Tatár Sándor – Versek

FOHÁSZ TUDATLANSÁGÉRT

Mért áll össze, ha összeáll?
s miért ér értelmetlen véget?
Mért ellenség a fürdőszoba reggel?
s este a hold s az asztal mért hamis igéret?

Ablakodon túl utca vagy
kert, mindegy: benned labirint van
mozdulna ajkad; úgy marad,
és cserbenhagy a hittan.

Jobb is talán, hogyha nem válaszol,
akit faggatsz (a sors? vagy Isten?)
még kérdezel, de közbe’ már
ott van egy kéz az utolsó kilincsen.

Jobb nem tudni, hogy a te kezed-e,
és azt se bizton, hogy az a kilincs az,
hisz érezheted, mindaz, amit firtatsz,
egy éjsötét tudásnak kezdete.

Neked valóbb ez: a nappali vakság,
s füledből ki ne tépd az Isten-adta vattát
– fogad sebe az almán tán beforr…

SIRÁLYBESZÉD*

Beszéd nincs másmilyen, csak mellébeszélés.
(Jószerével.) Kivéve, ha a beszélő kódolatlanul
beszél a pénzről, a hatalomról vagy a szexről.
Persze tudom én, hogy nem lehet levonni
a logikus következtetést abból, milyen unalmas
a (bízvást leszögezhető ez is: mérsékelten
változatos) fedőszövegekkel űzött
nagy össznépi társasjáték,
hiszen
ha levonnánk a konzekvenciát, a fenti három
téma maradna csupán a svédasztalon,
egyebekben meg el kéne némulnunk.
(Ami minden bizonnyal problematikus lenne
-> loqui necesse est [Vagy nem így tartják?])
Versenyt-cifrázzuk hát a mellébeszélést,
s ha valaki valamely zavart és/vagy vakmerő pillanatában
széthasítja a szókárpitot, felrúgja az egyezséget,
számolhat, természetesen, a következményekkel.

Gyönyörűen átjött mindez a napokban Balatonfüreden,
ahol többnyire az »irodalom« csal-lobogója alatt
bocsátották vízre (a légbe), számolatlanul, a mellébeszéd
papírhajóit.

Volt ez vajon másképp? Amikor
Hölderlin leírta: und fiel von den Ästen das Laub,
und flog im Winde der Regen
vagy Ihr holden Schwäne,
akkor vajon tényleg az ágról lehulló levelekről,
a szélkergette esőről és a kecses-szelíd hattyúkról
akart mondani valamit?

A programzárta utáni (vasárnap) délelőttön
leszórtam tagjaimat a füredi kikötőmóló tövében
hívogató fekvőpadok(?) egyikére (fémváz, deszkázattal kitöltve;
formája hozzávetőleg mint egy nyugágyé). Süttettem
magam az őszelő korántsem bágyadt napjával.
Utószezoni-lustálkodó felebarátaimmal együtt
fölfigyeltünk a nagy fehér madarak közt egy agresszor-hattyúra.
Már a szárny- és nyaktartása sem ígért
semmi jót; látszott rajta, hogy összeférhetetlen.
(Tudnám a fizimiskáját, az általa keltett benyomást
a médiában gyakran szereplő politikushoz hasonlítani
{ennek a vers[?!]nek vélhetőleg már az se árthatna},
de inkább mégse; miért ajándékoznám meg a
lábjegyzet-lét örökkévalóságával??)
Fenyegetően fölborzolt tollal cserkészve be őket,
módszeresen üldözte el egymás után fajtársait.**
Azok súlyos-esetlen repüléssel menekültek
előle; vissza – nota bene! – egy se támadott.
(Elég volt, hogy ő úgy tudja/mutatja magáról:
ő a legerősebb?)
A parton fejcsóváló-találgató emberek, a vízben
közömbös kacsák, fölötte részvétlen sirályok.

Ó, natura sancta!
– boldog ártatlanság(!?)


* A kívülállás és a pártatlanság – mi más lenne? – öncsalás.
** Trükközésnek, alattomosságnak, mondjuk, nem volt nyoma nála (-> nyers erő). Hacsak azt nem tartjuk annak, hogy erőfölénye axiómának látszott.

Kategória: Archívum  |  Rovat: (2000 leütés)  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.