Standeisky Éva – Kassák a Kádár-korban

„…mi született szegényemberek végül is vagy öngyilkosok leszünk, vagy börtönbe csuknak bennünket, vagy megtérünk Istenhez, akiben nem hiszünk, de akinek a kegyelmét nagyon igényelnénk.” (Kassák Lajos 1957. június 27-i levele Vas Istvánnak. Idézi Hegyi Béla: A kereső Kassák. Vigilia, 1977. szeptember, 56.)

„Nem ihlet kell az alkotáshoz, hanem telítettség. […] Hogy mi célja van az állandó művészeti tevékenységemnek? – Nincs célja, oka van. […] Nincsenek terveim. A gondolatok megszületnek és én követem őket.” (Kassák Lajos-interjú. Készítette Bertha Bulcsu. Dunántúli Napló, 1965. január 31.)

Kassák Lajos talán a Kádár-korban volt a legelismertebb képzőművészként és íróként egyaránt.
A Kádár-éra első évtizede Kassák életének utolsó tíz éve, a hetven és nyolc-van éves kora közötti időszak. Kassák számára teremtő munkálkodásban gazdag periódus volt ez, amit a hatalom is méltányolt: hetvennyolc évesen Kossuth-díjat kapott.
E sikerességnek ellentmondani látszik, hogy az elismerések mellett számos sérelem is érte. Különösen képeinek kiállításával voltak nehézségei, s külföldi utazásai nem egyszer akadályokba ütköztek. Ezek azonban jelentéktelennek tűnnek ahhoz képest, hogy mégiscsak a Kádár-éra évtizedeiben – még életében, majd 1967-ben bekövetkezett halála után – adták ki a legtöbb könyvét, akkor volt a legtöbb kiállítása itthon és külföldön is. Ebben az időszakban jött létre a hagyatékának gondozását és feldolgozását felvállaló Kassák Múzeum. 1987-ben, születésének centenáriumán különösen sok Kassák-mű és Kassák művészetéről szóló kiadvány jelent meg, s a Magyar Nemzeti Galéria életmű-kiállítással tisztelgett emléke előtt. A 80-as évek második felében Kassák példázattá válva mintha elérkezett volna értékelése csúcsára. „Alakja tragikus magányban sötétlik ma is, kutatóját újra és újra figyelmeztetve a még el nem évült kelet–nyugati elkésettség, a nemzetközi tájékozottság, illetve a zárkózottság veszélyének, a magyar művészet meghaladhatatlan adottságának kérdésére. Az az ellentmondás, feszültség, amely áthatja életművét, áthatja e korszakot is. A hajthatatlan avantgardista kitartás, az események élén való haladás és az introvertált magány bölcsessége egyaránt jellemzik ezt az életet. Kassáknak része volt nemzetközi ismertségben, évtizedekkel később az elismertségben és a teljes magányban is. Példázat ő, amennyiben a mai magyar művészetnek még szüksége van a karizmatikus személyiség, a makacs hűség, a függetlenség és elkötelezettség példázatára.”1
A rendszerváltás óta eltelt évtizedekben egyre kevesebb szó esik Kassák Lajosról. Ma, a 2010-es évek vége felé – úgy tűnik – sem az irodalmi, művészeti elit, sem a hivatalosság, sem a művészi élményre sóvárgó állampolgár nem tartja Kassák Lajost kiemelkedő, élményt adó alkotónak. Vajon ez az utókor végleges ítélete, vagy a mai művészeti, szellemi-politikai-kulturális viszonyokat jelző átmeneti állapot?
Ha Kassák csupán képzetlen, dilettáns festő volt, aki meglovagolta a 20. század elejének avantgárd hullámát, ha költőként, íróként sem sorolható klasszikusaink közé, akkor Kádár-kori reneszánsza korfüggő volt, művészete pedig kiesett a nemzet kulturális emlékezetéből.2 (Nincs ezzel egyedül. Déry Tibor, Illyés Gyula, Németh László munkássága is, úgy tűnik, hasonló sorsra jutott, és a rendszerváltozást követően József Attila elismertsége is csökken.)

Kassákot a kommunista vezetők – s nyomukban a politikusi, kultúrpolitikusi slepp – hol nyíltan, hol politikai-hatalmi érdektől vezettetve burkoltan árulónak: renegát kommunistának, trockistának, a polgári nyugat behódolójának stb. tekintették. Különösen nem tudták megbocsátani neki a szovjetunióbeli sztálinista diktatúrát az 1930-as években leleplező és kritizáló írásait, s a plurális demokrácia melletti kiállását 1945 és 1948 között. Amint tehették, politikai, közéleti jellegű írásait „feketelistára” tették, amelyek aztán a rendszerváltásig (majd utána is, de immár más okokból) ott is maradtak. Csak a szépíró Kassákot engedték vissza 1956 után a széles nyilvánosságba azon műveivel, amelyeket politikailag-ideológiailag érdektelennek ítéltek. (A festészetével szembeni hivatalos fanyalgás azonban az 1980-as évekig megmaradt.)
A hivatalos irodalomtörténetek írói igyekeztek nem túllépni a pártállami politikai-ideológiai kereteket. Az 1962-ben megjelent Kis Magyar Irodalomtörténetben Szabolcsi Miklós értékelése a hivatalos pártvonalhoz igazodik: „1919 elején és az 1919-es Tanácsköztársaság alatt Kassák Lajos pályája egyre inkább eltávolodik a munkásmozgalomtól… Bár a közoktatásügyi népbiztosságon dolgozott, lenézi mind a forradalom vezetőit, mind a néptömegeket, szembefordul a párt politikájával.”3 A magyar irodalom története 1919-től napjainkig című, 1966-ban megjelent szintézisben Kassák értékelése kioktatóan, lekezelően ideológiacentrikus: „…a társadalmi emberrel, tömegmozgalommal és munkásosztállyal kapcsolatosan megnyilvánuló alapvető kétkedése, rezignációra való hajlama, sajátos »geometrikus absztrakció«-ja, erős szubjektivizmusa és önközpontúsága azt eredményezte, hogy tartósan nem tartozott a szervezett munkásmozgalomhoz, sőt bizonyos pontokon szembe is került vele. Ezért foglalt el hibás álláspontot a történelem nagy sorsfordulói idején is: a legtöbb esetben nem tudott a kor kérdéseire kielégítő és helyes választ adni.”4

Kassák tudatos, felnőtt élete az alkotás és a tett összeegyeztethetősége jegyében az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó éveiben indult. Az 1919-es kommün idején immár a hatalmon belül kultúrpolitikusként és művészként is szembekerült irányítótársaival. Kritikus szellemiségét a bécsi emigrációjának éveiben és hazatérése után a Horthy-érában is megőrizte. A keresztény-nemzeti kurzus visszásságait éppúgy szóvá tette, mint a hazai és külföldi baloldalét. Művészete ezekben az évtizedekben fokozatosan vált el közéleti tevékenységétől, politikai-közéleti publicisztikájától. A második világháború utáni egy-két évben a közélet egyik markáns szereplője lett. Az államszocialista időszak első szakaszában a kommunisták zárták ki a politikából és a közéletből, a diktatúra enyhülése idején, a Kádár-korban pedig Kassák már nem érzett késztetést a közéleti szerepvállalásra: csak az alkotásnak kívánt élni.
A képzőművészi és költői tevékenysége közötti viszony alakulása összefügg közéleti és alkotói szerepének elkülönülésével. Költői fordulata, verseinek klasszicizálódása idején már nem festett, s amikor több mint két évtized múltán újra ecsethez nyúlt „melankólia és szigorúság, fegyelem és fájdalom – költészet és festészet egymás mellé, szinkronba kerültek”.5 Új festői korszakában, az ötvenes években barátja, Gadányi Jenő hatott rá, akinek művészetfelfogása megegyezett az övével. Kettőjük ekkori, zömmel figuratív, természetelvű festészete igen csak távol állt a hivatalosan pártolt realizmustól. Kassák öregkori absztrakt képei mentesek a konstruktivizmus világnézeti expanziójától és szigorától. Lírai absztrakcióját költészetének „őszikéihez” hasonlóan a „fokozott személyesség” uralja.6 Az avantgárd iránt az 1950-es évek második felétől feltámadó nyugati érdeklődés megzavarta Kassákot. Ekkor festett képei és a húszas években keletkezett alkotásai között nem érzékelte „az esztétikai és stiláris szakadékot.”7 S nincs nyoma annak sem, hogy versei és képei között esztétikai értékkülönbséget érzékelt volna. Verseit itthon akadálytalanul megjelentethette, külföldön azonban nem érdeklődtek a költő, az író Kassák iránt. A nemzetközi elismertséget hozó képeit hazájában csak kevesen ismerhették és értékelték, ami önmaga előtt tovább növelte képei becsét. Azt szerette volna, ha képzőművészetét itthon is méltányolják. „Életében kell megérnie az embernek a föltámadást, uram” – monda egyik hívének.8

A hatalom ambivalens viszonya Kassákhoz és Kassák ambivalens viszonya a hatalomhoz

A Kádár-kori kulturális vezetésnek a festő és az író Kassákkal szemben egyaránt voltak fenntartásai. A kultúrairányítás illetékesei ellenőrizték, visszafogták a hivatalos vonaltól eltérő Kassák-próbálkozásokat, de ügyeltek arra is, hogy az író ne érezhesse kitaszítottnak magát, s lehetőleg maradjon meg a közös akolban. Az ötvenes és hatvanas évek fordulóján a helyét kereső rezsim egyidejű szigorúsága és engedékenysége némi sokszínűséget eredményezett a kultúrpolitikában. A hatvanas évektől, mint egy puhuló diktatúrához illik, a hatalmon belül is megjelentek az egymással rivalizálók. Az ortodox maradiakkal szemben egyre nagyobb térhez jutottak az árnyaltan elfogult véleményre törekvők. Ez a folyamat a Kassák-interpretációk változásában is kimutatható.

Vajon miért volt nagyobb a hatalmi ellenszenv Kassák képzőművészeti alkotásai iránt, s miért érte kevesebb kifogás szépirodalmi műveit? A képzőművész Kassák egyértelműen a 20. század absztrakt vonulatához tartozott. Ezzel szemben az író Kassák dadaista, szürrealista/expresszionista korszakát az 1930-as évektől a klasszicizáló realizmus felé nyitó alkotói periódus váltotta fel. Bár továbbra is zömmel rímtelen szabadverseket írt, ezek azonban hangvételükben, érzelmi és tartalmi radikalizmusukban jóval szelídebbek, melankolikusabbak, elégikusabbak voltak, mint a közéletiségtől, a világmegváltó eszméktől áthatott korábbi költeményei. Az okot talán a hatalmi ideológiában kell keresnünk. Kassákot munkás témájú regényei és versei, a munkásművelődés terén elért eredményei 1957 után alkalmassá tették az osztályszempontú magyarországi szocialista kultúra létezésének bizonyítására. (Az Angyalföld című tézisregényéből például Angyalok földje címmel játékfilm is készült, egy-két korai, munkásokról szóló verse a tankönyvekbe is bekerült.) Újabb könyvei pedig, amelyekből semmiféle ideológiai-politikai elkötelezettségre nem lehetett következtetni, belesimultak a korszak irodalmának nem hivatalos, apolitikus fő sodrába.
Más volt a helyzet a képeivel. A Szovjetunióból a forradalmi idők elmúltával kényszerűen átvett, s a Kádár-éra végéig hivatalosnak deklarált szocialista realista stílusirányzatba, illetve immár módszerbe semmiképp sem lehetett folytatható hagyományként beilleszteni Kassák 20. század eleji internacionális avantgárdját. Túl nagy volt a kontraszt a kassáki absztrakt kép(architektúra) és a hivatalosan támogatott realista képzőművészet között.9 Az absztraktok az 1956 utáni rezsimváltó időben szinte csak pillanatokra tűnhettek fel az 1957-es Tavaszi Tárlaton, amelyre egy festményt Kassáktól is beválogattak. Ma már kideríthetetlen, hogy melyik Kassák-művet.10
A század eleji avantgárd az ötvenes évek végétől a kapitalista Nyugaton reneszánszát élte, ami nem csupán kiállítási és eladási lehetőséghez juttatta Kassákot, hanem arra is ösztönözte, hogy újra nonfiguratív képeket fessen, amivel immár nem csupán múltjával, hanem jelenével is irritálta a vizuális művészet konzervatív ízlésű pártfelülvigyázóit. A Kádár-kori kultúrpolitikának azonban volt egy másik oldala is. A szocialista kultúra megteremthetőségének hívei éltek az engedékenyebb realizmusfelfogás adta lehetőségekkel, és nyitottnak mutatkoztak a forradalmi avantgárd felé. A „szocialista irodalom” tudományos feldolgozását Pándi Pál vezetésével lelkes, elkötelezett irodalmárok végezték.11 A hatalom Kassák iráni ambivalenciájáról Csaplár Ferenc így írt: „A párizsi Denise René Galériában rendezett kiállításhoz műveit kiengedték, őt magát azonban nem; kiutazását a Művelődési Minisztérium Képzőművészeti Osztálya »festészetének jellege alapján« »kultúrpolitikai szempontból« nem javasolta. Egyidejűleg fegyelmi vizsgálat indult a kiállítás katalógusához előszót író Pogány Ödön Gábor, továbbá a Kossuth Nyomda igazgatója, Lengyel Lajos ellen. A művelődéspolitika irányítói szerint ugyanis megengedhetetlen volt, hogy a Magyar Nemzeti Galéria hivatalban lévő főigazgatója »a modern magyar piktúra egyik legnagyobb alakjának« nevezze Kassákot, »a haladó szemlélet, a forradalmi ízlés nagy úttörői« közé sorolva őt kijelentse: »Magyarországon több nemzedék írói, költői, gondolkodói, képzőművészei indultak el pályájukon az ő példáját követve«.”12 (Az idézetben említett Pogány Ödön Gábor, különösen a második világháborút követő években, a szocializmus és a modern művészet tartós össze-egyeztethetőségében bízott, Lengyel Lajos pedig Kassák Munka köréhez tartozott az 1930-as években.)13
Kassák gyanakodva figyelte a Kádár-rezsim konszolidációját. Azt nehezményezte benne, amit már a Rákosi-érában is hazugnak, álságosnak tartott: bár a hatalom ideológiájában a munkásosztályra, a nemzetköziségre hivatkozik, a gyakorlatban sokkal inkább nacionalista húrokat penget. Ugyanakkor ő is beleesett a kortársi csapdába, amikor a hatalom ellen a hatalom fegyverével harcolt. Sértettségből, önérzetből saját szocialista mivoltára, munkásmozgalmi múltjára hivatkozott akkor, amikor az ő szocializmusa már évtizedek óta távol került nem csupán a kommunisták voluntarista ideológiájától, hanem a szociáldemokraták bürokratikusnak ítélt, megcsontosodottnak tartott doktrínájától is. A diktatórikus hatalom elleni, sáncon belüli hadakozásaival azonban olykor óhatatlanul azokkal a balosokkal került egy skatulyába, akik az uralkodó ideológiának kiszolgáltatott helyzetük miatt könnyű prédái voltak nem csupán az óvatoskodó, egyensúlyozó kádári hatalomnak, hanem a hatalom ellenfeleinek, utálóinak is, akik többnyire nem tudtak különbséget tenni a balosságnak az ortodox fafejűségtől és színvonaltalanságától a rendszerkritikus mívességig terjedő árnyalatai között.
Kassák nem bízott a nagyhatalmi erőviszonyok változásában. 1959 őszén úgy vélte, hogy hosszú ideig nincs remény arra, hogy Magyarország kikerüljön a szovjet érdekszférából. Részlet egy korabeli besúgói jelentésből: „Illyés és Németh szinte kamaszos vidámsággal beszélgettek, s jókedvük feltűnt Kassáknak, aki megkérdezte, hogy miért oly vidámak. Azt válaszolták, hogy tele vannak optimizmussal a magyarság jövőjét illetőleg. A gyarmati népek felszabadulásának folyamata megállíthatatlan s ennek során elkerülhetetlen lesz, hogy Magyarország is megszűnjék orosz gyarmat lenni. Kassák erre azt felelte, hogy a gyarmatok népe orosz támogatással szabadul fel, s könnyen az lehet a következő lépés, hogy az angolok helyett az oroszok lesznek a gyarmatosítóik; s hogy ez a folyamat semmi esetre sem vezet majd oda, hogy az oroszok Magyarországot kiürítsék. Ő tehát nem ilyen optimista. Illyés és Németh azonban nem változtatták meg nézeteiket, bár ők ketten egymással is élénk vitát folytattak, és semmilyen kérdésben sem értettek teljesen egyet. Elmondották, hogy bízva abban, hogy előbb-utóbb megjelenhetik, fiókjuknak írnak. Hogy mit, azt viszont nem voltak hajlandók elárulni. Kassák erre kijelentette, hogy ő már nem bízik ilyesmiben, mert 72 éves, és nem szeretné, ha csak az utókor örülne írásainak.”14

Az idős Kassák hazai és világelismerésre vágyott, s egyikhez sem voltak igazán kedvezőek a feltételek. Az igazán szót hangsúlyoznám. Elvileg ugyanis a Kádár-érában Kassák már nem volt kiátkozott író, mint 1949 és 1954 között, ugyanakkor a lényegileg nem változó hatalmi rendszer kultúrilletékeseinek a vele szembeni ideológiai és esztétikai fenntartásai megmaradtak. Kassák nem volt egyértelműen beilleszthető az új rezsim kultúrpolitikai elképzeléseibe. Túlzottan autonóm és makacs volt ahhoz, hogy engedje magát szocialista múltja révén kihasználni, az alkotói alkalmazkodás pedig fel sem merült benne. „Itthon nem becsülik meg. A modern (absztrakt, stb.) festőiskolákról hallani sem akarnak – idézi az író véleményét a rá állított ügynök –, pedig mindez külföldön már klasszikus művészetnek számít. Műveinek megjelentetésével is állandóan problémák vannak, kötetben még meg nem jelent novelláit a Kiadói Főigazgatóság átirányította a Magvető Kiadóhoz, az pedig folyton halogatja könyveinek megjelentetését, holott életműszerződése van, melynek értelmében kétévenként három könyvét kellene megjelentetni, s havi négyezer forintot fizetni neki. Nyilván határozottabb politikai állásfoglalást kívánnak tőle. Ő azonban teljesen visszavonult a politikától, hiszen ehhez öreg és beteg. Hagyják őt – amíg tud – dolgozni, ez a legtöbb, amit tehet. Most végre megkapták Németh Lászlót, érjék be az ő pozitív nyilatkozataival. Ő (K. L.) úgysem tudna versenyezni a fiatalokkal, nem is érti, nem tudja követni őket. Itt van pl. Györe Imre, aki kétségkívül tehetség. Legutóbb valósággal erotikus verset írt a pártról. Ez már egy frivol játék be-nyomását kelti. Ha a pártnak ez kell – megkapja ezektől a fiataloktól, de félő, hogy ezekben a most agyonajnározott fiatal pártos-költőkben éppúgy csalódniok kell majd, s éppúgy eldobják majd őket, mint annakidején Kuczkát és társait.”15

Egy évvel később így zsörtölődik: „Nem is akar írni, minden energiáját festésre fordítja. Úgy hiszi, világviszonylatban is jelentős, amit csinál, lényegileg ez év elején Párisban rendezett kiállításának kritikája is ezt állapította meg. Elszomorító, hogy elzárják a világtól, hogy nemhogy elismernék, még szűk szakmai nyilvánossághoz sem juttatják, amit csinál. Beérné azzal, hogy tíz képét kiállítsa egy zártkörű bemutatón, kritikusoknak, festőknek, a kultúrpolitika illetékes képviselőinek. Ha féltik a népet ettől a művészettől, akkor ne vigyék a nép elé. De hogy a szakmabéliek és a külföld előtt is titkolják, az abszurdum. A Szovjetunióban is kedvező fejlődés indul. A Life című amerikai lap nagy képes riportban számol be arról, hogy szovjet múzeumok pincéiben évtizedekkel ezelőtt festett absztrakt képeket (Malevics és mások műveit) raktározzák, s hogy reprezentáns szovjet festők maguknak absztrakt képeket festenek. Nem is ez az érdekes, hanem az, hogy a Life riporterének megengedték, hogy ezeket a képeket meglássa és beszámoljon róluk. Ezzel nyilván a kezdődő művészetpolitikai fordulatot készítik elő. S nem vitás, hogy ez lesz a fejlődés útja: a modern építészet (amit, mert jobb és olcsóbb, máris kezdenek elfogadni) maga után vonja a modern festészet, szobrászat akceptálását is […] Nálunk is ez lesz a fejlődés, de ezt az itteni pártkorifeusok nem akarják tudomásul venni. Aczél György érdeklődött az ő képei iránt, állítólag látni szeretné, de ő nem tudja, meg merje-e mutatni, mert félő, hogy helyzetén csak ront vele…”16 Aggodalma nem volt alaptalan. A besúgói jelentéseket értékelő belügyes tiszt véleménye nem túl sok jót sejtet Kassák sorsát illetően: „Kassák azt mondja, hogy nem politizál, ugyanakkor látszik, hogy passzívan bár, de eltökélten szemben áll a rendszerrel.”17

Kassák ellentmondásos kritikusi megítélése

Az 1960-as évek végén Lukács György, a kárhoztatott ötvenhatos múltja után a kommunista pártba 1967-ben „visszazárt” világhírű marxista filozófus Vas István önéletrajzára18 hivatkozva lényegében megalkuvó kispolgárnak tartotta Kassákot. A „kispolgár” kommunista körökben éppen olyan szitokfogalomnak számított, mint az „absztrakt művészet”. A félbeszakadt nyomozásból, írja Lukács, „Kassák kompromisszumos kispolgári mivoltát […] még sokkal világosabban lehet látni, mint Kassák verseiből.”19 A nyugatos irodalmi hagyomány folytatói közé sorolható Vas István pályája indulásakor közel állt Kassákhoz, s első felesége Kassák nevelt lánya, Nagy Etel volt. Vas könyvében megírta, hogy hasonlóan Kassák sok más fiatal hívéhez, az 1930-as években ő is szembekerült mesterével, a rá hivatkozó Lukács Kassák-minősítését azonban visszautasította. Szerinte Kassák művészi és szellemi tisztasága megkérdőjelezhetetlen, megnemalkuvása pedig példamutató.20 Lukács György azt olvasta ki Vas könyvéből, ami nem volt benne, pontosabban a filozófus saját Kassák-ellenességéhez vélt Vas István önéletrajzi regényében bizonyítékot találni.
1969-ben Kassákot bíráló cikk jelent meg az Irodalomtörténetben. Költészet – önbírálat nélkül. Kassák életművéről posztumusz verseskötete ürügyén címmel.21 Az írása megjelenése idején még egyetemista Radnóti Sándor azt rótta fel Kassáknak, hogy az 1920-as években elhagyott forradalmi illúzióival nem nézett önkritikusan szembe. Túlbecsülte az egyén, a művész és a művészet, a mű társadalmi hatását, s lebecsülte a „politikai cselekvésformákat”, s különösen a tömeggel szemben volt szkeptikus, ami a kritikus szerint ahhoz az ellentmondáshoz vezetett, hogy „a költő, aki először szólalt meg nálunk költői nívón munkáshangon, saját, élete végéig fönntartott illúziói ellenére sem lett a munkásosztály költője, hanem műve a »Tömeggel« való absztrakt azonosulás és az absztrakt elfordulás végletei között ingadozott.” Mintha a cikk azt sugallta volna, hogy a nem eszmei ihletésű, „történelmietlen” költészet alacsonyabb rendű a mindennapokat elégikus, rezignált versekbe foglaló, a magánügyeket megéneklő költészettel szemben akkor, ha az ilyen jellegű verseket író költő korábban elkötelezett alkotó volt. Mintha Radnóti Lukács György megrögzött Kassák-ellenességének jogosságát próbálta volna igazolni, amikor írásában rosszallóan említi, hogy a Tanácsköztársaság alatt Kassák a saját kulturális elképzeléseit akarta hivatalossá emelni, s akkor is, amikor Kassákot a forradalmakban csalódott értelmiségiekhez sorolja. („A munkásság egy részének útjanincs dühe, és elsősorban egy vékony, háborúból és nemzeti maszlagból kiábrándult értelmiségi réteg tanácstalan lázadása visszhangzott Kassák Lajos tanácstalan költészetében” – írja Radnóti.) Kassák persze valóban elvesztette hitét 1919 után a forradalmakban, 1956-ot például „dicsőséges felfordulásnak” nevezte, s a demokratikus iskolázottság híján lévő tömegeket pedig a hatalmi manipulátorok eszközének tekintette.

A kritikus fentebb vázolt korabeli Kassák-értékelése és az általa említett, tőle eltérő irodalomtörténészi magatartásmódok, vélekedések – Illés László úgy kutatja a szocialista avantgárdot, hogy kihagyja belőle Kassákot, Bori Imre pedig apologizálja a költőt –, valamint ugyanebben a számában megjelenő reagálások Radnóti írására alkalmasak arra, hogy a Kádár-korabeli kulturális-szellemi közállapotainkra következtethessünk. A vitacikkek írói: Simon István költő és folyóirat-főszerkesztő, Illés László, a szocialista irodalom(kutatás)nak akkor már hosszú évek óta elkötelezett tudós, valamint Fülöp László, a debreceni egyetemen tanító, Radnótinál csupán öt évvel idősebb irodalomtörténész. Ebbe a korábrázolási láncolatba illeszthető a tisztán irodalomtörténeti, esztétikai jellegű 1968 őszi szegedi konferencia is, ahol Babits Tél és tavasz között, valamint Kassák A ló meghal, a madarak kirepülnek című költeménye volt a téma, s ahol a tudományos tanácskozás örvén lényegében a nyugati korszerű műelemzési módszerek hazai meghonosítása zajlott.22

A Kádár-kori Kassák-értékelések

Kassák Kádár-kori megítélése elválaszthatatlan a kor ideologikus értelmiségét foglalkoztató kérdésektől és azoktól a problémáktól is, amelyek az uralkodó ideológiához nem kötődő értelmiségieket foglalkoztatták. A Nyugat-utódok és a nyugati világ felé tájékozódó írók, festők – például Nemes Nagy Ágnes, Deim Pál, Fajó János – rokonlelket fedeztek fel Kassák Lajosban. Ők az esetleges politikai-ideológiai vonatkozásokat lényegtelennek vélték, az etikai tartást és az esztétikai értéket becsülték Kassák műveiben. Nemes Nagy Próféta, nem próféta című centenáriumi Kassák-megemlékezésében találóan mutatott rá a honi Kassák-ellenesség okaira: „Világszemlélete, művészi szándékai mindig is eltértek a magyar társadalom többségének ízlésétől, pláne irracionális vágyaitól; ösztön-szférája erős volt ugyan, de vallani a tudatosságot vallotta. S főleg: hiányzott belőle a hangsúlyozottan nemzeti elem. Márpedig nálunk a próféta-szerep mindenekelőtt nemzeti vagy nemzeti-társadalmi. Kassák egy nemzetközi művészeti irány felfedezője és feltalálója volt […] Amit más is megkapott a kritikától, hogy tudniillik idegen, hazafiatlan, azt elhárította a szeme elől, mint a pókhálót. De egyáltalán nem tűrte el, hogy magyar költő mivoltában a nemzeti jelleg elátkozása idején megingassák; esze ágában sem volt csatlakozni a nemzet elnyomását célzó álnemzetköziséghez. Anyja, Istenes Erzsébet szép nevét említve, fanyar humorral mondta: De sok bajuk volna velem még azon túl is, ami van, ha véletlenül anyám nevét hordanám. Nemcsak munkásáruló volnék, hanem mélymagyar is meg klerikális egyszerre.”23
Az ideológiailag elkötelezett, (kultúr)politikaformáló ambíciókat is dédelgető írók, művészek – a harmadikutas népiek (például Veres Péter) és a Kassákban renegátot látó kommunista alkotók – viszont éppen Kassák velük nem egyező politika- és művészetfelfogása miatt többnyire ellenszenvvel viseltettek iránta. A kettősség Kassák tudományos értékelésében is kimutatható. Az irodalomtörténészek közül Rónay György,24 Bori Imre, majd Béládi Miklós és Németh G. Béla, a művészettörténészek közül pedig Körner Éva, Németh Lajos és Dévényi Iván voltak leginkább azok, akik a Kassák-alkotások időtlen értékeire irányították a figyelmet. S voltak olyanok is, akik a pártállami idők múlásával képesek voltak felülbírálni korábbi sommás ítéleteiket. Az irodalomtörténész és irodalompolitikus Szabolcsi Miklós25, akinek talán ma József Attila-monográfiája a legismertebb, 1988-ban, vagyis már a Kádár-kor legvégén, feltűnést keltő fordulatot hajtott végre a Kassák-interpretáció­ban, amikor tárgyilagosan elemezte Kassák 1934-es politikai vitairatát, az eladdig kiátkozott, kárhoztatott Napjaink átértékelését.26
Kassák megítélése a Kádár-korban azt példázza, hogy milyen lehetőségek adódnak a pluralitás felé való elmozdulásban egy egyre slamposabb és szét-esőbb diktatúrában. A rendszerváltás után aztán a demokratikus progresszió Kassák-féle ága nem illett a bonyolult átalakulási folyamatba, képzőművészi és költői-írói életművét pedig beárnyékolhatta az alkotó Kassák pártállambéli egybemosása a negatívan megítélt közéleti-politikus Kassákkal. Talán egy majdani demokratikus konszolidáció nyomán az alkotó és a közéleti-gondolkodó Kassák is fontossá, érdekessé válik, s művei megtalálják helyüket értékeink között.


JEGYZETEK

1. György Péter: Egy szétszóródott életmű. Művészet, 1986. április, XXVII. évfolyam 4. szám, 15.
2. Kassák-könyv a rendszerváltozás óta nem jelent meg újra, egy és fél kivétellel. Verseinek egy része Csaplár Ferenc válogatásában látott napvilágot a Magyar Költészet Kincsestára sorozatban, archaizáló, aranycirádás, Kassák szellemiségétől távol álló, egyenborítójú könyvben, 1995-ben az Unikornis Kiadónál. A másik, a Pán Imrével közösen írt izmustörténet (Kassák Lajos – Pán Imre: Izmusok. A modern művészeti irányok története. Napvilág 2003.), az 1972-ben csupán Kassák neve alatt megjelent kötet újrakiadása.
3. Idézi Major Ottó: Kassák sorsfordulói. Jelző, 1989. 7. 65–66.
4. A sokszerzős kötetet Szabolcsi Miklós szerkesztette. Idézi: Kassáktól – Kassákról. Csaplár Ferenc összeállítása. Kortárs, 1987. május. XXXI. évf. 81.
5. György Péter: Egy szétszóródott életmű. Id. hely 14.
6. Andrási Gábor: Látvány és konstrukció: Kassák Lajos festészete 1950–1967 között. A Magyar Nemzeti Galéria és a Petőfi Irodalmi Múzeum Kassák Lajos emlékkiállításának katalógusa, 1987. 114–115.
7. Uo. 116. Andrási szerint a kor nonfiguratív festői nem lehettek Kassák követői „műveinek erős személyessége, hangulati-emocionális jellege és a minden perfekció nélküli felületképzés miatt”. (Uo. 117.) Ugyanakkor „Ha festészete nem is, elkötelezettsége a korszerű művészet iránt és az évtizedek során keményre csiszolódott személyisége figyelmezte-tő felkiáltójelként magasodott előttük.” (uo.)
8. Vidor Miklós: Az időtlen arc. Új Írás, 1957. május, XXVII. évf. 5. szám, 56.
9. Dobó Gábor Csaplárra hivatkozva (Csaplár Ferenc: Tiltott-tűrt avantgárd: Kassák képzőművészete az 1960-as években. Budapest, Kassák Múzeum és Archívum, 2006) írja: „A problémát valójában maga az absztrakt kategória jelentette, amely a korban hívószó is volt: mint »formalizmust«, »művészeti revizionizmust« a kora Kádár-korban diszkreditálták.” Dobó Gábor: Dadául írni és újraírni: Kassák Lajos és Tristan Tzara eddig kiadatlan leveleiből (1922, 1956. 1959). Helikon, 2017. 1. 154. A százéves dada tematikus szám.
10. A Tavaszi Tárlat absztrakt szekciójáról írja Spiró György, a főhősnő szájába adva a szöveget: a kiállításra beválogatták Gyarmathy Tihamér, Bálint Endre, Szántó Piroska, Anna Margit mellé Kassák Lajost is. „Kassák! – kiáltotta Kati a nyomaték kedvéért, személyesen ismerték a 30-as évekből: magas nyakú pulóvert hordott vagy orosz nyakú fekete inget, és verseit kántálva, jelentőségteljesen olvasta fel. A képei unalmas kubusukat és téglalapokat ábrázoltak, nemigen volt rajtuk néznivaló.” (Spiró György: Tavaszi Tárlat, Budapest, Magvető, 2010. 83.) A Műcsarnok könyvtárában megtalálható a Tavaszi Tárlat eredeti listája, amelyen csak ennyi áll: „Kompozíció, 100×70 cm, olaj, vászon.” Az információt Petrányi Zsoltnak köszönöm.
11. Ebbe a politikai-ideológiai vonalba beilleszthető volt az 1967-ben elhunyt Kassák Lajos hagyatékának, emlékének ápolása is. Kassák elismertetéséért özvegye mellett talán a legtöbbet Csaplár Ferenc tette, aki a Kassák Múzeum első igazgatója lett.
12. Csaplár Ferenc: Kassák születésnapjai 1917–1967. Kassák Múzeum, Budapest, 2005. 14.
13. Kassák öreg kori festészetéről Andrási Gábor írt először a Magyar Nemzeti Galéria 1987-es emlékkiállításának katalógusában (Látvány és konstrukció: Kassák Lajos festészete 1950–1967 között). 1956 utáni kiállításainak, a hatalom packázásainak a képző-művész Kassákkal szemben az utóbbi években gazdag irodalma lett. Lásd mindenek-előtt Csaplár Ferenc: Tiltott-tűrt avantgárd: Kassák képzőművészete az 1960-as években. Budapest, Kassák Múzeum és Archívum, 2006.; Imre Györgyi: Meghitt idegenek: Kassák Párizsban, 1960-as és 1963-as kiállításai, képzőművészeti kapcsolatainak újrafelvétele és a Magyar Műhely Kassák-száma; Sasvári Edit: „A mi kultúránk nem lehet más itthon, mint külföldön”: Kassák 1960-as párizsi kiállítása. Ez utóbbi kettő in Andrási Gábor (szerk.): „…fejünkből törüljük ki a regulákat”: Kassák Lajos az író, képzőművész, szerkesztő és közszereplő. Petőfi Irodalmi Múzeum, Kassák Alapítvány, 2010. 109–141., illetve 89–108.
14. „Juhász” ügynök (Kristó Nagy István) 1959. szeptember 9-i jelentése. Idézi Standeisky Éva: Kassák, az ember és a közszereplő. Gondolat, 2007. 254.
15. „Juhász” 1959. november 30-i jelentését idézi Standeisky Éva: Kassák, az ember és a közszereplő. Gondolat, 2007. 258.
16. Uo. 261.
17. Uo. 258.
18. Vas István: A félbeszakadt nyomozás. Szépirodalmi, 1967.
19. Idézi Vas István: Kispolgári kompromisszum – Kassák. In uő: Megközelítések. Szépirodalmi, 1969. 313–315. Lukács cikke az Új Írás 1968 januári számában jelent meg.
20. Vas is A félbeszakadt nyomozásból idéz, amikor Lukácsot cáfolja: „A következő évtizedekben, személyes szenvedélyeink sajnálatos összefüggésein túl, megint megtanultam tisztelni [Kassákot], mert tiszteletre tanított állhatatossága, szűkös, de szilárd szellemi tisztasága, mely annyi fertőzettől védte meg, hogy a kassáki cowboykalap, a valahai groteszk védjegy a megbízhatóság és állandóság megható jelvényeként bukkant fel a magyar irodalmi élet szomorú farsangjaiban.” Vas István: Kispolgári kompromisszum… I. m. 313.
21. Irodalomtörténet, 1969. 4. szám, 831–839. Az „ürügy” az Üljük körül az asztalt című Kassák-kötet.
22. Hankiss Elemér (szerk.): Formateremtő elvek a költői alkotásban. Az MTA Stilisztikai és Verstani Munkabizottság verselemző vitaülésén elhangzott előadások és hozzászólások anyaga. 1968. november 14–15. A kötetet 1971-ben jelentette meg az Akadémiai Kiadó.
23. Kortárs, 1987. május. XXXI. évf. 49.
24. Kassák így reagált 1959. március 20-i levelében Rónay Györgynek az Irodalomtörténet 1959 januári számában megjelent Kassákról szóló írására: „komoly, mértéktartó munka […] A magadfajta hozzászólók áldást jelentettek volna az utóbbi 20-30 évben.” Kassák Lajos levelei Rónay Györgynek. Vigilia, 1983. március, 48. évf. 3. szám, 226.
25. Irodalompolitikusi tevékenysége elsősorban az 1950-es évek végéhez, az 1960-as évek elejéhez köthető.
26. Szabolcsi Miklós: Az átértékelt Átértékelés. In Fráter Zoltán és Petőcz András (szerk.): Kassák Lajos Emlékkönyv. (Az ELTE XX. századi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék és a Kassák Klub által rendezett tudományos ülésszak és költői találkozó anyaga). Eötvös Könyvek, 45–55.

Kategória: Archívum  |  Rovat: (2000 leütés)  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.