1947 (részletek)¹

(…) Sok szocialista egyetért velünk, ha a mára kialakult helyzetet a következőképpen jellemezzük: Korunk egyfajta népszerű irodalmában mind a mai napig a kapitalizmus játssza a bűnbak szerepét. Az igazság azonban az, hogy Európában már régóta nem a kapitalizmus uralkodik, hanem a kollektivizmus, annak minden jellemzőjével együtt. Az összes gazdaságpolitikai ideológia, amelyet szocialistának vagy kollektivistának nevezhetünk, mára kontinensünk gazdasági életére szinte általánosan jellemző lett. Ami valaha utópia volt, demagóg jelszó vagy szobatudós konstrukció, az immár nagyrészt valósággá vált: némely országban évek óta, Németországban több mint egy évtizede. Épp elég hosszú ideje ahhoz, hogy jogosan tehessük föl a kérdést: mit valósított meg, mit nem, és mit várhatunk tőle?

Tíz éven át számított falra hányt borsónak a kollektivizmus bírálata! Hívei a piac törvényeit kigúnyolták, hisz ezek, úgymond, az új időkben érvényüket veszítették. A közgazdászok új generációja pedig azt képzelte, hogy amit közgazdaságtanból tanultak, afölött eljárt az idő, azt el kell felejteni, és hogy az ő feladatuk a gazdasági folyamatok irányítása. Szívesen megkérdezném ezektől az új közgazdászoktól, vajon még mindig meg vannak győződve az „új” közgazdaságtan fölényéről?

(…) Napjainkban szocialisták ezrei kérdik önmaguktól: nem volt-e elbizakodottság, hogy mi saját terveink szerint akartuk irányítani a gazdasági életet? Hiszen azóta egyik krízis a másikat éri! Nem parentáltuk el túl korán a klasszikus közgazdaságtant? Ez arra tanított, miképpen lehet versennyel, árakkal, kamatokkal, piaccal és rentabilitással irányítani a világ nagyüzemeit; és arra is oktatott, hogyan lehet az emberek által vágyott javak maximumát minimális költséggel előteremteni. Mindezt oly módon, hogy a szorgalmat, az ötletet, alkalmazkodóképességet, intelligenciát maga a piac jutalmazza. Nem az-e a legcélszerűbb, ha kipróbált mechanizmus segítségével az egyes ember és a társadalom érdekét lehetőség szerint összeegyeztetjük? S e mechanizmushoz nem tartozik-e a szabadság, a verseny, a felelősség és a tulajdon? S vajon jobb-e, ha ezt a mechanizmust az egyre inkább önállósuló, sőt mindenható bürokráciával cseréljük föl? Ez lenne az a szabadság, egyenlőség és méltányosság, amelyet megálmodtunk, amelyért harcoltunk? Vajon nem volt-e igazuk az olyannyira gyűlölt szociológusoknak, amikor a kollektivizmus borzasztó árának nevezték a szabadság, a méltóság, az ember veleszületett jogainak elvesztését? S erre a következtetésre nemcsak a totalitárius államok tapasztalata, hanem a józan megfontolás alapján is eljutunk. Nem csapjuk-e be magunkat, ha még mindig demokratikus kollektivizmusról beszélünk, mely jólétet, szabadságot és békét teremt? Nem vesszük észre, hogy mennél inkább kollektív egy ország, annál szegényebb, s annál jobban korlátozza polgárait? Már azzal is, hogy a nemzeti állam gyámsága alá helyezi a gazdasági életet, egymagában fokozza saját nemzeti szuverenitását, s ezzel szaporítja a nemzetközi konfliktusokat. Gondoljuk el: vajon a szocializmus nem tekinthető-e minden esetben nemzeti szocializmusnak is? Van-e lényeges különbség az ideológiák közt, melyek a világra segítik?

(…) Az európai kollektivizmus belső válsága szakadásában, elkülönülésében nyilvánul meg. Még ahol gondosan őrzik a szilárd egység látszatát, ott is találunk néhány apró jelzést, mely válságról árulkodik.

Minél jobban sarokba szorítanak valakit, annál erősebben áll ellen: így vannak ezzel a kollektivisták is. Az elméletet és gyakorlatot ért jogos bírálat arra késztette őket, hogy taktikát változtassanak. Látszólag tehát meghajolnak az érvek nyomására, mondván, ők a világért sem akarnak bürokratikus tervgazdaságot, ők szövetkezeti, vagy korporatív, vagy más módon szabadsággal átitatott szocializmust akarnak megvalósítani. Csak az a baj, hogy az ilyen elképzelések következetlenek, nem feltétlenül becsületesek, s főként szellemi gyámoltalanság rejlik bennük. Mert ugyan meghajolnak a makacs tények előtt, de aztán újból szembeszegülnek velük. Mindebből kiderül, milyen mély hatást váltott ki a kollektivizmus bírálata. Arról is tudunk, hogy történnek hiábavaló, kétségbeesett kísérletek arra, hogy megtartsák a piac mechanizmusát valamiféle javított tervgazdaság kiegészítőjeként.

A tapasztalat azonban a kollektivizmus bármely módosított változatával kapcsolatban kiábrándító. Mégis – vagy épp ezért – a hívő kollektivisták továbbra is érvek után kutatnak. Így ma már szocialista apologetikáról is beszélhetünk. Hivatkoznak arra is, hogy napjainkban az elszegényedés sok európai országot rákényszerített a szükség szocializmusára, arra viszont nincs bizonyítékuk, hogy a szocializmus a szükséget le tudná győzni, és egyáltalán: vajon nem inkább a szocializmusból eredő szükségről van szó? Arra is akad példa, hogy némely szocialista ország kormányzata dicséretes nyíltsággal feltárja a népgazdaság nehéz helyzetét – de ezt korántsem a számvetés igényével teszik, megvizsgálva, hogy nem a kollektivista szisztéma okozza-e a bajokat, hanem csupán azért, hogy újabb terheket hárítsanak a lakosságra. Mesterségesen létrehozzák a háború idején kialakult hazafias közhangulatot, mely lehetővé tette a kollektív jellegű hadigazdálkodást. Csupán az a rejtély, miként maradhatott meg töretlenül békeidőben a hazafias indulat, s ha mégis, hát hogy nem szabadult el a népharag, elsöpörve hullámaival az ilyen doktriner gazdaságpolitikát?

(…) A mérsékelt szocializmus nyilván nincs tudatában, hogy döntenie kell, milyen vezérlő- és hajtóerőre alapozza az egész gazdaságot. A piacéra, avagy a tudatosan tervező, büntető, parancsoló államérá? A piacgazdaság szabad, ezért valódi árakkal, versennyel és szabad kezdeményezésekkel működő gazdasági rendszert jelent. Nincs más választási lehetőség: amint az ajtó is vagy nyitva, vagy csukva van. Rendező elvről lévén szó, nincs középút: vagy az árak irányítják a gazdaságot, vagy a hatóság. Ha egyik sem, akkor jön a zűrzavar, az az állapot, mely ma Európa legtöbb országára jellemző, s kívánhatnak-e kedvezőbb feltételt ennél a kommunisták propagandájuk számára?

(…) Térjünk vissza korábbi megállapításunkhoz, miszerint az európai kommunizmus ma súlyos válságban van, híveit – sorain belül és kívül egyaránt – kétségek gyötrik, bírálatok kereszttüzében áll: védekezésre kényszerül. A megvalósuló szocializmus akkora csalódást okoz, hogy most már apologetikához kell folyamodnia. Földrészünkön a szocializmus olyan kísérőjelenségekkel társul, amelyekben maguk a szocialisták sem lelik kedvüket. Kígyózó sorok az üzletek előtt, kérdőívek tömege, burjánzó bürokrácia, hivatalok packázásai, pecsétek és engedélyek hálójában vergődő állampolgárok, egyre türelmetlenebb hatalomgyakorlás, törvények és szabályozások végeláthatatlan sora, a jogállam szétesése, rendőrség, kényszerpropaganda, önkény és korrupció az élet minden funkciójában.

Az egyik országban börtönbe kerül valaki, mert bort vitt a saját pincéjéből egy másikba. Vigyázat: nem a tízparancsolatot szegte meg, csupán az abszurd rendelkezések egyikét! A másik országban pedig egy orvos az ismerősétől kideríthetetlen okok miatt képtelen volt autót kölcsönözni. Másutt a jó öreg „az én házam az én váram” elvét épp valamelyik miniszter nyilvánította szocialistához méltatlannak. Ugyanitt börtönbe csuktak egy háziasszonyt, mert a szaglászó kormányhivatalnok penészes kenyeret lelt a kamrájában. S ugyanebben az országban betiltották a külföldi utazásokat, cenzúrázzák a külföldi leveleket, a munkásokat pedig mind a mai napig kivezénylik a munkához, mint Hitler idejében.

(Egyébként a megszállt Németországban jelenleg is Hitler gazdaságpolitikáját követik.) Egy másik országban felnőtt emberek az árhivatal alkalmazásában azzal foglalkoznak, hogy a virágok hosszát méricskélik, így ellenőrizve, hogy vajon betartják-e az árelőírásokat. És mit szóljunk ahhoz, hogy a szerencsétlen állampolgár, aki Németország amerikai zónájából történetesen öt láda könyvet akar Svájcba átvinni vagy küldeni, az kettőszázkét kérdőívet köteles kitölteni – csak a kérdőívek súlya fél kiló! Vagy netán az az ország boldogabb, ahol minden képzeletet felülmúl a korrupció, hogy a behozott benzin minden ellenőrzés dacára nagyrészt feketepiacra kerül?! Sorolhatnánk tovább a példákat a kollektivista abszurditásokról, mert hiszen nem kuriózumokról ejtettem szót, hanem a kollektivizmus szabályszerű jelenségeiről. Bár elkötelezett hívők az állítják, hogy a hivatalok túlkapása nem a rendszer lényegéből fakad, a tények sajnos azt bizonyítják, hogy a kollektivizmus és a bürokrácia uralma egy és ugyanaz.

Hogy a szocializmus vezető pozíciókat biztosít az értelmiségnek, mely azt kitalálta, az magától értetődik. Az sem vitás, hogy a parancsuralmi gazdaság a döntéshozók eldorádója, azoké, akik utasítanak, tiltanak, büntetnek. De vajon paradicsom-e a munkásoknak is? Mit várhat a nép? Nos, bár korunkat egy amerikai sajtószemélyiség kissé elsietve az „egyszerű ember évszázadának” nevezte, mégis azt látjuk, az embereket talán még soha nem taszigálta úgy ide-oda egy parancsolgató kisebbség, mint napjaink kollektivizmusában. Önkéntelenül újra feltolul bennünk a kérdés: nem fizetünk túl nagy árat egy olyan gazdasági rendszerért, amelynek éppen hogy föl kellene szabadítani bennünket a szegénység nyűgje és a jogfosztottság alól?

(…) A mai Európában a szocializálás úgy terjed, mint a járvány: hol itt, hol ott üti fel a fejét, kiábrándultságot hagyva maga után. Vajon mit akarnak e törekvés apostolai? Létrehozni valami újat csak egyszerűen azért, mert az most divatos, mint teszem azt, az egzisztencializmus? Vagy mivel némelyek szerint ez demokratikus, netán antifasisztának tekinthető mozgalom? Ezen a ködös, frázisokkal kikövezett úton haladva megtörténhetett, hogy különféle közösségi tulajdonban lévő vállalatokat újfent szocializáltak, illetve államosítottak. Mármost ha világos választ várunk kérdésünkre, hogy mire való a szocializálás, akkor a legokosabbak azt felelik: meg kell oldani a termelőeszközök magántulajdonának problémáját.

Kétségkívül fontos és sürgető feladat a mamutvállalatok korában újradefiniálni a tulajdont, sőt civilizációnk sorsa felől közelítve akár döntő jelentőségűnek is tekinthetjük. Nyilvánvaló az is, hogy valamely óriásüzem tulajdonosának mások a jogai és kötelességei, mint egy ipari vagy mezőgazdasági családi üzem tulajdonosának. Az is valószínű, hogy civilizációnk atombomba nélkül is elpusztul, ha a proletariátust nem sikerül valami módon tulajdonossá tenni. Ezt most nem vizsgáljuk. De mit szóljunk ahhoz, ha némelyek szocializálás címén az államosításban vélik megtalálni a probléma megoldását? Állíthatom, hogy elfogulatlan számvetés után ezt a gondolatot határozottan el kell utasítanunk. Ugyanis korunk kihívása, ahogy említettem, éppen a koncentrált tulajdon. Márpedig a józan ésszel ellentétes a koncentráció gondjának megoldását a hiperkoncentrációban keresni.

Magam is osztom a szocialisták jogos bírálatát, amikor azt kifogásolják, hogy a tulajdon és a termelőeszközök fölötti uralom egyre kevesebb kézben összpontosul, de képtelenségnek tartom, hogy ezt a növekvő koncentrációt azáltal lehetne megszüntetni, hogy a kevés tulajdonos helyébe egyetlenegyet állítsanak. Méghozzá milyen tulajdonost! Magát az államot, mely eddig csupán politikai uralkodóként állt felettünk, most a fizikai hatalom monopóliumán felül a termelőeszközök tulajdonosaként a gazdasági hatalmat is egyedül gyakorolja?! Nem, az államosítás nem megoldás, mivel nem teszi tulajdonossá az állampolgárokat.

Tegyük fel, hogy egy kertészt a saját kertészetéből valamely nyilvános parkba helyezünk át. Mármost hiába mondjuk neki, hogy a park tulajdonából egy mikroszkopikus rész az övé. Nem fog örülni, bizton állíthatom. S ez nemcsak hogy nem oldja meg a tulajdonlás problémáját, hanem még el is mélyíti azt. Hiszen egy átfogó államosítás után a munkás akárhova fordul, a korábbi sok munkaadó helyett mindenütt egyetleneggyel találja magát szemben, mely egyúttal azonos a kormányzattal, a rendőrséggel, a katonasággal és a bírósággal. Ez a munkás korábbi viszonyait a szabadság paradicsomának fogja tartani, de annyi szabadsága nem lesz, hogy ezt meg is mondhassa. S a legszomorúbb az lenne, ha a mindenható állam ellentmondást nem tűrő propagandája az egyén önálló gondolkodási készségét is elsorvasztaná. (A szabadságvágyról már nem is beszélve.)

Ismétlem: korunk problémája, a koncentráció, a tulajdon, a gazdasági hatalom, a termelés, a politikai uralom koncentrációja. Ennek ellenszere a decentralizáció, és nem a hiperkoncentráció.

Nos, ha mindez ennyire nyilvánvaló, akkor most már csak az a kérdés, hogy miként történhetett meg, hogy annyi ember elhitte: a tulajdonprobléma optimális megoldása az államosítás. Mint korábban már utaltam rá, itt korunk kollektív pszichopatológiai tünetéről lehet szó. Hiszen már az is misztifikáció, ha azt képzeli valaki, hogy a munkás termelőeszköztől való megfosztottsága úgy oldható fel, hogy a magántulajdonost az állammal helyettesítjük. Ezen a képtelenségen az sem változtat, ha olyan államra gondolunk, amelynek neve elé a demokratikus jelzőt odabiggyeszthetjük. Ez esetben ugyanis a gazdasági életre visszük át Rousseau demokratikus misztifikációját: ő a nép és a kormányzat teljes összeolvasztását némi eufemizmussal népszuverenitásnak tekintette. Most itt talán ne elemezzük, vajon elviselhetőbbé válik-e a bürokráciával párosult zsarnokság pusztán attól, hogy a lakosság 51 százaléka meggondolatlan pillanatában mandátumot adott neki.

(…) Nem szeretném azonban, ha bárki azt képzelné, hogy arra szeretném rábírni: utasítsa el doktriner módon az államosítás gondolatát. Szó sincs róla. A tulajdon problémáját – melyet a marxizmus a középpontjába állított – aligha fogja az államosítás megoldani, viszont nyújthat megoldást más, újonnan keletkezett problémára. Teszem azt, megoldhatja, miként lehet valaki elemi hozzáértés nélkül, pusztán politikai érdemei alapján vállalatvezető. De félre a tréfával. Azt azért érdemes lenne megvizsgálni a gyakorlatban, hogy ad-e kedvező választ bármiféle meghatározott közgazdasági kérdéskörben az államosítás? Kiküszöböli-e például a fejlődést gátló monopóliumokat? Fontos azonban, hogy ne legyenek előítéleteink. Nem szabad abból kiindulni, hogy az államosítás az egyetlen, vagy a legcélszerűbb eszköz e kérdés megoldására. Legfontosabb, hogy elfogulatlanul, tárgyilagosan vizsgálódva keressék együtt a választ mindazok, akiket nem a szocializmus, vagy a kapitalizmus presztízse érdekel elsősorban, hanem az ember szabadsága és méltósága.

A korrekt megméretéshez egy vallomással járulnék hozzá. Ma már egyre inkább kételkedem a gondosan mérlegelt, esetenkénti államosítás értékében is. Ma már nem ajánlanék ilyesmit, ahogyan korábban Die Gesellschaftsordnung der Gegenwart és a Civitas Humana című könyveimben tettem, mivel meggyőződtem arról, hogy még a szolgáltatóiparban sem az államosítás a monopolhelyzet felszámolásának legjobb módja, ahogy ezt annak idején gondoltam, pedig ott a konkurencia helyreállítása szinte lehetetlen. Ugyan miért is lenne az állami monopólium kedvezőbb, mint a magánmonopólium? Sőt éppen azok a hatalmi pozíciók a legveszedelmesebbek, ahol az össznépi érdek mögé rejtőzhet a szűk csoportérdek. Hiszen mindig az a veszély a legnagyobb, melyre nem készülünk fel.

(…) Az eddigieket úgy foglalhatnók össze: olyan időben, amikor minden erőt a gazdasági rend helyreállítására kellene összpontosítani, a szocializálás rendetlenséget, egyben túlszervezettséget okoz, s a demokrácia nevében növeli az állam túlburjánzó hatalmát. Ezenkívül lényegében hitbizományokat hoz létre, s egyetlen problémát sem old meg, amelyet maguk a szocialisták fontosnak tartanak. Nem hoz létre új gazdasági rendet, ellenben akadályozza a régi érvényesülését, mivel mennél több üzemet államosítanak, annál kevésbé működik a piac önszabályozó mechanizmusa. A szocializmusban amint lehet, államosítanak, de utóbb mégis el kell dönteni, hogy a szétrombolt piacgazdaság helyén milyen gazdasági rendszert teremtsenek?

(…) A termelőeszközök magántulajdona az ilyen gazdasági rendszerben névleg érintetlen maradhat, mint például a németországbeli kollektivizmus esetében, amely már több mint egy évtizede tart. De ebben a rendszerben a termelőeszközök magántulajdonának nincs jelentősége, hiszen a tulajdonosokat megfosztották a szabad döntés és rendelkezés jogától. Ilyenformán a gazdasági folyamat egésze megváltozott a korábbihoz képest. A csúcson valaki eldönti, hogy az egyes áruféleségekből mennyit és milyenszerűt gyártsanak; mennyit fogyasszanak; hol és milyen összeget ruházzanak be; mely országokból importáljunk, és melyik országokba exportáljunk; szabad-e utaznunk, s ha igen, hova; miféle munkát végezzünk; mi szerint osszák el a nyikorgó gazdasági gépezettel úgy-ahogy előállított termékeket? Mindezt és még sok egyebet kell eldöntenie a hatóságnak előre, tudatosan, központilag, többé-kevésbé önkényes, merev terv szerint, s azután kényszerrel, parancsokkal végrehajtatni.

(…) A kollektivista kísérlet csődje fényesen bizonyítja, hogy a piacgazdaság nem váltható fel büntetlenül parancsuralmi gazdasággal; hogy a szabad árak mechanizmusát semmi sem helyettesítheti. Kár hogy mindez csak így utólag derült ki: hiába, a tanulópénzt nem lehet megtakarítani. De legalább ma már bizton állíthatjuk: a modern népgazdaság sem nélkülözheti az összes piac zajtalan önvezérlését a versennyel és a szabad árképzéssel. És ebben benne értődik a devizapiac is, bár ezt általában figyelmen kívül hagyják. Aki ezt a vezérlést tönkreteszi, az nagyobb kárt okoz, mintha duzzasztógátat, vagy hidakat robbantana – minthogy a népgazdaság élő szervezetét szipolyozza ki, megbetegítheti, esetleg meg is béníthatja.

(…) Tudomásul kell venni, hogy vannak időszakok a népek életében, amikor minden a rendező elven fordul meg. Most épp ilyen időket élünk, mivel a német népgazdaságot a többi európai országgal egyetemben a kollektivista kísérlet csődje miatt az elmerülés fenyegeti. A gazdaságpolitika elé én is távolabbi célokat szeretnék kitűzni, mint amilyen az összgazdasági rend helyreállítása, de amíg ez a borzasztó állapot, amelybe Európa a gazdasági rend felborulásával jutott, meg nem szűnik, s a krízist föl nem számoljuk, addig minden szép elképzelés: bérpolitika, szociális biztosítás és a nép életszínvonalának emelését szolgáló egyéb intézkedés csak hiú ábránd.

Mindezt meg kell fontolnia annak, aki a nyugati gazdasági és társadalmi rendszert stabilizálni akarja. Mindaddig, amíg Európa gazdasági perisztaltikája súlyosan korlátozott, szinte bénult, addig a helyes életfunkció visszaállítására kell törekedni, s minden mást ennek kell alárendelni, hogy a javak termelése ismét zavartalanul, a szükségletek maximális kielégítése alapján rendeződjék. Nem csupán kollektivizmus és szabadság között kell választanunk, hanem kollektivizmus és kontinensünk gazdasági gyógyulása között is.

Azzal is számolnunk kell, hogy akadnak nem is kevesen, akiket a tények tulajdonképpen meggyőztek már, mégsem képesek levonni a végső következtetést. ők kellő érvek híján megkérdezhetik tőlünk: mi az ellenjavaslatunk? Nos, kitérhetnék a provokatív kérdés elől azzal, hogy már régesrég ezen dolgozom. Ehelyett azonban inkább viszontkérdéssel válaszolok imigyen – Ugyan mit mondhatnék annak a felebarátomnak, aki a szakadék felé rohantában belém kapaszkodik, a következő percben magával ránthat, s közben megkérdi: mi az ellenjavaslatod? Az adott pillanatban talán lenyűgöz az akasztófahumora – talán nem. Mindenesetre valami rövid és velős választ sugall a fenyegető helyzet. Zuhanni vagy megmaradni – esetleg lenni vagy nem lenni. A zuhanáshoz képest a megmaradás – őszintén szólva – nem is olyan rossz ellentétel.