A krími kán saját kérésére…

Hogyan csatolta magához a Krímet Oroszország a 18. században?

1663-ban Jurij Krizsanics görögkatolikus pap tobolszki száműzetésében írt monumentális Politika című művében részletekbe menően taglalta, miért elkerülhetetlen és igazságos a Krím katonai elfoglalása Oroszország számára. Ugyancsak kidolgozta a hadművelet részletes tervét. Ám a Krím tényleges meghódítására csak több mint egy évszázaddal ezek után került sor, az utolsó krími kán pedig csak 1783-ban mondott le trónjáról II. Katalin javára.

Az, hogy Jurij Krizsanyics valójában miért szegődött orosz szolgálatba, és mi célból érkezett meg 1659-ben Moszkvába, alighanem örök rejtély marad. Lehetséges, hogy Alekszej Mihajlovics cár legfőbb tanácsadójának szerepére pályázott. Végtére széleskörű ismeretei a teológia, a politika és más tudományok területén valóban felbecsülhetetlen értéket képezhettek az uralkodó számára. Moszkvában azonban megsejthették, hogy Krizsanics mégsem annyira a tudás világosságát jött Oroszországba terjeszteni, hanem sokkal inkább a görögkatolicizmus eszméjét, hogy a pravoszláv hitű keresztények, megőrizve saját rítusukat, unióra lépjenek a katolikus egyházzal, és ily módon elfogadják maguk fölött a római pápa főségét. Így hát a cári udvarban jónak látták Krizsanicsot mielőbb száműzni a fővárosból. Ettől kezdve már csak írásban adhatott tanácsokat a cárnak, amit nem is mulasztott el megtenni. Vaskos művében, amelynek a Politika címet adta, számos tanáccsal látta el az orosz uralkodót, ezek között szerepeltek azok is, amelyekben kifejtette, hogy mely birodalommal határos területeket volna kívánatos elfoglalni.1

„Az uralkodók melletti udvari tanácsadó testületekben – írja Krizsanics – soha nincs hiány olyan tanácsadókban, akik az állam területét mindenáron ki akarják tágítani és mihelyt alkalom adódik rá, bármit készek hozzácsatolni. Csakhogy az állam területének növelését illetően igencsak helye van az alapos megfontolásnak, mivelhogy nem egy esetben az állam számára egyáltalán nem haszonnal kecsegtető, hanem éppenséggel káros határainak kijjebb tolása.”

A politika bölcselője úgy vélte, először is azt kell eldönteni, igazságos-e az a háború, amelyet Oroszföld a jövőben valamelyik vele határos ország ellen indítani akar. „Tehát mindenekelőtt alaposan meg kell fontolni, van-e jogos indok a háborúindításra. Keresztények számára például mindig jogos oka van a mohamedánok ellen indítandó háborúnak, mivel azok keresztény államokat hódítottak meg, lerombolták szent templomaikat és törölték Krisztus nevét, márpedig a keresztények mindenkor jogosan szállnak hadba Istenük és uralkodóik Urának, Krisztusnak az ellenségeivel. Ennél is jogosabb a háború azok ellen a mohamedánok ellen, akik országunk népeinek okoztak sérelmeket, kiváltképpen a krími mohamedánok ellen, akik már évszázadok óta sanyargatják az itteni államot.” Krizsanics szerint azért is a Krím elfoglalására kell Oroszországnak törekednie, mert más földek meghódítása vagy nélkülözi a jogos indokot, vagy túlságosan kockázatos vállalkozás volna. „Jelen álladalom határait éppenséggel déli, nem pedig északi vagy keleti irányban kell kitolni, mégpedig azért, mert 1) az északi, nyugati és keleti népek, vagyis a lengyelek, németek, svédek, daurok és kínaiak ellen ez idő szerint nincs jogos indok háború indításához, ily módon, ha ellenük indítunk háborút, azzal vétkezünk; ezzel szemben a déli népek – a krímiek, nogajok és az összes tatár ellen indított háborúnak mindig jogos indoka van, mivel ezek a népek állandóan sérelmeket követnek el velünk szemben. 2) A németek, a lengyelek, a litvánok jól megerősített városaik erődítményeivel fogadnának minket, lakosságuk harcias, jól ellátva lőfegyverekkel és mindenféle védelmi fegyverzettel; a krímieknek ezzel szemben csak gyönge erődítményeik vannak, lőfegyvereik és védelmi fegyverzetük száma csekély, vagy egyáltalán nincs is. A krímiekkel csak a szemtől-szemben sík terepen vívott csata jelent veszélyt, e téren veszélyesebbek bármely más seregnél, ezért a nyílt összeütközést velük minden módon kerülni kell. 3) Az északi országok dermesztően hidegek, mocsarasok, földjük kevéssé termékeny, sok szükséges dolognak híján vannak; ilyen országok meghódításából kevés haszon származik; a tetejében némelyikük olyan messze van, hogy a megtartásukra fordított költségek nagyobbak lennének, mint a belőlük származó haszon. A Krím és a nogaji tatár területek viszont bővelkednek Isten minden adományában. 4) Az északi népek rosszul viselik, ha az oroszok uralma alá kerülnek, az ottani országok birtoklása ezért fölöttébb bizonytalan, mindig készek elárulni minket; ezenkívül senki segítségére nem számíthatunk ezeknek az országoknak a megszerzésében. A Krímben ezzel szemben nagy számban élnek keresztények, megszerzésében pedig bizton számíthatunk a doni és Dnyeper menti kozákok, lengyelek, esetleg még más népek segítségére is, akik a krímiektől korábban sérelmeket szenvedtek. Oroszország nem egyszer indított már háborút a lengyelek és a litvánok ellen, de egyik sem úgy ért véget, hogy gyarapította volna államunk hatalmát és dicsőségét, aminek okából ki kell mondanunk: nem Isten akarata szerint való, hogy magunk alá rendeljük őket. A tatárokkal szemben ellenben az Úristen sikerrel jutalmazott minket Kazány, Asztrahány és Szibéria megvételével; ezért remélhetjük, hogy ha kitartóan imádkozunk az Úristenhez, meg fogja adni nekünk a tatárok fölötti teljes győzelmet, és kiűzhetjük a Krímből a világ összes idesereglett rablóját és nyomorgatóját. Ha kívánjuk, elérhetjük, hogy egyetlen északi nép felől se érjen támadás minket és semmilyen rossztól ne kelljen tartanunk tőlük – sem a lengyelek támadó háborújától, sem a svédek betörésétől; ha mi nem ingereljük őket, örökös békében élhetünk velük, ők pedig a maguk részéről azzal fizetnek majd ezért a jótéteményért, hogy hátvédül és védőfalul szolgálnak államunk számára.”

Krizsanics rámutatott a Krím meghódításának legnagyobb előnyére – éghajlatára és természeti kincseire, melyek mind az orosz harcosok, mind cárjuk számára pompás életfeltételeket kínáltak: „A rómaiak birtokokat adományoztak katonáiknak a meghódított földeken és polgáraiknak sem tiltották meg, hogy új településeket hozzanak létre az ilyen területeken. Maga Konstantin egész udvarával új városban telepedett le, amely gazdagságát és kellemetességeit tekintve még Rómánál is alkalmasabb fővárosnak bizonyult. Felséges Uralkodónk! Érdemes fontolóra venni, hogy a perekopi állam sokkal kellemesebb lakhelyül szolgálhatna kegyességed számára, mint más oroszországi régiók, éspedig a következő okok miatt: 1) a tengermenti városok és kikötők közelsége folytán; 2) az ottani tengerbe orosz folyók ömlenek, melyek partjain orosz nép lakik; 3) a bor, az olívaolaj, a selyemáru és más drága portékák a legközelebbi helyekről érkeznek ide, közvetlenül onnan, ahol előállítják őket, miközben a németek ugyanezeket az árukat a fél világot megkerülve szállítják most Arhangelszkbe; 4) a Krím bőviben van Isten sokféle adományának és szépségének is: nem beszélve itt a gabonáról, a borról, az olajról, a mézről és a különféle gyümölcsökről, melyekből bőven szállítanak Konstantinápolyba is, hadd emlékeztessek inkább az errefelé tenyészetett harci ménekre, amelyekből Oroszföld olyan nagy hiányt szenved; biztosan nem tudom, de nem tartom kizártnak, hogy ezüstben és rézben is gazdag e hely. Valaha itt volt Mitridathész fővárosa, aki huszonkét nép fölött uralkodott és az összes helyi népek nyelvét beszélte, már ha hinni lehet annak, amit írnak róla. De az igazság ez: szavakkal sem elmondani, sem lefesteni nem lehet, mennyivel boldogabb az élet ebben a perekopi régióban, mint Oroszföld más részein, és mennyivel kellemesebb lakhelye lehetne itt az orosz uralkodónak. Így hát, ha Isten rendelése szerint egyszer majd az orosz nép fennhatósága alá kerül, Neked vagy valamelyik örökösödnek érdemes volna alaposan fontolóra venni átköltözésteket erre a helyre, és új főváros alapítását itt; avagy ha az államban az uralkodás több testvér között oszlana meg, egyikük szálláshelye ezen a helyen lehetne.”

Krizsanicsnak kész elképzelése volt a krími háborúról és minden ezzel kapcsolatos kérdésre kész felelete: „Két számottevő akadály merülhet fel előttünk szándékunk [vagyis a krími hadjárat – a ford.] megvalósításában. Az első természetesen az, hogy a krímiek felettébb harcias, megtörhetetlen népség, amely a csatatéren mindig felülkerekedik; ugyanakkor a dolog egyéb oldalait sem szabad szem elől téveszteni. A perekopiak, megítélésem szerint, csak akkor legyőzhetetlenek, ha távol vannak hazájuk földjétől; saját földjükön már nem olyan erősek és legyőzhetőek. Nem rendelkeznek nagyszámú várossal és erődítménnyel, amivel meg rendelkeznek, katonailag egyáltalán nincs megerősítve; sem ahhoz nem értenek, hogyan kell védeni egy várost, sem ahhoz, hogyan kell bevenni másokét. Oktalanság volna megvárni, amíg a tatárok megint egyszer ránk törnek; nekünk kell őket megkeresnünk saját földjükön, hogy településeiket leromboljuk, asszonyaikat és gyermekeiket pedig fogságba ejtsük, így akadályozván meg a tatárokat abban, hogy sokasodjanak.”

Krizsanics nem feledkezett meg még egy fontos mozzanatról, amely a Krím meghódításakor később döntőnek bizonyult: „Van egy másik fontos akadály is, nevezetesen az a körülmény, hogy a perekopi tatárok Törökország védnökségét élvezik, ezért fel kell készülnünk rá, hogy ha a krímiekre rátörünk, segítségükre fognak sietni a törökök.”

Még egy évszázaddal később is, amikor pedig a Krím katonailag már jelentősen meggyengült, Oroszország viszont a katonai nagyhatalmak egyike lett Európában, Törökország védnöksége komoly akadályát jelentette a Krím Oroszországhoz csatolására szőtt tervek megvalósításának. A Krím és Törökország erejét felőrlő háborúk egész sorozata kellett ahhoz, hogy a krími kánság meghódítása napirendre kerülhessen.

Az orosz történész F. F. Laskov 1886-ban azt írta, hogy „Burhard Minyih és Pjotr Lasszi hadjáratai olyan csapásokat mértek a krími kánságra, amelyek után a Krím már csak a vele egyhitű Törökország erőfeszítéseinek köszönhetően tért magához, de akkor is csak arra a rövid időre, míg a következő csapás rá nem zúdult. Az 1768-1774-es török háború, közjátékként pedig Dolgorukov 1771-es krími hadjárata újabb csapást jelentettek, amely után a Krím már nem volt képes többé talpra állni.”

Egyik katonai győzelmet a másik után aratva, Oroszország 1774-től kitartóan követelni kezdte a Krím Törökországtól való függetlenségének garantálását. „A kücsük-kajnardzsi béke értelmében – írja Ny. F. Dubrovin akadémikus – Oroszország megszerezte a Dnyeper és a Bug folyása közti területet, a kinburni félszigetet és Azovot. Ugyanennek a békeszerződésnek egyik cikkelye deklarálta a Krímben és a Kubányban élő tatárok szabadságát és függetlenségét. Ez a cikkely annyira elfogadhatatlan volt Törökország számára, hogy bár a török seregek egyfolytában kudarcokat és vereségeket szenvedtek a harctéren, a béketárgyalásokat újra meg újra megszakították, hogy végül is visszatérjenek hozzá. A török porta nagyon is átlátott Oroszország szándékain és tisztában volt vele, hogy a tatárok függetlensége Törökország védnöksége nélkül képtelenség. Közben az imént felsorolt erődítményeknek és tengermenti területeknek az Orosz Birodalomhoz csatolása Törökországot távolabbra tolta a tatárok földjétől, míg Oroszország számára lehetővé tette a tatár ügyekbe való beleszólást: hozzá hű helyi emberekből pártot szervezett és így most már szilárdan megvetette lábát a Krímben és a Kubányban is. A körülmények nyomása alatt a Porta kénytelen volt meghajolni és súlyos engedményekre kényszerült, jóllehet igyekezett a békeszerződés ratifikálását elhúzni, nem vonta vissza csapatait Tamányból, intrikákat szőtt a Krímben és a Kubányban.”

Ezt követte a Krím meghódításának második etapja: a függetlenné vált kánságban egy Oroszországtól függő kán hatalomra juttatása: „A korábbi tatár kánok hozzánk hű utódainak egyikét, Sagin-Girejt Kubányba küldték – írja az orosz történész – és Oroszország hathatós közreműködésével megválasztották az ott nomadizáló nogaj törzsek kánjává. Ezután az orosz csapatok védőkíséretében Sagin Girejt Tamányból eljuttatták a Krímbe, ahol is az oroszokhoz hű párt minden tatárok kánjának kiáltotta ki őt. Mikor a Porta tiltakozni kezdett Oroszország tatár belügyekbe történt beavatkozása és a Krímnek orosz csapatok általi megszállása ellen, a pétervári kormányzat azt válaszolta, hogy erre a nép által megválasztott kán kifejezett óhajára és felkérésére került sor, és hogy a tatároknak jogukban áll olyan vezetőt választani, amilyet akarnak, az orosz csapatok pedig a kán – egy független uralkodó – kérésére léptek a Krím földjére, a Portának tehát nincs joga számon kérni ezt a tatárok kánján.”

Dubrovin akadémikus megjegyzi, hogy Sagin-Girej uralkodása mindazonáltal az orosz hatóságoknak sok gondot okozott. 1782-ben például felkelés tört ki ellene: „Sagin-Girej kezébe vette az ország irányítását, de üldözni kezdte a vele szembenálló pártot és megpróbált saját reguláris hadsereget toborozni, amivel kiváltotta a nép elégedetlenségét. A Krímben zendülés tört ki a kán és ott állomásozó szövetségesei, az orosz csapatok ellen. Ezt kihasználva a Porta megpróbált beavatkozni a tatár ügyekbe, úgyhogy csapataink kénytelennek voltak a zendülést lecsillapítani, a tatárokat pedig lefegyverezni.”

A kán ráadásul azt a tévképzetet táplálta, hogy hatalma valóságos és hosszú időre szól, úgyhogy mindenféle reformokba kezdett, amelyek beleütköztek Oroszország érdekeibe: „Oroszország – írja Dubrovin – ettől kezdve még erősebb függésben tartotta Sagin-Girejt. Akkoriban a Krímben sok keresztény élt, akiknek portékái a kán bevételeinek tetemes részét tették ki. A Krím egész hegyvidéki részén a keresztények kezében voltak az iparos mesterségek, a kertészkedés és a földművelés, úgyhogy áttelepítésükkel a helyi kultúrát nagy veszteség érte és a kán bevételei megcsappantak. Ugyanis a keresztényeket fenyegető veszélyre hivatkozva – márpedig a tatárok minden forrongás idején csakugyan rájuk támadtak – az orosz kormányzatnak sikerült a Krímből Oroszországba telepítenie mintegy 30 ezer örményt és görögöt. Eleinte a kánnak minden ebből származó veszteségét megtérítette az orosz kormány, a befolyásos személyeket ajándékokkal halmozták el, és így a nyugalom újra helyreállt a Krímben.”

1783-ban Péterváron úgy döntöttek, hogy a Krím függetlenségének játékát abba lehet hagyni és ekkor Sagin-Girej II. Katalin javára lemondott trónjáról, az uralkodónő pedig megüzente az európai uralkodóknak, hogy a Krím mostantól Oroszország részét képezi. Az ex-kánt Voronyezsben szállásolták el, évi 200 ezer rubeles – igencsak tisztességesnek számító – javadalmazásban részesítve őt. De akár azt történt, hogy illetménye nem érkezett meg hozzá időben, akár az, hogy Katalin kegyence, a kincstári kifizetéssel megbízott Patyomkin herceg vágta zsebre nagyobb részét, Sagin-Girej komoly pénzügyi gondokkal küzdött. Panaszával megpróbált Pétervárhoz fordulni, de Patyomkin ügyesen leszerelte a támadást, mondván, hogy a kán csak intrikál ellene, miközben titokban egykori alattvalóival folytat levelezést. Végül is 1787-ben kegyesen megengedték neki, hogy elhagyja Oroszországot és Törökországba távozhasson, ahol nem sokkal később kivégezték. Krizsanics tervezetére a Krím tényleges meghódításakor már nem emlékezett senki.

FORDÍTOTTA SZILÁGYI ÁKOS

JEGYZETEK

1. Az összeállítást Jevgenyij Zsirnov készítette a Kommerszant című hetilap számára. In http://www.kommersant.Ru/doc/ 2422998

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.