Léderer Pál: Az enyészetbe tartó indián II. rész

[*]

Tahiti

 

Norma McArthur, ausztrál demográfus, 1970-ben rendkívül szórakoztató szaktanulmányt tett közzé a Science hasábjain „A primitív népek demográfiája” címmel.1 A szerző annak a kérdésnek szentelt figyelmet, hogyan lehet valamely, az írásbeliséget nem ismerő, s így önnön lélekszámáról feljegyzéseket készíteni nem képes „történelem előtti” populáció nagyságáról képet alkotniuk a „történelemmel rendelkező” numerátus szakembereknek.2 Kutatási szakterületének megfelelően abból indult ki, hogy a megismerni szándékozó számára a legkedvezőbb állapot nyilván az lehet, ha veszünk valahol az óceán közepén egy mindentől és mindenkitől messze eső, átlátható nagyságú szigetet. Senki idegen nem tudja megközelíteni, senki ott lakó nem tudja otthagyni; mi vagyunk a sziget „fölfedezői”.3 Nos, történetileg megadatott ez a helyzet. Tahitiról van szó. 1767-ben fedezte fel Samuel Wallis kapitány. Mint McArthur írja, 1767 és 1777 között majd’ annyi becslés született arról, hányan lakják a szigetcsoportot, mint ahányan arra jártak. 1767-ben úgy becsülte az angol hajó kapitánya, hogy „nagyjából százezer férfi, nő és gyerek lakja a szigeteket”. Egy évvel később Bougainville járt arra; megfontoltan tartózkodott attól, hogy számokat mondjon. Cook, az Endeavourrel arra járván ugyancsak tartózkodott ettől, óvatosan célzott csak arra, hogy a harcosok számából (erről bennszülött kalauza nyújtott neki tájékoztatást) meg lehetne tippelni a szigetlakók számát. Ugyanakkor hajójának egy „tudós úriember” utasa hetvenezerre becsülte számukat. 1772-ben egy spanyol fregatt járt arra, körbehajózta a szigetet, és arra a megállapításra jutott, hogy „legkevesebb tízezren lakják”. Cook 1773-ban és 1774-ben is visszatért Tahitire, amikor is arra a következtetésre jutott, hogy a szigetlakók száma nem lehet kevesebb, mint 204 000. A hajóján tartózkodó George Forster természettudós viszont úgy becsülte a szigetlakók számát, hogy az „a legszerényebb becslés szerint is legalább 120 ezer (ha ugyan nem több)”. Forster úgyszintén, a hajón tartózkodó édesapja azonban 144 125-re (nem ám 144 124-re vagy 144 126-ra!!!) becsülte a számukat. A már említett spanyol fregatt 1774 végén visszatért; kitettek két misszionáriust, egy tolmácsot és egy emezekről gondoskodó tengerészt. Egy év múlva a fregatt visszament értük, s Peruba visszatérvén azt jelentették az alkirálynak, hogy a helybéliek valamivel több, mint 15 ezren lehetnek.

Nos, tízezer és 204 ezer között a szorzó húszszoros. Akárhonnan is nézzük: a fehér ember becslései arról, hogy hányan éltek Tahitin, amikoriban az előbbiek az első időkben oda vetődtek, nagyjából mind egy szálig használhatatlanok. Lehet ugyan hipotézisrendszereket kidolgozni s „modelleket” konstruálni, ezek azonban – mint McArthur malíciózusan megjegyzi – ha kontár tákolmánynak bizonyulnak, nem érnek többet az egyszerű „hasraütéses” módszernél, vagy annál, hogy „körbehajóznak egy szigetet, és megsaccolják, mekkora tömeg rohan ki egy-egy öbölbe, megbámulni a csodálatos, ’Nagy Csónakot’, amilyet addig soha még nem láttak.”4 Egy jeles szerző ugyan arról számol be 1990-ben írt tanulmányában,5 hogy Norman T. J. Bailey klasszikusnak tekintett könyve, The Mathematical Theory of Infectious Diseases második kiadása 1975-ben jelent meg,6 s e kiadás bibliográfiájában már 539, 1900 és 1973 között megjelent (vélhetőleg ekkor volt a kézirat leadásának időpontja) „matematikai epidemiológia” témájú tétel található, majd’ kétharmaduk pedig 1964 és 1973 között íródott/jelent meg. Nem merülök bele a részletekbe, annyi elég világosan látszik belőlük, hogy az 1945 előtti létszámbecslések megalkotói a gyógyító, illetve palliatív orvosi tevékenység akkori, 20. század eleji ismeretanyagán túlmenően nem igazán tudhattak a hétköznapi tapasztalatokat meghaladónál többet a járványok terjedéséről.7 Sattenspiel lefegyverző nyíltsággal fogalmaz:

 

A járványok terjedésére alkotott korai modellek többségét olyan alkalmazott matematikusok dolgozták ki, akiknek nem állt rendelkezésére hatékony számítógépes technika, s akik így inkább olyan modellek kidolgozásán bajlódtak, amelyek „íróasztal mellett” elemezhetőnek bizonyultak. Az egyes emberek közötti fizikai érintkezés random módjának előfeltevése olyan munkahipotézis volt, amely eléggé leegyszerűsítette a fölvázolható modelleket ahhoz, hogy észszerű eredményekhez és intuíciókhoz lehessen általa jutni. Kár, hogy a való életben az emberek nem random módon érintkeznek egymással. (…) Valamilyen értelemben minden emberi társadalom strukturált, az a föltevés, hogy egy adott populációban az emberek random módon kerülnek egymással kapcsolatba, ritkán alkalmazható bármely betegségre is.8

 

Szerzőnk állítása szerint a fertőző betegségek az Újvilágban való terjedésének matematikájával csak a ’80-as évek második felében kezdtek el foglalkozni, akkor se sokan, s mint írja, az alkalmazott matematikai modellek „nem mondhatók különösebben szofisztikáltnak”.

 

Vissza a számtanhoz

 

A 2. táblából (1. táblát ld. a cikk I. része, 96. oldal – a Szerk.) az olvasható ki egyértelműen, hogy majd’ egy tucat szakember között van egy szem óvatos duhaj, aki félénken megáll 1-2 milliónál; egy másik, „kicsit bővérűbb, de azért óvatos” duhaj, aki 2 milliónál kicsivel többre becsüli az indiánok számát (igaz, az első szűkebben csak az Egyesült Államokról mond véleményt, a másik pedig a már definiált értelemben vett Észak-Amerikáról). Van aztán néhány bátrabb óvatos duhaj, de majd a felük 9 és 10 millióval (vagy még annál is többel) dobálózik.

 

  1. tábla. Az észak-amerikai őslakosok lélekszáma 1492-t megelőzően (becsült adatok)
A becslés közzétevője

 

Publikálás dátuma

 

Lélekszám (fő)

 

Érvényesség

 

Richard Current

 

1987

 

2 millió +

 

Észak-Amerika

 

George Tyndall

 

1988

 

10-12 millió

 

Egyesült Államok

 

John Blum

 

1989

 

10 millió +

 

Egyesült Államok

 

James Martin

 

1989

 

5-8 millió

 

Észak-Amerika

 

Irwin Unger

 

1989

 

max. 9 millió

 

Egyesült Államok

 

James Davidson

 

1990

 

10 millió

 

Észak-Amerika

 

John Garraty

 

1990

 

1-2 millió

 

Egyesült Államok

 

Mary Beth Norton

 

1990

 

4-6 millió

 

Észak-Amerika

 

Thomas Bailey

 

1991

 

10 millió

 

Egyesült Államok

 

Alan Brinkley

 

1991

 

4 millió

 

Egyesült Államok

 

William M. Denevan*

 

1992

 

3 700 000

 

Észak-Amerika

 

Forrás: Daniels (1992), 299. oldal, illetve * Newson (1993), 250. oldal.

 

Az 1945 utáni kutatási eredmények értelmezéséhez a korábban már megszólaltatott William Petersennek adom át a szót, aki a következőkre hívja fel a figyelmet. (Az érintett szakágak művelőitől a sértett fölhorkanást kéretik mellőzni… a stílus goromba, de az állításban nem biztos, hogy az igazságnak egyetlen morzsája sincs.)

 

Nyilván érvényesül valamilyen önszelekciós hatás abban, hogy ki készül etnológusi pályára. Az e mögött működő beállítottságot csak fölnagyítja és megerősíti a képzés során beléjük „sulykolódó” ideológia; mindez azt eredményezi, hogy a pályán való tevékenységre szakmailag kiképzett „végtermék” az írásbeliséggel nem rendelkező népek felé érzelemteli, olykor azonban nyálasan érzelgős rokonszenvvel fordul. Az antropológusok sem tudják kivonni magukat a valamennyi társadalomtudomány esetében ma kimutatható gondolkodásmód hatása alól, mely a modern civilizációt, nagyjából úgy, ahogy van, de a liberális kapitalizmus formái között érvényre jutó változatában aztán végképp a Gonosztól valónak tartja. Mivel valahányszor a két kultúra találkozott egymással, elkerülhetetlenné vált, hogy az „összecsapásból” mindig a modern civilizáció kerüljön ki győztesen, mindazok, akik kénytelenek sajnálkozva tudomásul venni a győztes fél technikai jártasságban, politikai hatalomban mutatkozó fölényét, érthetően egyfajta Götterdämmerungot vizionálnak az őslakosok népességfogyatkozásában. A meredeken magasba fölszökő becslések érezhetően valamifajta drámai hatást akarnak kicsiholni, amikor az 1939-es 8 és fél milliót (A. L. Kroeber) 1962-re már 100 millióra (Woodrow Borah), majd pedig 113 millióra tornásszák föl (Dobyns).9

 

Az új szemlélet elterjedéséhez, úgy gondolom, két dolog kellett. Az egyik a Petersen említette „világnézeti nézőpontváltás”, a másik a tudományokban és a technikában bekövetkezett fejlődéshez alkalmazkodni nem tudás. Meg az, hogy a demográfusokon, történészeken (akiket nem a WHO alkalmaz) koránt sincs olyan „fegyelmező” nyomás, se teljesítménykényszerre és gyors „sikerre”, se lázálmok kergetésének tilalmára, mint az orvosokon. Vegyük mindjárt Dobynst! Dobyns, ha szabad így fogalmaznom, rögeszmésen hitt abban, hogy a fehér ember érkeztének pillanatáig az amerikai kontinens lakosságára magas termékenység és alacsony mortalitás volt jellemző, meglehetősen homogén módon. „Az emberek ritkán haltak meg betegségekben a Kolumbusz előtti időkben” – idézi szerzőnket Ubelaker; hozzátéve, hogy

 

bármily vonzó legyen is ez az okfejtés, egyszerűen nem vesz tudomást arról az egyre növekvő számú paleopatológiai és paleodemográfiai szakirodalomról, amely egész sor halálos betegség létezését támasztja alá, már a pre-kolumbián időkben is, és azt valószínűsíti, hogy a kontinens jelentős részén magasak lehettek mind a morbiditási, mind a mortalitási értékek.10

 

 

Mielőtt még bárki is félreértene: nem azt a képet kívánom sandán sugallani, hogy volna, ugye, a tudományos kutató, napnál világosabban kiderült számára az eredmény: X millió indián, majd ezt követően valamilyen „elköteleződésre” hallgatva elosztja az X-et hárommal, avagy fölszorozza negyvennel. Az persze előfordulhat, hogy egy kutató futóbolond legyen.

Ahhoz, hogy megértsük, milyen mechanizmusok hozzák létre az egymástól tízszeres vagy húszszoros mértékben különböző eredményeket, jó mulatság hozzáfogni a melléfogási technológiák változatairól John D. Daniels által adott elemzés alapos tanulmányozásához.11 A szerző – szerintem – ugyanazt mondja, mint amit én az előzőekben kifejteni igyekeztem:

 

A véleményegyezés hiánya részben a kutatók egymáséitól eltérő következtetéseinek tudható be, részben pedig annak, hogy a történelmi bizonyítékok alkalmatlanok határozott következtetések levonására. 1492-ben a szóban forgó területen élő őslakosok nem rendelkeztek a számukról információt tartalmazó írásos feljegyzésekkel. Az európaiak akkoriban készült „korabeli” följegyzései pedig a legkevésbé sem tekinthetők megbízhatóknak. Felfedezők, kalandorok, katonák, kereskedők, missziós papok munkáiról van szó, a bennük foglaltak inkább csak olyan dolgokat tartalmaznak, amikről a szerzők úgy hitték, hogy dolguk azzal foglalkozni: falvak, házak számával, törzsek harcosainak létszámával, kereskedés forgalmi adataival, térítések számával, születések számával. Becsültek ugyan létszámadatokat, de népszámlálást nem végeztek.12

 

Tegyünk hozzá mindehhez néhány dolgot, amire korábban Ubelaker már utalt, amikor óhatatlan elfogultságok, torzítások veszélyére hívta fel a figyelmet. Én, személy szerint, végtelenül szórakoztatónak találom, ahogy a korabeli spanyol szemtanúk beszámolóiba temetkező hispanista történészek, irodalomtörténészek arra hívják föl – idézetek sokaságát elővezetve – a „matematikai modelleket’” alkalmazó amerikai demográfusok figyelmét, hogy a szemtanú hányszor mond ellent önmagának beszámolója egyik lapjáról a következőre lapozva, s hogyan hivatkozik ugyanannak a létszámnak rendre különböző „egész számú többszöröseire”. Arról nem is beszélve, hogy az ember gyarló. A demográfus ember. Ergo, a demográfus gyarló. Meglehet: nem tud kiválóan spanyolul, így az első száz év gyakorlatilag spanyol nyelvű „dokumentarista szakirodalmát” legfeljebb fordításból ismerheti. Na, de milyen fordításból?!

Hogy Kolumbusz Kristóf írt valami hajónaplót, arról Magyarországon sokaknak lehet valamilyen tudomása. Kérdés, hányan tudják azt – hacsak nem olvasták Scholz László lebilincselő írását,13 hogy

 

az eredeti tudniillik nem maradt fenn, sőt az a másolat is eltűnt, amelyből Las Casas atya a XVI. században kijegyzetelte és egy nagyobb munka részeként közölte a hajónaplót. A spanyol szöveg tehát a napló alapvetően kétséges, nyilvánvalóan kivonatolt és gyakran ellentmondásos változata. A spanyol szöveg? Még ez sem biztos támpont: nem arra gondolunk, hogy Kolumbusz közismerten hibásan beszélte Kasztília nyelvét, hanem arra, hogy Szerb Antal minden bizonnyal közvetítő nyelvből (olaszból, franciából, angolból?) fordította a naplót. (Ha meg tudnánk állapítani, hogy melyik forrásból dolgozott, természetesen arra is fény derülhetne, hogy az eltérések mennyiben származnak tőle és mennyiben attól az olasz, francia vagy angol fordítótól, akit ő továbbfordított.)

 

És persze nem csak a fordítás hitelességével lehet gond. Ugyanebben az írásban van Scholznak egy rendkívül fontos mondata. Azt írja: Kolumbusz kénytelen volt úgy írni, hogy „a valótlanságokat valószerűnek tüntesse fel”; s így folytatja: „mind királyi megbízói, mind tengerészei olyan eredményeket vártak tőle, amiket nem tudott teljesíteni. Mindkét helyzetből úgy talált kiutat az Admirális, hogy az irodalom eszközeivel művi valóságot teremtett”.14

 

 

Tovább sorolva a problémákat: a múlt események „realista” értelmezésére törekvő késői utód kénytelen arra berendezkedni, hogy azt fogadja el valóságosnak, amit a beszámolók többsége sugall. Ez a „többségi vélemény” azonban – s itt megint Patricia Seedre utalok15 – nem biztos, hogy az aktuális valóságot tükrözi, hanem esetleg csak annyit jelent, hogy az európai szerző, aki, persze, mindig egy feltételezett olvasóközönség számára írt – más kérdés, hogy az olvasó a Legkatolikusabb Uralkodó-e, vagy az alkirály, bárki „felettes” (püspök vagy hadvezér), vagy a „tudós közösség”, netán egyszerűen a művelt ember (s az is más kérdés, melyiküknek milyen olvasói elvárását vélelmezte a szerző; milyen haszonra, veszélyre sandítva írta a magáét) –, milyen fajta, úgymond közösen osztott, kulturális meggyőződésekhez igazodott. Igazodott? Értsd: ha nem tudta teljesíteni a tőle várt eredményt, akkor „az irodalom eszközeivel teremtett művi valóságot”. (S ha már, akkor csapjuk még hozzá a Sancho Panza-effektust is! Cervantes Don Quijotéjában16 Sancho nagy beleéléssel mesél egy történetet gazdájának. „Meglehetősen férfias lány volt” mondja,

 

amennyiben – mintha most is látnám – egészen takaros kis bajsza volt.

– Tehát ismerted? – kérdezte Don Quijote.

– Én nem ismertem, hanem akitől ezt a mesét hallottam, maga mondta. Oly valóságos történet ez, hogyha másvalakinek elmondom, bátran állíthatom s megesküdhetem rá, hogy magam is láttam.

 

Az „ő mondta, tehát én is láttam”-effektus nem könnyíti meg a forráskritikával élni akaró kutató dolgát. Hát igen… ez nem könnyű pálya!

A Daniels által elénk tárt felsorolás technikáiban rendre fontos szerep jut a kutató által racionálisnak gondolt munkahipotézisnek. E hangsúlyozott „racionalitásnak” az egyes kutatók konkrét kinyilatkoztatásaira vonatkoztatott, általánosságban való kritikai elemzése természetesen nem (s nem is lehet) feladata írásomnak. Arra mindenképpen fontos fölhívni a figyelmet, hogy az analógiára támaszkodó módszer nagy óvatosságot igényel a kutató részéről.17 A ma rezervátumban élő indiánokról rendelkezésre álló demográfiai adatok nem biztosan jogosítanak föl arra, hogy belőlük egy 17. században élt konkrét indián nemzettel történtekre következtethessünk. Egy afrikai törzsről a 17. században precízen rögzített adatok használatával is óvatosan illik bánni, nem biztos, hogy alkalmazhatók olyasfajta következtetések levonására, mint amilyenekre a kutató kíváncsi.

Egy másik említésre méltó probléma: szóba jöhető módszernek tartják még egy populáció által „belakott” termőterület „eltartóképességének” (carrying capacity) figyelembevételét. E kifejezésen azt szokás érteni, hogy adott környezet – a népesség rendelkezésére álló technológiai fejlettség szintjén – hány személyt képes adott életszínvonalat biztosítva eltartani. Lépjünk át nagyvonalúan azon, hogy ehhez is – még ha nem vallják is be a módszer alkalmazói – hozzátartozik egy implicit munkahipotézis; az tudniillik, hogy az adott népesség valóban malthuziánus módon viselkedik, s lélekszámában belátható időn belül ténylegesen el is éri a plafont jelentő maximális számot. Inkább egy nem sokat köntörfalazó szerzőre hivatkozom, aki – megfelelőnek tűnő argumentációval kísérve az „eltartóképesség” fogalma ellen fölhozhatókat –, a következőképpen fogalmaz: „A fogalom elméletileg inadekvát, terep-kutatásban reálisan nem alkalmazható, mérőszámként pedig operacionalizálhatatlan.”18

Annak megítélése azonban, hogy milyen mértékben kell „lefokozni” vagy „fölsrófolni” az adatokat, tökéletesen önkényes, azaz nem szakmai protokoll, hanem vérmérséklet kérdése. Mint korábban jeleztem már, azt senki nem vitatja, hogy a fehér hódítóval való találkozást az indiánok tömeges halálozása követte. A történészeknek rendelkezésére is állnak tömegével az olyan feljegyzések, amelyek igyekeztek számba venni az elhalálozottak számát. E létszámadatokkal szemben azonban epidemiológiai szakkérdésként vethető föl az a kritikai észrevétel (hogy mennyire jogosan, ez már a Lenin-elvtársi „konkrét helyzet konkrét elemzésének” kérdése): igaz-e vajon, hogy amikor a fehér telepes szembekerült az indiánok tömeges pusztulásával, akkor már annyi halottat fektethetett csak sírba, akiknek száma töredéke volt a kapcsolatfelvétel előtti létszámnak, mert a baktériumok hamarabb és könnyebben megtalálták az utat a létező indián populá­ciókhoz, mint a fehér „becserkészők”. Nem is lenne ezzel semmi baj, ha lehetne tudni, hogy min alapszik a „halottfeltámasztó” pótlólagos létszám-kiigazítás technikája. Megvallom, én magam csak a 20. század első feléből s Madridból származó olyan információról tudok, hogy „Madrid határán serken még a holt is, Serken, talpra ugrik, s puskatust ragad.” Amikor egy kritikában azt olvasom, hogy Henry F. Dobyns (igen, az a Dobyns, aki az I. tábla adataiból oly öntörvényűen kilóg), a következőkre vetemedik: számításokat végez, majd kimutatja, hogy a 16. században az őslakosok 50 százaléka halt bele a fehér embertől összeszedett fertőzésekbe. Talál azonban egy olyan adatot, miszerint 1898-ban valahol a helybéli hopi indiánok 74 százaléka halt meg himlőfertőzésben. Nem is kutakodik tovább, hogy máshol, másmikor, más hopik milyen arányban pusztultak a baktériumokkal folytatott küzdelemben: úgy dönt, hogy ő akkor most ebből a számból kezd el extrapolálni. Eljárásán szörnyülködve két kritikusa megjegyzi,19 illenék figyelembe venni: a hopik letelepült életmódot folytatnak, sűrűn lakott településeken élnek, s gyakorta vesznek részt olyan közösségi tevékenységekben, mint például a rituális táncok. Epidemiológiai szempontból nyugodtan mondhatjuk ezt halmozottan hátrányos helyzetnek. Én meg azt mondom: Dobyns húzzon el a…

 

 

Egy kicsit konkrétabban. Sherburne F. Cook és Woodrow Borah könyvére reagálva, David Henige igen hevesen utasítja el alkalmazott módszertanukat,20 „módszertanon”, mint írja, azt értve: hogyan kezelik adatforrásaikat, milyen előfeltevésekkel terhelik meg az általuk alkalmazott statisztikai eljárásokat (mint szükségesnek tartja leszögezni, nem magukkal a statisztikai eljárásokkal foglalkozik), s miképp alkalmazzák explicit és rejtett érveléseiket. Mellőzve kritikája részletes ismertetését, két gondolatot emelnék ki okfejtéséből. Az egyik: úgy tűnik, hogy a megalapozott tudományos kutatómunkában eldöntendő kérdésekre kell választ találni, nem pedig előre meglévő meggyőződésekre őket megalapozó „bizonyítékokat”. Továbbá: a tisztesség azt kívánja, minél inkább igazolni látszik valami a kiindulásunk alapjául szolgáló hipotézist, annál szigorúbb vizsgálatnak kell alávetnünk, mielőtt hajlanánk arra, hogy elfogadjuk bizonyító erejét.

Úgy vélem a Zambardino nevű matematikus fogalmazza meg az alapigazságot, mely – mint minden alapigazság – végtelenül egyszerű. Arra int, ugyan ne veszítsük már el a józan eszünket. Előfordulhat, hogy egy tanulmány szerzőjénél-szerzőinél „nem voltak otthon”. Öreg hiba, maradjunk meg épeszűnek, különben nincs modell, ami segíthetne rajtunk. Miközben tanulmányában nagyon is kiáll a Henige által kritizált Borah és Cook mellett,21 akiket, más munkáik alapján, kitűnő és lelkiismeretes szakembereknek tart, a Hispaniola lakosainak számáról adott becslésüket habozás nélkül elveti. Nem azért, mert a kiszámolt eredményt lehetetlennek tartja, hanem azért, mert – mint mondja – tágabb kontextusba helyezve rendkívül kevéssé látszik valószínűnek, hihetőnek. Az általuk 8 millióra taksált hispaniolai nagyjából annyi, mint az 1500-as évek Spanyolországában élő népesség, és kétszer annyi, mint az ugyanekkor a Brit Szigeteken élők száma. A Közép-Mexikónak tulajdonított lakosságszám pedig (mely régió alapterülete nagyjából egynegyede egész Mexikóénak) körülbelül fele az akkori Kínai Birodalom lakosságszámának, illetve ugyanannyi, mint V. Károly német-római császár birodalma lakosainak száma Spanyolországtól Németországig mindent összevonva.

 

 

Meglehetősen kevesen akadnak, akik ennél, s a későbbiekben sorra-rendre elkövetkező fegyveres mészárlásoknál (melyekről persze majd külön illik számot adnom) messzebb lépnek, s a gyarmati uralom nyomán a bennszülöttek társadalomszerkezetében, gazdasági-gazdálkodási tevékenységrendszerében, kultúrájában végbemenő változásoknak a demográfiai adottságokra gyakorolt közvetett hatásait is szem előtt tartanák.

Kevéssé látszik megalapozottnak azt hinni, hogy a délceg, természetközeli életmódot élő indián élete a fehér hódító megérkezése előtt romantikusan gondtalan lett volna. Árkádiai boldog pásztorábrándokról csak azért nem teszek említést, mert – mint majd később látni fogjuk – pásztorolni való háziállatok nem találhatók az Újvilágban (hiszen éppen emiatt jelentenek védtelen prédát a fertőzést okozó baktériu­moknak). Két dolgot nem mulaszthatunk el figyelembe venni. Először is, a Dobyns képviselte felfogás ellenére, semmi okunk azt gondolni, hogy az amerikai őslakosságra ne lenne érvényes az „uniformitariánus” munkahipotézis, azaz, hogy demográfiai jellemzői nem lehetnek gyökeresen mások, mint a világ bármely más pontján a „természettel való szervetlen anyagcseréjében” vele hasonló technológiai szintet elért és azt az övével hasonló „eltartó-képességű” természeti környezetben élő népességé. Fontos azt is észben tartani – ha már könnyű belefeledkeznünk abba, hogy az Óvilágból hozott fertőző betegségekre tragikusan fogékony indiánok hullottak, mint a legyek –, hogy habár kell is orvosi-epidemiológiai szakértelem a folyamatok értelmezéséhez, nem egyszerűen csak orvosi-epidemiológiai szakértelem kell. A mortalitás alakulásának fontos demográfiai következményei is vannak, melyek nyilvánvalóan egészlegesen érintik a társadalmat. Egyet mindenképpen hangsúlyoznék. Linda A. Newson arra figyelmeztet tanulmányában,22 hogy a preindusztriális társadalmakban rendkívül magasnak kell lennie a termékenységi mutatóknak. (Részben a magas csecsemő- és gyermekhalandóság, részben az alacsony várható élettartam miatt.) Ebből következően a termékenységi kapacitás mégoly szerény csökkenése is rendkívül nehézzé teszi, hogy egy populáció képes legyen fönntartani magát. Az óvilági eredetű fertőző betegségek nemcsak a szülni képes nők létszámát apasztották veszedelmesen, de a férfiak pusztultával a megmaradt nők teherbe esésének esélyei is romlottak. (Olyan „finom” problémákról már nem is beszélve, hogy sok idő mehetett veszendőbe, amíg új párkapcsolatra lehetett szert tenni.)

 

 

Jared Diamond kérdése

 

Az eddig említett szerzők – végül is érthető módon – Amerika felfedezésénél (vagy még későbbről) kezdik el a maguk narratíváját. Ez a szomorú történet persze 1492-nél sokkal, de sokkal korábbról indul. Korábban már említett, lélegzetelállító könyvében Jared Diamond, aki magát evolúciókutatóként definiálja, határozottan leszögezi, hogy

 

a történelem nem egyszerűen „egyik nyavalyás tény a másik után”, ahogy ezt egy cinikus megjegyezte. A történelemben valóban léteznek nagy, átfogó sémák, és a magyarázatuk felkutatása nemcsak eredménnyel kecsegtető feladat, de lenyűgöző is.23

 

Később pedig egy állítást fogalmaz meg, majd egy kérdést tesz föl. Az állítás s a kérdés:

 

Az időszámításunk előtti XI. évezred nagyjából megfelelő kiindulópontnak tűnik az egyes kontinenseken végbement történelmi fejlemények összehasonlításához. (…) Vajon az akkori állapotok szerint volt-e már bizonyos népeknek egyértelmű helyzeti előnye más földrészek népeivel szemben?24

 

A kérdésre egyértelműen válaszol: akkor még nem. Eltelik azonban egy tucat évezred (meg egy fél), s 1532. november 16-án, a spanyol Pizarro, V. Károly német-római császár (I. Károly spanyol király) képviseletében, 168 katonából álló szedett-vedett maroknyi csapattal tönkreveri Atahualpa 80 ezer fős seregét. A végkifejlet elég ismert, nem is részletezem.

 

Még mindig válaszra vár azonban az az alapvető kérdés – mondja Diamond –, hogy miért Európa jutott [mindezeknek] a közvetlen előnyöknek a birtokába, és miért nem az Újvilág. Miért nem az inkák voltak azok, akik feltalálták a lőfegyvert és az acélkardot, ültek olyan félelmetes állatok hátán, mint a lovak, hordoztak olyan betegségeket, amelyekkel szemben az európaiak védtelenek voltak; miért nem ők építettek óceánjáró hajókat, hoztak létre fejlett politikai szervezetet, vagy tudták javukra fordítani több ezer év írott történelmét?25

 

Az ezt az idézetet közvetlenül követő fejezet címe válasz a kérdésre. E cím: A földművelés – hatalom. Az eurázsiai kontinens egy meghatározott pontján, i. e. 11 000 környékén, a körülmények kedvező összejátszása következtében az ott, az úgynevezett Termékeny Félhold területén élő vadászó-gyűjtögető embercsoportoknak módjuk nyílt kitapasztalni a megszelídíthető állatok tenyésztése, az arra alkalmasnak bizonyuló növények nemesítése mesterségként való gyakorlásának előnyeit. Ez a történet (s a technika vele párhuzamosan lezajló sokoldalú fejlődéstörténete) is eléggé ismert ahhoz, hogy kerülni lehessen a terjengős elbeszélésmódot. Említsünk címszavakat: letelepült életmód; népességszaporodás; élelmiszer-felhalmozás és élelmiszert nem termelő szakemberek ellátására való képesség. Szívem szerint itt most leütnék egy „-et, aztán végiggépelném a könyvet, és befejezésül megint leütnék egy ”-et, de attól tartok, ez nem lenne ildomos eljárás. Igyekszem hát csak a legszükségesebbeket idézni Diamond könyvéből, de legyen szabad nyomatékkal hangsúlyoznom, hogy az alább következők idézőjelek kitétele nélkül is Diamond gondolatainak, illetve fordítója mondatainak elorzásai. Az egyik fontos gondolat, amit kiemelnék Diamond érvelésrendszeréből, hogy emberi közösségek csak olyankor hagynak fel a vadászó-gyűjtögető életmóddal, ha az „élelmiszertermelés” technikái jobb eredménnyel kecsegtetnek az előzőénél (illetve ha a szükséges kapcsolódó technikák ezzel párhuzamosan kifejlődnek). Ebből természetesen adódik, hogy az élelmiszertermelés nem valamiféle „találmány”, hanem, mint Diamond fogalmaz, „egyszerűen kialakult, mint véletlenszerű döntések és azok következményeinek mellékterméke”.26 Az, hogy a mind változatosabb formájú „kevert életmódokból” az emberek túlnyomó többsége átálljon a független élelmiszertermelésre, az mindenütt több ezer évbe telt, s hogy többségük átállt, az annak volt tulajdonítható, hogy a vadászó-gyűjtögető életmód az elmúlt 13 000 év folyamán egyre kevésbé bizonyult kifizetődőnek, mivel azok a források, melyek annak alapját jelentették (főként az állatok) megcsappantak vagy teljesen eltűntek, főleg azért, mert természetes szaporulatuk konstans mértékű volt, viszont a letelepült társadalom megnövekedett eltartóképessége azt jelentette, hogy egyre többen vadásznak ezekre az állatokra, amiből következően csökken a szaporulatuk (az, hogy a fajta nőstényeinek vadászását meghatározott időszakokban védik, nagyon is friss találmány), ez pedig öngerjesztő folyamatnak bizonyul.

Mint Diamond mondja, az élelmiszertermelés „valahogy kialakul”, de természeti korlátok között. Vannak – többségben vannak – nem nemesíthető növények, és vannak nem háziasítható állatok.27 A 200 000 vadnövény közül – mondja Diamond, s én el is hiszem neki – az emberek csak néhány ezret fogyasztanak, és ezek közül is csak pár száz lett úgy-ahogy nemesítve. Ennek a több száz növénynek a nagy része is étrendünknek csak kisebb részben kiegészítője, és önmagában nem lennének elegendők arra, hogy egy civilizáció fölemelkedését lehetővé tegyék. A mai világ teljes éves terménykészletének több mint 80 százalékát mindössze egy tucat faj teszi ki. Ez az egy tucat „nagyágyú” pedig nem más, mint a gabonafélék közül a búza, a kukorica, a rizs, az árpa és a cirok; a hüvelyesek közül a szójabab; a gyökerek és gumók közül a burgonya, a manióka és az édesburgonya; a cukorforrások közül a cukornád és a cukorrépa; a gyümölcsök közül pedig a banán. Az emberek által elfogyasztott kalóriamennyiség felét egyedül a gabonafélék szolgáltatják. És ezt az információtömeget egy büszke, egy homo sapiens mivoltunkra jogosan büszke mondattal zárja: „Az, hogy korunkban egyetlen fontosabb ehető növényt sem sikerült nemesítenünk, arra utal, hogy az ősi népek valóban felkutatták gyakorlatilag az összes hasznos vadnövényt, és termesztették valamennyi érdemest.”28

 

 

Folytassuk Diamond hasonló logikát követő gondolatmenetét. A Földön csak mintegy 148 olyan nagytestű növény-, illetve húsevő emlősfaj él, amelynek háziasítása szóba jöhet. Ám hogy egy emlős alkalmas-e a háziasításra, az jó néhány tényező függvénye, s nincs az a pénz a világon, amiért kihagynám idézni annak a fejezetnek az elejét, melynek címe: „Zebrák, boldogtalan házasságok és az Anna Karenina-elv”.

 

A háziasítható állatok hasonlók egymáshoz; minden nem háziasítható állat a maga módján nem az. Ha olvasóm úgy érzi, ilyesmit már olvashatott valahol, akkor igaza van. Csak egy-két változtatás, és megkapjuk Tolsztoj nagyszerű regényének, az Anna Kareninának az első mondatát: „A boldog családok hasonlók egymáshoz; minden boldogtalan család a maga módján az”. E mondat tolsztoji értelemben azt jelentheti, hogy egy boldog házasságnak sok tekintetben sikeresnek kell lennie: szexuális vonzalom, anyagiak, gyermeknevelés, vallás, a házastárs családja és egyéb alapvető kérdések szempontjából. Egyetlen lényeges szempont kudarca romlásba döntheti a házasságot, még akkor is, ha az a boldogság összes többi kellékével rendelkezik.29

 

A nagytestű háziállatok azzal is forradalmasították az emberi társadalmat, hogy szárazföldi közlekedésünk fő eszközeivé lettek egészen a vasút XIX. századi megjelenéséig. Az állatok háziasítása előtt egyetlen módja volt a javak és emberek szárazföldi szállításának – az emberi hát (89. oldal). Érdemes amúgy sorra venni, hány szempontból voltak is döntő fontosságúak az emberek számára a háziasított emlősök. A leglényegesebbek: a hús, a tejtermékek, a trágya, a szárazföldi szállítás, a bőr, a katonai támadófegyverként való használat, az eke vontatása, a gyapjú, továbbá azok a baktériumok, amelyek elpusztították a korábbi védettséggel nem rendelkező népeket. (Ezek mellett természetesen a kisebb háziasított emlősök és szárnyasok, valamint rovarok is hajtottak hasznot az ember számára. De – Diamondtól kölcsönözve a szót – egyikük sem húz ekét, szállít embert, a kutya kivételével egyik sem vontat szánt vagy vesz részt harcokban (159. oldal).

Az amerikai és eurázsiai élelmiszertermelés legszembeszökőbb különbsége a nagytestű háziemlős fajokhoz kapcsolódik. Amíg a vízi- és a szélmalmok át nem vették a középkorban Eurázsia emlősállatainak szerepét, az emberi izomerőn túl ezek jelentették a legfőbb „ipari” erőforrást is. Megszokott dolog, hogy az ipari forradalom kezdetét önkényesen a XVIII. századi Angliával és a gőz energiájának munkára fogásával kapcsoljuk össze, pedig valójában a víz és a szél energiáján alapuló ipari forradalom már a középkorban elkezdődött Európa-szerte. 1492-ben, mindazt a munkát, amihez Eurázsiá­ban az állatok, a víz és a szél erejét használták, az amerikai kontinens lakói még emberi izomerővel végezték (360. oldal). Ha Észak- és Dél-Amerika nagytestű emlősei nem haltak volna ki a pleisztocén végén, a történelem is más fordulatot vehetett volna Diamond szerint.

 

 

Eurázsia induló előnyéhez – vadon élő állat- és növényfajai mellett – még az is hozzájárult, mondja Diamond, hogy az állatok, növények, gondolatok, a technológia és az emberek könnyebben juthattak el egyik területről a másikra, mint Amerikában, ami számos földrajzi és környezeti tényezőnek tudható be. Eurázsia kelet-nyugati irányú főtengelye, Amerika észak-déli tengelyétől eltérően lehetővé tette az áramlást úgy, hogy közben a földrajzi szélesség és az ahhoz kapcsolódó környezeti változók állandóak maradtak. Az Óvilágban kelet és nyugat felé a macedón és a Római Birodalom egyaránt 5000 km-re nyújtózott, a mongol birodalom pedig 10 000 km-re. Mezoamerika birodalmainak és államainak viszont semmiféle politikai kapcsolata nem volt a tőlük mintegy 1200 km-rel északra, az USA keleti részén élő társadalmakkal és az alig 2000 km-rel délre, az Andokban élő társadalmakkal; sőt, úgy tűnik, még csak nem is hallottak róluk (368. oldal).

Ami az Óvilág és az Újvilág, a fehér ember és az indián viszonyát illeti, a pleisztocén végén már visszafordíthatatlanul eldőlt, hogy a fehér ember lesz az, aki az amerikai kontinens őslakosait fogja indiánként emlegetni (az őslakosok számára ugyanis ez a gyűjtőfogalom értelmetlen volt), és nem az amerikai őslakosok különböző nemzetei fogják Európában mozogva sápadtarcúnak emlegetni a svédet, horvátot, lengyelt, franciát, észtet vagy írt.

Diamond gondolatainak ismertetését illik annak nyomatékos hangsúlyozásával zárni, hogy ez a történet nem a fehér ember felsőbbrendűségének története. Könyvének még valahol az elején van egy szép, s általam idézésre érdemesnek ítélt mondat.

 

Az újságírók gyakorta kérik arra a szerzőket, hogy egy-egy hosszú könyvet egyetlen mondatban foglaljanak össze. Íme egy ilyen mondat ezzel a könyvvel kapcsolatban. „A történelem az egyes népek környezetének különbségeiből adódóan alakult eltérő módon, és nem az egyes népek biológiai különbségei miatt.30

 

 

Epilógus

 

Azzal kezdtem, hogy a 19. század végére az Egyesült Államok népszámlálási eredményei az őslakosok lassú elfogyását valószínűsítették. Mint föntebb jeleztem, ez nem következett be. Úgy illik tehát, hogy valamit arról is mondjak, mi történt az in­diánokkal a 20. században.

Az emelkedő trend 1920-ban tapasztalt kis megrogyását az adatközlő kisebb részben az indiánokat talán erősebben érintő 1918–19-es spanyolnátha járvánnyal magyarázza, lényegében azonban azzal, hogy a Népszámlálási Hivatal pénzügyi megszorítások miatt nem tudott olyan fokozott figyelmet fordítani az indiánok számbavételére, mint a korábbi, illetve következő évtizedekben. (Ha ilyen gikszer nem fordult volna elő, és mondjuk az 1910 és 1930 közötti évtizedenkénti létszámnövekményt azonos mértékűnek tételeznénk, akkor e húsz év alatt évtizedenként 33 357 fővel gyarapodtak volna az indiánok.) Ránézésre is látszik, hogy 1950 után radikálisan megváltozott a helyzet. 1990-re az indiánok száma nagyjából megnégyszereződött. A vándormozgalom hatása gyakorlatilag nem jöhet szóba; a születések/halálozások ilyen eredményt hozó alakulása eléggé természetellenesnek minősülne. Mi történt hát?

 

  1. tábla
Év

 

Indiánok száma

 

Növekmény (fő)

 

Év

 

Indiánok száma

 

Növekmény (fő)

 

1900

 

237 196

 

 

1950

 

343 410

 

9 441

 

1910

 

265 683

 

28 487

 

1960

 

551 669

 

208 259

 

1920

 

244 437

 

– 21 246

 

1970

 

827 268

 

275 599

 

1930

 

332 397

 

87 960

 

1980

 

1 420 400

 

593 132

 

1940

 

333 969

 

1 572

 

1990

 

1 959 234

 

538 834

 

Forrás: Shoemaker (1999), 4. oldal, illetve saját számítás.

 

1960-ra a népszámlálási adatfelvétel módszertanában fontos változás történt. Korábban a kérdezőbiztos döntött arról, fehér ember-e az adatszolgáltató, mostantól ő minősítette önmagát… s egyre többen és többen nyilatkoztak úgy, hogy ők indiánok.

Mint Russel Thornton fogalmaz:

 

Az Egyesült Államokban 1960 óta az etnikai hovatartozás önbevallásos alapon működik. (…) Az indiánok létszámában az 1960-as adatokból 1970-re bekövetkezett növekménynek nagyjából 25 százalékát becsülik abból származónak, hogy 1970-ben olyanok is „indiánnak” mondták magukat, akik 1960-ban erre nem vállalkoztak. Az 1970-ről 1980-ra bekövetkezett növekmény 60 százalékát becsülik ilyennek, a regisztrált adatok 1980-ról 1990-re bekövetkezett növekményének pedig 35 százalékát.31

 

Nem tudható, hogy az 1950-es népszámlálási létszám-adathoz képest 1960-ra majd’ 210 ezres növekményből mennyi tudható be az önbevallásos rendszerre való áttérésből. Ha elfogadjuk Thornton fenti állítását, abból viszont az következik, hogy 1960-ról 1970-re most már azonos módszertani technika mellett is a „természetes létszám növekményen” túl, majdhogynem 69 ezer ember döntött úgy, hogy ő – szemben a korábbiakkal – mostantól indiánnak tartja magát. Tíz év múlva már közel 360 ezer „új jelentkező” gyarapította a természetes mértékűnek gondolható indián szaporulatot. Az „1980-ról 1990-re bekövetkezett növekmény” esetében a 35 százalék pedig 188 592 friss keletű etnikai csatlakozást jelentett.

Mindez természetesen felvet bizonyos problémákat. Már csak a szűken módszertani jellegű operacionalizálás szintjén is. Ezen a szinten leragadva, egy nagyon tárgyszerű ismertetésnek adom át a szót.

 

Napjainkban a demográfiai adatok rögzítésével foglalkozók (s így áttételesen az adatokat használók is) egyre kizárólagosabban az önbevallásos módszer alapján próbálják elkülöníteni a lakosság faji és etnikai hovatartozás szerinti alcsoportjait. Így tehát egy megkérdezett faji hovatartozásáról csak maga a megkérdezett dönthet. Amit mond, azt el kell fogadni. (…) Az önbevallásos módszer azonban nincs minden probléma híján, ugyanis azon felül, hogy kérdéses, vajon mit is ért valaki fajon meg etnikumon, arról még kevesebbet tudunk, hogy mik azok a bonyolult tényezők és mechanizmusok, amelyek hatására kialakul, hogy az ember milyen fajhoz, milyen etnikumhoz tartozónak látja magát.32

 

Mindehhez hozzáteszi: „a faj, abban az értelemben, ahogyan a Népszámlálási Hivatal használja ezt a fogalmat, nem nyugszik semmiféle világos, tudományos definíción, amely valamilyen értelemben biológiai állományba való tartozást sugallana”. Az előre megadott válaszlehetőségek, melyek közül az adatszolgáltató válogathat, egymást kizáróak, s közülük csak egy adható meg érvényes válaszként. 1980-tól azonban a leszármazásra vonatkozó kérdésekre több válasz is adható lett (a „beikszelt” válaszok közül az első kettőt vették csak figyelembe az adatfeldolgozásnál). Ennek eredményeként indiánnak azonosította magát 1 539 830 személy, viszont 6 754 800 ember volt, aki arról számolt be, hogy ereiben indián vér (is) csörgedezik. Ebből a közel 7 millió személyből majd’ 5,2 millió fehérnek tartotta magát (77%), majd’ 1,2 millió (18%) pedig úgy válaszolt, hogy bár nem tisztán indián származék, azért ő indiánnak tartja magát. Tovább elemezve a ’80-as népszámlálási adatokat, Snipp megjegyzi, hogy

 

a korábbi szakmai zsargon szerint, azt az indiánt, akinek másfajta vér is csörgedezik az ereiben keveréknek vagy félvérnek nevezték, ma azonban a „többes leszármazású indián” elnevezést (American Indian of multiple ancestry) megfelelőbbnek tartják. Végezetül van még egy olyan csoport is, amely az indián véren túl más származást is megjelöl, de ennek ellenére indiánnak tekinti magát: az őket megillető elnevezés „indián származású amerikaiak” (Americans of Indian descent).33

 

A kérdés nyilvánvalóan az, hogy amikor „indián”-ról beszélünk, „indián”-ról állítunk valamit, akkor kikről beszélünk, kikről állítunk valamit. Az Amerikai Egyesült Államokban 1 millió, vagy 7 és fél millió indián lakik? Hol a helye az amerikai társadalomban annak, aki indián?

 

  1. tábla. Az indián származási hátterű lakosság iskolai végzettsége és anyagi helyzete
  Iskolában töltött évek száma
(átlag)

 

1979. évi kereset
(átlag)

 

Indián

 

10,7

 

8 307 $

 

Többes leszármazású indián

 

12,3

 

10 680 $

 

Indián származású amerikai

 

11,5

 

10 742 $

 

Forrás: Snipp (1986), 345. oldal.

 

Én most nem fogok bele az adatok elemzésébe. Annak tekintem ezt a tanulmányt, ami. Az amerikai népszámlálási adatfelvétel gyakorlatáról adott tárgyszerű beszámolónak, illetve arra való, jelzésszerű utalásnak, hogy – így vagy úgy! – de a népszámlálási adatokat értelmezni kell.

Itt az ideje annak, hogy pontot tegyek ennek az írásnak a végére. Nyilvánvaló (tehát nem igényel körülményes indoklást), hogy a Diamond-léptékű nagy, átfogó történelmi sémák és magyarázatok felkutatásának lenyűgöző feladatán túl, egy másfajta léptékű értelmező elemzésre is sort kell keríteni. Ez azonban – ahogyan mondani szokás – „már egy másik történet”. És nem is csak egy…

 

 

FELHASZNÁLT IRODALOM

 

Daniels, John D.: The Indian population of North America in 1492. The Williams and Mary Quarterly, Vol. 49. no. 2. (April, 1992), 298–320.

Diamond, Jared: Guns, Germs and Steel: the fates of human societies. 1997. Magyarul: Háborúk, járványok, technikák. A társadalmak fátumai. (Fordította Födő Sándor.) Typotex Kiadó, 2001.

Dobyns, Henry F.: An appraisal of tech­niques with a new hemispheric esti­mate. Current Anthropology, Vol. 7. no.  4. (September, 1966), 395–416.

Fawcett, William B. – Alan C. Swedlund: Thinning populations and population thinners: The historical demography of Native Americans. Reviews in Anthropology, Fall, 1984,  264–269.

Henige, David: On the contact population of Hispaniola: History as higher mathe­matics. The Hispanic American Historical Review, Vol. 58. no. 2. (May, 1978), 217–237.

Jacobs, Wilbur J.: The tip of an ice-berg: Pre-columbian Indian demography and some implications for revisionism. The William and Mary Quarterly, Vol. 31. no. 1. (January, 1974), 123–132.

Johansson, Ryan S.: The demographic history of the native peoples of North America. Yearbook of Physical Anthropology, Vol. 25. (1982), 133–152.

McArthur, Norma: The demography of primitive populations. Science, Vol. 167, 1970. február 20, 1097–1101.

Newson, Linda A.: The demographic col­lapse of native peoples of the Americas, 1492–1650. Proceedings of the British Academy, Vol. 81. (1993), 247–288.

Ramenofsky, Ann: Native American dis ease history: past, present and future directions. World Archeology, Vol. 35. no. 2. (2003), 241–257.

Russell, Thornton: Health, disease, and demography. In: Deloria, Philip J. – Neal Salisbury (eds): A Companion to American Indian History. Blackwell Publishers Ltd, 2002, 68–84.

Sattenspiel, Lisa: Modeling the spread of infectious disease in human populations. Yearbook of Physical Anthropology, Vol. 33 (1990), 245–276.

Scholz László: Az admirális (b)irodaloma. Holmi, 1992, 10. szám, 1686–1690.

Seed, Patricia: „Failing to marvel”. Atahualpa’s encounter with the Word. Latin American Research Review, Vol. 26. no. 1. (1991), 7–32.

Seed, Patricia: Ceremonies of Possession in Europe’s Conquest of the New World, 1492–1640. Cambridge University Press, 1995.

Shoemaker, Nancy: American Indian Population Recovery in the Twentieth Century. University of New Mexico Press, 1999.

Snipp, C. Matthew: Who are American Indians? Some observations about the perils and pitfalls of data for race and ethnicity. Population Research and Policy Review, Vol. 5. (1986), 237–252.

Stannard, David E.: American Holocaust. Columbus and the Conquest of the New World. Oxford University Press, 1992.

Ubelaker, Douglas H.: Prehistoric New World population size: historical review and current appraisal of North American estimates. American Journal of Physical Anthropology, Vol. 45. no. 3. (1976), 661–666.

Ubelaker, Douglas H.: Patterns of demographic change in the Americas. Human Biology, Vol. 64. No. 3. (June, 1992), 361–379.

Zambardino, R. A.: Critique of David Henige’s „On the contact population of Hispaniola: History as higher mathematics”. The Hispanic American Historical Review, Vol. 58. no. 4. (November, 1978), 700–708.

 

 

Jegyzetek

 

  1. 1. McArthur, Norma: The demography of primitive populations. Science, 167, 1970. február 20.
  2. 2. Ha lehetnek literátus emberek…
  3. 3. Az „általam vagy, mert meg én láttalak” attitűd, persze a fehér gyarmatosító hatalmi fölényére, kényszeríteni tudó (fegyveres) erejére támaszkodik. Noam Chomskyval készült egyszer egy interjú az Ötszázadik Évforduló kapcsán. Ebben öblögetve kifejti, hogy Amerikát már Kolumbusz előtt jó pár ezer évvel korábban fölfedezték az ő „Csak lakatlan területet lehet felfedezni” – mondja. „Olyat, ahol emberek élnek, nem. Ha Mexikóba utazom, nem mondhatom azt, hogy ’Felfedeztem Mexikót’.” Chomsky szamár! Egyhetes nyaralás után léleknyugalommal írhatok könyvet „Fölfedeztem Görögországot” címmel. Senki épeszű ember nem fog Kolumbusz-klónt látni bennem. (Ja! és ne vegyék meg!)
  4. 4. McArthur (1970), 1099. oldal.
  5. 5. Sattenspiel, Lisa: Modeling the spread of infectious disease in human populations. Yearbook of Physical Anthropology, 33. (1990). 245. oldal.
  6. 6. Sajnálattal kell közölnöm, hogy az Interneten hosszú keresés után sem sikerült rájönnöm, mikor jelent meg az első kiadás.
  7. 7. Hogy aztán az úgymond tapasztalati tudás mennyire tekinthető tudományos tudásnak, annak tárgyalása nem tartozik ennek az írásnak a kompetenciájába. Az érdeklődő sokat tanulhat Luc Boltanski: P­rime éducation et morale de classe című könyvéből (Mouton, 1969).
  8. 8. Sattenspiel, (1990), 247–248. oldal.
  9. 9. Petersen (1975), 236. oldal. A hivatkozott Borah-féle 100 millió azért nem szerepel az I. táblában, mert – akárcsak Kroeber az idézetben szereplő 8 és fél milliója – a kontinens egészére vonatkozó adat.
  10. 10. Ubelaker (1992), 363–364. oldal. Bizonyítékként olyan régészeti kutatások eredményeire hivatkozik, amelyekben a régészeti anyagot négy csoportba rendezték: földművelés előtti részminta (i. sz. 1150-nél korábbi leletek); pre-kolumbián földművelők részmintája (1150 és 1550 közötti időszak); kapcsolatfelvétel kezdeti időszaka (1607–1680 között); végül egy 1686 és 1702 közötti időre datált részminta. Az eredmények arra látszanak utalni, hogy a föltárt tetemek testmérete és csontozatuk erőssége már a Kolumbusz előtti időszakban is trendszerű csökkenést-romlást mutatott, ami egyértelműen a táplálkozás minőségében bekövetkezett romlásra utal. (Uott, 367. oldal.)
  11. 11. Daniels (1992).
  12. 12. Daniels (1992), 298–299. oldal.
  13. 13. Az admirális (b)irodalma. In Holmi, 1992, 10. szám, 1687. oldal.
  14. 14. Uott, 1688. oldal.
  15. 15. Seed (1991), 9. oldal.
  16. Cervantes: Don Quijote. (Fordította Győry Vilmos.) 20. fejezet, Európa Könyvkiadó, 1989, 193–194. oldal.
  17. 17. Főleg azért, mert elég elterjedt hit az etnohistória művelői meg a kulturantropológusok között, hogy az úgynevezett „primitív társadalmakban” évszázadokon keresztül nem változik semmi.
  18. 18. Brian Hayden: The carrying capacity dilemma: an alternate approach. Memoirs of the Society for American Archaeology, 30 (1975), 11. oldal.
  19. 19. Fawcett, William B. – Alan C. Swedlund: Thinning populations and population thinners: The historical demography of Native Americans. Reviews in Anthropology, Fall 1984, 264–265. oldal.
  20. 20. Henige, David: On the contact population of Hispaniola: History as higher mathematics. The Hispanic American Historical Review, 58. no. 2. (May, 1978), 231. oldal.
  21. 21. Zambardino, R. A.: Critique of David Henige’s „On the contact population of Hispaniola: History as higher mathematics”. The Hispanic American Historical Review. 58. no. 4. (November, 1978), 700. oldal.
  22. 22. Newson, Linda A.: The demogra­phic collapse of native peoples of the Americas, 1492–1650. Proceedings of the British Academy, 81. (1993), 255. oldal.
  23. 23. Diamond (2001), 29. oldal.
  24. 24. Uott, 33. oldal.
  25. 25. Diamond (2001), 79. oldal.
  26. 26. Diamond (2000), 105. oldal.
  27. 27. Utóbbi terminus nem azért nyomatékosítandó, hogy a kis herceg rókáját leválasszuk erről a történetről, hanem azért, mert a terminológiai különbségtevés lényegi. Hannibál elefántjai szelídített elefántok voltak. Az afrikai elefánt nem háziasítható. És az indiai sem.
  28. 28. Diamond (2001), 132–133. oldal.
  29. 29. Diamond (2001), 158. oldal. Annak nyomon követésével, hogy mik is a háziasítás lehetőségének feltételei, nem kívánok foglalkozni.
  30. 30. Diamond (2001), 22. oldal.
  31. 31. Lásd Russel Thornton: Health, di­sease, and demography. In Philip J. Deloria – Neal Salisbury: A Companion to American Indian History, Blackwell Publishers Ltd., 2002, 76. oldal.
  32. 32. Snipp, C. Matthew: Who are American Indians? Some observations about the perils and pitfalls of data for race and ethnicity. Population Research and Policy Review, 5. (1986), 237. oldal.
  33. 33. Snipp (1986), 244. oldal.

 

[*] A cikk első része lapunk 2018-as évfolyamának 11-es számában olvasható.

Kategória: Archívum  |  Rovat: (2000 leütés)  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.