A nacionalistától a legionárius hitvallásig

ROMANTIKUS PALINGENÉZIA, MILITARIZMUS ÉS FASIZMUS A MODERN KORI ROMÁNIÁBAN (2. RÉSZ)

Az esszé első része, amely a 2000 júniusi számában jelent meg, az újjászületés páneurópai elméleteinek a román társadalom kontextusába való transzferjével és adaptálódásával, valamint a modern román nemzeti ideológia fejlődésére gyakorolt hatásával foglalkozott, a nemzeti egység legfőbb szimbólumának tekinthető Vitéz Mihály kultuszának megjelenése kapcsán. Amellett érveltem, hogy Vitéz Mihály és védőszentje, Mihály arkangyal a románok újjászületésének központi szimbólumait jelentették, amely újjászületést csak az összes etnikai román egy államban való egyesítése révén látták beteljesítettnek. Hogy Vitéz Mihály a romantika idejére tehető kultusza és a politika 19. századi szakralizálódása közti kapcsolatot bizonyítsam, a Dealu-i kolostorban 1912-ben alapított katonai akadémiát tanulmányoztam. A tanintézményben ugyanis egy innovatív pedagógiai kísérletet folytattak: olyan nevelési programot vezettek be, amelynek központjában a diákok karakterének fejlesztése és építése állt. A tanulmány itt olvasható, második részében amellett érvelek, hogy egy, az iskolában végzett diák, Corneliu Zelea-Codreanu (1899–1938) nemcsak elsajátította, de tovább is fejlesztette az iskolában alkalmazott főbb rituális gyakorlatokat és az itt kidolgozott ideológiát, majd a két világháború közti időszak társadalompolitikai kontextusához igazítva, fasiszta jelleggel ruházta fel azokat. Az állítás alátámasztására a következőkben a legionárius ideológia palingenetikus karakterét derítem fel, valamint a mozgalomnak a politika szakralizálására indított, fasiszta jellegű kampányát. Végezetül általános jellegű következtetéseket vonok le a romantika palingeneziája, a vallás, a politika és a fasiszta ideológia szakralizációjának összefüggéseiről.

A konzervatív militarizmustól a paramilitáris legionarizmusig: Codreanu és a Dealu-i katonaiskola

A Dealu-kolostorbeli katonaiskola volt diákjaként Codreanu azonosult a tanintézet nacionalista pedagógiájával, és azt új, radikális irányba terelte. Az iskola megalapításától számított ötödik évfolyam hallgatójaként Codreanu öt éven át volt az intézet tanulója (Roboiu, Enescu, 1993: 308). Bár a világháború miatt nem fejezhette be tanulmányait (amelyeket 1917-ben a botoºani-i és a huºi-i katonaiskolában folytatott), a Dealun eltöltött időszak rendkívüli hatással volt rá. A Pentru Legionari (A legionáriusoknak) című önéletrajzi könyvében így emlékezik vissza erre az időszakra:

„Öt évet töltöttem a Dealu kolostor katonai líceumában, Vitéz Mihály koponyájának árnyékában és Nicolae Filipescu vizsla tekintetétől kísérve…

A katonai nevelés, amelyben ott részesültem, egész életemet végig fogja kísérni. A rend, fegyelem és hierarchia zsenge korban a véremmé vált, a katonai méltóság érzetével együtt, és egész eljövendő tevékenységemnek irányt adott” (Zelea-Codreanu 1936:10–11).

Valójában a katonaiskola jóval nagyobb hatást gyakorolt rá annál, mint amit A legionáriusoknak című kötetében beismert. Mert nem csupán arról van szó, hogy Codreanu magáévá tette a militarizmus és a messianisztikus nacionalizmus értékeit; de az általa 1927-ben életre hívott Légió fő ideológiai jellegzetességei és szervezési formái is a Dealun megismert progresszív oktatás elvein nyugodtak. A Légió elitista jellege, szervezési elvei, politikai nyelvezetének és rituális gyakorlatának nagy része, a mozgalom pedagógiája és ifjúsági szocializációs formái ugyanis első ízben a katonai iskolában intézményesültek, majd ezeket a fasiszta szervezetben fejlesztették tovább. A Légió által átvett legfontosabb elemek a nemzeti egység és az elhivatottság gondolatához szervesen kapcsolódó Vitéz Mihály- és Mihály arkangyal-kultusz volt; valamint az a tudat, hogy a katonai iskola végzősei alkotják a Románia megmentésére hivatott új, nemzeti elitet (ez a hit vezette Codreanut, amikor az ország vezetését felvállaló új, fasiszta elit létrehozásának szükségességét hirdette); továbbá a politika szakralizálása különböző katonai, vallási és nemzeti szimbólumokat egyesítő rítusok és rituálék révén, a nemzeti mártírok hőskultuszával együtt. Mi több, a Légió szervezési alapelvei, melyeket Codreanu az 1933-ban megjelent Cãrticica ªefului de Cuib (A fészekvezető kézikönyve) című írásában és A legionáriusoknak című, 1936-os önéletrajzi munkájában összegzett, a Dealu-kolostorbeli katonaiskola szervezési elveit követték. A francia École des Roches-ban alkalmazott gyakorlat szerint a katonaiskola tanulói egymást „kamerádnak”, vagyis bajtársnak hívták, az alsóbb osztályok tanulói pedig a felsőévesekhez a „kapitány” megszólítással fordultak – a Légió pedig mindkét megszólítást átvette (a kapitány címet Codreanu sajátította ki magának, és újabb, járulékos jelentésekkel ruházta fel). A katonaiskola hivatalos ünnepe november 8., Szent Mihály arkangyal napja volt – ugyanez a nap lesz majd a Légió ünnepe is. Codreanu „fészkeknek” nevezte a Légió legfontosabb szervezeti egységeit; ezt a kifejezést a Filipescu által használt metafora ihlette: ő használta, átvitt értelemben, a „sólyomfészek” szót, valahányszor a Dealu-kolostorbeli katonai tanodára hivatkozott. A megnevezés közvetlenül Eminescu La arme (Fegyverbe) című, militáns szellemiségű versére utal: „Elvesztek vajh mind a sasok, / s a Kárpátoknak sólymai?” A nemzeti mártírok emlékének ápolása, a folyamatos díszőrség az elesettek tiszteletére gyújtott örökmécsesnél, illetve az éneklések és felvonulások szintén a hadiakadémián honosodtak meg, majd később központi szerepet kaptak a legionárius szertartásokban és ideológiában, és jelentősen hozzájárultak egy önfeláldozásra összpontosító karizmatikus közösség kialakulásához.

A Dealu-kolostorbeli iskola pedagógiája és a Légióban meghonosodott gyakorlat közötti szembetűnő hasonlóság megkérdőjelezi azt az „eredetiséget”, amelyet a tudományos szakirodalomban általában a Légiónak tulajdonítanak – legalábbis, ami a Légió elnevezését és központi kultuszát, belső szervezettségét, továbbá ami a karakterépítés nevelési pedagógiáját, elitizmusát és a nemzetre vonatkozó isteni küldetésérzetét illeti. A katonai líceum konzervatív doktrínájából kölcsönzött elemek – tágabb értelemben a romantikus nacionalizmus hagyományából átvett jegyek – ugyanakkor nem fedhetik el azt a tényt, hogy Codreanu és más legionárius vezetők új, radikális jellegű ideológiai elemeket is bevezettek, a Légiót fasiszta jelleggel ruházva fel. Romániában, akárcsak másutt Európában, a fasiszta ideológia fő alkotóelemeit már a háború előtti időszakban kidolgozták, de a nagy háború volt az, ami tömeges elterjedésük strukturális társadalmi és politikai feltételeit kikristályosította és megteremtette az aktivizmus és szervezés újszerű formáiban.

A legionárius palingenetikus hit: üdvözülés, metempszichózis és az ősök kultusza

A Corneliu Zelea-Codreanu és Ion I. Moþa vezette aktivista sejt 1927 júniusában alapította meg A Mihály Arkangyal Légiója az ősi föld védelméért elnevezésű szervezetet; radikális nacionalisták elit csoportját. A szervezet a háború utáni Románia egyetemi életét meghatározó antiszemita diákmozgalmakból nőtt ki.

A Pãmântul Strãmoºesc címlapja a legionárius ideológia fő elemeit vonultatja fel: középen Mihály arkangyal ikonja látható. Fölötte a horogkereszt, amely már korábban, az első világháború előtt bekerült a romániai radikális jobboldal ikonográfiájába. A központi kép alatt Nagyrománia térképe kapott helyet, amelyen az ország fontosabb városait tüntették fel; a városokat jelölő szimbólumok belsejében különböző számú fekete pont jelölte a zsidó lakosságnak a románhoz viszonyított arányát, ezzel mintegy dokumentálva Nagyromá¬nia úgynevezett „megszállását”. A címlap jobb oldalán egy Mihály arkangyalnak tulajdonított bibliai idézet olvasható: „A tisztátalan szívek felé, melyek Isten makulátlan házába belépnek, könyörtelenül kinyújtom kardomat”. Az idézetet a gyulafehérvári koronázási templomban található arkangyal ábrázolásáról vették át. Az arkangyalt ábrázoló képet a legionáriusok a nemzeti egység jelképeként, vagyis Ion Moþa szerint „az egység ikonjaként” imádták – az idézetet ezért közölték a Pãmântul Strãmoºesc címlapján. Végezetül, a címlap jobb oldalán George Coº¬buc Decebal cãtre popor (Decebal szól a néphez) című verséből citáltak egy szakaszt, amely a szabadságért hozott legfőbb áldozatot dicsőítette: „Ha istenektől származnánk, / Egy halállal tartoznánk! / Ha meghaltál, egyre megy, / ifjú vagy hajlott öreg. / De nem mindegy, hogy oroszlánként / Avagy leláncolt kutyaként.”

A diákmozgalmak militáns keménymagjának tagjai három regionális egyetemről – Kolozsvárról (Cluj), Erdély központjából, a Moldva északi részén található Jászvásárról (Iaºi) és a bukovinai Csernovicból (Cernãuþi) – kerültek ki. Ezek a román államhoz újonnan hozzácsatolt területek a közigazgatási, politikai és társadalmi-gazdasági átszervezés háború utáni, nehéz időszakában a politikai és kulturális életben megnyilvánuló interetnikus konfliktusok színtereit jelentették. A feszültségek az egyetemeken éleződtek ki, ahol a különböző, de politikailag egyaránt mozgósított etnikai csoportok képviselői naponta kapcsolatba léptek egymással. A román nacionalista diákok azért elégedetlenkedtek, mert – bár az ő szemszögükből Nagyrománia a „tituláris nemzet”, vagyis „a románok nemzeti állama” kellett volna, hogy legyen – a hozzácsatolt területeken az új román rendszer még nem „szilárdult meg”, abban az értelemben, hogy az etnikai kisebbségek tagjai továbbra is jelentős szerepet töltöttek be a társadalmi-kulturális intézményekben, főleg városi környezetben. A konfliktus elsősorban a különböző, nem-román etnikai csoportokhoz tartozó hallgatók felvételi arányából és erőforrásokhoz való hozzáféréséből fakadt. Az egyetemeket ekkor az új elit kialakítására létrejött laboratóriumoknak tekintették, ezért az ifjú román nacionalisták a numerus clausus politikájának bevezetését követelték az oktatásban és a közigazgatásban egyaránt. Így kívánták biztosítani számbeli fölényüket az egyetemeken, illetve korlátozni az etnikai kisebbségek társadalmi felemelkedését, akik – meglátásuk szerint – a régi birodalmi rendszerben amúgy is kiváltságokban részesültek.

1923 után, miközben az egyetemi hallgatók aktivizmusa alábbhagyott, a radikális irányultságúak egy csoportja eltökélte, hogy szakít a mérsékelt vonulattal – mert annak tevékenysége anyagi jellegű követelésekben, és egyéb, a diákságra jellemző, „aprónak” tekintett elégedetlenségek kinyilvánításában merült ki –, és más szinten folytatja a harcot: „egy átfogó, nacionalista politikai mozgalom keretében, amelynek célja a politikai hatalom megszerzése az államban” (Moþa 1936: 117). A jórészt a századforduló körül született, radikális fiatalok ugyan már nem vehettek részt az országegyesítő háborúban, de tovább akarták vinni a nemzeti küzdelem zászlaját, és ezért a lövészárkok harcos szellemét a háború utáni politikai életbe kívánták áttelepíteni. Nem véletlen, hogy az 1923-as jászvásári diákkongresszus után az ifjú radikálisok egyik fogadalmukat éppen Mãrãºeºti-ben tették, a haza egyesítéséért vívott háborúban elesett ismeretlen katonák relikviái között. Esküjükkel a radikális egyetemi hallgatók arra kötelezték magukat, hogy folytatják a nemzeti függetlenségért vívott harcot, de a külső ellenséggel való küzdelmet a belső ellenséggel szembeni, erőszakos eszközökkel vívott harccá alakítják át (arról, hogy a Mãrãºeºti- ben tett látogatás milyen hatással volt Moþára, lásd a legionárius vezér apjának elbeszélését: Vântu 1937: 6).

A csoport keménymagja ezért 1923 őszén zsidóellenes összeesküvést szervezett. A legjelentősebb zsidó személyiségek (rabbik, bankárok, sajtómágnások), valamint a velük együttműködő, „árulóknak” tekintett román politikusok egész sorának legyilkolására kieszelt terv Moþa felfogásában „a régi világgal való nagy szakításunk első megnyilvánulása” volt, amely egyben örökre eltávolította generációjukat „a nacionalista szüleinktől és tanárainktól”. Bár a hatóságok leleplezték, az összeesküvés hozzájárult egy új, erőszakos eszközöket bevető harci ethosz kikristályosodásához. Sőt, a konspiráló diákoknak a néhány hónapos fogvatartásuk alatt, a büntetésvégrehajtási intézetté átalakított Vãcãreºti kolostorban szerzett közös börtönélményei még inkább összekovácsolták a csoportot, megszilárdítva a tagok politikai radikalizmuson alapuló kollektív identitástudatát. A terrorista csoport tagjait utólag, fogva tartásuk helyszínére utalva, „vãcãreºti-ieknek” nevezték.

Mindeközben a csoport csatlakozott az 1923-ban alapított Nemzeti Keresztény Védelmi Ligához (Liga Apãrãrii Naþional-Creºtine, LANC). A vitatott politikus, A. C. Cuza professzor vezette új, antiszemita irányultságú szervezet a Jászvásári Egyetemen működött, és regionális bázisait főképp Bukovinában, Észak- Moldvában, Máramarosban és Közép-Erdélyben kívánta kiépíteni. Codreanunak fontos szerep jutott az új párt ifjúsági tagozatának paramilitáris megszervezésében. Az 1924–25-ös években azonban a szélsőséges nézeteket valló egyetemi hallgatók már egyre inkább eltávolodtak Cuza idejétmúltnak tekintett vezetési módszereitől és stílusától, és a nacionalista egyetemi hallgatók új szervezetének létrehozását fontolgatták. Codreanu szerint Mihály arkangyal „ligájának” vagy „légiójának” a terve már a vãcãreºti-i kolostor börtönében megfogalmazódott (Zelea-Codreanu 1936: 172), de csak 1927 után, a LANC-tól való elszakadást követően kristályosodott ki.

A hagyományos politikai pártoktól eltérően a Légió nem hirdetett programot. Konkrét cselekvésterv helyett a szervezet a román nemzet üdvözülését tűzte ki céljául, Codreanu karizmatikus vezetése alatt és a legionáriusok önfeláldozása révén, akik „csupán részesei ennek a megmentő erőnek, amelyet tehát nem egyebütt keresünk, mint az egyetlen helyen, ahol az lakozik: a Fennvalóban” (Moþa 1936: 53). Iorga nacionalista tanainak szellemében a legionáriusok apolitikusoknak vallották magukat, és azt állították, hogy vallást hirdetnek: „Soha életünkben egyetlen napig sem politizáltunk, és ma sem tesszük azt… Nekünk vallásunk van, mi egy hit kötelékébe tartozunk.” (Moþa 1936: 53). Ezt a gondolatot maga Codreanu is világosan megfogalmazta A fészekvezető kézikönyvében, kijelentve, hogy az olyan mozgalmaknak, mint amilyen a Légió is, „doktrínájuk, vallásuk van, ami több, mint egy program”, így „a legionáriusok egy nagy hit emberei, akik bármikor készek arra, hogy feláldozzák érte magukat” (Zelea-Codreanu, 87. pont, 1940: 110).

Hogy milyen doktrínán alapult a legionárius hitvallás? A legionáriusok azt hirdették, hogy ez a hit kinyilatkoztató jellegű, és „az Evangéliumban, valamint nemzetünk géniuszában” gyökerezik (Sima 1980: 9). Lényegét a palingenézia kenotikus víziója képezte, amely – az imitatio Christi modelljét követve – az önfeláldozás révén való újjászületés gondolatára összpontosított. Ezt a grandiózus vallásos forgatókönyvet Moþa már 1928-ban felvázolta. A nacionalisták „régi nemzedékének” egyik prominens tagjával, a kolozsvári egyetem tanárával, Bogdan-Duicã professzorral folytatott vitájában a korabeli román politikai valóságról és társadalomról alkotott egzaltált felfogását fejtette ki, és azt mintegy apokaliptikus hadszíntérként azonosította; meggyőződése szerint továbbá „az életet Isten ereje és törvényei uralják”. Ebben az összefüggésben Moþa hangsúlyozta, hogy a Légió működésének modellje „Jézus, akinek tanítását mi a következőképpen értelmezzük (a tanítás lényege főként a feltámadás mennybéli csodájában kristályosodik ki): Bármily erős is legyen a Sátán, amikor ellenszegülsz neki akár a saját életed árán is, az égi mindenhatóság közbeavatkozik és győzelemre visz” (Moþa, 1928. január 1.: 8). Ebből a szempontból Moþa elhivatott harcosok közösségeként határozta meg a Légiót: „az emberi erők [olyan] csapata[ként], amely a végkimerülésig harcolva készíti elő az utat a Másik Mindenható erő számára, amely, ha üdvözülésre rendeltettünk, közbe kell, hogy avatkozzék, mint ahogyan számtalanszor közbelépett már az emberiség történelme során” (1928: 9). A Krisztus magatartásmodelljét követő, a vezeklés és vértanúság általi megváltás palingenetikus magvához a romantikus palingenézia elméleteinek egyéb komponensei is csatlakoztak: például a keresztény eszkatológia, a metempszichózis, az emberiség ökumenikus megváltásának gondolata, valamint a román nép elhivatottságának és isteni küldetésének eszméje. Az európai romantika evangéliumi mozgalmát jellemző ökumenikus szellemben a Légió a történelem végső céljaként értelmezte a keresztény megváltást. A nacionalizmusról alkotott romantikus képzet szerint pedig a megváltás szereplői és alanyai nem az egyének, hanem a nemzetek voltak.

„A végső cél nem az élet, hanem a Feltámadás. A népek feltámadása az Üdvözítő Jézus Krisztus nevében. A feltámadás elnyerésében az alkotás, a kultúra mindössze eszköz, és nem cél, mint ahogyan azt korábban hitték. Ez az Isten által a népünkbe oltott tehetség gyümölcse, amiért felelősséggel tartozunk. Eljön az idő, amikor a föld összes népe feltámad, valamennyi halottjával, királyával és császárával együtt. És mindenik népnek meglesz a maga helye Isten trónusa előtt. Ez a végső pillanat, a »halottakból való feltámadás« a legmagasabb és legmagasztosabb cél, amely felé egy nép törekedhet” (Zelea-Codreanu, 1936: 425).

Codreanu szerint a nép „olyan entitás, amely a földi életen túl is folytatja létét”. Ez a felfogás a metempszichózisról szóló gondolatokat is magába foglalja, nevezetesen azt a meggyőződést, hogy a lélek független és halhatatlan, amely távozik az élettelenné vált testből. A közösségi szolidaritás és megváltás megnyilvánulásaként értelmezett metempszichózis-eszmék rendkívül népszerűek voltak a romantika idején. Mindazonáltal, míg a romantikusok az emberiség egészének kollektív üdvözülésében hittek, a Légió a szerves entitásoknak tekintett nemzetek megváltását és újjászületését hirdette. A nemzetet vérrokoni, családi közösségnek tekintő szemlélet szerint az egyének lelkei egy kollektív, egységes szellemi tudatban találkoznak.

Codreanu világlátásában a nemzetet három fő elem alkotta: „1. Egy testi, biológiai patrimónium: a húsa és a vére. 2. Egy anyagi patrimónium: országának földje és annak kincsei. 3. Egy szellemi patrimónium” (Zelea-Codreanu 1936: 424), amelynek a következők voltak a részei:

„a. Az Istenről, világról és életről alkotott felfogás. Ez a felfogás egy teret, egy szellemi tulajdont hoz létre. Ennek határait a róla alkotott képzet csillogása szabja meg. A nemzeti szellemnek országa van: a megvilágosodás vagy erőfeszítés révén megvalósítható, nemzeti víziók országa.

b. A nemzet becsülete olyan mértékben fényeskedik, amennyire történelme során a nemzet fel tudott zárkózni az Istenről, világról és életről alkotott felfogásából származó normákhoz.

c. Kultúrája: életének gyümölcse, mely a gondolkodás és a művészet terén folytatott erőfeszítésekből született. Ez a kultúra nem nemzetközi: a nemzeti géniusz, a vér kifejeződése. A kultúra csillogásában nemzetközi, de eredetében nemzeti. Korábban valaki egy szép hasonlattal élt: fogyasztási eszközként a kenyér és a búza is lehet nemzetközi, de mindenütt magukon hordják a föld pecsétjét, melyből vétettek” (Zelea-Codreanu 1936: 424).

Az elmélet szerint a nemzeti közösség nem csupán a két világháború közötti románok közösségével egyenlő, hanem magában foglalja az összes múltbéli, jelenlegi és elkövetkező nemzedéket. Tehát beletartozik „1. Valamennyi ma élő román. 2. A halottak lelkei és az ősök sírhantjai. 3. Mindazok, akik majdan románnak születnek” (Zelea-Codreanu 1936: 424).

A legionárius metempszichózis az ősök visszatérésébe vetett hithez, és nem a lélekvándorláshoz vagy a reinkarnációhoz kapcsolódik. Keresztény eredete ellenére a legionárius metempszichózis a régi dákok vallását, továbbá a dák istent, Zalmoxist is megidézte – utóbbi egyes ókori források szerint Pithagorász rabszolgája volt. A legionárius ideológia tehát ezzel a neopogány elemmel is gazdagodott (Eliade 1972). A legionáriusok a népi hiedelmeket is magukévá tették; például azt, amely szerint az elhunyt személy lelke egy ideig ott kísért a sírhant körül. A számos heterogén szellemi áramlatot egy új, a megváltáshoz kapcsolódó, fasiszta doktrínává gyúrták össze, és újszerű rituális gyakorlatba ültették.

A legionárius ideológia fő tengelyei: a földi és az égi

Az organikus testi, anyagi és szellemi entitásnak tekintett nemzet üdvözüléséért folytatott igyekezetet a legionárius ideológia és rituális gyakorlat két fő irányban fejtette ki. Mindkettő a 19. század közepén megindult folyamaton, a politika szakralizálásán alapult; az egyik Mihály arkangyal kultusza volt, a másik az ősi földé.

Előbbi transzcendens dimenziót kölcsönzött a Légiónak, kapcsolatot teremtve a szenttel és a megszentelttel. Codreanu többféleképpen magyarázta a Mihály arkangyal-kultusz kifejlődését a Légióban: a kiindulópontba hol saját, börtönbeli, az isteni kinyilatkoztatás megtapasztalására vonatkozó élményét, hol az aktivista sejt kollektív vízióját helyezte. Mindkét élményt a Vãcãreºti kolostorban levő arkangyal szentképe ihlette. Jelen esszémben elsőként állapítom meg, hogy Codreanut rendkívüli módon megihlette Heliade Mihaida című poémájának karizmatikus forgatókönyve, amelynek főbb alkotóelemei a hős profetikus álma, a kinyilatkoztatás ikonja és Mihály arkangyal kultusza volt, összefonódva Vitéz Mihály a román nép egyesítésére vonatkozó isteni küldetésével. A legionáriusok vezéreinek munkái is számtalan „kódolt” utalást tartalmaznak Mihály arkangyal legionárius kultusza1 és Vitéz Mihály Heliade által megteremtett romantikus mítosza közti közvetlen kapcsolatra2. Ez utóbbit először a Dealu-kolostorbeli Katonai Akadémián, majd a mãrãºeºti-i harctéren elesett katonák kultusza révén intézményesítették.

Mihály arkangyal így a legionárius ideológia és szimbolika fő forrása lett, egyben a fanatikus legionárius kultusz „szent védnökként” imádott tárgya is. November 8-át, „Szent Mihály és Gábriel nagy ünnepét” a mozgalom hivatalos ünnepévé kiáltották ki (Moþa 1927: 11). Az arkangyalnak a Vãcãreºti kolostor templomában található ikonja – amely Codreanu szerint az ott elítéltek profetikus látomását ihlette – szerepelt a Légió hivatalos lapjának, a Pãmântul Strãmoºesc-nek (ősi Föld) a borítóján. De az ikonról nagyméretű másolatot is készíttettek, amelyet aztán a Légió szent relikviájának tekintették: állandó őrséget állítottak mellé a mozgalom jászvásári, központi székházában. További kópiákat a területi szervezetek között osztottak szét; maga Codreanu is hordott magánál egy kicsinyített változatot. Ez a gyakorlat vezetett végül a Mihály arkangyalt ábrázoló szentkép – az isteni kinyilatkoztatás és védelem jelképének – legionárius kultuszához: „Szent Mihály arkangyal a mi patrónusunk. Az ő ikonjának ott kell lennie otthonainkban, és a nehéz időkben az ő segítségét kell kérnünk, ő pedig soha nem hagy el bennünket” (Zelea- Codreanu 1936: 340).

A második ideológiai tengely pedig „földi” dimenzióval látta el a Légiót: az ősök és a mártírok tiszteletéhez kötötte a mozgalmat. Codreanu úgy vélte, hogy isteni törvény szerint „Isten egy bizonyos területet hagyott valamennyi népnek, hogy azon éljen, növekedjék, fejlődjék és hozza létre saját kultúráját” (Zelea-Codreanu 1936: 88). A legionáriusok felfogása szerint így a nemzeti terület „egy nép létének anyagi forrása” volt (Zelea- Codreanu 1936: 149). Az ország földjének kultusza ihlette a mozgalom hivatalos folyóiratának – Pãmântul Strãmoºesc – címét is. A legionáriusok imaginárius világában a nemzeti területet – a temetkezési rítusok és rituálék szerves közegét – jelképesen a nemzeti hősök sírjai jelezték. Codreanu szavaival: „Millió sírhanttal kötődünk ehhez a földhöz” (1936: 93). A kisebbségek által lakott övezeteket elözönlött területeknek tekintették, ahol megsértették Isten törvényeit. A nacionalizmus területi behatárolását a Pãmântul Strãmoºesc folyóirat fedőlapján az arkangyalt ábrázoló ikon alatt elhelyezett Nagyrománia-térképpel illusztrálták – a térképen a zsidók lakta városi enklávékat fekete pontokkal jelölték, mintegy rámutatva a nemzet földjének „elüszkösödött” részeire (lásd az 1. képet és magyarázatát).

A legionárius ideológia két tengelye átütő erejű szimbolikában egyesítette a földit és az istenit: „Íme, rögzítettük mozgalmunk határvonalait. Egyik vége a haza földjébe mélyed, a másik az egekbe fúródik. Mihály arkangyal és az ősi föld” (Zelea-Codreanu 1936: 314). A két axis a Légiónak a romantikus történelmi palingenézia ideológiájában gyökerező historizmusát fejezte ki: céljuk a román nép pogány (dák) gyökereinek a kereszténységgel, valamint a nemzeti megváltódáshoz és üdvözüléshez vezető messianisztikus elhivatottsággal való egyesítése volt.

A fasiszta forradalom: a dekadencia elleni harc és a totalitaritárius állam kiépítése

A legionárius palingenetikus terv az apokaliptikus eszkatológiához kapcsolódó keresztény víziókra alapozott. Az ótestamentumi nyelvezet és szimbólumok mellett – illetve, ahogyan azokat a társadalmi és vallási újjászületést célzó romantikus projektek keretében értelmezték, illetve adaptálták – a legionárius eszkatológia olyan modern politikai témákat is bekebelezett, mint az antiszemitizmus és az antikommunizmus. Ezeket a témákat a századforduló Romániájában és Európa más országaiban megjelent, mérvadó politikai, ideológiai pamfletekből vették át, és a két világháború közötti időszak kulturális és politikai életére alkalmazták.

Heliade ciklikus történelemfilozófiáját követve, a legionárius ideológia a történelmi fejlődés két, egymással ellentétes tendenciáját azonosította: az egyik deszcendens, hanyatláshoz vezet; a másik pedig aszcendens, a megújhodás és megváltás felé tart. Heliade szemléletében a két tendencia ciklikusan váltakozott, és az ellentétükből keletkező feszültség a haladás eredőjévé vált. A legionárius ideológiában ez a két irányultság viszont kölcsönösen kizárta egymást, és csak forradalom révén tudtak egymás fölébe kerekedni. A legionárius szemlélet szerint a két világháború közötti időszakban az emberiség válaszúthoz érkezett: ezekben az apokaliptikus években az egyéneknek és a népeknek dönteniük kellett arról, hogy a globális konfrontációban a jó vagy a rossz oldalára állnak (a két princípiumot a fasizmus versus kommunizmus ellentétpárral azonosították), és hogy a megváltásért, vagy annak ellenében lépnek akcióba. „Ha nem adatik meg az országnak, hogy a nacionalizmus a maga teljességében újraéledjen, akkor a másik utat fogja választani, a kommunista reformét” (Moþa 1936: 95). Codreanu és Moþa a „forradalom” fogalmát két különböző értelemben használta: egyrészt olyan törésként, amely káoszt, pusztítást és a hagyományos autoritás elvesztését vonja maga után; másrészt a hagyományhoz való visszatérés és az idillikus, kezdeti állapot visszaállításaként – a „revolúció” eredeti jelentésének megfelelően (azaz valamely tárgy saját tengelye körüli megfordulásaként). A fogalom káoszként való értelmezését a legionárius propaganda a francia forradalommal és annak „meghosszabbításával”, az 1917-es bolsevik forradalommal példázta. Codreanu elítélte „a francia forradalom idejétmúlt eszmerendszerét”, kritikával illette politikai filozófiáját, amely „hamis absztrakciókra” alapozott, és amely a hagyományos értékek – köztük a vallásos hit – elvesztéséhez vezetett (Zelea-Codreanu, 86. pont, 1940: 109). Ám Codreanu még ennél is hevesebben bírálta a korabeli bolsevik forradalmat, amelyet „romboló hullámként” jellemzett, és amely szerinte a „judeo-bolsevista” világösszeesküvés szerves része volt. A zsidók által román földre hozott bolsevizmus azzal fenyegetett, hogy egy olyan „forradalmi, románellenes eszmévé” fejlődik, amelynek célja „megfosztani trónusától a királyt, felégetni a templomokat, lelövetni a katonatiszteket és lemészárolni románok százezreit” (Zelea-Codreanu 1940: 45).

Codreanu szerint a zsidók azon próbálkozása, hogy „tönkretegyék a román népet”, a legionárius ideológia két fő tengelyére összpontosított: az ősi román földre, amely a nemzet anyagi létének forrása volt; és a vallásos hitre, az Istennel való kommunikáció transzcendens eszközére. A legionárius szemlélet értelmében a zsidók szocialista ateizmusa arra volt hivatott, hogy megszakítsa a románok Istenhez és a „szenthez” való viszonyát, ugyanakkor a zsidók által megkaparintott ősi föld elvesztése miatt a románok és halottaik kapcsolata is megszakad (Zelea-Codreanu 1936: 149). A zsidók „románellenes” ténykedésének ellensúlyozására a Légió összetett, több szintű tervet javasolt a közösség felszámolására. Az oktatásban a mozgalom a numerus clausus mellett tört lándzsát, de ez a megoldás „természetesen csak átmeneti, addig érvényes, amíg elérkezik az igazi megoldás, a NUMERUS NULLUS ideje” – vagyis valamennyi zsidó kizárása az egyetemekről (Moþa 1928: 8). Ez a zsidóellenes megoldás azonban csak a felsőoktatási intézményekbe való bejutásra vonatkozott. A román társadalom egészét tekintve a legionáriusok „egy sor előkészítő és ideiglenes intézkedés” mellett szálltak síkra, amelyek célja „korlátozni és a lehetőségek függvényében azonnal mérsékelni az ellenséges uralmat, előkészítve ezzel a későbbi, teljes mértékű tisztogatást” (Moþa 1928: 9). A legionáriusok kezdetben ugyan elvetették „a zsidókérdés gazdasági verseny révén való megoldását” (Moþa 1928: 11), a későbbiekben „a zsidóval” szemben egy, a „legionárius kereskedelmet” támogató kampányt kezdeményeztek. Ugyanakkor „állami, kormányzati, közrendészeti intézkedéseket” követeltek, amelyek „előkészítik a radikális megváltást, amely egy következő szakaszt jelent majd, és amely éppen az előkészületek miatt következik be” (Moþa 1928: 11). A Légió vezetősége 1928-ban adta ki „A romániai románok és zsidók közötti viszony tájékoztató emlékeztetője” című dokumentumot. A dokumentum annak az etnikai tisztogató kampánynak a tervét részletezte, amely deportálás révén „a zsidóknak a többi nemzet körében való, természetellenes jelenlétének megszüntetését tűzte ki célul, a számukra kijelölt terület megadásával, ahol élniük, dolgozniuk kell, és amelyet meg kell védeniük, amelyen civilizációjukat ki kell alakítaniuk” (Pãmântul Stãmoºesc, nr. 2, 1928, 6). 1933-ban Mihai Polihroniade cinikus módon odáig ment, hogy a városok esetében „zsidótlanító” akciókról és „erőltetett parazitátlanításról” beszélt. Ellentmondást nem tűrő hangon jelentette ki, hogy „Az 1914 után érkezett zsidókat egyszerűen ki kell irtani” (Polihroniade Axa, 1933. június 15.: 5). A Légió antiszemita és idegengyűlölő, nyilvánvalóan rasszista elemeket tartalmazó nyelvezete nem hagyott kétséget afelől, milyen sors várt volna a zsidó populációra egy esetleges legionárius államban. Terveik megvalósításáig a legionáriusok állandó hadiállapotot hirdettek „az őshonos románok és a beözönlő zsidók között” (1928: 7), ami szerintük indokolttá tette az erőszak bevetését az utóbbiak ellen.

A „forradalom” fogalmának átvitt értelme – amely szorosan kötődött az etnikai tisztogató akcióhoz – a spirituális megújhodás és újjászületés volt. A nacionalista egyetemi hallgatók lázadását Codreanu „a nemzet mélyéről induló vulkánkitörésként” jellemezte (Zelea-Codreanu 1936: 77). A diákokat arra biztatták, hogy haladjanak „a mi nemzeti történelmünk fenséges nyomvonalán”, együtt „mindazokkal, akik harcoltak, szenvedtek és mártírhalált haltak földünkért és népünkért” (Zelea-Codreanu 1936: 69). A Légió a háború utáni diákmozgalmak közvetlen továbbvivőjeként, „nagy szellemi iskola-jellegű” mozgalomként tüntette fel magát (Zelea- Codreanu, 87. pont, 1940: 111). Meghirdetett célja a románok lelkületének átformálása révén „az egész nép nagy szellemi forradalma” volt (Zelea-Codreanu, 69. pont, 1940: 64). A romantika jegyében a fasiszta megújhodást a román nép középkori dicsőségének helyreállításaként, egyben történelmi fejlődésének csúcspontjaként is értelmezték: „A közelgő legionárius győzelem a román nép nagyszerű felemelkedésének és csillogásának kezdete lesz a világban” (Moþa 1936: 196). Ily módon a Légió által hirdetett utópia egyidejűleg volt „regresszív” és futurisztikus – a középkor dicsőítésére alapozott, ugyanakkor az új ember kialakítására és a fasiszta totalitárius állam megteremtésére irányult.

A nemzeti üdvözülés felé vezető fasiszta út: az „új ember” megteremtése és az önfeláldozás karizmatikus közössége

A romantikus palingenézia szellemében az újjászületésnek a keresztény megváltás révén kellett bekövetkeznie. Az egyes teológiák az üdvözülés elérését különbözőképpen képzelik el: hol fentről lefelé irányulva, az isteni kegyelem révén; hol az istenség és az ember közös akciójaként; hol emberi tettként, amely nélkülözi az isteni segédletet.

A legionárius eszkatológiában a megváltás az Úr által „kiválasztott katonák” harcának az eredménye, melyet a Sátán és a hitetlenek ellen folytatnak. Bár e kiválasztottak Mihály arkangyal, a legmagasabb rangú hírnök segítsége és vezetése révén Isten támogatását élvezik, a megváltás nem magától értetődő, hanem gigászi harc volt, a materializmus és ateizmus elleni hősies keresztes háború eredménye. „Véghezvihető-e a román feltámadás – íme, minden egyes pillanatban ez a kérdés kell, hogy égesse lelkünket” – mondta a kétségekkel teli Cantacuzino (Românul de mâine, 1940: 31).

A legionárius eszkatológiát a degenerálódástól és a nemzeti közösség fölött lebegő, elkerülhetetlen veszélytől való félelem hatotta át, és ez a karizmatikus vezető nemzetmentő akcióját nemcsak sürgőssé, de nélkülözhetetlenné is tette. A dekadencia komoly erőt jelentett, amelyet csakis az önfeláldozás karizmatikus közössége győzhetett le hősies tettével. Codreanu A fészekvezető kézikönyvében az önfeláldozás révén való kollektív üdvözülés fasiszta útmutatóját dolgozta ki, egy olyan áhítatra nevelő kézikönyvet, amely a „szentség” és az Istennel való közösség meglelésében segítette a legionáriusokat. Viselkedési szabályokat állított fel, és egy sor ideológiai normát dolgozott ki, amelyek révén elérhető vált a legionárius üdvözülés. A katonai fegyelmet és a vallási aszkézist ötvöző viselkedési kódex kilenc legionárius (elsődlegesen az istenhitre, önuralomra, önátadásra, a politika elvetésére és a legionárius halál imádatára vonatkozó) parancsolatot tartalmazott, továbbá hat alapvető szabályt; utóbbiak a „fegyelemre”, a „munkára”, a „hallgatásra”, a kölcsönös segélynyújtásra” és a „becsületre” vonatkoztak.

Az imitatio Christi általi megváltást szolgáló magatartásbeli „törvények” vagy „útmutatók” kialakításának gyakorlata az antropologikus irányultságú palingenetikus doktrínák sajátja volt: a román térségben, mint láttuk, hasonló törvényeket állapított meg, mutatis mutandis, Bãlcescu is. Ám míg ő ezeket a törvényeket egy demokratikus politikai program szolgálatába állította, Codreanu totalitárius projekt alkalmazása mellett tört lándzsát: a megfelelő legionárius magatartás arra volt hivatott, hogy az új, fasiszta ember létrehozásával az üdvözüléshez vezessen, a csatlakozó legionáriusok „benső” szellemi újjászületése, illetve azt kiterjesztve, a nép egészének újjászületése révén. Codreanu világlátásában „Az új ember vagy a megújult nemzet nagy lelki újjászületést, az egész népet átjáró nagy lelki forradalmat feltételez, vagyis szembefordulást a jelenlegi szellemi iránnyal, és határozott támadást az ellen” (Zelea- Codreanu, 69. pont, 1940: 64). Az új embernek kellett megtestesítenie a náció nemzeti jellegét: „Ebben az új emberben kell életre kelnie az emberi lélek valamennyi erényének, fajunk minden értékének. Ebből az emberből az összes hibát és minden rosszra való hajlamot ki kell majd irtani” (Zelea-Codreanu, 70. pont, 1940: 43).

A fasiszta ember megteremtése totalitárius természetű pedagógiai program volt, melyet a Dealu-i katonaiskolában gyakorlatba ültetett nouvelle pedagogie karakterépítő programjának szellemében alakítottak ki. Codreanu központi jelentőséget tulajdonított az oktatásnak, és a Légiót az új ember képzésére hivatott iskolaként írta le. Ez az oka annak, hogy a Légió nem egy politikai program kialakítására összpontosított, hanem követőinek benső átformálására: „A mi legionárius mozgalmunk egy nagy szellemi iskola jellegét viseli. Nem is sejtett hiteket próbál lángra lobbantani, a román lélek átalakítására, forradalmasítására törekszik. Kürtöljétek szét, hogy a rossz, a nyomor, a romlás a lelkünkből ered. A lélek az a kardinális pont, amelyen jelenleg munkálkodnunk kell. Az egyén lelke és a tömeg lelke… Hívjátok új életre a nép lelkét. Ne hajszoljátok a választási sikereket, ha azok nem jelentik egyben a megújult lélek szervezett erőinek diadalát is” (Zelea-Codreanu, 87. pont, 1940: 111).

Codreanu totalitárius és félkatonai mozgalom megteremtésével ültette gyakorlatba a progresszív oktatás princípiumait. A mozgalom a karizmatikus autoritásra alapozott, és hűségeskü tételére kötelezte tagjait; teljes mértékű, állandó és feltétel nélküli hűséget követelt tőlük a szervezet iránt, továbbá a vezetőknek való vak engedelmességet. A Légió hadseregre jellemző szerkezetet, eljárásokat, szabályokat és képzést alkalmazott: elszigetelte tagjait a külvilágtól, új életstílust fogadtatott el velük egy zárt, hierarchizált, sajátos törvényekkel, nyelvezettel, rítusokkal és rituálékkal rendelkező társadalomban. A legionáriusok szocializációja már egészen ifjú korban megkezdődött azzal, hogy a tizenéveseket az úgynevezett A Kereszt Testvériségeibe tömörítették – ezt a szervezetet tekintették a Légió toborzótáborának. A testvériségekbe való beavatás a legionáriusok számára egyfajta jelképes feltámadást idézett, ugyanis azon az ortodox keresztény hagyományon alapult, amely szerint az ugyanabban a vízben megkeresztelt gyermekeket kereszttestvéreknek tekintették (Weber 1966: 520–521). A Dealu-kolostorbeli Katonai Líceum oktatási programját követve, ezeknek a kereszttestvérségeknek a tagjait a katonai fegyelem szellemében nevelték: olyan küzdősportokat űztek, mint a vívás, és vállalniuk kellett a kockázatot, a kalandot. „Testőröknek” is nevezték őket; kötelező olvasmányaik között szerepelt Alexandre Dumas A három testőr című regénye (Pãmântul Strãmoºesc, IV, 1930. május 18.: 3).

A Légió felnőtt tagjai a fészkekben szociális, egészségügyi, nemzeti és keresztény képzésben, illetve testedzésben részesültek. Ahhoz, hogy teljes jogú legionáriusok legyenek, az új tagoknak három évig terjedő próbaidőt kellett letölteniük. Rendszeresen ellenőrizték a teljes jogú tagokat is, és szigorú fegyelmi intézkedéseknek vetették alá őket; kiterjedt gyakorlati oktatás várt rájuk, a közösségbe való betagolódásuk pedig aprólékosan kidolgozott rituálék mentén zajlott.

Ennek a pedagógiának köszönhetően, illetve az új szocializációs és félkatonai képzési formák bevezetésével a Légió számottevő tömegpolitikai erővel rendelkező, fanatikus totalitárius mozgalommá nőtte ki magát. Kezdetben a Légiót elitszervezetként képzelték el, legföljebb 3000 taggal. 1937-ben, politikai csúcspontján, évtizedes politikai tevékenységgel a háta mögött viszont már 270 000 taggal rendelkezett, és 478 ezer szavazatot sikerült szereznie az országos parlamenti választásokon, ami a leadott voksok 16%-át jelentette.

Hősies kereszténység fasiszta szemszögből: az erőszakos önfeláldozás révén elért legionárius üdvözülés

A nemzeti megmentés legionárius doktrínájának lényegét az adta, hogy a „kiválasztottak” vértanúsága révén a nemzet „feltámad”. A legionáriusok önként vállalt áldozata, saját nézeteik értelmében arra volt hivatott, hogy megmentse a román nemzetet: „Valakinek szenvednie kell a népet letaglózó bűnök miatt, valakinek fájdalom révén meg kell váltania a holnapi feltámadást…” (Moþa 1936: 75). A nemzetnek a bűnhődés és az erőszakos áldozatvállalás általi újjászületése az imitatio Christi modelljét követte: „A Megváltó nem tudott kínszenvedés és áldozat nélkül győzedelmeskedni; […] Hogyan tudna diadalra jutni a legionárius, ha csupán felhőtlen napokban lenne része, hogyan győzhetne, ha életét szerencsés csillagzat alatt és háborítatlan személyes elégedettségben tölti?” (Moþa 1936: 75). Bonnet regenerációs eredőkről szóló palingenetikus filozófiája tolta újra a közérdeklődés homlokterébe az áldozatvállalás révén jóvátett bűnök alapvetően bibliai eszméjét (emboîtement des germes). Román kontextusban a gondolatot Heliade vezette be, és e romantikus hagyományt a századvégen konzervatív, majd a két világháború között fasiszta regiszterben folytatták a legionáriusok: „Mert úgy akarta maga az Úristen: a megújhodás csírája csakis a halálból, a szenvedésből szökkenhet szárba” – állította Moþa (1936: 74–75), és ezzel a Bonnet által használt terminológiához igen hasonló kifejezésekkel élt. A palingenetikus feltámadás e romantikus gondolatához a legionáriusok a mártíromság magatartásmodelljeit és a hősies kereszténységről alkotott nézeteket csatolták hozzá (lásd különösen Cantacuzino 1940), és a két világháború közötti politikai modernitásra jellemző elemekkel, így a félkatonai szervezési móddal és terrorista harci stratégiákkal egészítették ki.

A legionárius „új ember” legfőbb jellemzője az áldozatvállalása révén elért spirituális újjászületés volt. A Légió ranglétráján való felfelé haladást egy sor beavatási próba nehezítette, amelyeket Codreanu allegorikusan úgy ábrázolt, mint átjutást „a szenvedés hegyén, majd a vadállatok uralta erdőn és a reménytelenség mocsarán” (Zelea-Codreanu, 55–60. pontok, 1940: 56–60). Ezek a próbák az imitatio Christi blaszfémikus forgatókönyvéhez tartoztak: a legionárius jelentkezőnek „vállára kellett vennie Urunk, Jézus Krisztus igáját” (Zelea-Codreanu, 56. pont, 1940: 57). A szenvedés megtapasztalása különösen fontos szerepet kapott a legionáriusok kiképzésében (Zelea-Codreanu, 60. pont, 1940: 60). Codreanu szerint „Minden szenvedés egy lépés a megváltás, a győzelem felé” (Zelea-Codreanu, 55. pont, 1940: 56). Az önfeláldozás iránti hajlandóság a legionárius halál dicsőítésében nyilvánult meg, amely „a halálnemek között a legértékesebb”. Moþa szerint ahhoz, hogy elérjék a „legionárius szellemű spirituális feltámadást”, a legionáriusoknak „tavasz nélküli ifjúságuk kell, hogy legyen, szemtől szemben a halállal, szakítva a személyes boldogsággal és szokásokkal” (Zelea-Codreanu 1940: 76). Codreanu nézete szerint a legionáriusok „más román horizontok katonái”, akik olyan apokaliptikus küzdelmekre készültek fel, amelyekből „vagy győztesen, vagy holtan kerülünk ki, de mindannyian erre kaptunk parancsot” (Zelea- Codreanu 1936: 5–6). A mártír legionáriusok kultusza szorosan kötődött a halálkultuszhoz. Codreanu kijelentette, hogy „A legionárius szereti a halált, hisz az ő vére a legionárius Románia cementjének megszilárdulását szolgálja.” Az önfeláldozáshoz kapcsolódó keresztény szimbólumok és a vonatkozó népi magatartásformák beemelése mellett a legionárius ideológusok a román nép őseiként tisztelt trákok és dákok halottkultuszából is merítettek. A trákok megvetették a halált, és legbátrabb hőseiket a másvilágra induló hírnökökként ajánlották fel az isteneknek. Hasonló módon a legionárius „vértanúságot” az Istennel való közösség egy fajtájaként mutatták be. Következésképpen a legionáriusokat arra buzdították, áldozzák fel életüket a Légió ügyéért, és „a trák ősök derűjével fogadják a halál keresztségét” (Zelea-Codreanu 1936: 6).

A legionárius fanatizmus „halálbrigádok” megalakításához vezetett. Tagjaik öngyilkos merényleteket hajtottak végre, ezáltal a Légió terrorista jelleget öltött. A mozgalom (ön)romboló jellegét taglalva Moþa az önfeláldozást a politikai harc leghatékonyabb eszközeként írta le: „A leglényegesebb az önfeláldozás szelleme. Valamennyien rendelkezünk a legnagyszerűbb dinamittal, a legellenállhatatlanabb harci eszközzel, amely erősebb, mint a tankok és a gépfegyverek: ez pedig saját porhüvelyünk” (Moþa 1935).

A terrorista akciók felé való irányultság a mozgalom „mártírjainak” valóságos fasiszta pantheonját hozta létre, olyan fanatikus legionáriusokkal, akik a mozgalom ellenségeinek vagy „árulóinak” meggyilkolását célzó küldetéseket hajtottak végre. A vértanúk kategóriájába a legionárius propaganda egyaránt besorolta 1) azokat a legionáriusokat, akiket börtönbe zártak, mert terrorista típusú politikai gyilkosságokat követtek el. A legfontosabbak közülük: a három „nicador”, akik 1933. december 29-én meggyilkolták I. G. Duca miniszterelnököt; a tíz „dekabrista”, akik 1936. július 16-án megölték Stelescu volt legionárius vezetőt, így büntetve őt árulásáért; illetve azok, akik 1939. szeptember 21-én merényletet követtek el Armand Cãlinescu miniszterelnök ellen; 2) azokat a legionáriusokat, akik életüket vesztették „a kereszt szolgálatában”, mint Ion I. Moþa és Vasile Marin (1904–1937), akik Franco oldalán harcoltak, amikor 1937 januárjában megölték őket a spanyol polgárháborúban, valamint 3) a legionárius meggyőződésükért meggyilkolt legionáriusokat, mint Codreanu, valamint további, mintegy 250 legionárius vezér, akiket 1939 szeptemberében II. Károly király parancsára – válaszul Cãlinescu miniszterelnök meggyilkolására – kivégeztek.

A legionárius propaganda Moþát és Marint a legionárius hős prototípusaként mutatta be, a mozgalom „mártírjainak” és a kereszténység „szentjeinek” nevezve őket. Saját „hőseinek” szentté avatása abban az időben katolikus ihletésű, gyökeres újítást jelentett a romániai hitéletben. Moþa és Marin 1937 februári temetése tulajdonképpen a román ortodox egyház első próbálkozásainak egyike volt bizonyos „vértanúk” szentté avatására. Néhány egyházi előkelőség támogatta a kezdeményezést, amelyet erős sajtóhadjárattal népszerűsítettek, és tömegeket megmozgató szertartások legitimáltak. Noha a próbálkozás zátonyra futott, a Légió szempontjából mégis sikeres propagandafogásnak bizonyult. A román ortodox egyház vezetősége elutasította Moþa és Marin szentté avatási kérelmét; attól tartottak ugyanis, hogy ez az akció felforgathatja és destabilizálhatja az egyházat. Az egyház az első keresztény vértanúkat csak 1955-ben, a kommunista rezsim idején avatta szentté, és ez a gyakorlat a poszt-kommunista időszakban erősödött fel.

Következtetések: Az újjászületés palingenetikus doktrínája a polgári hittől a fasiszta politikai hitvallásig

Esszémben a „nemzeti üdvözülés” palingenetikus ideológiájának intellektuális genealógiáit tártam fel, illetve az ideológia sokrétű politikai megtestesüléseinek romantikus, konzervatív, illetve fasiszta verzióit. Azt állítom, hogy ezen ideológia fő alkotóelemeit a romantika írói dolgozták ki a 19. század második harmadában, és ezek az elemek mester–tanítvány – azaz mintegy pedagógiai – vonalon hagyományozódtak át Gheorghe Lazãrtól Heliadéig és Heliadétól Bãlcescuig. A „nemzet üdvözülésének” palingenetikus eszméje a román nemzeti állam 1859-es megalakulása után erősödött fel. A századforduló után, immár konzervatív formában újabb lendületet kapott, a politikára vonatkozó új, szakralizációs gyakorlatok révén, amelyek az egyházat, az iskolát és a hadsereget a Hohenzollern-dinasztia körül egyesítették. A két világháború közötti időszakban a palingenetikus ideológiát szélsőséges hangnemben fogalmazták újra.

A „nemzeti üdvözülés” ideológiájának palingenetikus alapvetését Ion Heliade Rãdulescu dolgozta ki a 19. század második negyedében. Heliade „teológiai típusú” palingenetikus filozófiát dolgozott ki, amelyet több, az Evangéliumból eredeztetett regenerációs eszmére alapozott (Tomoioagã 1971: 33, 36, 40). Ez a teológia az emberiségről alkotott antropologikus szemléletet javasolta, középpontjában az emberi természetnek a szenvedés általi tökéletesítésével, a krisztusi magatartásmodell követésével. Az elmélet mitikus magvát a román népnek egyetlen államban való egyesülés révén elérhető újjászületése képezte, ezt az eszmét pedig Vitéz Mihály és védőszentje, Mihály arkangyal kultusza révén kodifikálta. Meggyőződve arról, hogy a románok történelme „a palingenézia korába” lépett (Heliade 1868: XXXIII), Heliade kidolgozta a megújhodás irodalmi ideológiáját (Popovici 1935), amelyet újfajta, polgári vallásként szeretett volna intézményesíteni, és amelyben ő maga a félisteni poéta szerepét vállalta volna magára. Heliade politikai pályája azonban kérészéletű volt: a 1848-as havasalföldi forradalom egyik vezetőjeként vált ismertté, a forradalom leverése után azonban külföldi száműzetésbe kényszerült; 1858-as visszatérését követően nem sikerült teljes mértékben visszailleszkednie az egyesült fejedelemségek politikai életébe. Történelmi és irodalmi munkái, valamint a politika szakralizációjára vonatkozó szemlélete és a „tömegek nemzetiesítését” célzó nemzeti oktatási programról való elképzelése azonban hosszan tartó hatást gyakoroltak az elkövetkező nemzedékek képzésére.

A 19. század második felében a politikai élet hatalmas átalakuláson ment keresztül 1) a nemzet- és államépítés különféle szakaszai következtében – ilyennek tekinthető Moldva és Havasalföld 1859-es egyesülése; az 1877–78-as függetlenségi háború és Dobrudzsa 1878-as annektálása –; 2) olyan súlyos politikai válságok miatt, mint a „zsidókérdés” – a román politikusok megtagadták a zsidók emancipációját –, továbbá az „erdélyi kérdés”, amely Románia irredenta politikájára vonatkozott, és amely azt célozta, hogy magához csatolja Erdélyt és létrehozza az egységes nemzetállamot; és 3) a századforduló ideológiai és intellektuális erjedése, amely számos hangsúlyeltolódást és zavart okozott a politikai életben. Ezeket a politikai változásokat nyugat-európai, elsősorban németországi és franciaországi intellektuális és politikai transzferek határozták meg. Mindezek a politika újabb, militáns jellegét erősítették: egyben a nemzeti kultúra esszencialista értelmezését helyezték előtérbe, az új, nemzeti harciasság és a megújított messianisztikus nacionalizmus ethoszát, mely valamennyi román egységére, a szociális darwinizmusra és az antiszemitizmusra összpontosított.

Az első világháború küszöbén e változások némelyike új típusú, konzervatív-autoriter nacionalizmussá nőtte ki magát. Az irányzat katalizátora Nicolae Filipescu, a Dealu kolostor katonai líceumának alapítója és igazgatója volt. Filipescu a Heliade által meghirdetett palingenetikus nacionalizmus fő elemeit (melyek közül a legfontosabbak: Vitéz Mihály és Mihály arkangyal kultusza volt – mindkettejüket az isteni elhivatottság jelképének tekintették –, valamint a hadsereg, amely a nemzeti megújhodást és egységet mozdította elő) a hagyományos konzervatív értékekre vetítette (mint amilyen a monarchizmus, az elitizmus és a társadalom patriarchális szerveződése), és olyan modern politikai témákkal társította, mint amilyen a nemzetnek egy, a haladó pedagógia elveinek megfelelően és vallásos-katonai értékek szellemében nevelt új, fiatal elit révén való újjászületése. Filipescu ugyanakkor új intellektuális alapokra helyezte a konzervatív diskurzust, s ezt a talapzatot főként a „nemzet két új prófétája”, Eminescu, a romantikus poéta és Iorga, a történész szolgáltatta. Iorga szerint Eminescu nem csupán nemzedéke „nagy költője” volt, hanem „ő maga volt a nevelő, a magasztos és nemes gondolatok alkotója”, olyannyira, hogy „mi és egész nemzedékünk mindenekelőtt hozzá tartozunk” (Iorga 1929: 1, 13). Eminescu szellemében a nacionalista doktrína exkluzív és militáns hitté vált, amely felülemelkedett a pártpolitikán, amit nem lehetett összeegyeztetni más politikai doktrínákkal. Ezek a módosulások új típusú messianisztikus nacionalizmus szellemében fogalmazták újra a Heliade eredeti palingenetikus vízióján alapuló romantikus ideológiát a „nemzeti megmentésről”.

Az új nacionalista hitvallás sarokköve a nemzeti egység eszménye volt, amely 1918-ban Nagyrománia létrejöttével megvalósult. A két világháború között hivatalos szinten folytatták a nemzeti újjászületés palingenetikus hagyományát. Ezt a tradíciót szolgálta az egyesült nemzetet szakralizáló, megújult kampány, amelynek fő elemei Vitéz Mihály koponyájának 1920-as újratemetése, Ferdinánd király 1922-es gyulafehérvári megkoronázása, az ismeretlen katona emlékművének a bukaresti Károly-parkban való 1923-as felállítása és a mãrãºeºti-i mauzóleum megépítése volt. A politika szakralizációjának hagyománya azonban lázadó, antidemokratikus mozgalmakat is megihletett; ezek közül a legfontosabb a Légió volt, amely a nacionalista fiatalok egy fanatikus csoportjának erőszakos szubkultúrájára alapozott. Amellett érvelek, hogy a romantikából eredő nacionalista hagyomány szellemében a Légió olyan, teológiai típusú palingenetikus ideológiát támogatott, amely szerint az emberiség üdvözülése és újjászületése „a kiválasztottaknak” a dekadencia erőivel vívott, világraszóló, az imitatio Christi magatartásmodelljét követő harcának eredménye. Első látásra úgy tűnhet, hogy a Légió nem hozott alapvető újdonságot a nacionalista messianizmus romantikus ideológiájához. A legionárius palingenetikus ideológia elemeinek nagy részét – az isteni elhivatottság és a románság messianisztikus sorsának eszméjét; a nemzeti egység gondolatának Vitéz Mihály és védőszentje, Mihály arkangyal kultuszában való kodifikálását; a militáns antiszemitizmusra összpontosító degenerálódástól való félelmeket; az etnikai megtisztulás révén való megújhodás és újjászületés ideáját; a mártírok kultuszát és a nemzeti üdvözülésben a hadseregnek és a militarizmus értékeinek tulajdonított fő szerepet – ugyanis már kidolgozták az első világháború előtt. A politikai gyakorlat szintjén a konzervatív elit már több kísérletet tett a palingenetikus mítosz intézményesítésére az ifjúság szocializációjának és oktatásának új formái révén, amelyek a nacionalizmus, a vallás és a militarizmus egyedi egyvelegére alapoztak – ilyen volt például a Dealu-kolostorbeli hadiakadémia is. Az itt végzett pedagógiai kísérlet közvetlenül hatott Codreanura; a katonaiskolában végzett diákként magáévá tette a romantikus nacionalizmus és a konzervatív militarizmus elveit, és új formában ültette ezeket gyakorlatba a két világháború közötti Romániában.

Ezek a folytonosságok azonban nem zárják ki azokat a fasiszta újításokat, amelyeket a nacionalista ideológiába a Légió bevezetett. A Légió elsősorban szimbolikusan próbálta monopolizálni a nemzeti üdvözülés palingenetikus mítoszát, mintegy a román ifjúság „egyetlen” képviselőjének és a hősök kultusza védnökének kiáltva ki magát. Mint ilyen, a mozgalom a nemzeti emancipációért vívott harc jogos folytatójának és a román nép megmentését szolgáló isteni eszköznek a szerepét tulajdonította magának. Másodsorban a Légió újraértelmezte a palingenetikus mítoszt, újrafogalmazta a nemzeti eszményt, és a két világháború közötti Románia sajátos történelmi kontextusához alakította azt. Ugyanakkor a nemzeti ideálnak akut apokaliptikus, egyben antiszemita jelleget is kölcsönzött: mindez az úgynevezett „judeo-bolsevista” összeesküvések veszélyéből eredő félelemre alapozott, amely a legionáriusok szerint a nemzet degenerálódását okozta, sőt egyenesen a náció létét fenyegette. Harmadsorban a Légió számos olyan témát elevenített fel, amelyek csak látens módon voltak jelen a korábbi romantikus vagy konzervatív elméletekben – ilyennek tekinthető az, hogy a bűnök erőszakos áldozat révén levezekelhetők; vagy a metempszichózishoz mint a nemzeti szolidaritás kifejeződéséhez fűződő elméletek; és ilyen volt a miszticizmus is, mely a karizmatikus vezető és a „mártír” legionáriusok tettei révén az istenivel való egyenes és közvetlen, erős kapcsolatot feltételezte. Ez utóbbi jellegzetesség meghatározóvá vált a Légió számára: bár Heliadét a premarxista keresztény szocializmus mélyen befolyásolta, palingenéziájának misztikus összetevői filozófiai rendszerének evangéliumi alapvetéseire és egyes vallási jelképekre korlátozódtak – mint például az angyali üdvözlet, a szenvedés, megváltás és megtisztulás (Tomoiagã 1971: 56). A Légió jobbára ugyanezeket a keresztény témákat és jelképeket idézte meg, de felerősítette és egy szélsőjobboldali ideológiai mátrixba integrálta ezeket.

A Légió ugyanakkor forradalmi vonásokat is hordozott, ami a totalitárius ambícióiban, félkatonai szervezeteiben és a politikai küzdelemben bevetett erőszakos módszereiben manifesztálódott, illetve abban, hogy az ország „régi”, „züllött” elitjének felváltására az új fasiszta elitet próbálta előtérbe tolni. Heliade társadalompolitikai gondolkodásából – amely a nemzetmentés palingenetikus doktrínájának forrásvidékén körvonalazódott – hiányzott a valós forradalmi dimenzió, mivel szerzője a felülről érkező forradalmi reformok híve volt. Bãlcescu palingenetikus elméletében viszont már fellelhető a forradalmiság; lánglelkű demokrataként a havasalföldi forradalmár liberális politikai programot társított víziójához: az ő eszménye a demokratikus köztársaság kikiáltása volt. A századfordulón a nemzeti forradalom gondolata antiliberális, populista, antiszemita és a társadalmi darwinizmus jellemezte politikai projektek része lett. Nyilván a romantika korában a palingenetikus újjászületési elméletek már úgy viszonyultak a nemzethez, mint a kollektív megmentés legfőbb tárgyához. Ezek az elméletek azonban olyan demokratikus-haladó eszméken alapultak, mint a zsarnokság elleni küzdelem, a nép nevelés révén való felvilágosítása és a társadalmi fejlődésbe vetett hit, amely minden nemzetnek a saját létéhez való jogán alapult. Éppen ezért a romantikusok hazafisága harmonikusan fonódott össze az univerzalizmussal. A nacionalista politikai diskurzusok azonban hamarosan kirekesztővé, sőt idegengyűlölővé váltak, a külső és a „bent lévő” ellenség irányába egyaránt. Tulajdonképpen már a Heliade által kidolgozott, a román patriarchalizmus felsőbbrendűségéről szóló elmélet is tartalmazott idegengyűlölő és antiszemita hangsúlyokat: a jót a románság ügyével, a rosszat az idegenség princípiumával társította. A 19. század elején a cárigrádi görögöket általában, és különösképpen a fanarióta uralkodókat, politikai klientúrájukkal együtt, a harcias politikai diskurzusokban a hanyatlás ügynökeiként emlegették. A 19. század második felében helyüket jelképesen a zsidók vették át, akiket a nyilvánosságban idegenekként vagy betolakodókként emlegettek. Ez a trend erősödött fel a századfordulón, amikor az antiszemitizmus meghatározó elemévé vált a belpolitikai életnek, amely olyan új vezetők körül szerveződött, mint például Cuza. A két világháború közötti időszakban a Légió jóval tovább ment, már ami a jobboldali politikai irányultságot illeti: egyrészt egy totalitárius politikai projekt megvalósítását szorgalmazta, a pluralista politikai rendszernek az egypárti diktatúrára való felváltásával, az államnak a korporatista kritériumok szerinti átszabásával és a nemek közti, illetve a társadalmi viszonyok patriarchális megszervezésével. Másfelől a Légió a nemzet „megtisztításának” politikája mellett szállt síkra, arra törekedve, hogy egyes nemzeti kisebbségeket eltávolítson Romániából. Ez a törekvés főleg a zsidókra irányult, akiket a legionárius propaganda a hanyatlás ügynökeinek bélyegzett.

Végezetül a Légió egy másik újítása – mely a két világháború közötti tömegpolitikát általában jellemezte – a karizmatikus vezetőnek a társadalom megváltoztatásában szánt központi szerepe volt. A karizmatikus vezető eszméje természetesen nem volt példa nélküli a román politikában (Iordachi 2004). A nemzeti messianizmus romantikus hagyományában az értelmiségieknek vagy a nacionalista militánsoknak az újjászületésben betöltött „apostoli” szerepe már jelen volt: többek között olyan emblematikus alakok révén, mint a pedagógus Gheorghe Lazãr, a messianisztikus költő Ion Heliade Rãdulescu, és a történész-politikus Nicoale Iorga. A Légió azonban új fordulatot adott a nemzeti messianizmus gondolatának. Elfogadta, általánosságban véve, a fiatalok vezető szerepét, jelesül az új, háború utáni nemzedékét, a társadalom gyökeres átalakításában. Ugyanakkor a nemzedéki messianizmus gondolatára ráépítette Codreanu kultuszát, akit kiválasztott vezetőként mutatott fel, mint akit azzal az isteni feladattal bíztak meg, hogy megmentse a nemzetet az elzülléstől. A karizmatikus elv ugyanakkor átalakította a mozgalom szerveződését. A Légió új típusú, karizmatikus tekintélyelvre alapozott: tagjaitól a mozgalom és vezetője iránti teljes mértékű és feltétlen odaadást követelt, amit hűségesküvel kellett megerősíteni. A mozgalom a politikai aktivizmus és szerveződés új formáit hirdette, a katonai fegyelem értékei szerint szerveződve és olyan szocializációs, illetve oktatási mechanizmusokat iktatva be, amelyek az új, fasiszta ember létrejöttét voltak hivatottak biztosítani.

A Légió ideológiájának ez az új értelmezése lehetővé teszi, hogy újrafogalmazzuk a mozgalom és a hagyományos egyházak viszonyát. A romantika palingenetikus ideológiáival való többrendbeli rokonság miatt, kiterjedt kutatásaim alapján azt állítom, hogy a legionárius ideológia vallásos elemei nem az ortodox keresztény dogmából erednek, és nem is a román ortodox egyházzal ápolt úgynevezett kivételes viszonynak köszönhetőek, ahogyan azt maguk a legionáriusok, de a romániai fasizmus több kutatója is magyarázza. Valójában ezek az elemek elsősorban a francia és olasz szerzők által kidolgozott palingenetikus diskurzusokból származnak. E diskurzusokat később a román fejedelemségekben is meghonosították, és különféle kulturális „közvetítők” révén kreatív módon a helyi körülményekhez igazították; ezt követően a politikai szakralizáció innovatív eszközeiként intézményesítették és termelték újra a modern kori Romániában. Ebből a szempontból a legionárius ideológiát teológiai típusú, palingenetikus politikai hitvallásként lehet meghatározni. A nemzeti üdvözülés ezen új doktrínája összetett fasiszta mítoszrendszerre, rítusokra és rituálékra alapozott (amelyek gyökerei a pogány és keresztény népi kultúrába nyúltak vissza), továbbá a nemzeti történelem mitikus perspektívájára és saját, karizmatikus vezetőket, hősöket és mártírokat felsorakoztató pantheonjára. Legionárius szempontból a mozgalom győzelme nem csupán a politikai hatalom megszerzését és az állam totalitárius rendszerré való átszabását, hanem a nemzetnek az új politikai hitvallásra, a legionarizmusra való áttérítését jelentette volna.

Nyilván nem elhanyagolható az a hatás, amelyet a román ortodox egyház dogmája a legionárius ideológiára és a rituálékra gyakorolt. Ezt a jelentős témát csak nemrég kezdték tudományos szinten kutatni (Iordachi 2004). Ám ezek a kapcsolatok és többrendbeli összefonódások csakis tágabb perspektívából érthetők meg a maguk teljességében. Amint ebben az esszében kifejtettem, az újjászületéses, palingenetikus diskurzusok alapjai általában a keresztény bibliai hagyományból merítettek, különösképpen a katolikus és protestáns dogmákból. Ezeket az alapokat Heliade ültette át román környezetbe, egyben a keleti ortodoxiára jellemző sajátos vallási témákkal gazdagította azokat, ily módon egyedi szinkretizmust teremtve. A 19. század második felében a politika Heliade által kezdeményezett szakralizációja más szinten folytatódott, a nemzetté válás és a modern román állam kialakulásának egyik központi elemévé minősült át. Az ortodox egyház aktívan részt vett ebben a kampányban, sajátos rítusokat és rituálékat szolgáltatott a nemzeti szertartásokhoz. A két világháború közötti időszakban – amikor a politika és az egyház közötti határ még átjárhatóbbá vált – az egyház fokozottan hozzájárult a politika nacionalista színezetű szakralizációjához. A Légió számos hivatalos ortodox vagy a népi vallásossághoz kötődő gyakorlatot magáévá tett, főképp a Légióba beiratkozott vagy a mozgalom szimpatizánsául szegődött számos ortodox pap, de egyes világi ideológusok révén is, akik hadi, nacionalista és vallási értékek által átszőtt nevelésben részesültek. Az ortodox egyházzal és dogmával való kapcsolat – amelyet a közelség és együttműködés, illetve a versengés és a konfliktus egyaránt jellemzett – ambivalenciáját a legionárius ideológia palingenetikus alapvetése magyarázza. Az ellentét nem meglepő: a társadalomról szóló palingenetikus diskurzusok mindig is kényelmetlenül érintették a hagyományos egyházakat; példaként említhetjük a 19. századból a nemzeti újjászületés Heliade által képviselt doktrínáját és saját bibliamagyarázatait, amelyeket Andrei ªaguna erdélyi ortodox püspök nyíltan kritizált (az ellentétről lásd Moceanu 2003), és amelyek „anarchista, protestáns irányultságról” árulkodtak (Tomoiagã 1971: 36).

A romantikus palingenézia heterogén vallási eredői magyarázzák ugyanakkor a legionárius ideológiában megjelenő keresztény és kereszténység előtti témák eklektikus jellegét, amelynek legnyilvánvalóbb összetevője a kereszt és a horogkereszt használata. De példaként említhető a legionárius gyakorlatban és ideológiában megjelenő, katolikus ihletettségű elemek sokasága is, mint a keresztény harcos szerzetesrendekre jellemző katonai szervezettség, és a keresztes hadjáratok szellemisége; a mozgalom mártírjainak szentté avatási kísérlete, ami a kor román ortodox egyházában példátlan gyakorlatnak számított; továbbá Páduai Szent Antal katolikus kultusza – utóbbit Codreanu saját patrónusaként és védőszentjeként tisztelte. Ne feledkezzünk meg ugyanakkor a legionárius ideológia újpogány elemeiről sem, amelyek a dákok metempszichózisba vetett hitét idézik, és amelyeket görög közvetítés útján magától Pithagorásztól származtattak. E sokszínű szintézis tükrében a Légió, legalább a kijelentések szintjén, a „hősies kereszténység” ökumenikus formáját művelte, és nem csupán rokonságban lévőként tekintett az ortodox egyház dogmájára, hanem, már ami a politikai cselekvés szintjét illeti, annál magasabb rendűként határozta meg magát.

FORDÍTOTTA ROSTÁS-PÉTER ISTVÁN ÉS BICSKEI ÉVA

IRODALOM

Cantacuzino, Alexandru (1940 [1935]). Românul de mâine. Românismul nostru. Bucureºti: Editura Miºcãrii Legionare.

Eliade, Mircea (1972). Zalmoxis: The Vanishing God. Comparative Studies in the Religions and Folklore of Dacia and Eastern Europe. Chicago: University of Chicago Press.

Floru, Ion S. (1924). Istoria românilor pentru cursul superior de liceu. Bucureºti: Socec.

Heliade Rãdulescu, Ion (1868). Curs întregu de poesie generale, Vols. 1. Bucureºti: Tipografia Lucrãtorii Asociaþi.

Imbrescu, Ilie (1940). Biserica ºi miºcarea legionarã. Bucureºti: Cartea Româneascã.

Iordachi, Constantin (2004). Charisma, Politics and Violence: The Legion of the „Archangel Michael” in Interwar Romania. Trondheim: Trondheim Studies on East European Cultures and Societies.

Iordachi, Constantin (2013). „Fascism in Southeastern Europe: A Comparison between Romania’s Legion of Archangel Michael and Croatia’s Ustaša”, in Roumen Daskalov, Diana Mishkova, szerk., Entangled History of the Balkans. Vol. 2: Transfers of Political Ideologies and Institutions. Leiden: Brill, 355–468.

Iorga, Nicolae (1929). Eminescu. El, generaþia lui ºi generaþia noastrã. O conferinþã la Bucureºti. Vãleni de Munte: Datina Româneascã.

Moceanu, Ovidiu (2003). Teologie ºi filologie. Andrei Saguna vs. Ion Heliade Rãdulescu. Bucureºti: Paralela 45.

Moþa, Ion I. „Sfântul Arhanghel Mihail: Voevodul Puterilor Cereºti”, Pãmântul Strãmoºesc, 1. október 1927, 5. sz., 5–12.

Moþa, Ion I. (1. január 1928). „Rãspuns (la invitaþia dlui Prof. G. Bogdan-Duicã)”, Pâmântul Strãmoºesc II, 1. sz.: 7–11.

Moþa, Ion I. „Esenþialul”, Cuvântul Studenþesc, 17. április 1935.

Moþa, Ion I. (1936). Cranii de Lemn. Articole, 1922–1936 (Sibiu: Totul Pentru Þarã). 4. kiadás: Bucureºti: Editura Miºcãrii Legionare, 1940.

Polihroniade, Mihail (15. június 1933). „Sensul revoluþiei naþionale”, Axa, II, 15. sz.: 1, 5.

Popovici, Dimitrie (1935). Ideologia literarã a lui I. Heliade Rãdulescu. Bucureºti: Cartea româneascã.

Roboiu, Nicolae, Sorin Enescu (1993). ªoimii de la Mãnãstirea Dealu. Târgoviºte: n. a.

Sima, Horia (1980). Doctrina Legionarã. Madrid: Editura Miºcãrii Legionare.

Tomoiagã, Radu (1971). Ion Eliade Rãdulescu. Ideologia social-politicã ºi filozoficã. Bucureºti: Editura Stiinþificã.

Vântu, A. (január–február, 1937). „Ion I. Moþa. Schiþã Biograficã”, Cuvântul Studenþesc XII, 1–4 sz.: 2–20.

Weber, Eugen (1966). „The Man of the Archangel”, Journal of Contemporary History 1. sz.: 101–126.

Zelea-Codreanu, Corneliu (15. május 1928). Pãmântul Strãmoºesc (Iaºi) II, 10. sz.: 4.

Zelea-Codreanu, Corneliu (1936). Pentru legionari, vol. 1. Sibiu: „Totul pentru þarã.”

Zelea-Codreanu, Corneliu (1940). Cãrticica ºefului de cuib. Bucureºti: „Bucovina” I. E: Torouþiu.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.