Vörös István – Versek

XXII. ZSOLTÁR

1 Én Istenem, én Istenem,
miért hagytál el engemet?
2 Azaz: mért ne tetted volna?
Ha el se hagysz, mi marad
nekem? Idefelé a vonatúton
a koponyámban lassan
minden megolvadt: gondolat
és érzelem, tudás és szó.
3 Kiáltok nappal, és meghallgatsz,
de megvonod vállad,
a felhőket. Kiáltok éjjel,
és meghallgatsz, de
lehunyod a szemed és másra
gondolsz. A gondolataid
a folyton változó csillagábrák.
Az ég kaleidoszkópja
zörögve átrendeződik fölöttünk.
4 Hozzád kiáltottak Atyáink
és te visszakiabáltál rájuk,
a hajnali völgyben
szörnyethaltak a vadászok,
de föltámadtak, akiket meglőttek.
5 A gyengék és erősek csatájában
miért nem állsz soha ugyanazon
az oldalon? Féreg vagyok,
és te a rigót biztatod, hogy
faljon fel. Nyúl vagyok,
és te a sast biztatod, hogy
csapjon le rám. Hal vagyok,
és te megszaggatod
a halászaid hálóját.
6 Kihoztál anyám méhéből,
pedig azt hittem, egy
atommagba vagyok zárva,
örök várakozásra ítélve.
Biztattál anyám emlőin,
pedig azt hittem, az éhséget
nem csillapíthatja semmi,
de te megmutattad nekem:
a szeretet anyag. És a matéria
nyüzsgő szeretet.
7 Lehetséges ennél többet
akarni? Többet az éjszakai
jajkiáltásnál az anyag szíve
alól: Én Istenem, én Istenem,
miért találtál meg engem?

XXIII. ZSOLTÁR

1

Az Úr az én osztályvezetőm,
ellát munkával. Aktahalmokon
nyugtatom a kezem, csöndes
túlórákba terelget engem.
2

Az Úr az én vakvezető kutyám,
akkor se hagy el, amikor
kiderül, hogy látok.
Lelkemet befüggönyözi,
arcomba világít az igazság
vallatólámpájával.
3

Az Úr az én börtönőröm,
kicsempészi a leveleimet
a családomnak, és ami
neki szól, azt is átveszi.
4

Az élet árnyékénak
völgyében járok,
sötét irodafolyosón,
pincében, ahol
valamikor akasztottak,
és a halálfélelmet olyan
szeretettel veszem a kezembe,
mint egy vekni fekete
kenyeret. Abból élek
már 30 éve.
5

Lakást vásárolsz nekem
az én ellenségeim előtt,
fejemre csöpög az eső
a tetőcserepek közül.
Levett cipőm is vízzel telik meg.

XXIV. ZSOLTÁR

1

Az Úr az én villanypásztorom,
a legváratlanabb pillanatokban
állít meg. Sose veszem
észre, hogy hol van.
Az Úré a föld, én, ha belátom is
kiterjedését, nem tudom,
meddig juthatok el.

2

A világűr az ő keze,
ujjai közt tartja a Földet.

3

Honnan szólhatunk őhozzá?
És hogyan? Csak az imák
nyelvén beszél? Vagy a Zsoltárén
is? Lefordítja az átkot,
mint egy frissen elmosott
poharat, a szájával lefelé?

4

Ért a nevetésből?
Meg is szólal rajta?

5

Omoljatok le, ti sorompók
és berlini falak,
akik elválasztotok tőle!

6

Örülnénk-e, ha meglátnánk az Urat,
ahogy egy tank tetején ül?

7

Omoljatok le, ti sorompók
és berlini falak,
akik elválasztotok tőle!
Bánkódnánk-e, ha a mennyei
trónuson (egy forgószékben)
az összetéveszthetetlen arcú
Nincsisten ülne?

XXVI. ZSOLTÁR

1

Az Úr az én orvosom,
nem merek hálapénzt
adni. Ha rosszul érzem
magam, nem merek
hozzá fordulni, inkább
természetgyógyászra
bízom magam, baráti
tanácsokra, csontkovácsra,
kézrátétellel gyógyítóra.

2

De elég, ne kísérts tovább,
Uram, vizsgáld meg
veséimet és szívemet.
A mennyei vérnyomásmérő,
a Tejút, úgy lóg le a kezedből,
mintha géppuskát
készülnél betölteni.

3

Telelövöldözöd
a tájat jóságoddal,
körülöttem hol itt,
hol ott rogy össze valaki
örömében.

4

Ártatlanságomban
mosom kezemet és
oltárodat gyakorlom,
Uram. Ez egy egész
kórház. Műtős angyalok
tolnak az öregség felé,
a zsúfolt kórtermekben
azt rebesgetik, hogy
a túlvilágra csak különleges
mágneskártyával lehet bejutni.

5

Gyűlölöm a rosszak
társaságát és a gonoszakkal
együtt nem ülök.

6

Legalábbis így szeretném,
de a kórházban, ki tudja,
kikkel kell együtt étkeznem.

7

Lábam megáll az igazsággal,
kezem megáll a tévedéssel,
szívem az igazságtalanságban
dobog, dobog, dobog

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Vers

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.