Fülep Lajos – Két magyar emlékműszobrászról

Zala György

Ezzel megkezdtük sétánkat, mert bátran nevezhetem sétának a helyváltoztatást ebben a hatalmas műteremben. De akármilyen széles és magas is ez a világossággal teli terem, mégis szinte kicsinek hat attól a sok és nagyméretű alaktól, mely benne helyet foglal. Első pillanatban meg is szédül az ember a méretektől: csupa a rendes nagyságot meghaladó alak, itt egy fejetlen harcos, amott egy fejetlen ló, itt a domborműből kiálló nagy formák, középen Árpád lovának vasváza, melyre épp most rakják fel az agyagot. Csak mikor már kiállotta az ember az első ostromot, mellyel ez a tömérdek forma reá támad, tekinthet körül rendszeresebben ebben a látszólagos rendszertelenségben.
– Nagyon nehéz egy ilyen barokk domborműbe a perspektivikus rajzot belevinni – mondja Zala az egyik Andrássy-relief előtt –, hogy minden oldalról meg legyen a kellő hatás. Ha bent feküdnének az összes alakok a síkban, az más. Akkor az ember jó vonalakat hoz bele, és megvan a rajz. De így, egészen kiálló, félig kiálló és egészen lapos alakokkal nehéz. A királynét a perspektíva kedvéért például beljebb kellett tolnom, hogy belejöjjön a rajzba. Ő az összekötő az egészen kint levő és a háttérbe mélyedt alakok között.
– Ez a dombormű a király koronázását ábrázolja, azt a jelenetet, amint Andrássy és Simor hercegprímás a koronát a király fejére teszik. A korona körülbelül egy arasznyi magasságban van a király feje felett, úgy, hogy Simornak és Andrássynak a koronán találkozó karja gótikus ívben borul a király fölé. Ez a gótikus ív nem véletlen, mert parallel formát alkot a háttéren levő gótikus oltár ornamentikájával.
– Amint láthatja, ez a dolog teljesen barokk módon van megoldva, valamint a másik Andrássy-dombormű, a berlini kongresszus is. Ami az alakokat illeti, azok mind portrék. Jobbról Simor mögött a püspökök, a baloldalon pedig Vértessy és a koronaőrök. A portréhűség fontos az ilyen történeti dolgokon. A háttérben látható többek között Deák Ferenc és Majláth György országbíró. A berlini kongresszus domborművén Andrássy szemközt áll az ülő helyzetben levő Bismarck-kal. A lovas szoborhoz való tanulmányom itt életnagyságú, Andrássy egy magyar ló hátán. Az eredetije kétszerese lesz az életnagyságúnak. Az eredeti nagyságúhoz a fal mellett lent a földön van egy tanulmányom, Andrássy feje. Természetes, hogy itt is fontos a portréhűség, de még intimitást is akarok belehozni a fejbe, ami tekintettel a méretekre, nem kis feladat. Gondolja csak el az egész alakot az eredeti nagyságban, s a tetején ezt a fejet… Mindenesetre arra kell törekednem, hogy élet legyen benne, s összhatásából intimitás sugározzék… (…)
– Ami a millenáris emlékművet illeti, annak elkészültéről nem mondhatok biztos adatokat. Emberfeletti munka, a kontinens egyik legnagyobb méretű emlékműve. Három év alatt azonban készen lesz az egész. Most a tavasszal pedig fel fogunk állítani belőle egyes részleteket. Az egész emlékmű negyvenkét szoborműből fog állni, de hogy milyenekből, arról elég annyit mondanom, hogy vannak itt szobrok, melyek maguk hatvankét részletből állanak, mint például annál a bigánál a ló törzse egy, a rajta álló alak kettő, és így tovább. Fel a félkör tetejére jön a két allegorikus csoport, amit itt láthat, az egyik a harc, a másik a béke. Mindkettő bigán álló alak: az egyik egy erősen kifejlett görög harcosnak jobb felől hátra csavarodott alakja, amint jobb kezébe fogott kígyóval csapkodja a száguldó lovakat; a másik a béke nemtője, pálmaágat tart a kezében. Az alsó két talapzat egyikére jön a vértanú halála, amelyhez Petőfit használtam föl. Sebesülten haldoklik a földön a költő, a géniusz zászlót borít testére. Jelszó: Gloria victis. Pandanja realisztikus csoport, a munka, egy magyar paraszt, amint két izmos ökörrel szántja a földet.
– A főoszlop köré, amelynek tetején az angyal áll, jön a hét vezér lovas alakja, élükön Árpáddal, kinek lován most dolgoznak. A vasváz ott van középen. Az oszlopok közé jön a tizennégy király, ezeket már nem láthatja itt, mert az öntödében vannak. Az oszlopsor alját tizennégy dombormű díszíti, melyek mindegyike a magyar históriából való nevezetes jelenetet ábrázol.
– Legvégül szeretném néhány szóban megkapni művész úr törekvéseit.
– Erről mit mondjak? Aki ismeri a dolgaimat, az tisztában van velem. Nem lehet azt szóval elmondani.
– Mégis, részemről fontosnak tartom a művész öntudatát jellemző szavakat, melyeket saját dolgairól, saját törekvéseiről mond.
– Hát röviden az én törekvésem is az, ami minden művészé, és nem is lehet más. Két szó: igaz érzés és gondolat. Ennél többet igazán nem tudok mondani. Hogy a klasszikus dolgokat szeretem, azt már mondtam, azután meg elsősorban a derűt keresem, a derűt, mert ez a művészet hivatása… Én nem zárkózom el semmitől. Általában minden munka gyönyörködtet. (…) A művészet adjon derűt, a nyomort meg hagyja a szocialistáknak…

Stróbl Alajos

Sokáig kellett várakoznom rá, mert a nagy műterem egyik mellékhelyiségében egy tanítványával volt elfoglalva, aki, úgy látom, valami emlékművön dolgozott. Csendesen üldögéltem a műterem egyik zugában, s csöndesen szemléltem az előttem ágaskodó hatalmas gipsz oroszlánt, amely ekkor még megfejthetetlen volt számomra, s a néhány fehérkabátos, agyagos és gipszporos embert, akik az új Liszt-szobron dolgoztak. A nagy oroszlánon kívül láttam még kisebbeket, valamint párducokat és tigriseket, s keményen törtem a fejemet, mi idézi fel bennem azt a különös hangulatot, mely a várakozás alatt tényleg erőt vett rajtam. Oroszlánszobrászat! kiáltottam, de csak akkor, amikor Stróbl a mellékhelyiségből kijőve felém tartott, fehér dolgozó kabátban, keskeny kis karimájú zöld vadászkalappal a fején, méternyi hosszú szivarszipkával a kezében.
Miután a művész az iránt érdeklődött, hogy minek köszönheti szerencséjét, lehetőleg röviden és világosan előadtam jövetelem célját. Udvarias szavakkal biztosított öröméről, közben többször meglóbálta kalapját, nagyokat lendített hosszú szipkáján, füstfelhőket fújt, s megkínált egy általa „egyszerű szivarnak” nevezett portorikóval. Minden mozdulatát lelkéből eredő mély sóhajjal kísérte. (…)
Miután járkálni kezdtünk a műteremben, Stróbl heroikus gesztusok és mélységes sóhajok kíséretében a következőket mondta el:
– Most egy igen kedves dolgot csinálok. Építtetek egy művész-otthont a Tátrában, vadászkastélyt toronnyal. Igen nevezetes helyen, ott, ahol a nagy Balassi Bálint meghalt. A Nagy-Kriván aljában. Gyönyörű vidék, kérem, gyönyörű, óriási hegyek, óriási fenyők, csupa fenyő és csupa szikla… Hogy oda jöjjenek a művészek nyáron friss erőt nyerni a szabad természetből, és különösen a gránitból. A gránitból! Mert ott minden gránitszikla. Oh, a szabad természet és a gránit! (…)
A problematikus oroszlán előtt megállva, a rébusz megfejtését a következőképpen kaptam.
– Ez itt kérem, a Kossuth-mauzóleumra jön, a tetejére. Ez kérem, egy száguldó, dühös oroszlán, a nemzet, vele rohan a géniusz, aki megszabadítja láncaitól, s maga előtt kergeti az ármányt, egy kígyót. Az oroszlán át van kötve láncokkal, de a láncok végét a géniusz fogja. Az oroszlán rohan, rohan, szinte kirúgja maga alól a földet… kirúgja… A géniusz repül, látja kérem, szárnyai vannak. A kezében fáklyát tart, amelyben minden halottak napján fog égni a gáz.
– Ki fogja meggyújtani? – kérdeztem.
– Majd meglátja, hogy égni fog – felelte Stróbl, aki azt hitte, hogy kétségbe vonom állítását. – Május, júniusra már készen is lesz, kérem. Lent a kriptában lesz Kossuth, amint ébred. Nem akarok halott Kossuthot csinálni. Csak legyen ő ébren. Márványból lesz a ravatalon, és ha ébred, az szimbolizálni fogja… szimbolizálni fogja, hogy Kossuth szelleme mindig ébren van, és itt van közöttünk, a magyar hazában. Mert én kérem, forradalmi művész vagyok!
– Igazán? – kérdeztem kissé megdöbbenve. – Miért?
– Mert engem a 48–49 hipnotizál – felelte kitörő hévvel. – Talpra magyar! Azt mondom én, amit Petőfi mondott. Talpra magyar! Ezt fogom odaírni az oroszlán alá. A vezéreszme a felszabadulás, amint az oroszlán, a nemzet eltépi láncait. A nemzet, a nemzet! Előre!
A Kossuth-mauzóleumba jön még Hungária alakja, amint ül a trónuson, előtte kétoldalt egy-egy perzsa párduc lesz, a trónust őrzik. Perzsa párduc, kérem. Hungária ül és gyászol. Egyik párduc élesíti a körmeit, a másik ugrásra kész. Ez is allegória, kérem szépen.
Most a legkedvesebb dolgom a mauzóleum és a művészotthon. Tessék kérem megnézni, gipszből már itt készen is van a terve. Lesz egy várszerűen emelkedő torony, háromemeletes. Vadásztorony a XV. századból. Szeretném az író és zenész urakat is ide meghívni. Hogy pihenjenek és erőt meríthessenek az élethez. A nyomorúságos anyagi viszonyokat és a nehéz megélhetést elfelejteni kissé… Hajajaj, ott a harmadik emeleten lesz egy szoba, fegyverszoba. Kérem, az ablakból lehet majd célba lőni. Oh, jaj, gyönyörű vidék, ott van az Isten, ott vannak a naplementék, az ember érzi az Istent mindenütt. Lesz tiroli ház is.
Stróbl felindulástól remegő hangon beszélt, s mikor elhallgatott, még jobban széjjelnéztünk a műteremben. Az oroszlánt megtekintettük minden oldalról, továbbá a Kossuth-mauzóleum görög oszlopcsarnokát a „Szabadság, egyenlőség, testvériség” felírással és csillaggal, a párducokat, néhány portrét, s régebbi dolgait. (…)
– Legvégül szeretném néhány szóban megkapni művész úr művészi princípiumait és törekvéseit.
Stróbl hallgatott, s kis idő múlva hozzám fordult:
– Mi az, kérem?
Újra elmondtam óhajom, s mivel kitérőleg válaszolt, hozzátettem: – Részemről fontosnak tartom a művész öntudatát jellemző szavakat, melyeket saját dolgairól, saját törekvéseiről mond.
– Hát kérem, először is a nemzeti eszme domborodjék ki, és azután legyen a szoborban erő. De ez csak akkor lesz, ezt csak akkor fogják megérteni, s csak akkor fogják nálunk tudni, hogy mi a jó szobrászat, ha nálunk is lesz gipsz-múzeum. Miért? azért, mert addig olyanok vagyunk, mint Belgrádban, vagy nem tudom, hol. Mert a gipsz-múzeumban látni szép szobrokat, és az emberek megtanulják, mi a jó szobrászat. Drezdában van a legszebb gipsz-múzeum, azért is van ott erős szobrászat (…)
Közel hajolt hozzám, és őszinte lelkesedéssel, ünnepélyes hangon folytatta:
– És a nemzeti eszme domborodjék ki. Meg aztán erő, de persze, akiben nincs, az hiába… Meg szerkezet. Az ősforráshoz kell visszamenni, onnan venni a formát, és azt teletölteni nemzeti eszmével. Mert hiába, az már el van ismerve, hogy azok tudtak a legtöbbet. Az utókor már elismerte. Azok tökéleteset csináltak. Hogy gondoljunk mi arra, hogy jobbat csináljunk? Csak vissza az ősforráshoz, kérem, egy Pheidias, egy óriás, egy Praxiteles, egy óriás, egy Lysippos, a Nagy Sándor szobrásza, egy óriás. Erő, igen, erő, de még más is kell a szobrászathoz: szellemi képesség. Ami volt a régiekben, egy Leonardóban, aki író, szobrász, festő, mérnök, zenész, zenész! Mik vagyunk mi, törpék! Egy Lysippos – Stróbl mély tisztelettel emelte meg kis karimájú zöld vadászkalapját – egy óriás, az ő árnyékában szeretné fürödni. Nemzeti eszme, erő, szellemi képesség! Ez a fő. A többit aztán bízzuk az utókorra. Azt hiszem, a jövendő magyar szobrászat is úgy lesz erős, ha ilyen lesz. Forma legyen és erő! Ezt akarom én. No de erről sokat kellene beszélni.


A fiatal művészetfilozófus Fülep Lajos 1905-ben erősen szatirikus interjúkat csinált a korszak két leghíresebb és legfoglalkoztatottabb, államilag elismert szobrászával az emlékműszobrászat problémáiról.

Fülep Lajos: A művészet forradalmától a nagy forradalomig. Cikkek, tanulmányok. Szerkesztette Tímár Árpád. Magvető, 1974. I. kötet. 73–80 és 89–98. Első megjelenés: Modern Művészet, 1905.

Kategória: Archívum  |  Rovat: (2000 leütés)  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.