CHARLOTTE CORDAY-HOZ

Amerre lát a szem, őszintén vagy tetetve
Siránkozik, zokog tengernyi könnyet ejtve,
S Marat-ját temeti a perverz, gyatra nép,
S mint gőgös papja e torz bálványfigurának,
Ki csúf hüllője volt a Parnasszus sarának,
Sírjához hányja most rút búcsúénekét.

Az igazság nem szól. Jeges szájába fagyva
Nyelvét a félelem kötele fogva tartja,
A hősi tett előtt nincs hódoló szava.
Ily édes élni hát? Vajh ennyit ér az élet?
Hogy a rab gondolat reszket, a szívbe mélyed,
Rejtőzik, mert nyakán szégyenletes iga?

Nem, én nem szótlanul akarlak ünnepelni:
Haláloddal hazád remélted feltüzelni,
Bűnt büntetni: ezért élted a napjaid.
Nagy és dicső leány, azért emeltél tőrt te,
Hogy az isteneket megszégyenítsd: e szörnyre
Hogy adhatták vajon ember vonásait?

Az ében kígyó, rút üregéből kimászva,
Látta, szörny-napjai méreg-itatta vászna
Mint hullik szét erős, gyors csapásod alatt!
Tigris-belek, fogak közül te követelted
Vissza az emberi vért, amitől eltelt,
És a szétszaggatott emberi tagokat.

Látta haló szeme örömöd s diadalmad.
Erős kezed, s ahogy prédádat nézve hallgatsz,
Akárha szólanál: „Gyilkos zsarnok, eredj,
A többi cinkosod epedve vár ma téged,
Vérben fürödni volt legfőbb gyönyörűséged,
A tiédben fürödj, s ismerd meg istened!”

Dicső lány, Hellasz ím csodálja hősiséged,
S Parosz márványiból fogja faragni képed,
A nagy Harmódiosz és barátja nyomán,
Sírod felett a kar Nemesziszt zengi majdan,
A késő istennőt megszentelt áhítatban,
Ki az alvó gonoszt megöli trónusán.

Ám fejedet hazád rábízta a bakóra.
A leszúrt szörnyre vár a gyászünnepi óra
Azok közt, kik az ő sorsát érdemlenék.
A brigantik midőn halállal fenyegettek,
Azt hitték, sápadó arcod döbbenve reszket,
S mit láttak ajkadon? Csak nemes megvetést.

Sápadtak volna ők, s a baljós képű bírák,
Szörnyű szenátusunk s a miniszterek inkább,
Midőn vádlott gyanánt álltál bátran s magad,
Kedves, szelíd szavad és nagylelkű beszéded
Megértette velük, hogy bármily nagy a vétek,
Ki érte életét adja, hatalmasabb.

Soká nyájas, szelíd külső volt álca rajtad,
Lelked mély rejtekén indulatod takartad,
Titkoltad a galád gazember végzetét.
Így gyűlt, gyűlt a vihar, nekifeszült titokban,
Fenn kék volt még az ég, de készült a magosban,
Tengert kavarni fel s hegycsúcsot zúzni szét.

Tündöklő ifjú nő, míg vérpadhoz cipeltek,
Úgy tetszett, nászkocsin ragad magával lelked,
Békés volt arcod és szelíd tekinteted.
Vérpadról megvetőn nézted a csőcseléket,
A hitvány, aljas és háborgó durva népet,
Mely hitte, hogy szabad, s úr önmaga felett.

Csak az erény szabad. Dísze históriánknak,
Szégyenünk az a fény, amely belőled áradt:
Hogy megmentsed becsünk, te voltál férfi csak!
Mi heréltek csupán, bús birkák gyatra nyája,
Többre nem képesek, csak asszonyos sirámra,
Mert erőtlen kezünk nem bírta a vasat.

Egy gazzal kevesebb, ki a sarat tiporja.
Az Erény ünnepel: hallgass, hősnő, e szóra:
Férfi-magasztalás, fenséges érdemed.
Ó Erény, ó, a tőr, végső remény a földön
A te szent fegyvered, midőn a menny dörög fönn,
Úr a bűn, s téged a törvény kezére vet.

FORDÍTOTTA TÓTFALUSI ISTVÁN

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.