IMÁGÓK

A Bat’a-ház

A Nagyjászol mély völgy az országhatár
túloldalán. A hegyoldalba vájt kőúton ál
lok, s a nagyhatalmak ege összeér fölöt
tem. Az út egyben országhatár is, kétszer
meghúzva, a Második Háború csak a mi
nap ért véget, nem is tudni pontosan, hol
a határ: az út egy szakasza közös. Ahol
a kígyózó úttest tapogatózó nyelve két ág
ra hasad, nemrég még kocka alakú épület
állt: a vámház, a csehek építették a har
mincas években, következésképpen olyan
volt, mint egy Bat’a-cipőbolt. 1938 után, a
mikor is a Bat’a-boltokból Cikta-boltok let
tek, az elárvult vámházunkra valaki nagy
betűkkel ráírta: Prága. Ezután mi, gyere
kek „Prágába” jártunk bújócskázni, s alkal
manként dolgunkat végezni. A Nagyjászol
völgyben futkározva elképzeltem azokat a
roppant állatokat, amelyek ilyen óriás já
szolból esznek. Aztán viszajöttek a csehek,
újra meghúzták a határt, de a „Bat’acipő-
boltba“ már nem költöztek vissza. Mi, a
a játszó gyerekek meg közben felcsepered
tünk, s a Nagyjászol elárvult. Ha Prágáról

hallok, előbb jut eszembe az egykori
kockalakú Bat’a-vámház,

mint Prága száz
tornya.

Luzern és lucerna

A völgy aljában egy pap lucernát kaszál,
reverendában, karingben. Amikor meglát
az útparton üldögélni (térdemen Carl Spit
teler Imago c. regénye), integet a kaszájá
val, mintha a huszonhat éves koráig szin
tén reverendát hordó Carl Spitteler integet
ne. Összetéveszt valakivel. Az imágó tuda
tos tévesztés: az eszményi nőt azért „té
vesztjük” össze a valósággal, hogy azt is
lássuk benne (a valóságos nő álságosságá
ban, mondja Spitteler), amit egyébként az
intimitás közelsége eltakar. A tudatlan té
vesztés ellentmondásosabb imágó. Néz
zük például az én lehetőségeimet: környe
zetem hitelt ad meséimnek, álnok hason
lataimnak, s másvalakinek néznek, mint
aki vagyok. Merengek az elfeledett Spitte
leren, a Luzern-i írón s a lucernát kaszáló
papon. Ez utóbbinak kaszája mozgásából
próbálom kikövetkeztetni, hogy kinek lát.

Egy imágó vallomása

Az imágó: mindenki mindenkit másnak lát,
mint ami. Az iskolában filozófusnak s rétor
nak néztek, holott dadogtam, s Kant nekem
csak a hímállat főnév tárgyesete volt, s ha
zudtam, mint a rossz tükör, mindig minden
kinek, de csak a gimnázium logikai osztá
lyában gyanúsítottak meg, hogy szándékos
hanyagsággal titkolom különleges képessé
geimet, s csinálom ezt azzal a céllal, hogy
adott pillanatban tudásommal tanáraimat is
megszégyenítsem. Emlékeznek Felix Krull
teniszjátékára az Egy szélhámos vallomása
iban? Kínálkozik a párhuzam, de nem eshe
tem az anakronizmus hibájába: Th. Mann
csak akkor fejezte be a regényét, mikor én
maturáztam. Gimnazistaként nem ismerhet
tem szélhámos doppelgängeremet. (Mond
hatnék persze szélhámos imágót is, mert a
doppelgänger és az imágó úgy különbözik,
mint két tojás, vö. Hrabal könyve.) Mégis
úgy játszottam életem immár nyolcvan éve
tartó teniszcsatájában, mint Felix Krull: úgy
tettem, mintha nem venném komolyan az é
letjátszmát, ugráltam a labdák után, azt mí
meltem, hogy tudok játszani, csak nem aka
rok, de mindez nem gátolt meg abban, hogy
ráhibázással néha olyan remek dolgokat is
műveljek, amelyek élesen ellentmondtak di
lettantizmusomnak. A Nagyjászol teniszpá
lyáján futkározó gyermeket az útszél lelátó
ján ülő aggastyán rejtélyes imágójának látja.

Platon barlangjában

Az ember indul, kikanyarít egy karéjt a vi
lágból és visszatér zsákmányával önmagá
ba. Köröket ír le, zárt totalitásokat képez,
míg végső körként be nem fogja valameny
nyi korábbi szerzeményét, s vissza nem tér
a kezdeti körökhöz. Minden kör egy totali
tás, s mindegyik totalitás egy imágó: komp
lett személyiség. Az én legkorábbi imágó
im most itt tolongnak a Nagyjászolban. Mé
regetik egymást gyanakvó szemmel, arcuk
ra van írva, melyik az én képzeletem szüle
ménye, s melyik fagyöngyként rám telepe
dő idegen eszme. S a személyes transzcen
densnek ez a kettős áradása már a torko
mig ér. Imágó s kaszáló pap – melyik az i
gaz? Melyik az idea s melyik az idea pe
csétjét másoló individuum? Mint Platon
barlangjában: árnyak nyüzsögnek a Nagy
jászolban, s talán épp azért vannak olyan
sokan, mert egy nem képes kimeríteni ide
ája gazdagságát. Az idea a valóságosabb
nő, nem Theuda, a valóságos asszony, jön
rá végül Spitteler is. Csakhogy nekem (é
letem véletlen sikereit, képzelt szerelmeit,
szenvedélyeit, bűneit, bűntudatát, álmait
megszemélyesítve) árnyakat igen, lüktető
ölű ideákat soha nem sikerült teremtenem.

A tárgyak szíve

Csak sokfiókos, ódivatú metonímiákra, pictu
rákra és sententiákra telik tőlem. Metafiziká
hoz persze túl konkrét is ez a táj: ide érezni a
frissen vágott lucerna kellemesen csípős, ami
nósavas lélegzetét, s mint Olej bacsa akla he
lyét, fekete folt jelzi, hol állt egykor a vám
ház. Jaj, a fekete folt, jaj, a vámház. Ahhoz
stílust kell váltanom, hogy ezek a dolgok meg
éledjenek, s elevenségüket el tudjam viselni.
(A magyar tárgy szó valaha targe volt, azaz
céltábla; tárgyak szívébe lőni: ez a vers.) A
nyám szól ki a Mátra roppant sírhalma alól:

„Apádat harminckettőben operálták
elfakadt gyomorfekéllyel.
Telefon akkor még sehol nem volt,
a vámházhoz rohantam, éjjel.

Jőjjön az orvos, azonnal jöjjön!,
szlovákul adta tovább a vámos
a Bat’a-ház kurblis, vén telefonján.
Látszott, hogy ő is ijedt és álmos.”

S csengett a telefon később is, gyakran – be
tegség, halál, lidérces álom: a készülék he
lyén maradt üres hely jelzi, hogy itt az egész
családom. Földben és égben, fűben és fában,
kábult imágók dúlt seregében, némán hever
nek immár leverve, köröttük sötét, idegen é
ben. Igen, az egykori telefon helyén a nem-
lét süvít be a Nagyjászolvölgybe. Befejezte
a kaszálást a pap, s eltűnt. Nem elment, ha
nem eltűnt. A lucernában halálfej alakú tisz
tás maradt utána. Egy percre kihagy a szív s
a lét, de épp a lét dobbanásának helyén látni
át abba a haláltánc-versbe, abba a hangtala
nul nyüszítő nyelvbe, melyet mi, itt a földön
nem beszélünk, bár a mi szavainkból, hang
jainkból, testünk állítmányaiból szerveződik.
Az imágók is ezen a nyelven hallgatnak.

SZEGÉNY KONRÁD

avagy

1:60 000

S megint Spitteler. Egy kései „Szegény
Konrád“ (Carl Spitteler a főművének az
egyik imágóját, tkp. a saját testét szólít
gatja így) áll megroskadva a kezdeteknél,
öregen, de az örök újrakezdés jászola
mellett. A Nagyjászolvölgy körüli dom
bok, hegyek, fák (bibliai királyok, pászto
rok s barmaik) betekintenek a jászolba,
keresik az újszülöttet. Az öregség mérta
ni alakzata az önmagába visszatérő kör
vonal, mondja egy nagy lengyelvisszaté
rő, az én köröm ideig-óráig itt, e Jászol
nál látszik bezárulni, hogy privát imágó-
halmazként újra kinyíljon. Itt, azaz bár
hol, ahol Szegény Konrád megáll, betájol
ja magát a csillagködökbe, a létezés bolt-
íve alá, a történelmi délkörök és Spitteler
doppelgängerei (imágói) közé. Rámutat
egy kitüntetett pontra: itt az igazi határ,
ha ezen átlépek, kilépek saját magamból.
Ezen az íriszen át elpusztult istenekre lát
ni, ez a pupillarés egy örökre elhallgatott
telefon s a bennerekedt segítségkiáltás he
lye. Állítólag (egy legenda meg Esterhá
zy Péter állítja) az ulmi templomtorony te
tején van az ember a legközelebb az Úris
tenhez. Na és ha valaki azt sem tudja, hol
van az az Ulm, akkor mi van? Mélység,
magasság, üpszilon/delta, minden kiterje
dés az Úré, mindegyikben őt érintjük. So
ha közelebb nem voltam Istenhez, mint a
Nagyjászol mélyében s a közeli laktanya
pincéjében, 1947 karácsonya után. Szök
ve jártam iskolába, a frissen újrahúzott or
szághatáron át, a magyar határőrök, Ráko
si legionáriusai elfogtak, egész éjjel fát vá
gattak velem. Képzelődtem: József fűré
szel, Jézuska a jászolban, katonák keresik,
engem keresnek, lehet, hogy Jézuska iker
testvére vagyok?, mindenki Jézuska, akit
katonák üldöznek. Snitt. Immár a pozso
nyi blokkunk előtt parkolok, kiemelem a
csomagtartóból a táskámat, tömve imágó
-vázlattal, verskezdeménnyel, s az egyik
imágó máris megéled: jön szembe velem,
Baèa doktor, az alsó szomszédom: Mesz
sziről jön, szomszéd? Már várja a szava
zófülke, el kell döntenünk, hogy M. szom
széd és N. szomszéd, két derék férfiú há
zasságra léphet-e. S íme máris indulnak
útjukra az újabb imágók, doppelgängerek,
no, nem frankensteini szörnyek, nem is
Goljadkin úr, csak olyan házi készítésű u
nalmas hasonmások, időnként, a vérnyo
másom kedvéért szomszédnak is kell len
nem meg választópolgárnak meg kisebb
ségi magyarnak, úniós polgárnak, akadé
miatagnak. Elgondolkodom: tulajdonkép
pen akár szerethetném is doppelgängerei
met, összeszokhatnánk, mint az ember és
a háziálatai, de majd ha fagy, hisz még
visszaköszönnöm, közben mosolyognom
is milyen megerőltető! Néha még az Úr,
a Leguniverzálisabb Doppelgängerünk is
lehet a terhünkre. Én akkor szeretem a Jó
istent, amikor a szomszéd szobában, a
Nagyjászolvölgyben, a történelemben, a
Világegyetemben motoz, neszez, számít
hatok rá, de nem kell botladoznom ben
ne. S ez az Ulm-história sem olyan egy
szerű azért! S jól tudja ezt E. P. mester is,
hisz sorokkal lejjebb már ezt mondatja az
Úrral Hrabalnak (hibátlan cseh nyelven):
Nemáte síly milovat, s rögvest fordítja:
Nincs erőtök arra, hogy szeressetek. Er
ről van hát itt szó, magunk nélkül akarjuk
elintézni az Isten-problémánkat. Úgy hisz
szük, elég hozzá az ulmi torony és basta
fidli (ezt fordítsa le E. P.!), a torony fölött
biztosan ott üldögél az Úr, nyújtja felénk,
Szegény Konrádok felé mutatóujját, mint
a sixtusi kápolna mennyezetén Ádámnak.
Csakhogy Isten a Legfőbb Doppelgänge
rünk: az életerőnket személyesíti meg. E
nergiánk. Mert, idem per idem, az is ne
künk kerül energiánkba, hogy megteremt
sük. Magunkból és a Mindenségből. – A
táskám legalján a katonatérképem, rajta
a Nagyjászol völgye, s mítoszok, volt ha
dak csendje. A térkép léptéke: 1:60 000-
hez. Az Isten-doppelgängert azért nehéz

szeretni, gondolja Szegény Konrád,

mert nincs léptéke.