ASSZONÁNC

A feleségem egy beteg állat.
Gondoljátok meg, proletárok.

VARJÚHÁJ ¹

Minek élni, ha felhívsz egy nőt,
és az kisvártatva sivalkodni kezd neked,
mint egy disznó, hiszen ismered,
küllemre is az, és nehezen leplezett
vágya, hogy végre leölje őt valaki,
olyasvalaki, aki együtt visít a vérfürdőben
vele. Minek élni öldöklésre kényszerítve,
perisztaltikádat a négy égtájnak kitéve,
mivel az ötödiket maga rejti magába,
s csak az halad így végig benned,
amit álmodban, azaz halva ettél meg.
És az álomban egy kerti asztal mellett
ülve csend volt, csak a madarak csiviteltek.
s ott ült még a szemed sarkában egy varjú
is egy korhadt karón, hájasan és hallgatagon.

EMLÉKKONCERT

Lement a nap. Szemmel láthatólag
ereszkedett alá, alább, és legalább,
s most csibészek mászkálnak a napos
csibék közt a színpadra szórt homokparton,
emlékkoncertet adnak a rákban meghalt
Frank Zappa tiszteletére, aki állítólag
ezt a csirkenyársalást először vitte
színre a rock történetében. Most egy
lapátfogú nő markolja meg a drót
nélküli mikrofont, és guggol le
a sárgapihés, csivogó vérlucsokba –
honnan is ismerem őt? Istenem! nem ugrik be,
Istenem, mintha embereid ereszkednének
térdre a beteg mellkasomon, nem
leszek többé tanúja napkeltének,
délnek, uzsonna-, majd vacsoraidőnek,
ellenben egykorúvá válok, Uram,
veled, fivérévé kezdetnek s a végnek,
vétked beavatottjává, melyet csak érzek
egyelőre, ám fogalmam nincs róla, és
amint megnyílik alattam egy csatorna-
födeled, már gyónásodra zuhanok a mélybe,
ott térdepelsz klutyogva egy cellarács
mögött, és köpsz, kiteregetsz és kipakolsz.
Nem emlékszem részletekre. Figyelmem
a lapátfogú nőre fordul vissza, ő
az együttes frontembere, a front elvonul
fölöttünk reggelre, most hajnali fél négy,
július közepe, ölnöm kellene, ha férfi volnék.

EGY NEHÉZ KŐ ÉJSZAKÁJA

Ahogy gyalogoltunk a feleségemmeléjszaka a gesztenyesoron, a kő,
mely a templomtér és az úttest közt
hevert, moccant, és vonaglani kezdett,
nem torpantam meg, a természetnek,
gondoltam, akármi megengedett,
a feleségem azonban lemaradt
mögöttem, majd a fejemből is kiment,
mert a fejemet nem veszthettem el,
fülledt, nyári éjjel, egy-két régi,
sárga fényű lámpa az útszélen,
még nem takarékoskodtam én sem
a jelzőkkel. Attól se nagyon féltem,
hogy egyszercsak meg találhatok halni
szörnyen, mivel láttam kinyílni a kő
homályos csecsemőszemét félig,
kisvártatva pedig visszacsukódni
ismét, minek folytán a szemből csiga-
vonalú köldök formálódott, és pár
évtizeddel később viszontláttam
ezt a köldököt egy osztrák festő
atelier-jében, egy bűnügyi
fotógyűjteményben, amit a német
nyomozóhatóságtól kapott kölcsön.
Idővel, persze, megfeledkeztem
a kőről, s most visszavonultan élek
a feleségemmel, hátamban érzem,
ha úgy esik, a forró leheletét,
amint óva int, hogy közelebb lépjek
a szörnyhöz, s én nehéz szívvel ugyan,
de engedek neki. És hátranézek
rá a fojtó levegőben, mosolyog,
tágra nyílt szemmel, szembogara pedig
csaknem egészen betölti az íriszt.