesztus, és az NKA-t úgy kitárta a politika előtt, hogy ha ezután kormányváltás lesz, valószínűleg nem jön vissza az az idő, amikor a kuratóriumok zavartalanul tovább dolgoztak.

Hamarosan lejárt a harmadik elnöki ciklusom, nem vállaltam az újabb jelölést. Egyrészt kilenc év hosszú idő, másrészt már korábban megfogadtam, addig csinálom, amíg az irodalmi szakmai szervezetek közt az a fajta együttműködés érvényben marad, amelynek üdvözítő voltában hittem.

A kormányváltás utáni közel két évben tovább látszott működni. A korábbi, erdélyi költőből lett kulturális államtitkárt a szakmai szervezetek együtt támadták, közösen fogalmaztuk meg a tiltakozásainkat, mert a szokástól eltérően élt a törvény adta jogával, és durván belenyúlt a József Attila-díjbizottság által a díjra javasoltak névsorába. Még 2009 őszén öt szakmai szervezet (Magyar Írószövetség, Szépírók Társasága, a Magyar Alkotóművészek Egyesületének Irodalmi Tagozata, a József Attila Kör, a Fiatal Írók Szövetsége) kifejezetten már a következő kormányzásra gondolva, létrehozott egy közös tanulmánytAz irodalom helyzete címen. A kormányváltás után hónapokkal elküldtük a megfelelő szakpolitikusoknak. Az előbbi, az erdélyi költőből lett kulturális államtitkár nem is válaszolt, viszont az Emberi Erőforrások Minisztériumának akkori tárcavezetője némi médianyomást tapasztalva, leült velünk, megegyeztünk egy tárgyalási sorozatban, melynek koordinátora a miniszter kabinetfőnöke volt. A megvitatandó témák a tanulmányunk alapján következtek volna.

Két tárgyalás lezajlott. Aztán a miniszter lemondott, majd az NKA brutális, a Magyar Írószövetséget és a Magyar Művészeti Akadémiát meghatározó helyzetbe hozó átalakítása új helyzetet teremtett. Az előre eltervezett kultúrharc ideje most már láthatóan beköszöntött. Egy törvénnyel a különböző független alapítványi pénzek mecenatúrára fordítható részét a “megfelelő” döntési testületekkel jól ellátott NKA-ba folyatják, így szűnt meg például az Artisjus Irodalmi Díj pénzforrása. Az irodalmi középdíjak új, a szakmával nem egyeztetett törvénye oly mértékben leszűkíti a szakmai beleszólást, hogy a Szépírók Társasága tagsága és új vezetősége úgy határozott, nem asszisztál hozzá. Nem jelölünk kurátort, díjakra se javasolunk jelöltet.

A társaságunk 340 tagja közül kb. 40 a Magyar Írószövetségben is tag, sőt egyesek aktívan részt vesznek az ottani szakmai munkában is. Évekkel ezelőtt rendeztünk egy fesztivált, melyre meghívtunk az írószövetség jól ismert alkotói közül olyanokat, akiket különösképpen becsülünk. Egyesek eljöttek, mások valamilyen kifogással lemondták. A nagyobb baj az volt, hogy a közönség nem lett vegyes. Magunk közt maradtunk. Hasonló történt egy általunk megvalósított kortárs irodalomtörténeti konferencián is. Viszont egyik évben, mikor a Prima Primissima alapítvány Junior Prima díjakat osztott fiatal íróknak, költőknek, érkezett hozzánk egy fölkérés (történetesen az írószövetség egyik elnökségi tagjától), hogy egy alkotót javasoljunk a díjra.

Az az egy meg is kapta. Így lett megfelelő az összkép.

Az elnökségem kilenc évéből származó jellegzetes történéseket e keretek közt nem részletezem tovább, amúgy is sok minden összemosódik bennem. De van, amire élesen emlékszem. Amikor elkezdtük megvalósítani az egyensúly elvén, demokratikus vitákon alapuló, a minőséget megcélzó, több pólusú rendszert a közpénz mecenatúra terében, ellenfeleink tulajdonképpen föl sem akarták fogni, hogy hogy jövünk mi ehhez. Aztán tiltakoztak, vádaskodtak, az írószövetség taglétszámára hivatkozva több szavazatot igényeltek maguknak a testületekben, kuratóriumokban. Később, föltehetőleg úgy kalkulálva, hogy az államot működtető politikai erő miatt momentán a helyzet ezt kívánja, eljátszottak egy szerepet, de valószínűleg nem adták föl, hogy a “normális” állapot az, ha ők dominálnak, ők alkotják meg az összképet, melyben másoknak is helye van, annyi, amennyit ők szánnak nekik. Éreztem az áthatolhatatlan falat a szavaikban, a hallgatásukban, a pillantásaikban, a gúnyos megjegyzéseikben, csak nem akartam magamnak bevallani. Képletesen úgy fogalmazhatnék, hogy soha nem találkozott a tekintetünk. Pedig többnyire olyan kollegákról volt szó, akiket évtizedek óta ismerek.

Hogyan határozható meg ez a szétválasztó valami? Vannak a konzervatívok és a modernek? A konzervatív művésznek az az érték, ami már van, létrejött; mi sem kézenfekvőbb a nemzeti múltnál, amit magáénak érez, sőt, csakis a magáénak? A modern olyat akar létrehozni, ami még nem volt, tehát szükségszerűen szabadgondolkodó? Egyik a másik szemében gyanús, esztétikailag kétes? Az, ami most történik és történni fog, pusztán ezzel nem írható le. Egy kolléga, aki jelenleg a Magyar Művészeti Akadémia prominens személyisége, pár éve így fogalmazott “rólunk”: “Ez az individualista eszmeiségű, esztétizáló irodalmárkör nagyon nagy befolyásra tett szert az elmúlt tizennégy évben az irodalom intézményrendszerén belül. A hirdetett politikamentesség azonban valójában erős politikai elköteleződést rejt magában, ugyanis e kör hangadó tagjai a neoliberális szemlélet jegyében lépnek fel közügyekben, például a diktatúra évtizedeiben aláásott nemzeti tudat újraéledésének jelei ellen.”

Nem minősítem a fogalmazás színvonalát (“individualista eszmeiségű, esztétizáló”), hanem inkább az “irodalmárkör” kifejezésre hívnám föl a figyelmet. Mit is jelent ez? Valakik azt állítják, hogy ők sokan vannak, ők testesítik meg az országot, a nemzeti kultúrát, és ezen a szálon találkozik a meggyőződésük a mostani kormányéval.

Jelen helyzetben természetesen egyetértenek abban is, hogy a közpénz azé, aki a hatalmat gyakorolja.

Sokan úgy vélik, hogy a “mindenható” miniszterelnököt nem érdekli a kultúra. Szerintem nagyon is számon tartja a jelentőségét, csak saját magát és a politikája hatását túlbecsüli. Azt gondolja, hogy politikai ráhatással, a közpénzek célzott fölhasználásával a művészet “szolgálatba” állítandó és állítható. A Magyar Művészeti Akadémiát középpontba helyező kultúrharc egy számára “történelmi” jelentőségű vízió része, akárcsak az alaptörvényesdi, a privatizáció államosítások általi fölülírása és a földtulajdonviszonyok megváltoztatása.

A magyarok utószavában a következőt írom: “A 2010-es kétharmados győzelem olyasvalami volt a magyar jobboldal számára, mint 1871-ben a poroszoknak a franciák felett aratott diadal. Nyilvánvalóvá vált a jövő útja.”

Ma itt a “nemzeti” alapon való “1-esítés” a cél. A “népakarat kifejeződése nélkül”, vélik, az irodalmi értékrendben se jön létre a kívánatos állapot.

Egy íróbarátom, Kerékgyártó István Rükverc című regénye jut eszembe. Egy ember történetét meséli el fordítva. Úgy kezdődik, hogy meghal, úgy fejeződik be, hogy megszületik. Csakhogy a Magyar Művészeti Akadémia-sztori úgy megy hátrafelé, hogy közben az időnk előre telik. Valamint a végén nem egy csecsemőt látok, hanem Rákosi Mátyást, Révait, Horváth Mártont. Azzal a különbséggel, hogy a “szocialista”, “kommunista” jelző helyett a “nemzetit” használják.

Van azonban még egy lényeges különbség. Most létezik művészeti piac, tehát létezhet magánmecenatúra. A lehetséges mecénások (például azok, akik miközben ennek a jó kis kétharmadnak a feltételei érlelődtek, egyre csak üzleteltek és gazdagodtak) alapítsanak díjakat, ösztöndíjakat, támogassanak könyveket! Ne engedjék át a terepet a közpénzzel kultúrpolitizáló lelkészeknek és presbitereknek!

Most nem elég azt mondani, hogy vannak jó művészek és rossz művészek, a többi elrendeződik.

  1. Elhangzott 2013. február 24-én a Bibó István Társaság közgyűlésén.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.