G. István László – Versek

HETVENEGYEDIK VÉDŐBESZÉD

Esti vonat volt. Épp naplemente
után kocogott be a poros muskátlis
állomásra. Indóház-hunyorgás fogadta,
esti bágyadt büfé-lárma. Kanálcsörgésé,
salakcsikorgásé. A kalauztól kérdezte,
hol a kalauz. Meg se hallotta, csapzottan
szakította fel a kocsik közötti ajtót, hogy
egy pillanatra a kerekek fölötti vaslapra
lépjen, amíg újabb kocsi műbőrszag-huzata
meg nem csapja. A lengő függöny illata
keserű dohány. Jegyet keresett a vonaton, a bezárt
állomásfülke képe gyötörte, egy kalauzt, akitől
kartonlapot kaphat, amit izzzadtan szorongat
Pestig. De a kalauztól már messze járt. Végig-
száguldott nyolc kocsin. Erejéből
ennyire futotta. Megállt. Több kocsi
nem volt. Kinyílt a lelke, mint a vonatvécében,
mikor valaki sínre pottyant, a szart
felfogó lap. Szélre csapódott. Salak
ömlött rajta át.

HETVENKETTEDIK VÉDŐBESZÉD

Kandi olyan nőt fojtott meg, akinek
nem volt gyerekkora. Szép lassan, mint
egy hangszert, vette kezébe a nyakat. Az
inak a csiga mellett a hangszerkulcsra
fonódtak. Összeállt, hogy meg kell
halnia. A fogólap ébenfa
domborulatán több fekvésen át
próbálkozik. Ujja körbeér. Az csak
néz. Nem érti. Elnémított,
hosszú nyakú madonna.
Meg se szólal. Mindent
enged. Közvetlen a halál előtt
egy nedves üveghang:
ahogy négy-öt virágszár
egybefogva zöld levet ereszt.

Kategória: Archívum  |  Rovat: ÖV ALATT  |  Típus: Vers

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.