Szabó Lőrinc, Tanner Ilonka és Babits Mihály

1

Első versesköteteim néhány költeménye kapcsán szó esett már Tanner Ilonkáról. Vele Babits Mihály lakásán ismerkedtem meg. Más vonatkozásban elmondom majd, hogyan barátkoztam össze a mesteremmel és hogyan lettem lakótársa. Most képzeljük el, hogy már fél éve nála lakom és bizonyos értelemben titkárkodom neki. Távollétében nemegyszer fogadtam vendégeit, már úgyszólván mindenki tudott rólam.

Egy késő őszi vagy kora téli délután öt óra tájban csengetnek; Mihály titkárnője, aki a konyhában (és egy kis szobában) lakott a férjével együtt, bejelent egy fiatal hölgyet, aki verseket hozott. B. mint jól nevelt és udvarias ember, sietett eltűnni a közös szobából, a könyvtárból, ahol addig kettesben ültünk és beszélgettünk. Feszélyezte, hogy borotválatlan volt, s megkért, vegyem át én a verseket. Addig ő a hálójába ment át. Egy fehérpulóveres, nagyon fehér bőrű, nem sovány és nem kövér, természetesen világosszőke hajú szép lány jött be. Voltak a beszédében és a mozdulataiban bizonyos affektált kecsességek; az egész jelenség rögtön megkapott, főképp azért, mert még szörnyen fiatal voltam (19-20 éves) és ilyen csinos költőnőjelölttel még nem találkoztam. Udvaroltam hát neki, amennyire majdnem mindenkinek. Átvettem a verseit Mihály számára és elmondtam a receptet, hogy egy hét múlva legyen szerencsénk. Saját magunkról beszélgettünk még egy kicsit, megtudtam, hogy ő a Külügyminisztériumban tisztviselőnő, édesapja katonatiszt volt, és hogy elég sanyarú sorban élnek, valahol a Baross utca vége felé. A lány elment. M. előjött, megnéztük a verseket, sok közvetlenség látszott bennük, és megállapítottuk, hogy, mint a nők általában, ez a lány sem ért a költői formákhoz, s ezért prózaverset ír. (…)

A lány egy hét múlva eljött. Komoly biztatást kapott a mestertől, de éntőlem is. Én rögtön kapcsolódtam hozzá, igyekeztem kávéházban, kocsmában, moziban minél többet vele lenni. ő nagyon barátságosan fogadta közeledésemet. Hamarosan a Centrálba is bevittem, ha pedig nem akartuk az írónépséget látni, akkor a József utca és a Nagykörút sarkán a volt Baross kávéházba vettük be magunkat. Ott egy sarokasztalnál a régi, barna bőrdíványon ülve esetleg kávét vacsoráztunk, egyszer-másszor vajra is futotta, és végtelen sokat beszélgettünk versírásról és szerelemről. Utóbbi tekintetben I. nem volt prűd, nem is nagyon titkolta, hogy volt már néhány kedvese (a legutolsó egy Ottó nevű sportember, tán futó), és panaszolta, hogy mennyire ki van téve a férfiak szemtelenkedésének a hivatali kollégái részéről is. (…)

Mi úgy kerültünk egészen közel egymáshoz, hogy a Baross-kávéházból jövet valamelyik este – mindez őszidőben lehetett – én könyörögni kezdtem neki a teljes szerelemért, és hívtam fel a lakásra. Húzódozott, de eljött. A kapu alatt megint sokáig kellett kapacitálni. Később erről az alkalomról úgy beszélt barátnőjének, M. Klárának, hogy én mintegy erőszakosan csaltam föl a harmadik emeletre. Fent csak a takarító házaspár volt otthon, azt nem érdekelték a szerelmi látogatók. Nem tudom tagadni későbbi több évtizedes keserűségeim ellenére sem, hogy ez az első este engem már nagyon boldoggá tett. Nem is vettem észre azt, amit később – sokkal később – vettem csak észre, hogy I. határozottan frigid nő volt; ez magyarázza többek között azt is, hogy nőkhöz annyira vonzódott. Szép volt, fehér bőrű, kissé molett, és akkor még azt hittem, hogy csak kellemesen hisztériás. (5 évvel volt idősebb nálam.) A könyvtárszobában, vagyis a középsőben voltunk együtt. Ettől kezdve sűrűn, alighanem naponta feljárt, és a házhoz tartozónak számítottuk. Meg kell említenem, hogy ekkor én már rég Babits lakótársa voltam, a harmadik szoba, az alkóvos volt az enyém. Ha M. nem volt otthon, akkor az egész lakásban lehettünk, ha otthon volt, akkor az én szobámban. (I. előtt is járt hozzám egy-egy barátnő.)

Így tartott ez a barátság, és én, mintegy csak azért, hogy szívességet tegyek I.-nak, elhatároztam, hogy feleségül fogom venni. Nagyon jólesett nekem, hogy egy ilyen szép, vagy annak hitt, eleven látású, eredeti nő, költőnő szeretett meg: reméltem, hogy majd fog tudni beszélni a „túlsó part”-ról olyasmit, ami természetesen nagyon érdekelte. (…) Én főképp szívességet akartam neki tenni az elvételével, de akkorára már – néhány héttel a kezdet után – fülig beleszerethettem. A szívességen azt értem, hogy az udvarló kollégákat a karikagyűrűvel – mint mondta – eleve távol tarthatja, míg a csupasz ujjú lányt folyton zaklatják. (Tulajdonképpen I. maga kért meg, hogy kérjem meg.) A dologról M. tudott rögtön, de csakhamar a rokonságomnak is tudomására kellett hoznom, mert mint kiderült, fiatalkorúságom miatt (20 éves voltam akkor) szülei, sőt nagyszülei beleegyezésre is szükségem volt. Megírtam tehát szerelmi helyzetünket, illetve tervünket Debrecenbe az apáméknak és Tiszaszőlősre öreg és félelmes nagyanyámnak. (…) A beleegyezés mindkét helyről megjött. Egyszerre valami új, kellemesen pikáns pezsgést éreztem magamban: vőlegény voltam!

A néhány hónapos barátság egyre nyíltabb lett. Szörnyen modernek voltunk. (…) I. karácsony első napján az én vendégem volt. Erre az alkalomra fenyődíszt applikáltam a könyvtárszoba ajtajára, lógó falidíszként, rá szaloncukrot, kis gyertyatartót stb., s így vártam vendégemet. M. is ott volt, sőt közeli barátunk, Komjáthy Aladár is. I. megjött, M. mint házigazda megteáztatott bennünket, cukrászsüteményt ettünk, és nyilván ittunk is némi szeszt, mert egy óra múlva nagy puffokon mind a négyen a földön ültünk, és mindnyájan remekül éreztük magunkat. Hogyne, hiszen felváltva csókolgattuk a vendéget, mint Cressidát a görög vezéri sátor lakói. Bizony, ölelgettük is, állandóan, de elég illedelmesen. Mindamellett alig vártam, hogy a két férfibarát menjen már a Centrálba. Nem lehetett kételyük, hogy mi következett, mikor magunkra maradtunk. I.-ban azonban ekkor sem látszott semmi nyoma csalódottságnak vagy rajtam túllépő reménynek.

Kevéssel később, egy késő este, mikor a Centrálból és a már-már kötelező napi moziból B. M.-lyal hazamentem, őrületünk legfurcsább, legönfeláldozóbb és legsúlyosabb következményű cselekedetét követtük el. Ekkor, hogy takarékoskodjunk a fűtőanyaggal, én bent háltam a könyvtár, vagyis a középső szoba díványán, a szomszéd szoba volt M. hálója. A közbülső ajtó egybe volt nyitva. Ma is a szemem előtt a kép, hogy vetkőzünk, és hogy M. a rézgombos vaságya meg az ablak között – éppen az ingét húzta át a fején, és amíg ott didergett a langyos szobában a sovány felsőteste, egyszerre csak a következő szavakat hallom fájdalmas sóhaj kíséretében: „Boldog ember vagy te, L.!” – „Miért?” – „Amiért olyan szép menyasszonyod van.” Erre megálltam a vetkőzésben és átmentem hozzá…

De itt közbe kell szúrnom valamit. Legalábbis jeleznem. Muszáj elmondanom ugyanis, hogy ekkor már mintegy másfél vagy két esztendeje a legteljesebb lelki bizalmasságban voltunk. M.-t „gyanúk” vették körül, az egyetemen is járt olyan pletyka, hogy tiltott viszonyban vagyunk (…); ez azonban nem volt igaz, fizikai értelemben legalábbis egyáltalán nem. M. lelki és szellemi platonizmusáról eleget elmondott saját maga is életében s verseiben és a Timár Virgil fia c. regényében. Bármi volt azonban érzelmi élete fülledtebb mélységeiben, lényegében teljesen normális vágyai voltak. Nőkre vágyott, nők tucatjával kínálkoztak, de ő nem merte realizálni a kapcsolatokat, ezért hát inkább elkerülte. (Kb. 37 éves volt ekkor.) Elkerülte lelki és testi bajainak megbeszélését is orvosokkal és író kortársaival: rendkívül szégyellte magát. Énelőttem azonban, az én féktelen és nyílt erotikus életem látványa előtt valahogy megnyílt. És a gyerekembernek úgy vallott, ahogy senkinek, és ahogy én neki. Hónapokon át éjszakákat töltöttünk vallomásokkal. Én mint mesteremet egyszerűen imádtam. Akkor az életemet érte feláldozni egyáltalán nem lett volna számomra áldozat. Minden örömének örültem, minden kínja az én kínom volt. Segíteni akartam rajta. ő a világon semmi reálishoz nem értett; én főleg a fiatalságom és szegénységem miatt nem, de az én megértésem mégis rettentő dús valóságérzékre és gyakorlatiasságra vallott az övéhez hasonlítva. Én magam is lelki beteg és őrült lehettem ebben az időben, és a világon mindent megtettem volna, hogy örömhöz juttassam, meggyógyítsam…

Folytatom a vetkőzési jelenetet. – Nehéz percek teltek el, azt hiszem. Aztán: – „Szeretnéd?” – kérdeztem én. – „Szeretném”. – Nagy döntés előtt álltam, nagyot fordult velem a világ. Éreztem, most segíthetek, de ennek magam vagyok az ára. M. folytatta: „Más az, egy Frida-beli nővel kísérletezni, és más, ha egy tiszta (úri) lány fekszik az ember mellett.” – Nagyon nehéz lélekkel ilyesfélét mondtam: „Hát te szeretnéd elvenni?” – „Igen.” – Aztán – – megbeszéltük a dolgot. S ez volt legnagyobb őrületünk, legirreálisabb alkunk a valóság rovására. Egy órás szinte önkívületi megbeszélés során tisztáztuk a vélt lehetőségeket. I.-t M. veszi el. Az én rokonaim messze vannak, azokat félre lehet vezetni, majd kimagyarázkodunk. I. ideköltözik a Reviczky utca 7.-be; mint feleség M.-lyal lesz. Ezt ilyen nyíltan megtárgyaltuk a lány bőrére, akinek az egészről sejtelme sem volt. Hozzáteszem, hogy I.-t ebben a pillanatban elkezdtem még jobban kívánni és szeretni.

Másnap délben a könyvtárszoba falára szerelt régimódi, csavaros telefonkészüléken, amely az imént említett ajtó mellett állt, felhívtam a Külügyben a menyasszonyomat és M. kérésére és jelenlétében madárnyelven (virágnyelven) megkértem I.-t a barátom számára feleségül. Sőt még leplezettebb nyelven azt is előadtam neki, hogy mik a további tervek. I. eleinte nem értette a dolgot, aztán nem hitte, ugratástól tartott, bolondoknak gondolt bennünket (jogosan), úgyhogy átadtam a kagylót M.-nak, aki megismételte: „Igen, mindent úgy szeretnénk, ahogyan az imént L. elmondta.” Végül az aznapi találkát beszéltük meg a Centrálban.

Kicsit izgatottak voltunk, én és M., valószínűleg túljátszottuk magunk számára is a dologban az ésszerűséget. A rendes sarki asztaltól a kávéházban átültünk a legközelebbi oszlop tövébe, és ott M. még aznap saját szavaival a legkomolyabban feltárta I. előtt az egész hihetetlen helyzetet. Itt, a barátaink előtt, persze gondoskodni kellett magyarázatról, úgy döntöttünk tehát, hogy I. meg én sohasem voltunk csakugyan jóban, a szomszéd Est moziba meg a Víg Agglegény című kocsmába csak a valóság elfedezéséül jártunk, mert M.-nak kényelmetlen lett volna az idegenek túl korai és hosszadalmas kíváncsiskodása. Király György és Schöpflin Aladár persze kissé nagyot néztek, de udvariasan hallgattak. Aznap este eljegyzési „lakomát” tartottunk a szomszéd Víg Agglegényben, miután a tökéletesen elképedt I. elvben hozzájárult az egész dologhoz. Végül az Est moziba mentünk; a helyzet az eddigihez képest csak annyiban változott, hogy I. most nem az én kezemet fogta, hanem M.-ét. Utána villamoson hazament. Édesanyja sok rendetlenséget látott már a gyermekei részéről, de ezen az estén igazán és nem jogtalanul elhűlt, hallván lányától, hogy tegnap még egy éhenkórász fiatal költőnek volt a menyasszonya, mára viszont ilyen kalandos magasságba röpült. (…)

A házasság rövid napok – egy hét vagy tíz nap – alatt megtörtént.

  1. In Szabó Lőrinc: Emlékezések és publicisztikai írások. S. a. r. Kemény Aranka. Osiris Kiadó, 2003. (Részletek.)
Kategória: Archívum  |  Rovat: ÖV ALATT  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.