Sztórik, tellerek

Színész is voltam egyszer 1

Bizony ám. A saját darabomban léptem fel. Az itt jelenlevők közül többen is emlékezhetnek az előadásra, az 1994/95-ös évadban ment a Budapesti Kamaraszínházban (azt azóta bezárták), Lepkék a kalapon volt a címe. A rendező, Csizmadia Tibor, akivel azelőtt is, azután is sokat dolgoztam együtt, Spangenberg Radiszló szerepét osztotta rám. Három vagy négy monológot mondtam el, és mindannyiszor egyedül voltam a színpadon, hacsak nem számítjuk a közönséget. Nem akartam, hogy kétszer legyen a nevem a színlapon, ezért az volt a kérésem, hogy a színlapon három csillag jelölje Spangenberg alakítóját. Így a nézők nagy része nem is tudta, hogy a szerzőt látja. Meg hát, különben is, mi az, hogy szerző?

Olyan érzés volt estéről estére fellépni, mintha egy szertartáson vennék részt. Mintha egy zártkörű klubnak volnék tagja, ahol a szertartás keretei közt zajlik a klubélet. Először is, átöltöztem egy régebbi korszakot idéző, elegáns ruhába, amely az enyém is volt, meg nem is. Utána kezelésbe vett a sminkes lány, Panninak hívták, és sárgásbarnára festette az arcomat. Ez hol világosabbra, hol sötétebbre sikerült, mikor hogy. Ráncosnak is kellett volna lennie, de csak sárgásbarna volt. Pannit követte Mónika, a fodrászlány, aki fehér porral, ahogy ő mondta, „beőszítette” a hajamat. Munka közben néha elszaladt telefonálni (akkor még nem volt mobiltelefon), és majdnem mindig sírva jött vissza. Azaz, néha tudott uralkodni magán, de többnyire nem.

Az előadások estéin fél hatkor indultam el hazulról. Metróval mentem a Deák térig, ahonnét egy macskaugrásra volt a színház. A metrón a szövegemet tanultam. Azt, amit én írtam. Elég jó memóriám van, kedvenc verseimet első olvasásra megjegyzem, és sokáig emlékszem rájuk. De a saját szövegeimet, Spangenberg Radiszló monológjait nagyon nehezen tudtam bevésni, és minden előadás után rögtön elfelejtettem, úgyhogy a következő alkalomra ismét meg kellett tanulnom. Ha pedig mást mondtam, mint amit írt a szerző, akkor szigorúan megdorgált az ügyelő, egy bizonyos Gyuri (akinek kedvenc írója volt Robert Musil, de valamilyen oknál fogva következetesen Müszilnek ejtette a klagenfurti író nevét).

Igazából nem is erről akarok beszélni, hanem a színészekről. Akkor jöttem rá: attól még, hogy bejártam különböző színházakba, és szerzőként végigcsináltam egy sor próbafolyamatot, nem jutottam lényegesen közelebb a színészekhez, mint a kívülállók, a nézők. A színházi munka során érdemes szeretni a színészeket. Igen ám, de előfordul, hogy a színészek nem hagyják szeretni magukat, vagy nincs mit szeretni rajtuk. Ezt a társulatot lehetett szeretni. Ahogy üldögéltem velük az öltözőben, és hallgattam viccelődésüket vagy keserű kifakadásaikat, észrevettem: mindegyiküknek, életkortól függetlenül, van egy kis hajótörött-jellege. Látszott rajtuk, hogy valamikor megtaposták őket. Vagy talán most is zajlik a taposás. Esetleg most éppen szünetel, de hamarosan folytatódik.

Gyuri bácsi, aki a papot játszotta, büszke volt rá, hogy öreg színész létére is jó a memóriája, nem zavarodik bele a szerepeibe. Újra meg újra elmesélte, milyen tünetekkel jár és milyen érzés a szívinfarktus. Nagy átéléssel el is játszotta.

Viki, aki Olga szerepét kapta, nemrég gyógyult fel a bordatöréséből és egyéb, nyolc napon túl gyógyuló problémáiból. Egy nős férfival volt viszonya, és egy hajnalban, amikor a barátja épp nem volt nála, bekopogtattak hozzá. Ajtót nyitott, és belépett a szobába a feleség. A következő pillanatban a földszinti lakás nyitott ablakán bemászott a feleség ikertestvére, vagyis még egyszer ugyanaz a nő. És mintha ez még nem volna elég, színre lépett a férfi húga is. A három fúria okozta traumából Viki még nem egészen épült fel.

Györgyi, aki a színpadon Viktor betegeskedő felesége volt, minden alkalommal szóba hozta, hogy ő már sohasem játszhatja el Lady Macbeth szerepét, mert túljutott azon az életkoron, amikor erre alkalmas lett volna. Azt is mindig elmondta, hogy akkor rontotta el az életét, amikor Szolnokról a Vígszínházba szerződött, ahol tizenöt évig nem kapott szerepet. Egyszer említettem neki, hogy tizenhárom éves koromban láttam őt A vőlegény nyolckor érkezik című filmben. Ennek nem örült, ellenkezőleg. Haragudott, amiért az 1970-es évek elején fiatal, szép és tehetséges volt, és amiért egy pocsék filmben kellett fiatalnak, szépnek és tehetségesnek lennie.

Egy idő után már-már elfelejtették, hogy én vagyok a szerző. Amolyan kallódó segédszínésznek láttak, akinek nincs színházi karrierje, és nem is lesz. Egyszer, amikor az egyik monológ után lüszterkabátban, ősz hajjal, sárgásbarna arccal fölmentem a lépcsőn az öltözőbe, éppen a lelki sérüléseikről beszélgettek.

Egyikük azt mesélte, hányszor vitték be a pszichiátriára, és mely intézményekben kapott elektrosokkot.

A másik a szorongás ellen szedett gyógyszereiről beszélt.

A harmadik elmondta, hogy időnként napokig nem tud fölkelni az ágyból, annyira depressziós.

A negyedik azt próbálta elmagyarázni, miért nem dadog a színpadon, amikor a betanult szerepet mondja, holott máskülönben a legrövidebb mondatot is percekig tartó kínlódással préseli ki magából.

Az ötödik a drogos élményeiről beszélt, például azt látta saját két szemével, hogy óriásdenevérek másznak elő a virágcserépből, és az arcába repülnek.

Egyszerre csak felém fordultak, és megkérdezték: „No és neked mi bajod van?”

Mit felelhettem volna nekik? Ha azt mondom, hogy semmi bajom, az kegyetlenség lett volna. Ha ezt még bővebben ki is fejtem, mondván: egészséges, boldog és kiegyensúlyozott vagyok, mindenem megvan – az meg éppenséggel szemétség lett volna. Továbbá nem is lett volna igaz.

Azt feleltem tehát, elvtelenül és tapintatosan, hogy író vagyok, íróként pedig depresszióimat, szorongásaimat munkaeszköznek tekintem. Hozzátettem: igazából csak akkor tudok írni, ha lehangolt vagyok vagy rettegek valamitől. Alig várom, hogy legalábbis rossz közérzetem legyen, mert amíg nem vagyok padlón, addig nem megy a munka. Most azért nézek ki viszonylag jól, mert a színházi fellépések miatt nem utazhatom el, hogy írhassak.

Mire ők elnéző mosollyal mondták: „Ja, persze. Hiszen te vagy a szerző.”

De aztán a következő pillanatban ismét elfelejtették, hogy én vagyok a szerző. A következő monológ után, amikor fölmentem az öltözőbe, Györgyi, aki megkeseredett asszony volt, és gyakoriak voltak epés megjegyzései, éppen föltette a döntő kérdést: „Ki a fos írta ezt a szart?”

Kiss Noémi

Házasságom története

Mikor tegnap este lefektettük a gyerekeket, és mi is végre bebújtunk a paplan alá, megkérdeztem a férjemet, szerinte mit mondjak, mi a jó sztori az utóbbi évekből? A 2000 folyóirat egy történetet szeretne tőlem, de semmi ötletem nincs. Beszélj a házasságról, fordult háttal nekem és azonnal elaludt. Hallottam, ahogy szuszog, és egészen másról álmodozik. Talán épp egy levéltári fiókban kutat álmában, mert a sztálinizmus érdekli. Másnap reggel, mielőtt indultunk az óvodába, újra megkérdeztem, segítsen már nekem, mit mondjak, mi volt érdekes az utóbbi huszonöt évben? Hol? Hová is mész te? Kérdezte értetetlenül. Tudod, ma lesz a 2000 folyóirat születésnapja. A 2000, ó, és ott lesz Margócsy István, és Bojtár Endre? A férjem is a folyóiratban publikált először. Na, akkor elmondhatod, hogyan ismerkedtünk meg.

A házasság manapság nem divat, de ennek ellenére gyerekeket és házasságokat követel az állam. Se elég gyerek nem születik, és még a válások is csak szaporodnak, meg mindenért a fránya szingli a hibás. Mi mindent teljesítünk, nem vitás, csak hát ez nem olyan egyszerű. A gyerekeinket is megkereszteltettük, de mivel a körzeti plébános nem akarta, hiszen sosem megyünk vasárnapi misére, kivéve a feltámadást, elég nehezen jött össze. A férjem mérgesen jött haza a zuglói parókiáról, ahol amúgy is komoly propagandamunka folyik, pártos hely. Húzzunk el máshová. Ott kaptak keresztelőt végül a gyerekek, a Balaton partján, egy kis kápolnában, ahol én, 1974-ben, a Kádár-kor sötét közepén.

Körülbelül 10 évvel ezelőtt volt egy konferencia, A laikus olvasók címmel fent a várban. Szabó Magdát, Polcz Alaine-t, Galgóczi Erzsébetet javasoltam kanonizálásra, nem tudom, ma mi van velük, hol tartanak. Este végre kocsmába indultunk, egyik hely a másik után, aztán a Lánchíd lábánál kötöttünk ki, átmentünk az alagúton, ott volt régen az „Utca legjobb kocsmája”. Ma puccos hely, akkor még autentikus volt, piros-fehér-zöld zászlókkal, nagymagyarország térképpel. Egy fiatalember ült előttem, hallgatta fejtegetésemet a női irodalomról, aztán elaludt, én meg beszéltem tovább. ő lett a férjem. Az alvó ember. Azóta két gyerekünk is van, petricsészében fogantak.

Dévai Lilla

Varrógép nincs

Sztori van. A bolhapiacok már csak ilyenek.

Biztos az a baj, hogy én az ecserire is csak árulni jártam, mindig mindent a visszájáról, tehát varrógép van, sztori nincs. Nekem legalábbis, így huszonöt körül: nincs. Az igazi, a nagy sztorik már rég megtörténtek, mire én megszülettem. Legalábbis így, huszonöt körül hajlamos ezt érezni az ember. Amiről meg esetleg mégsem, ami sztori igazán és tényleg, arról inkább még mindig csak úgy elgatunk, getünk. Ez, mondjuk, jellemző. Csak súlya ne legyen.

Súlya nincs, csak elkezdődik. Aztán folytatódik azzal, hogy az Adyban lakunk. Többes szám, király. Rendszerezem valaki könyvespolcát. Ezt úgy hívják, szerelem. De hagyjuk a szorosábécét. Takarítok, olvasok. Ez a beköltözés. Takarítok, takarítok. Ezek a hétköznapok. Ez, mondjuk, jellemző, bölcsészkar, ennyit mondok. Éjjelenként a vaspondrókat nézzük a plafonon. Időbe telik, míg beazonosítjuk. Ezt úgy hívják, együttélés. Többes szám, nemkirály. De vannak alternatívák. Miután kilőttük, hogy kettőazegyben, lakást dekorálandó paintballal vadásszunk rájuk, inkább keresünk másik lakást.

Mire megtaláljuk, ahol kupolának púposodik a plafon és elsőlátásra szerelem, Bródy utca, másfélszoba, már vakon emelem le a könyvet is a polcról, amit keresek, Emlékiratok könyve. Ott a vége ennek is, még mielőtt hazaérnénk benne. Vége vagy eleje, a könyvet azért magammal viszem. A Petőfi Sándor utcába költözöm. Egyes szám. Minősíthetetlen.

Pár nappal később újra ugyanaz a ház, Bródy utca, a plafon megint kupola, csak épp egy emelettel feljebb. Ezt úgy hívják, véletlen. Ha nem is hiszek benne, súlya azért van. Elsőlátásra.

Göndör, fekete, Szabadkáról jött, és azt mondja, elvisz egyszer a Varázsló kertjébe. Van egy csellója. Van egy élettársa. Évek óta játszik rajta. Szabadka, mi? Nomen est omen. Ezt úgy hívják, szopás. S ezek után se a földszinten, se az emeleten nem lesz már otthonom a Bródyban, az hótziher. Hiába, hogy szerelem. Fülbemászók nem kellenek.

Marad tehát albérletnek a Petőfi, meg a szabadság-szerelem. Nevezzük viszonynak. Koszlott légudvar, zuhanni látszó galambok az ablakból. Szemközt színház, a szomszédban meg szól a Fuga. Én meg még mindig csak olvasok, írok, takarítok, olvasok, takarítok. Takarítok, takarítok. Írom egy hotel szobáit, húzom az ágyat, szobalány vagyok egy hostelben. Ez a teremtő fantázia. Munkahely-teremtő.

Súlya nincs, csak épp hazaérek, belépek a szobámba, finom spicc, éjjel négy. Koszlott galambok, zuhanni látszó légudvar. Függöny az ajtón, füstfogó. Kék bársony. Mászik rajta valami fekete, megáll. Amikor az értelem alszik, ugye, időbe telik beazonosítani. De jönnek a szörnyek. Ez csótány. Artikulálatlan sikítás. Ez én vagyok. Az ablakig ugrok, ott meg ugye… Arcomon a rettenet. Most aztán se ki, se be. Egy rossz mozdulat, és menten végem. Látom magam előtt, ahogy a csótány villámgyorsan eliszkol egy hirtelen megnyíló padlórésnek álcázott időkapun át, hogy aztán az est egy pontján, tökéletes időzítéssel egy triplaszaltóval rám vesse magát. Az ajtónyílás túl szűk bármihez. Ráadásul a függönyön terpeszt, hogy még azt sem látni, meddig tart pontosan az ajtó lapja, és hogy hol lesz ennek a vége. Ezt úgy hívják, ketrecharc. Csak áll és néz. Nagyon. Pszichológiai hadviselés, értem én. Sikongok. Nagyon. Elnyeli a függöny, hangfogó. Éjjel négy. Az ember ilyenkor nem hívogatja a szeretőjét, akinek ráadásul hangszere. Elhúzná a nótámat. Maradnak a régiszerelmek. Kicsöng. Te meg akarod ölni???? Inkább adj neki fasírtot, és nevezd el, jó kis háziállat. Fasírt, mi? Ezt úgy hívják, elégvolt. Lerakom. Újratervezés. Maradnak a barátok. Drágán mérik, Erasmus, ennyit mondok. Berlin, Párizs, Róma. De hagyjuk a szorosábécét. Róma vakáción. Párizs, Álmodozók, azt mondja, vegyem a legközelebbi könyvet, és csapjam… fel. Persze, madarat tolláról, mindent a visszájáról. Jósold meg a kimenetelét. Ezt úgy hívják, ráolvasás. Lerakom, felcsapom. Boszorkányok márpedig vannak, mantrázgatok-getek.

Lehet benne valami. Emlékiratok. Ez végülis biztató. De menjünk biztosra. Berlincalling. Egyszuszra hadarom, sírva-sikítva, vérbeli tragika, hogy ott a függönyön lebeg, nem találom el, mitcsináljak, ésatöbb. Férfiember, sikít velem. Ha lennének még falak köztünk, most omlanának. Ezt úgy hívják, barátság. Képes, és még tetézi. Van-e nálatok alkohol. Áh, itt csak könnyűvérű nők, meg térerő. Különben ezeknek az atomtámadás is totál egál. Rád gondolok, egy-két deci tömény mindenre ír. Nincskijárat, nemérted? Legközelebbre tárazd be. De, most légy férfi, és ölj. Nem fogom eltalálni, kékbársony, lebeg, satöbb. De. Biztos? Biztos, csináljuk együtt, figyelj, számolok. Egy, két, … (néma váá, ideg) há, és… Vááááá! Telefon koppan, könyv csattan. Méla kuss. Lili, mi van veled, élsz? Ja. Győztem, győztem! Egy életrevaló nő vagyok! Ventilálok. Ezt úgy hívják, mámor. Köszönöm, lerakom. Közben kivilágos-kivirradt. Miközben fellövöm a győzelmi pizsamát, hálát adok azokért a szép, hosszú mondatokért, és hogy ez nem a Párhuzamos történetek, így a volumenizált papír még nem jött divatba. Ez az irodalom súlya. Fasza.

Két hete költöztem a Mikszáthra. Kész bolhacirkusz.

JEGYZETEK

1. A „sztórik” elhangzottak lapunk harmadik születésnapi estjén, a Sztóritelling Fesztiválon, október 10-én, a BMC-ben.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.