Heinz Bude – „A szexualitás semmiféle szerepet sem játszott”

DIE ZEIT: Bude úr, 1968-at izzóan védelmezik és forrón támadják. De azt senki nem vitatja, hogy valami fontosat jelent. Vajon mit?
Heinz Bude: 1968 volt az utolsó forró forradalom, és az első cool lázadás. A Rudi Dutschke köré szerveződött SDS-frakció a húszas évek elszalasztott pillanatait próbálta újra életre kelteni olyan írásokkal, mint Lukács György Történelem és osztálytudata vagy Walter Benjamin Történelemfilozófiai tézisei. De ez csak egy kis kör maradt volna, ha nem lett volna az a sok huszonéves, akiket egy hallatlan vágy mozgatott. Ki az ötvenes évek kriptájából, elmenekülni a lemosható műanyag asztalterítős konyhaasztaloktól. ’68 mindenekelőtt olyan emberek tébolyult útra kelése volt, akik nem tudták, hogy mit akarnak, és hogy kik is ők.

ZEIT: Ön már hosszú évek óta a „Szövetségi Köztársaság családregényén” dolgozik, először a „légvédelmi kisegítő szolgálatosokról”, akik 1926 körül születtek, aztán a hatvannyolcasokról akar írni. Mi áll itt a „családregény” koncepciója mögött?
Bude: Alapjában véve a saját életrajzi tapasztalataimról van szó. Van két fiútestvérem, akik mindketten a háborúban, egy-egy szolgálati szabadság alatt fogantak; az egyik 1940-ben, a másik 1944-ben született. Ők tulajdonképpen hatvannyolcasok, még akkor is, ha semmi közük nem volt a mozgalomhoz, mert az egyik kamionsofőr volt, a másik meg asztalos. Apám 1911-ben született, mint cserkész megfordult az ifjúsági mozgalomban, aztán a húszas évei végén részt vett a Lengyelország elleni támadásban, aztán részt vett a francia hadjáratban, és végül 1950-ig orosz hadifogságban volt. Anyám egy ambiciózus katolikus vasutas-családból származik; a két gyerekével Emslandba, egy parasztházba evakuálták konyhai cselédként, 1918-as születésű, ugyanúgy, mint Helmut Schmidt. Én 1954-ben, a „berni csoda” évében születtem. A szüleim számára én voltam a házasság és a családi élet újrakezdésének ígérete. A családom története valahogy a német társadalom egészének története a II. világháború után, a végrehajtott tömeggyilkosságok árnyékában. Ebben a történetben, akárcsak Edgar Reitz Heimat-filmjeiben, az tárul a szemünk elé, miként tudott egy társadalom a kollektív őrülettől elszakadva, nemzedéki töréseken át odáig eljutni, hogy ma Európa gazdaságilag legerősebb és politikailag talán leghatalmasabb országává vált.

ZEIT: Ön némi visszafogottsággal viszonyult a hatvannyolcasokhoz új könyve viszont egyfajta melankóliát és depressziót áraszt, a hősök kudarcát ecseteli. Hogyan jutott el A-ból B-be?
Bude: Azt a kérdést tettem föl magamnak: hogyan lehet megérteni a háborús gyerekek egész generációját, akik a romok között nőttek föl, és aztán fiatalokként kipróbálták a felkelést. Egy 1940-ben született kislány, 1944 októberében egy késő este, nem egészen ötévesen a nővérével és az anyjával a Friedrichstrasse-i pályaudvarról a rendező pályaudvar felé halad, keresztül a szétbombázott Berlinen, és az az érzése, hogy a pokolban van. Ő aztán híres feminista lesz, aki semmi kétséget sem hagy afelől, hogy a nők is bűnrészesekké válnak, ha nem képesek megérteni a saját korukat. Megtanultam megérteni azt a generációt, amely 1968-ban keresett valakit, aki ki tudná vezetni a pokolból. Ezért ez a könyv címe: Adorno a romok gyermekeinek.

ZEIT: De nem jelenti-e ez a mozgalom depolitizálását? Hiszen a közkeletű felfogások szerint a hatvannyolcasok hajtották végre a Szövetségi Köztársaság nyugatosítását és demokratizálását, elindították a szexuális felszabadítást, és mindenekelőtt gondoskodtak arról, hogy a zsidókkal szemben elkövetett tömeggyilkosság témává váljék.
Bude: Én ezt másképp látom. A szexuális felszabadítás már sokkal korábban elkezdődött, Hildegard Kneffel, a Constanze című folyóirattal és Beate Uhséval, a műrepülés-pilótával, és a kora miatt légvédelmi kisegítő szolgálatos Oswalt Kolléval. Azokban az interjúkban, amelyeket a mozgalom szereplőivel készítettem, a szexualitás semmiféle szerepet sem játszott. 1968 inkább csak megnehezítette azt, ami itt már régóta folyamatban volt, mivel mindent filozófiailag megterhelt, és princípiummá próbált fölemelni. És érdekes módon éppen a férfiak, akikkel beszéltem, voltak görcsösek. A hatvannyolcasok a demokráciát is, mint a népakarat felderítésére vonatkozó eljárást, alapjában véve inkább megvetették. Szerették a forradalmat, de nem szerették a demokráciát. És még maga Auschwitz sem volt ’68-ban téma. Vagy csak nagyon indirekt módon, mint Max Horkheimer tézisében: „aki a kapitalizmusról nem akar beszélni, annak a fasizmusról is hallgatnia kell”.

ZEIT: Van az a híres fénykép a Kommune I-ről, akik meztelenül, mintegy kivégző osztag előtt állva, egy falnál sorakoznak föl. És ebben általában a náci áldozatokkal való tudatlan azonosulást látták; és csak úgy falták a zsidó remigránsok munkáit is: Adorno, Horkheimer és Marcuse műveit. Így egy kicsit furcsán ugyan, de az apák bűneit próbálták távol tartani maguktól. Más szerzők, mint pl. Götz Aly, aztán még tovább mentek és a hatvannyolcasokat magukat hasonlították a nácikhoz.
Bude: Nem tudom. Ebbe a képbe túl sokat lehet beleinterpretálni. A Kommune I a korai APO happening-gyára volt. A meztelenek parádéja. Négy férfi és három nő háttal áll a kamerának egy fehér fal előtt. Csak a kisfiú a kép jobb oldalán fordul hátra, és nyilván azt kérdezi, hogy mi is történik itt. A trükk abban áll, hogy védtelenné teszik magukat, és ezáltal a kép az ő kezükben van. A személy a kamerával, akinek nagyon fontos volt a kép, már nem tehet mást, csak lenyomja a gombot. A hatvannyolcas módszer itt azt mondja: valami egészen mást csinálunk, és ezáltal a szálakat a kezünkben tartjuk.

ZEIT: Az első demonstráció, amelyen ön 1968-ban (vagyis 14 évesen) részt vett, a prágai bevonulás elleni demonstráció volt. Ezek a demonstrációk a liberális antikommunizmus szelleméből következtek – ez olyasvalami, amit általában nem szoktak összekötni 1968-al, és amit olyan emberek képviseltek, mint Ernst Fraenkel vagy a politológus Richard Löwenthal, akiket a diákok eléggé utáltak.
Bude: Igen, a liberálisoknak, a szociáldemokratáknak, sőt még a szocialista antikommunistáknak sem volt esélyük a hatvannyolcas egyetemisták körében. Hogy különösen a zsidó remigránsok az előadások megzavarásában az SA módszereinek visszatérését látták, arról sok egykori hatvannyolcas (akik mára professzorok lettek) már hallani sem akar. Az empátiának ezt a leblokkolását nem tudom megérteni. És ezen az sem segít, ha most a generáció néhány intellektuális szószólója a rigorózus kommunizmusról a rigorózus liberalizmusra lovagol át.

ZEIT: A hedonizmusból, amelyet még mindig 1968-hoz kötnek, Önnél nem sok minden maradt meg. Nem volt ez egy vidám történet?
Bude: ’68 összességében elég komoly és vigasztalan volt. Gondoljon csak a rá következő hetvenes évek különböző pártalapítási kísérleteire, maoista, szovjet és trockista színezettel. Itt sok életenergia pazarolódott el. Az 1977-es német ősszel aztán mindennek vége szakadt. Megnéztem magamnak a körülrajongott Ulrike Meinhof föllépéseit Werner Höfer Internationales Frühshoppen című műsorában, és aztán az interjúkat, amelyeket röviden az illegalitásba vonulása előtt adott, és még most is nagyon jól értem Heinrich Böll kétségbeesését, aki még 1972-ben a Spiegelben arra ragadtatta magát, hogy „szabad elvonulást” követeljen Ulrike Meinhof számára.

ZEIT: Az egyik fő ellenvetés jobbról és balról a hatvannyolcasokkal szemben az, hogy az önmegvalósításukkal hozzájárultak minden kötelék felbomlasztásához, a kommercializáláshoz és a szexualizáláshoz, vagyis, hogy tulajdonképpen ők találták föl a neoliberalizmust. Van ebben valami?
Bude: Ebben annyiban van valami, hogy 1968 elindított valamit, amit egyes szám első személyű politikának nevezhetünk, amely azt kérdezi, hogy az én személyes hogylétem hogyan függ össze a társadalmi viszonyokkal. Végtére is az akkor népszerűvé váló társadalom-fogalom is tartalmazott egyfajta distanciát a társadalommal szemben. Semminek nem kell úgy lennie, ahogy van, mindent meg lehet kérdőjelezni. Ez az, ami annyira idegesíti 1968 kritikusait: hogy a kötelékeket és a kötelezettségeket már nem tekintik egyszerű adottságnak, hanem fáradtsággal és erőfeszítéssel helyreállítandóknak és fenntartandóknak. 1968 behajtja ennek a költségeit, de a nyereséget természetesen mindenki maga szeretné zsebre tenni.

ZEIT: Lehet azt mondani, hogy ön egyszerre terapeutája és bírája a hatvannyolcasoknak?
Bude: Igen, én ezt üzenném a hatvannyolcasoknak: ti a felszabadítás egy hallatlan kísérletére vállalkoztatok. És ebben a forradalmi arroganciát kevertétek a lázadó buzgalommal. Ez a ti örökségetek, és azt nem lehet előre látni, hogy valami ilyesmi lehetséges lesz-e a közeljövőben. Most 70 és 80 között vagytok, és látjátok, hogy a jobb- és baloldali kortársaitok lassan meghalnak. Most már mehettek és megengedhetitek, hogy a gyerekeitek és az unokáitok valami mást csináljanak.

Megjelent: Die Zeit, 2018. január 25. 39. A kérdező Mariam Lau volt.

FORDÍTOTTA WEISS JÁNOS

Kategória: Archívum  |  Rovat: (2000 leütés)  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.