A harmadik ember

Akkora erővel és olyan váratlanul érte az ütés, hogy felkiáltani sem maradt ideje, mégis, mintha hosszú percek teltek volna el onnantól, hogy a térde megroggyant, odáig, hogy elterült a mocskos aszfalton, ráadásul, valamiképpen kívülről látta magát összeomlani, akár egy lassított felvételen, és közben egyszerre érezte meg az arcát és az ülepét elöntő forró nedvességet, aztán elnyelte a sötét. A másik kettő szótlanul, zihálva meredt rá, s aki leütötte, úgy tartotta maga elé élesen lüktető öklét, mint valami idegen tárgyat, és olyan riadt tekintettel nézett rá, lassan forgatva körbe szeme előtt, mintha attól tartana, hogy ismét le fog sújtani, többször is, megállíthatatlanul. De semmi ilyesmi nem történt, sőt, egyáltalán semmi sem történt, a szitáló lámpafényben a földön fekvő, és a másik két alak is az ütést követően felvett pózba merevedett, mint egy tévedésből az utca közepén felállított szoborcsoport.

Délelőtt a piacon kezdett, körbesétált a téren álló kistermelői standok között, nézelődött, kérdezgetett, egy-egy gyümölcsöt, zöldséget kézbe is vett, megszagolt, de nem vásárolt semmit. Az árusok egy része jól ismerte az arcát, némelyik rá is köszönt, jó napot, János, de mivel nem volt az a különösebben barátkozós vevő, egy mosollyal elintézettnek is vették a párbeszédet. ő pedig hálás volt a mosolyért is, és még inkább azért, hogy nem nyaggatják mindenféle felesleges kérdéssel. Amint odakint végzett, besétált a vásárcsarnokba és előbb ott is tett egy kört, biztos, ami biztos, majd odament azokhoz az eladókhoz, akiknél mindig vásárolni szokott. Érdeklődő, de hűséges típus volt. Szerette ezt a lerobbant, százéves csarnoképületet, talán csodálta is, amin a párja mindig jót nevetett, hiába magyarázta neki, hogy ez nem ugyanabból az anyagból való csodálat, ahogy mondjuk, a Sagrada Familiára néz fel az ember, sokkal hétköznapibb annál, de éppen ezért valóságosabb is. És igen, ha őszinte lehet, hát elárulja, az ő életére nagyobb hatással van a Hunyadi téri csarnok, mint Gaudí óriástemploma. Nem szépsége vagy magasztossága miatt vonzódik ehhez a leharcolt épülethez, hanem az egymásra halmozott, keserű türelem rétegei miatt. A tizenkilencedik századi tetőszerkezetet tartó magas acélívek és az alájuk beépített röhejes betondobozok kontrasztja, a rosszul kivitelezett javítások, a befejezetlen modernizációs próbálkozások esetlen nyomai, a falakat borító ronda olajfesték, és az alóla előtüremkedő penész- és salétromfoltok együttese egyszerre volt nyomasztó és kedves, lényegében pedig, nem talált erre jobb kifejezést, megunhatatlan számára.

Néhány paprikát, paradicsomot, három padlizsánt, egy kiló almát szedett össze kosarába, nem volt szüksége másra, előre vásárolni meg nem szeretett, inkább lejárt minden nap, ha kellett valami. A zöldségeket bedobta vászonszatyrába, aztán a baromfi-pultnál benyújtotta a magával hozott tojástartót, hogy rakják tele, és ezzel nagyjából készen is volt. Még egy csomag barnacukor hiányzott a listáról, azt a csarnok melletti kis fűszerboltban vette meg, aztán onnan kilépve, hunyorogva sétált a váratlanul erős áprilisi napsütésben a sugárút felé. Lassan ment, nem sietett sehová, elnézte, ahogy egy anyuka a magas járdaszegélyen szerencsétlenkedik a babakocsijával, sehogy sem bírta feltolni rá, közben fél szemmel azt figyelte, hogy a sarki kocsma elé kitett műanyagszékeken ülő sörözők közül vajon segít-e a nőnek valaki. Nem mozdultak a férfiak, elbambulva, szaggatottan beszélgettek és közben a kezükben tartott párás sörösüvegekről tépkedték le apró cafatokban az átázott címkét. Még alig múlt el tíz és ezek már itt isznak, gondolta, miközben elhaladt mellettük, de nem érzett megvetést irántuk, igaz, szánalmat sem.

Párja a praktikus, egyszerű dolgokban mindig is ügyetlen volt. Paradicsomból éretlent, paprikából vízízűt hozott, listát pedig hiába is írt neki, azt vagy otthon hagyta, vagy út közben veszítette el, ha meg kompenzálásképpen rászánta magát, hogy ő főzzön, az eredmény majdnem biztosan ehetetlen lett. Igaz, még a kezdet kezdetén megegyeztek, hogy nem vesznek föl szerepeket, az évek során mégis be kellett látniuk, hogy bizonyos adottságokkal lehetetlen szembeszállni. A számlák intézése volt még hasonló, a párja egyszerűen képtelen volt rendet tartani a befizetendő csekkek között, felbontotta őket, aztán félredobta, így folyton összekeveredtek a hónapok, az elmaradások és túlfizetések árapálya pedig követhetetlenné vált. Ezt az egy dolgot még magára vállalta, de minden más a párjára maradt. Például mosogatni meg porszívózni kifejezetten szeretett a másik, és inget vasalni vagy igazán elegáns nyakkendőcsomót kötni is jobban tudott, mint ő. Végül is kiegyenlítettnek érezték részüket a háztartás körüli ügyekben, még ha kisebb kilengések időnként elő is fordultak. Amikor váratlanul nyugdíjazták, egy pillanatra úgy érezte, hogy párja megpróbál több dolgot áthárítani rá, mintha neki más dolga már nem is lenne, pedig továbbra is vállalt otthoni munkákat, és a tankönyvkiadóból, ahol harminc évig dolgozott, szintén felhívták időnként, hogy meg tudna-e csinálni még egy-egy sürgős kiadványt. A párjának volt még néhány éve a nyugdíjig, kicsit fiatalabb volt, mint ő, bár ezt a korkülönbséget nem lehetett észrevenni a külsejükön, sőt, a párja arca kissé barázdáltabb is volt, mint az övé, valahogy folyton fáradtnak tűnt, bár lehet, hogy csak az állandóan meglévő borostája miatt látszott annak. ő mindig is igényes volt a borotválkozásra, szerette a finom arcszeszeket, visszafogott illatú habokat, és ha valamitől irtózott, az az olcsó, eldobható borotva volt. A párja viszont villanyborotvát használt, azt se minden nap, ha meg egyáltalán eszébe jutott, csak úgy nagyjából, ahogy mondogatta, pikk-pakk letolta az arcát.

A kis fiókpostában, ahová befordult, csak két ablak volt nyitva és mindkettő előtt álltak már néhányan. Amíg várakozott, a zöldségek alól előkotorta pénztárcáját, a zakója belső zsebéből pedig kihúzta a három sárga csekket, amik múlt hét végén jöttek. Habár utált sorban állni, és volt a közelben egy főposta is, ahol bizonyára hamarabb elintézhette volna a befizetést, ragaszkodott ehhez a fiókhoz. Az alkalmazottak jórészét ismerte, a nevüket is tudta, és talán emiatt nem érezte soha olyan gépiesnek a kiszolgálást, mint amilyennel a nagyobb postákon találkozott. Itt nem azt kérdezték tőle, hogy kér-e sorsjegyet, hanem azt, hogy ma Black Jack- vagy Fáraó-nap van-e? Minden alkalommal vett egyet, amikor itt járt, kevés szenvedélye közül ez bizonyult az egyik legmakacsabbnak, akármilyen ártatlan is volt. Párjának persze csak akkor szólt róla, ha nyert, az meg nyilván jól tudta, hogy akkor is vett, amikor nem szólt.

Már csak egy fiatalabb, egyetemistának látszó fiú állt előtte néhány nagyméretű borítékkal a hóna alatt, neonsárga fülhallgatóval a fülében. Vajon milyen zene mehet benne, ezen gondolkozott, és kedve lett volna megkérdezni, ha másért nem, hogy szóba elegyedhessen kicsit a sráccal, akiről nem is tudta hirtelen eldönteni, hogy fiatalkori önmagára, vagy inkább a párjára emlékezteti, mindenesetre kellemes bizsergés járta át, ahogy tekintetét a fiú tarkójába fúrta. Annyira elfoglalta a dús, fekete haj látványa, hogy egy darabig észre sem vette a fülkéből felé forduló arcot. A fiú éppen előregörnyedve számolta az ablaknyílásba helyezett fémtálkán a pénztárcájából kiszórt érméket, a postás pedig átnézett fölötte és egyenesen rá bámult. Amint észrevette, odabiccentett neki egyet zavartan és, mint aki hirtelen meglátott a lábai előtt valamit, a földre ejtette tekintetét. Nem az attól való ösztönös félelem rezzentette össze, hogy a postás esetleg megláthatta, leleplezhette, miféle gondolatok forognak a fejében, ennél valami mélyebbről, a zsigerei közül feltörő kétségbeesés lett úrrá rajta. Mi ez, kérdezte magában, még mindig a cipője orrát bámulva, és letörölte a homlokára hirtelen kicsapódó hideg verejtéket. Ezt a postást különben még soha nem látta itt, mégis, úgy érezte, mintha ismerős lenne valahonnan, mintha nem először találkozna ezzel az arc mélyén ülő, szinte rejtekhelyről figyelő, szürkészöld szempárral. De talán téved, talán ez is csak egy, a nem túl ritka, hamis megérzései közül. Mindenesetre a fiú befejezte a számolgatást, nem maradt más hátra, oda kellett lépnie a plexifal elé.

Jó napot, mondta halkan, és nyelt egyet, a másik erre felnézett a monitorról, rámosolygott és kedvesen, talán túl kedvesen is kérdezte, üdvözlöm uram, miben lehetek a segítségére? Átnyújtotta neki a csekkeket, de közben le sem vette róla a szemét, maga új itt, kérdezte végül, és igyekezett megfeszíteni az arcát beszéd közben, hogy se gyanú, se túlzott érdeklődés ne legyen leolvasható róla. Ma kezdtem, mondta a postás, a fiókot ugyanis, ahol eddig dolgoztam, bezárták, majd hozzátette, jó szeme van, és felnevetett. Összetéveszthetetlen hang volt ez, úgy sziszegett, mint a víz, amibe forró vasat mártanak. Egy pillanatra meg kellett kapaszkodnia a pultban, úgy megszédült, körbefordult vele a kis fiók, s a várakozók beszédfoszlányaiból, a számítógépek pittyegéseiből és a nyomtatók zakatolásából összeálló zajmasszából újra és újra ezt a sistergő nevetést hallotta ki. Uram, jól van, kérdezte egy női hang a háta mögül, rendben vagyok, köszönöm, felelte, a pénztárcájából pedig előkotort egy tízezrest és remegő kézzel nyújtotta be az ablaknyíláson. A postás elvette a bankjegyet és töretlenül mosolyogva számolta le a visszajárót. Nem ismer fel, ugye, kérdezte végül, nem bírta megállni, annyira kíváncsi volt a másik arcára, de az csak nézett rá ártatlanul odabentről, úgy mondta, uram, én tényleg csak ma kerültem ide, azt meg nem hinném, hogy az előző helyemen találkoztunk. Még szeretett volna kérdezni tőle valamit, de a mögötte álló nő idegesen rászólt, hogy ha nem akar mást, minek tartja fel a sort, úgyhogy inkább a vállára vette a szatyrot és köszönés nélkül elindult kifelé.

A töltött padlizsán titka, hogy mennyi ideig hagyja az ember állni, miután kikaparta és besózta. Ha túl sokáig, bekeseredhet, ha túl kevés ideig, nem jön ki az íze, erre mindig nagyon odafigyelt, de most annyira elmerült a gondolataiban, hogy amikor egy félig megpucolt hagymával a kezében feleszmélt, tudta, ezt már elrontotta. Nem lesz ehetetlen, de igazán finom sem, idegesen csapta az asztalra a hámozókést. Egy óra múlva megjön a párja, és azt tervezte, készít maguknak valami könnyű, tartalmas ebédet. A mélyhűtőből kivett darált hús az asztalon olvadozott, a paradicsomokat és a paprikát már felaprította, épp a hagymával bíbelődött szipogva, amikor megérezte, hogy tennie kell valamit. Úgy fortyant föl benne a düh, mint egy régóta szunnyadó vulkán mélyén a friss láva, elöntötte a forróság, izzadt, és a legszívesebben felrúgta volna a lábai elé helyezetett szemetest. Felugrott a helyéről és csattogó léptekkel kirohant a kamrába. A legfelső polcon volt egy üveg whisky, valamelyik ismerősüktől kapták tavaly, a párja ivott belőle néha, de a fele még megvolt. Leemelte a palackot és körbeforgatta maga előtt, tizenkét éves Famous Grouse, nem értett hozzá, lehet, hogy csapnivaló, gondolta, de érezte, hogy valami erősre van szüksége. A konyhában egy vizespoharat félig töltött vele, aztán egy nagyot kortyolt belőle. Kirázta a hideg, köhögnie kellett, az ital kellemetlenül végigszántotta a nyelőcsövét, de valahogy mégis használt. Megint belekortyolt, ezúttal kevesebbet vett a szájába, és egy kicsit megforgatta a nyelvével, mielőtt lenyelte volna. Ez a második már jobban esett, szétáradt a bizsergés a tagjaiban, összehúzta a lapockáit, és a gyomrába érve kellemes melegséggel töltötte el. Nem olyan száraz, forró érzés volt ez, mint amit az előbb, dühében érzett, hanem valami otthonos, finom hullám, akár ha egy felfűtött cserépkályha mellé lépett volna. Az utolsó korty szinte magától lecsúszott, s vele együtt a düh is visszatért egy alsóbb, kevésbé fenyegető régióba. Le kellett ülnie egy percre, de aztán volt ereje felállni ismét, odalépett a konyhapulton heverő tűzálló edényhez, egy kevés olíva olajat csepegtetett bele, megszórta tört fokhagymadarabokkal, aztán két szál rozmaringot fektetett az aljára. A tölteléket gyorsan összekeverte, elegyengette a padlizsánokba vájt mélyedésekben, majd az egészet betette a sütőbe. Fél óra pont elég lesz neki, mondta maga elé, aztán visszaült a székre és ráborult az étkezőasztal lapjára.

Feri, azt hiszem nem érted, hogy miről beszélek, mondta a párjának, és a tányérjára dobta, az ebéd maradványai közé, a kezében tartott evőeszközöket. Az isten szerelmére, emelte fel a hangját, tudod te, kiről van szó vagy már mindent elfelejtettél? A másik kivárt egy darabig, nézett maga elé, majd lefojtottan, szinte suttogva mondta, nem felejtettem el semmit, de nem hiszem, hogy ez jó ötlet, és különben sem biztos, hogy ő az. János, folytatta megengedőbb hangon, feldúlt vagy, ittál, én nem hiszem, hogy te tényleg ezt akarod. De, igenis ezt akarom, vágta rá a másik, jogom van hozzá, neki meg kötelessége válaszolni. Miért lenne kötelessége, vágott közbe amaz, egyáltalán nem kötelezi semmi, hogy szóba álljon veled. Akkor majd én fogom, hangzott a szűkszavú válasz, és ez egyben a beszélgetés lezárását is jelentette. Néztek még egy darabig egymásra, János kitöltötte magának a whisky maradékát, megitta, aztán elkezdte leszedni az asztalt.

Öt óra előtt tíz perccel léptek ki a lakásajtón. Feri még egyszer megkérdezte, hogy nem akarnak-e inkább otthon maradni, de János hajthatatlan volt. Szótlanul sétáltak egymás mellett, aztán a postától nem messze leültek egy padra, ahonnan jól lehetett látni a bejáratot. A fiók ötkor zárt, de a dolgozók még odabent voltak, fehéringes árnyak ténferegtek fel-alá a homályos üvegablakok mögött. Tiszta, tavaszi koraeste ereszkedett lassan a városra, a nap még nem ment le egészen, de percről percre fogyott az ereje, és ahogy az árnyékok egyre hosszabbra nyúltak, blézereiket is mind szorosabban húzták össze magukon a járókelők. Meddig akarod követni, kérdezte Feri a másik felé fordulva, miközben mutatóujjával feljebb tolta szemüvegét az orrnyergén. Ameddig kell, felelte János, és könyökét térdére támasztva előredőlt, de szemét egy pillanatra sem vette le a posta ajtajáról. őrültség, sóhajtotta Feri, mit vársz ettől, hogy bocsánatot kér, beismeri a bűneit és te meg szépen feloldozod? Nem oldozom fel, suttogta János maga elé. Biciklisek, kutyasétáltatók, hangosan nevetgélő kamasztársaságok vonultak el előttük, de ők ketten szinte tudomást sem vettek erről az életteli hömpölygésről, kívül voltak rajta, de kívül voltak önmaguk puszta jelenlétén is, ott ültek, de nem ültek ott, ők voltak, János és Ferenc egymás mellett, de már megint nem lehettek egészen azok, akik. Ismét betette valaki a lábát az ajtóba, ez jutott Feri eszébe, és nem bírt megszabadulni a gondolattól, hogy nem egy harmadik ember, hanem János az, ettől pedig olyan feszült lett, hogy, habár már évek óta nem dohányzott, hirtelen rátört a vágy egy cigaretta után.

Csupa fáradt, esti arc, előbb két idősebb nő jött ki az ajtón, majd kisvártatva egy harmadik, elképesztően kövér fiatalabb. Kiléptek az épületből, de nem indultak el, megálltak a járdaszélen és időnként fel-felröhögve beszélgettek valamiről, miközben a nagydarab a kukába köpte rágóját és rágyújtott. Műkörmös ujjai között különös mesterkéltséggel tartotta a vékony, női cigit, és a füstöt is valahogy természetellenesen, oldalra csücsörítve fújta ki. Érdekes, gondolta Feri, dohányozni is lehet affektálva. Már pont meg akarta kérdezni Jánostól, hogy mit szól ehhez, de akkor a másik hirtelen megszorította a karját, és, mint egy vadászkutya, görcsbe rándult izmokkal feszült előre. ő az, amelyik most jön ki, látod, Feri, látod? Két férfi lépett ki az épületből, egy alacsonyabb, ősz hajú, meg egy magas fiatal, aki a fiókvezető lehetett, mert ő zárta kulcsra az ajtót, és a rácsot is ő kezdte lehúzni, habár nem boldogult vele. Az idősebb megpróbált neki segíteni, de túl magasan akadt meg a szerkezet, nem ért fel odáig. Nem tudom János, nem látom innen tisztán, mondta Feri, miközben összeszűkült szemmel figyelte a két szerencsétlenkedő alakot, meg a rajtuk kuncogó három nőt. Némi cibálás után csak sikerült a fiatalabbnak lehúzni a rácsot és odalakatolni a földre hegesztett kis fémgyűrűhöz. Egy rövid ideig még ott álltak mind az öten, aztán a fiatalabb férfi és a nagydarab nő elindult a villamosmegálló felé, a másik három pedig a mellékutcában kezdett el sétálni. Gyere, mondta János, tulajdonképpen parancsolta, és rögtön el is indult a társaság nyomában. Feri mondani akart valamit, ha kell, kérlelni a másikat, hogy inkább menjenek haza, de be kellett látnia, hogy már nincs esélye megállítani ezt a dolgot, akármi is lesz a vége.

A három alak olyan lassan sétált, hogy a két férfinek a sarokra érve ismét meg kellett állni egy rövid időre. Mit totyognak ezek, kérdezte János dühösen, mint akinek az idejét rabolják, holott semmi sem kötelezte arra, hogy itt legyen. Egy pillanatra át is futott Feri agyán, hogy ezt hangosan kimondja, de nem akart veszekedni, inkább csendben maradt. Akiket követtek, harminc-negyven méterre tőlük, épp a söröző asztalai előtt megálltak, úgy tűnt, a férfi győzködi a két nőt valamiről, akik közben apró, udvarias lépésekkel távolodtak tőle, majd búcsút intve tovább is sétáltak kisvártatva. A férfi zsebre dugott kézzel bámult utánuk egy darabig, majd sarkon fordult és belépett a kocsmába.

Zsúfolt volt a hely, épp az esti tetőponton járt a forgalom, alig akadt szabad asztal, és a pulton is sokan támaszkodtak már. A férfi magához húzott egy bárszéket, ráterítette a kabátját és arra ült föl, miközben a másik kettő az ablakon keresztül figyelte minden mozdulatát. A pulttól távolabb, az egyik sarokban volt még két szabad szék, igaz, asztal nélkül, János a hűvös üvegre szorította mutatóujját, úgy mondta, most bemegyünk, én lefoglalom azt a két helyet, te meg rendelsz nekünk italt és közben megnézed a fickót, oké, aztán már nyitotta is az ajtót.

Feri úgy roskadt le a székre, mint aki egész nap egy súlyos hátizsákot cipelt. Átnyújtotta az egyik üveg sört, majd egy nagyot kortyolt a sajátjából, és csak utána szólalt meg, azt hiszem, igazad van, tényleg ő az. János erre izgatottan fészkelődni kezdett, aztán megragadta a másik karját, ugye, mégsem bolondultam meg, most már te is látod. És most mi lesz, kérdezte Feri, semmi, várunk, felelte neki a másik vigyorogva. Mintha nem is ugyanaz történne velük, gondolta Feri, őt letaglózta a felismerés és lelke mélyén menekülni szeretett volna, míg János, ha összenéztek, izgatottan rávigyorgott, sőt, bólogatott is, mint aki mindig erre a pillanatra vágyott. És ha ez tényleg így van, fűzte tovább magában a dolgot, akkor nemcsak ezt a helyzetet élik meg másképp, de talán mindig is máshogyan gondoltak erre az emberre, meg az egészre, amin miatta kellett keresztülmenniük. Én, kezdett bele végül hangosan, azt hittem, hogy mi már túl vagyunk ezen, János.

A pult fölött egy tévén valami focimeccs közvetítése ment lenémítva, a közönség nagy része tudomást sem vett róla, csak a pultnál ülők közül nézték néhányan, köztük a férfi is, aki közben komótosan iszogatva épp a harmadik korsóját fejezte be. Feri, ahogy újabb és újabb söröket rendelt, igyekezett egyre közelebb kerülni hozzá, a végén már közvetlenül mellé állt be, és a válla fölött, félig-meddig takarásból kérdezett is tőle valamit. János rémülten figyelte a jelenetet, majd amikor Feri visszaért hozzá a sörökkel, idegesen rá is förmedt, hogy mit képzel, a végén még elrontja az egészet. Kissé már részegek voltak mindketten, sőt, mindhárman. Mit akartál tőle, kérdezte végül János, azt kérdeztem, felelte Feri, hogy ki játszik, és, kérdezte ismét János, mire a másik mélyen a szemébe nézett, úgy mondta, nem mindegy?

Nyolc óra is elmúlt már, mire a mérkőzés véget ért és lassan elkezdtek hazaszivárogni az emberek. Feri épp ki akart menni a mosdóba, amikor János megbökte a vállát és a pult felé mutatott. A férfi a kabátja ujjával bajlódott, sehogyan sem akart beletalálni a bal kezével, végül a csaposnő nyúlt át az üres korsók fölött, hogy segítsen neki. Mire kiléptek, már teljesen sötét volt, és a levegő is jócskán lehűlt. A férfi dülöngélve átment az utca túloldalára, majd a park irányába indult, a másik kettő meg kissé lemaradva, csoszogva követte. Akkor érték utol, amikor egy bokornál megállt, hogy könnyítsen magán. Ferinek is vizelnie kellett, de arra gondolt, inkább visszatartja, mégsem állhat be mellé csak úgy. Különös, valószerűtlen jelenet volt ez, nem egészen így képzelte, futott át János agyán, de így is jó lesz. ők ketten, türelmesen, csöndben, zsebre dugott kézzel álltak, bizonyos szempontból tisztelettudóan várták ki, míg a harmadik mindent kienged magából. Azt is némán nézték végig, ahogy a férfi húzogat, rázogat néhányat a farkán, majd megint kiereszt egy adagot, aztán ismét rázogat, mielőtt végleg visszatömködné magát a slicce mögé. Csak amikor továbbindult volna, akkor szólt rá János, hé, maga, álljon csak meg. A fickó iszonyatosan lassan fordult meg, végignézett rajtuk, és úgy kérdezte, mi van? Nem ismer meg minket, kérdezte Feri, mért, kéne, kérdezett vissza amaz, majd elvigyorodott. Mi nem felejtettük el magát, mondta János, de segíthetek, folytatta, ezerkilencszázhetvenkilenc február tizedikéről mi jut eszébe? Semmi, mondta a férfi még mindig vigyorogva. Segítek, szólalt meg ismét János, az Ibolya presszóban azt mondta nekem, hogy ha nem teszem meg, amit kér, akkor gondoskodik róla, hogy mindenki megtudja, miféle perverzek vagyunk, erre sem emlékszik? A férfi megint végigmérte őket, majd talán csak megroggyant kicsit, talán tényleg tett egy lépést feléjük, úgy mondta, bazd meg a kurva anyádat. Annak, hogy Feri rátámad, semmi előjele nem volt, de ahogy a férfi száját elhagyta a káromkodás, előbb visszakézből, tiszta erővel pofonvágta, majd a megtántorodó alakot a nyakánál fogva elkapta a levegőben, és fojtogatni kezdte. Te rohadt szemét, sziszegte közben, tudod, hogy mit csináltál, az egyetemen is, szaros spicli, és a vállaltnál is, dögölnél meg. János a vállánál fogva megpróbálta visszahúzni Ferit, de érezte, hogy a másik összes ereje összeszaladt a férfi nyaka köré fonódó kezében, nem tudja megállítani, el is engedte, úgy üvöltött rá, Feri, az istenért, mit csinálsz, hallod, ereszd el! De az tovább fojtogatta az egyre hangosabban hörgő, kidülledt szemű alakot, és közvetlen közelről mondta az arcába, úgy, hogy közben elcsöppent a nyála, apám soha többet nem állt szóba velem, te geci. Az utca túloldalán egy kisebb csoport verődött össze és több ablakból is figyelték már az ordítozást, néhányan telefonnal a kézben. A férfi halálra vált arccal, üveges tekintettel térdelt, csak azért nem dőlt el, mert a másik a nyakánál fogva tartotta, aztán az ujjak mégis, mint egy gombnyomásra, hirtelen leoldódtak róla, ahogy János ökle belecsapódott Feri arcába.

Hosszú, kegyetlenül lassú percekre mozdulatlanságba dermedtek, János egyre csak az öklét nézte, forgatta maga előtt, majd lassan Ferire esett a tekintete, aki ájultan feküdt a kutyaszaros járdán, vérző orral, felakadt szemekkel, térdig összehugyozott nadrágban. A harmadik meg zihálva szívta-fújta a levegőt és közben mindkét kezével a nyakát dörzsölgette. Amikor János hozzászólt, először meg se hallotta, többször is el kellett ismételnie, hé, maga, hahó, figyeljen, hallja, legalább azt mondja meg most már, hogy tényleg nem emlékszik ránk? A másik megpróbált felemelkedni a térdelőállásból, de csak az egyik lábával sikerült, úgy emelte Jánosra véreres, továbbra is dülledt szemét. Ne haragudjon, mondta hörögve, még mindig alig kapott levegőt, az az igazság, hogy már nem emlékszem mindenkire, annyi idő eltelt azóta. János csak ekkor mozdult meg, odalépett Ferihez és leroskadt mellé a földre, aztán finoman pofozgatni kezdte, hátha magához tér. Lélegzik, azt érezte, de a szeme még mindig fel volt akadva és a pofonokra sem reagált. A férfi ekkor mögé lépett, és azt kérdezte, segíthetek valamit? János hátra se fordult, úgy mondta, szinte csak maga elé suttogta, takarodjon innen, hagyjon minket békén. Minden tagja sajgott a férfinak, miközben felegyenesedett, és csak a szerencsén múlt, hogy nem hányta el magát. Körbenézett, még mindig ott álltak az emberek a túloldalon, a sarok felől pedig kéken villogó fénnyel közeledett egy autó, de azt már nem várta meg, elindult az ellenkező irányba és lassan futásnak eredt.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.