avagy mit nem szeretek a ’48-as Petõfi Sándorban

Bevezetés

 

A kérdésfelvetés egy kicsit magyarázatra szorul, hiszen Petőfivel, a zseniális költővel, a magyar irodalmi nyelv egyik megújítójával semmi bajom; sőt, nagyon szeretem a verseit. Úgyszintén „elvagyok” Petőfivel, a radikális ifjú forradalmárral is, noha nézeteivel nem mindig értek egyet, de tisztelem a választását. De igenis bajom van Petőfivel, az emberrel, a „politikussal”, illetve a katonával is. Mert e kettő (három) szerepében a költő szerintem már korántsem nyújtott olyan teljesítményt, amely megsüvegelendő lenne; sőt. Ennek ellenére végig 1848–1849-ben nagy hangon ítélt meg másokat, a nyilvánosság előtt kifigurázta őket; míg a vele kapcsolatos, jogos észrevételeket vérig sértődve utasította vissza; legtöbbször holmi „niemandnak” titulálva a bírálót. A korábbi irodalomtörténet meg jobbára szépen „felült” Petőfinek, és a hálátlan közvéleményt, illetve a kortársakat kárhoztatta azért a valóban méltatlan helyzetért, amelybe a költő 1849 nyarán került; sőt, lényegében a segesvári csatamezőn elszenvedett hősi haláláért is. Pedig szerintem Petőfi sanyarú sorsáért csak egyvalaki felelős: saját maga. De az önkritika (ahogy általában a zseniknél ez megszokott) alighanem teljesen hiányzott belőle. Ám ez még nem indokolja, hogy az utókor is rá, mint valami „érinthetetlen idolra” tekintsen. Ha ugyanazzal a szigorú mércével mérjük a költőt mi is, mint amivel ő mért másokat, bizony, érdekes eredményekre juthatunk.

 

 

A fordulópont: 1848. március 15.

 

Petőfi 1848 előtti pályájával nincs semmi gond. Az útkeresés problémái teljesen természetesek fiatal korban, így Petrovics Sándor kacskaringói is érthetőek, amíg Petőfi Sándorrá nem változik. 1848-ban már beérkezett ember: élethivatását megtaláló, ismert költő; anyagilag is megáll a maga lábán; magánélete is rendeződött, boldog fiatal feleségével. És persze radikális, forradalmi nézeteinek megfelelő közegben: a pesti Ellenzéki Körben, illetve a Pilvax kávéházban forog. Aztán felvirradt a nagy nap, 1848. március 15-e, ahol a költőt valóban vezérszerepben találjuk. Petőfinek jelentős része van a nap eseményeiben, a pesti forradalom sikerében, és teljes joggal érezhette úgy, hogy pályájának a csúcsára érkezett. Ahogy írja is 15-dik március, 1848 című versében:

 

Egy ilyen nap vezérsége

S díjazva van az élet…

Napoleon dicsősége,

Teveled sem cserélek!

 

Ám a csúcsról, ha nem vigyáz az ember, már csak egy irányba vezethet az út: lefelé. És noha korábban még józanul azt írta a naplójába: „Én csak arra vagyok hivatva, hogy az első lökést tegyem…”, a nagy diadal után a költővel szemlátomást elszaladt az a bizonyos páratlan ujjú patás. Ennek a nyomai már a fenti versben is megtalálhatók: minden érdemet csak a pesti ifjúságnak, és persze magának tulajdonított, amely ugyebár 24 óra alatt megindította a „magyar sors” száz éve kátyúba ragadt szekerét… Ennek igazságáról csak annyit, hogy a reformkor két évtizedes előkészítői munkáját nem lehetett megspórolni: kellett ennyi idő, hogy a nagy jelszavak és gondolatok az emberek jelentős része szívében-lelkében kicsírázzanak, illetve anyagilag is megerősödjön az ország a rá váró nagy erőpróbára. Maga a pesti forradalom is a pozsonyi országgyűlés Kossuth Lajos vezette ellenzéke inspirálására, annak támogatására szervezett akcióból nőtt ki, noha továbbfejlesztésében, illetve a pillanat megragadásában a pesti ifjúság szerepe valóban megkérdőjelezhetetlen. Másrészt: a m. kir. Helytartótanács, illetve a cs. kir. budai főhadparancsnokság épp elegendő katonai erővel (kb. 7000-8000 fő és a cs. kir. 5. tüzérezred lövegparkja) rendelkezett ahhoz, hogy a már március 14-én tudott „ribilliót” a következő nap csírájában elfojtsa. Így hiába érezte azt az ifjúság „és ki állott volna ellen?”, hamar megtanultak volna futni a jó fiúk a macskaköveken, ha a cs. kir. hatóságok bevetik a katonaságot.¹ Azonban a március 13-i bécsi forradalom, illetve a régi vezetés bukása elbizonytalanította a helyi cs. kir. apparátust, így ugyan 14-én arra utasította a városi hatóságokat, hogy az esetleges rendzavarások ellen erélyesen, ugyanakkor „ildomos és előrelátó vigyázattal” lépjenek fel, de a katonaság bevetésétől (hacsak azokat, illetve az állami épületeket nem éri támadás) el szándékozott tekinteni. Így lett hát vértelen a pesti forradalom, amely mind az európai, mind az országos eseményeket tekintve „egy szem a láncban”; fontos szem ugyan, de csak egy. Másfelől: Petőfi valóban vezére volt az ifjaknak, de csak az egyik. Az előkészítésnél ott volt Irinyi József, Irányi Dániel, Vasvári Pál és Jókai Mór; aznap, 15-én pedig Vasvári és Jókai ismét jelentős szerepet játszott. Petőfi így inkább „primus inter pares” volt, sem mint kizárólagos vezető. De ezt ennek az alig 25 éves, addig sem mindennapi öntudattal rendelkező ifjúnak ugyan hiába magyarázták. Petőfi ettől kezdve „beleragadt” a vezérszerepbe: elhitte magáról, hogy „mindent” ő csinált, nemzete vezetésére hivatott, és innentől kezdve joga, sőt kötelessége hallatni a hangját, és bírálni mindenkit, aki nem ért vele egyet, hiszen az ő útja az egyetlen igaz út. Minden későbbi probléma nézetem szerint ebből a „hitből” származott.

 

 

Petõfi, az ember és a politikus: Vörösmarty és a képviselõválasztás

 

Közben Pesten pörögnek tovább az események: a március–április lázas izgalomban telik. Petőfi, aki még március 15-én tagja lett a pesti Rendre Ügyelő Választmánynak, egyre jobban beletalálja magát a népvezér szerepébe. Kardosan, tollas kalappal, kokárdával felékesítve jön-megy a három-négy naponta összehívott népgyűléseken, beszédeket tart, és kiváló szónoknak bizonyul. Egyelőre ő is támogatja a rend fenntartását, de kezd a meggyőződésévé válni, hogy csak intenie kell, és „a népnek árja” elsöpör mindenki mást, ha ő úgy akarja. A pesti radikális ifjúság állandó „izgágasága”, forradalmi öntudata ugyanakkor már kezdi idegesíteni a békésebb embereket. Tompa Mihály május 5-i levelében így fogalmaz: „…e hazamentő óriásokkal nincs lelked, hogy egy okos szót válts. …Petőfivel pedig éppenséggel lehetetlen beszélni…” Ez pedig idővel visszaüthet, és vissza is fog ütni. Petőfi pedig amúgy is híres radikális nézeteiről, amiket nyíltan képvisel is. Előbb a választójog kapcsán a cenzus eltörlése mellett érvel, majd amikor megérkezik az új, igencsak szigorú sajtótörvény-javaslat Pozsonyból, felháborodottan annak nyilvános elégetését javasolja, amelyet egy csoport fiatal március 22-én nagy tömeg előtt meg is valósít. Tehát alig egy hét telt el március idusától, és a radikális fiatalság máris a magyar országgyűlés ellen fordult. Pedig mindkét javaslat semmi mást nem céloz meg, mint a rendet: aki választ, vagy aki politikai lapot alapít, az szavaiért és döntéseiért saját magával, illetve vagyonával álljon helyt. Egyelőre kompromisszummal sikerül áthidalni a problémát, de ez csak megerősíti Kossu­thot abban az elhatározásában, hogy a törvényhozó munka lezárultáig az országgyűlés semmiképpen ne költözzön Pestre. Nemcsak az időveszteség, hanem a miatt is, nehogy a radikálisok által egyelőre uralt pesti tömeg bábjává válhasson. Mert Pozsonyban a gróf Batthyány Lajos vezette új kormány politikusai jól tudják, milyen vékony jégen járnak. A bécsi „kamarilla” ugyan egyelőre meghátrált, de mind az államhivatalnoki kar, mind a hadsereg a kezében van, és ha túlfeszítik a húrt, akkor véres napok következhetnek, amikor Magyarország egyelőre csak a rövidebbet húzhatja. A nemzetiségek már mozgolódnak, és az is egyre világosabb, hogy az új magyar kormány kinevezésével egy időben miért került „rekordgyorsasággal” cs. kir. tábornoki rangban az évekig üresen lévő horvát báni méltóságba a helyi nemzeti mozgalom „hőse”, Josip Jellačić báró, aki rögtön minden kapcsolatot megszakít a magyar vezetéssel, és látványosan kizárólag Bécshez igazodik. Idő és rend kell, hogy az új magyar vezetés egyáltalán saját erőre tehessen szert. Ám a pesti ifjúság csak a fővárosig lát el, és még mindig azt hiszi, hogy elég az „istenadta népet” fellelkesíteni és rohamra küldeni a „gyűlölt reakció” ellen, aztán minden jó lesz. Ám a szabadságharc alatt majd rengetegszer bebizonyosodik: lehet bármilyen nagy és lelkes a népfelkelők tömege, egy jól vezetett, megfelelő létszámú reguláris katonaság egyetlen sortüze is elég, hogy az egész társaság szanaszét szaladjon, hogy aztán még Kossuth „varázsszavára” se álljon meg (lásd Schwechat²). Korábban a fiatalokat, illetve Petőfit tartották „látóknak”, és a politikusokat „vakoknak”. Ám valójában Batthyány és köre mérte fel jobban a lehetőségeket.

 

 

Ebben az ingatag helyzetben Petőfi és társai nyílt radikalizmusa, köztársaságpártisága és királyellenessége nem hiányzott a törvényhozás lezárulása után április közepén a fővárosba költöző új magyar vezetésnek. A frissen alapított Marczius Tizenötödike és más lapok hasábjain a költő akadály nélkül megnyilvánulhat, és a röplapokon terjesztett Királyokhoz címzett verse aztán ki is verte a biztosítékot. Az egy dolog, hogy Petőfi született republikánus volt (ahogy Aranynak írta: „csak királyt ne végy hősödnek, még Mátyást se. Az is király volt, s egyik kutya, másik eb.”³), de ez a fellépés is minimum rosszul időzített. V. Ferdinánd király saját kezű leiratban kérte a szerző elítélését az új magyar sajtótörvény alapján, de az aktát a kormány sikeresen elfektette. Ám már a vezetés türelme is fogyóban volt. Deák Ferenc igazságügy-miniszter például a hónap végén már így írt: „S mind ezekhez; a (bal)szél még itt Pesten, egy sereg fiatal újságírónak hangos, de üres deklamá­ciója, kik úgy szólnak, mintha ők volnának egyedül az egész nép, és pedig erős nép; folyvást energiát, hatalmat, erős föllépést hirdetnek, mindent kevesellnek, gáncsolnak s akarva felejtik, hogy az energia támogatására a hangos szó nem elég, oda anyagi erő is kell, ez pedig, fájdalom, nincs, és teremteni sem igen lehet a jelen körülmények között!” Kossuth pénzügyminiszterként hasonlóan fogalmaz: „az ilyen szenvedélyes, pezsgő vérű, meggondolatlan fiatal legények után komoly politikusnak nem szabad indulnia”. Noha a kormány valóban nem kommunikálta nyíltan minden lépését (ezt egyes, titkos kamarilla-ellenes húzások miatt nem is igen tehette), és valóban főként a régi „pecsovics” szakemberekkel töltötte fel az új minisztériumokat (szakmunkákat ugyanis még akkor sem lehetett a csupán jelszavakhoz értő ifjakra bízni, csak bevált hivatalnokokra), egy idő után bele is fáradt abba, hogy állandóan bizonygatnia kell az igazát, és napjában legalább két-három radikális hírlap nyilvánítja kvázi „honárulásnak” a tevékenységét. Május 10-én aztán kiderült, mennyire hajszálon függött „március idusának” vértelensége. Az előző időszakban már a nekik nem tetsző személyek ellen a sokadik „macskazenét” tartó radikálisok ezúttal a cs. kir. budai főhadparancsnokság vezetőjét, Ignaz Lederer altábornagyot célozták meg. Az agg, császárhű katona valóban akadályozta a pesti nemzetőrség felfegyverzését, de a többiekkel ellentétben ő ütőképes katonai erő felett is rendelkezett, amit ezúttal be is vetett. Noha a katonai előkészületek híre korábban Pestre is eljutott, a radikálisok ennek ellenére bátran „fellovalták” a népet „egy kis tüntetésre”, mert a katonák majd úgysem mernek lőni… Nem is lőttek: a 24 cseh vértes és a 48 magyar(!) gránátos kardlappal, szuronnyal és puskatussal percek alatt szétverte a több száz fős tömeget, amely közel két tucat súlyos sebesültet hagyott a kövezeten (ebből egy fő pár nap múlva bele is halt sebeibe). Ezzel mindenki előtt világossá vált, hogy az uralkodó május 7-i leirata ellenére⁴ a hadsereg még nincs a magyar kormány kezében, és alárendelése újabb lépéseket követel meg. A felháborodás mindenesetre óriási volt: mindenki vizsgálatot, illetve a felelősök megbüntetését szorgalmazta, de a radikálisok még tovább mentek. Május 11-én a Marczius Tizenötödike már lényegében a kormány lemondását követelte; a nagy május 12-i népgyűlésen pedig Petőfi így nyilatkozott kormányt elítélő beszéde végén: „A kutyámat sem bíznám illy Minisztériumra.”

Ez egyértelműen fordulópont volt: a minisztériumnak, és a lakosság többségének most lett elege mind Petőfiből, mind a radikálisokból. A költővel és társaival szemben ellen-sajtóhadjárat indult (ennek legmarkánsabb mondatai a következők: „Vagy talán most az a rend, hogy ki mennyit lármáz, annyi joga és befolyása van?” „De uraim, aki még káplárnak [Petőfi katonaként megmaradt közlegénynek] sem volt jó, abból lenne ám még csak igazi minister!”), a közvélemény többsége pedig szépen elfordult a költőtől. Így május 15-én még az is előfordulhatott, hogy (a BM rendőri osztályának némi „rásegítésével”) Petőfit és Pálffy Albertet, a Marczius Tizenötödike főszerkesztőjét a Pilvax „Forradalmi Csarnokában” hazaárulónak bélyegezték. Ő maga ugyan a Jókai Mór és jómaga által szerkesztett lapban, az Életképekben próbálta álláspontját finomítani, és meggyőzni igazáról a közvéleményt, de már késő volt. A többség pontosan annak látta már, akinek mindig is mutatta magát, és ami valójában is volt: radikális forradalmárnak, és ebből nem kért többet.

Petőfi is érezte, hogy népszerűsége a fővárosban hanyatlásnak indult, és ezért a vidék felé fordult: előbbi, május 27-i cikkében jelezte, hogy régi tervét megvalósítva indul az új országgyűlési képviselőválasztáson. Okát szokott szerénységével így indokolta: „…fanaticus lelkesedés kell, hogy világítson a nemzet előtt, mint világított Mózes bujdosó népe előtt a tűzoszlop a pusztában.” Ez utóbbi nyilván ő lenne, aki persze „nem dicsvágyból vagy önérdekből” óhajtotta ezt. A fővárosi baloldali sajtó támogatásával neki is indult szűkebb pátriájának, a Kiskunságnak, hogy Szabadszálláson követté választassa magát. A költőnek igazi, a választók helyi problémáit felölelő programja nem is volt, csak úgy általában a népért akart harcolni; viszont A Kis-kunokhoz intézett röplapja több félreérthető, a saját szavazóit sértegető kitételt is tartalmazott. A leggyilkosabb a következő volt: a költő olcsó népszerűségre tehetne szert, ha dicsérné választóit. „Hanem azt korán se várjátok, mert akkor szemtelenül hazudnám. Március 15-kéig az egész Magyarország nagyon szolgalelkű, kutyai alázatosságú ország volt, és ti ebben a virtusban közelebb álltatok az elsőkhöz, mint az utolsókhoz.” Valljuk meg: ezzel az emelkedett hangú szöveggel még a mai, felvilágosult korban se lehetne választásokat nyerni. Ez az utóbbi kitétel is azt bizonyítja, hogy Petőfi már mennyire elrugaszkodott nemcsak a realitásoktól, hanem szülőföldjétől is. A különböző szabadságjogokkal rendelkező Jászkun kerület lakói ugyanis büszkék voltak kiváltságaikra, és amikor I. Lipót császár azt elvéve 1702-ben az egész területet a Német Lovagrendnek adta bérbe, szívós munkával 1745-ben kiváltották magukat, és visszaszerezték kiváltságaikat. Vagyis aligha voltak „szolgalelkűek”. Így már nem kell hozzá nagy képzelőtehetség, hogy a választókerület központjában, Szabadszálláson az ellenpárt, Nagy Károly (aki nem csupán a „pap fia”, hanem ügyvéd, főjegyző, a kerület egyik biztosa; egyszóval ismert és sikeres ember is volt), illetve helyi, befolyásos pártfogói hogyan tudták ellene fordítani a közvéleményt. Azt terjesztették róla, hogy republikánus, a király és a minisztérium ellensége (ez eddig mind igaz volt), valamint a horvátoknak, oroszoknak el akarja adni az országot (ez persze hazug rágalom volt). Így hiába utazott június 14-én, a választást megelőző nap a költő személyesen a városba, az ellenpárt a helyi nemzetőrség bevetésével, illetve a helybeli választók egy részének a korban szokásos itatásával/etetésével teljesen uralta a terepet június 15-én. Petőfi először tapasztalhatta meg, hogy az „istenadta népnek” másik arca is van, amire személyes varázsa teljesen hatástalan, így lényegében „kiseprűzték” feleségével együtt a helységből, mire vidéki támogatói is szétoszlottak. A szabadságra hivatkozó Petőfinek pedig azt vetették oda, amit talán pár héttel előbb maga is fennen hangoztathatott: „Az a szabadság, hogy aki nem tetszik a népnek, azt kikergetik a városból.” Petőfi és támogatói természetesen megtámadták a követválasztást, ám a kérvényt a BM (manipulatív módon) egy napra elfektette, és ez alatt a képviselőház igazolta Nagy Károly képviselőségét. A költő próbálkozott mindennel: röplapszórással a képviselőház üléstermében, sajtóhadjárattal, Nagy Károly párbajra hívásával, illetve ismételt vizsgálattal is, de elegendő tanú (és felsőbb támogatás) híján végül alulmaradt. A képviselők és a többség véleményét leginkább a következő idézet foglalta össze a legjobban: „Sajnáljuk, (hogy e) mindennapi politikai bohózatot (mármint a korteskedést; a fenti eszközökkel a reformkorban és ’48-ban is mind a reformerek, mind a konzervatív oldal sűrűn élt) annyira elkeseredve szívére vette. Egyébiránt a Petőfi el nem választását országgyűlési jelentékeny veszteségnek éppen nem tartjuk: mert mi őt lant mellett, s népgyűléseken és forradalmi fellépéseknél tartjuk saját helyén állani és működni, de az elfogulatlanságot igénylő országgyűlési tanácskozásoknál éppen nem. Ő nem tud tanácskozni, ő csak ön vasfeje szerint határoz.” A költő tehát nem jutott be az országgyűlésbe (a sors „fintora”, hogy aztán Nagy Károly is inkább a radikálisok táborát erősítette); helyette megírta Az Apostolt.

 

 

Az egykor olyan erősnek tűnő pesti radikális ifjúság 1848 nyarára a partvonalra szorult, és legfeljebb kívülről tudta támogatni az országgyűlés kisszámú radikális képviselő-csoportját. Petőfi is csak a lapokban nyilvánult meg; ugyanakkor a július elején megnyíló népképviseleti országgyűlés eseményeit végig figyelemmel kísérte. Mivel időközben kitört a Délvidéken a szerb felkelés, a legfontosabb tárgy a magyar katonaság ügye volt. Hogy a költő hol állt, azt már a Lenkey-huszárszázad szökése ügyében való megnyilatkozása is jelezte.⁵ A Lenkei százada című versében egyértelműen a huszárok mellett foglalt állást, és elítélte a dezertálást hivatalból elutasító hadügyminisztert, Mészáros Lázár tábornokot. Ez az ügy azonban a lehető legrosszabbkor jött az itt állomásozó, a Lajtán túl sorozott cs. kir. alakulatokat éppen a birodalom idegen tartományaiban lévő magyarországiakra kicserélni szándékozó, a bécsi szervekkel tárgyaló magyar kormánynak. Végül sikerült kompromisszumos megoldással lezárni az ügyet (a század „büntetésből” a délvidéki frontra került), és az alakulatcserék is folytatódtak.

Petőfi újabb nyilvános fellépését a magyar haderő felállítása körüli nagy augusztusi vita okozta. A július 11-én megajánlott 200.000 újoncból a képviselőház nagy része honvédzászlóaljakat akart szervezni, míg Mészáros Lázár elsősorban az itthon lévő magyar sorezredi- és huszáralakulatokat akarta hadilétszámra feltölteni, és csak a maradékból honvédalakulatokat szervezni. Az egyik oldal azzal érvelt, hogy a május közepétől felállított 10 honvédzászlóalj jól vizsgázott a harctéren; míg Mészáros arra hivatkozott, hogy így hamarabb lehet sok kiképzett és bevethető sorkatonára szert tenni. Csak volt egy bökkenő: az első honvédzászlóaljak felállítását a kormány a nemzetőrségi (XXII.) törvény egyik „joghézagát” felhasználva rendelte el, noha világosan látszott, hogy nem önkéntes „ad hoc” nemzetőri alakulatokról, hanem reguláris egységekről van szó. Márpedig reguláris fegyveres erőt V. Ferdinánd hozzájárulása nélkül nem lehetett állítani törvényesen, mivel a hadsereg ügye az áprilisi törvények szerint is uralkodói felségjog maradt. Bécs utólag, fogcsikorgatva elfogadta a „trükköt”, de világosan jelezte, hogy ez még egyszer elő nem fordulhat. Így az országgyűlésen csak olyan törvényt volt célszerű beterjeszteni, amit az udvar még valószínűleg szentesít is. Ezt sikerült megértetni a képviselők többségével, így ismét kompromisszum született augusztus 23-án: az első kb. 45.000 újonc fele a sor, fele a honvédcsapatok feltöltését szolgálja. Az már más kérdés, hogy a szentesítés végül így is elmaradt.

 

 

A radikálisok persze tiltakoztak: a kormányt és a parlamentet hazaárulással vádolták, a hadügyminisztert párbajra hívták ki, stb. stb. Petőfi is felháborodottan írt a délvidéki táborban szolgáló nemzetőr barátjának, amelyben Mészárost „őrült marhának” nevezte, a tervezetét hazaárulásnak, majd így folytatta: „Ha mindent elbeszélnék, mindnyájan, akik alant vagytok, fölrohannátok, és először is a minisztereket és az országgyűlést irtanátok ki, mert szabadságunk és leendő nagyságunk legmegrögzöttebb ellenségei itt vannak Pesten.” Másutt egy hírlapi cikkben így fogalmazott: „Felszabadultunk a Metternich-kompánia alól, s kaptuk a Batthyányi-minisztériumot. Erre ugyan elmondhatni, hogy: eben gubát. Amaz tetteivel törekedett vesztünkre, emez tétlenségével fogja vesztünket okozni. Mi haszna, hogy a mód különböző? az eredmény egy.” Az augusztusban a közvélemény növekvő feszültsége láttán már egy új forradalmat vizionált Aranynak írt levelében: „Én hiszem, hogy egy roppant forradalom előestéjén vagyunk, s tudod, nekem nincsenek vak sejtelmeim.” „Akkor aztán első dolgunk egy óriási akasztófát állítani, s rá 9 embert (ti. Batthyányt és nyolc miniszterét, köztük Kossu­thot, Deákot, Széchenyit)!” A nagy nyilvánosság figyelmét azonban csak a Vörösmarty Mihállyal való vitája keltette fel.

Vörösmarty ugyanis tökéletesen megértve a kormány érveit, a többséggel szavazott a katonaállítási törvény kapcsán. Petőfi ezért szerkesztőtársa, Jókai távollétében és jóváhagyása nélkül (a lapot 1847 óta Jókai szerkesztette, csak 1848 áprilisában vette be társszerkesztőként Petőfit) augusztus 22-én prózában és versben (Vörösmartyhoz) is megtámadta az Életképek hasábjain a korábban atyai jó barátjaként tisztelt, és neki tényleg sok segítséget nyújtó idősebb pályatársat. Ezekből két rövid, jellemző idézet:

 

Íme a sas, ha itt alant van

A földön, milyen nagy madár,

S olyan kicsiny, hogy alig látszik,

Midőn a fellegekben jár.

Te fönn valál nagy, s lenn kicsiny vagy;

Az ember ily csodát nem ért. –

Nem én tépem le homlokodról,

Magad tépted le a babért.

 

A próza talán még kifejezőbb: „Szívem sajog és vérzik, de kérlelhetetlen maradnék, ha elvérzeném is bele. Brutus talán sírva szúrta le jótevőjét, apját, Caesart, de leszúrta. Hogy Vörösmartit elítélem, nagy áldozat, mellyet szívem tesz elveimért, de bármilly nagy ez az áldozat, kész vagyok és mindenkor kész leszek sokkal nagyobbakat is tenni értetek szentséges elveim!” Vörösmarty szeptember 6-án a Kossuth Hírlapjának oldalain válaszolt, és világosan kifejtette nézeteit, majd hozzátette: Petőfi elítélte Vörösmartyt „elvekért, mellyeket Vörösmarty meg nem tagadott. Ez legalább is igen nagy elbizakodásra és könnyelműségre mutat. S mi a legfőbb baj, gyakran okos és becsületes emberek is felülegesen itélnek kicsiségnek látszó dolgok felett, de minden felülegesség mellett itéletőket egész határozottsággal szokták kimondani.” Végül egy kétsorossal válaszolt:

 

Légy buzgó, de szerény, bírónak még te kicsin vagy.

Élj, küzdj és munkálj s várd el itéletedet.

 

Petőfi röviden válaszolt is erre, amelyben lényegében kikérte magának Vörösmarty hangnemét, amellyel vele, „Március 15-e hősével” mert beszélni. Az összecsapásnak még két komoly következménye volt. Jókai, akinek tudta nélkül jelent meg a fenti írás, nyilatkozatban határolódott el attól. Petőfi pedig erre végképp szakított korábbi barátjával: „Én nem tudom, hogy mennyi hálával tartozik Vörösmartinak, de azt tudom, hogy amennyivel tartozik Vörösmartinak Jókai, tízannyival tartozik énnekem, ha egyebért nem, már csak azért a több mint baráti, több mint testvéri, több mint atyai szeretetért is, melyet rá hosszú éveken át pazaroltam… Az imént vádol engem feledékenységgel, s ő felejti el, hogy ő az én tanítványom, az én kis öcsém volt, hogy ő az én szárnyaim alatt nőtt fel. Egyébiránt, jól teszi, ha elfelejti; s felejtsen el még sok mást, kívánom az ő javára, különben sok lelkifurdalást fog szenvedni az életben.” Jókai határozottan válaszolt: „Ami a hála dolgát illeti, velem jótéteményt senki a világon, Petőfi a legkevésbé sem követett el. Én barátságomat nem szoktam kölcsönbe adni, melyért kamatot várok… Én ezentúl sem mulasztandok el egy alkalmat is, melyben Petőfivel szívességet követhetek el, s mint eddig nem nyertem érte viszontszívességet, úgy ezentúl sem fogok várni, sőt ha azért nekem Petőfi ismét csak kíméletlenséggel fogna fizetni, azt neki előre megbocsátom. Ő arról nem tehet; ő úgy született.” A másik következmény pedig az volt, hogy Petőfi radikalizmusa miatt az Életképek előfizetői lassan elpárologtak; a lap pedig, amelyért Jókai annyit dolgozott, lényegében csődbe ment, és december végén megszűnt; példáját aztán a cs. kir. megszállás után a többi irodalmi lap is követte.

Így érkezünk el tehát 1848 szeptemberéhez, amelyben Jellačić betörése után kitört a nyílt háború, és Petőfi számára is végképp megnyílt a tér, hogy a hon védelmében tevőlegesen is részt vehessen. A következő fejezetben kiderül, hogy a költő, aki (mint láttuk) nem ismert se barátot, se jóakarót, se tiszteletet a kormány és a miniszterek iránt, ha „szentséges elveiről” volt szó, vajon áll-e szavának, és megfelel ama magas mércének, amellyel ő mért másokat?

 

 

Petõfi, a katona

 

Petőfi valóban volt katona, hiszen 1839 és 1841 között a cs. kir. 48 (Gollner, majd Ernő) sorgyalogezred kötelékében szolgált; így a gyalogsági kiképzést valóban végigcsinálta. Az már más kérdés, hogy nemhogy káplári, de még a legalacsonyabb altiszti rendfokozatot, az őrvezetőit sem érte el, és betegsége, valamint testi gyengesége miatt leszerelték, noha obsitja szerint „tisztességesen és becsületesen szolgált”. Ennek ellenére költészetében végig jelen van a harc, a „világszabadságért” való küzdelem, amelyben tevőlegesen is részt akart venni, vállalva akár a hősi halál kockázatát is (Egy gondolat bánt engemet). Így aligha csodálhatjuk, hogy amikor 1848. március 15-én a pesti polgárőrségből megalakult a helyi nemzetőrség, akkor annak tagjai közé lépett, ahol közfelkiáltással főhadnaggyá (később századossá) is választották (a nemzetőrség századosig maga választhatta meg a tisztjeit). Ám ez még a „spontán” nemzetőrség időszaka. Az áprilisi törvények szentesítése után azonban megkezdődött a „törvényes” nemzetőrség megszervezése, amely már cenzushoz kötött. E nem „baráti körben” Petőfinek már koránt sincs akkora respektje, mint volt, így csak egyszerű közlegény lett a pesti nemzetőrség IV. zászlóalja 4. századában. Ezzel nagyjából el is vesztette az érdeklődését a nemzetőrség irányában. Noha például Szemere Bertalan belügyminiszter úgy próbált jó példát mutatni, hogy hivatali órái után mint köznemzetőr, maga is fegyverrel a kezében teljesített őrszolgálatot (ebben is van manír, nem is kicsi), a költőről ilyesmit nem tudunk. Az, hogy a reguláris sorezredekben mint cs. kir. alakulatokban nem bízott, így be sem próbált lépni egyikbe se, az a fentiekből világos.

Ám amikor a szerb fenyegetés miatt a kormány május 16-án elrendeli az első 10 honvédzászlóalj felállítását, amelyet a kortársak kezdettől az önálló magyar haderő alapjának tartottak, azt gondolnánk, Petőfi rögvest jelentkezett önkéntesnek. Ő azonban ekkor még politikusi ambíciókat dédelgetett, meg amúgy is rossz volt a véleménye a kormányról, így nem is állt be egyik alakulatba se. Egy Petőfi azonban valóban belépett, mégpedig a költő István öccse, aki 1848 júniusában állt be a 6. honvédzászlóalj 4. századába mint egyszerű önkéntes, közlegénynek. Végigszolgálta a szabadságharcot, és a világosi (szőlősi) fegyverletételnél már százados volt; mégpedig mindenfajta protekció nélkül, a maga tehetségéből. Vagyis a „képesség” benne volt a családban.

 

 

A szeptemberi vészjósló napokban a radikálisok ismét aktivizálták ma­gukat: az Egyenlőségi Társulat, amelynek vezetőségébe Petőfi is bekerült, szeptember 9-én szervezni kezdte a forradalom védelmére a maga önkéntes csapatát, az ún. „Egyenlőségi ezredet”. Ebbe Petőfit megint közfelkiáltással századossá választották; ő maga pedig az Újépületnek nevezett kaszárnyában folyó tüzérkiképzést látogatta; egyfajta tüzértanfolyamon vett részt. A dolog egyetlen szépséghibája, hogy a BM által amúgy is „ferde szemmel” nézett csapat végül sosem alakult meg. Viszont a fővárosi polgárság egy részét már igencsak irritálta, hogy miközben az ország már „kvázi” hadban állt, a radikális értelmiség legszájasabb része még mindig Pesten „mentette a hont”. Véleményüket Vahot Imre, a neves (ugyanakkor pályatársaira kissé irigy, és gonoszkodásra, valamint manipulációkra is hajlamos) szerkesztő álnéven (nehogy a buzgó ifjak felháborodásukban összevagdalják) így foglalta össze a Nemzetőr hasábjain szeptember 10-én: „Sándor öcsém, te minden versedben a szabadságnak elnyomói, ellenségünk vérét szomjazod, te keservesen panaszkodál, hogy nem akkor születtél, midőn alkalma volt a magyarnak dicskoszorút szerezni a harcmezőn. Íme, most nyakunkon a háború, minden ép karra szüksége van a hazának – te katona voltál, gyermeked nincs –, s roppant kardod, mellyel a márciusi napokban annyira csörömpöltél, mégis hüvelyében rozsdásodik. No de azért édes öcsém, nem irigylem költői babérodat.” Ezt a szöveget korábban egyes irodalomtörténészek úgy aposztrofálták, hogy a gyáva Vahot ezzel szakította el a költőt terhes feleségétől, és hajtotta neki a hősi halálnak. Pedig a szerző lényegében semmi mást nem tett véleményem szerint, mint utalt arra: ideje már, hogy a másokat oly nagy hangon bíráló Petőfi is tetteivel álljon helyt korábbi szavaiért. A költő találva is érezte magát (Golyók sivítanak, kardok csengenek; Hallod-e szív, szívem!; persze mindkét versben inkább bírálói hitványságát hangsúlyozta), de azért annyira nem törte össze magát, hogy mielőbb a harctérre érjen. Miközben a horvát hadsereg Pest felé nyomult, Petőfi előbb a Marczius Tizenötödike hasábjain szeptember 15-én megjelent cikkében élesen bírálta a kormányt, majd 20-án proklamációt tett közzé az Egyenlőségi Társulat nevében, melyben élet-halál harcra szólította fel a nemzetet, aztán minden jogosítvány nélkül (csupán az Egyenlőségi Társulat „megbízásából”) a fővárost elhagyva Erdélybe távozott, hogy a Székelyföldön „felvilágosítsa a népet”, illetve Erdődön biztonságba helyezze a feleségét annak szüleinél.⁶ A román felkelés miatt azonban a költő az erdélyi határszélnél tovább nem jutott; így a környékbeli fő- és alispánok figyelmét hívta fel arra, hogy teljesítsék kötelességüket, és mielőbb verjék le a lázadást. Maga is ebben kívánt részt venni (hogy így felesége mellett maradhasson), de erre elég erő híján ekkor nem került sor. Végül barátja, Teleki Sándor, a „vad gróf” győzte meg arról, hogy az egyik, közelben szervezendő új honvédzászlóaljba lépjen be. Így Petőfi október elején visszatért a fővárosba.

Az ekkor az országgyűlés és Bat­thyány miniszterelnök által elrendelt toborzás, majd lényegében kvóta szerinti kötelező sorozás következtében tömeghadsereggé váló honvédségben kétféle úton juthatott tiszti ranghoz az ember. Aki korábban szolgált, vagy éppen ekkor volt katona a cs. kir. haderőben, azt eggyel magasabb rendfokozatban vették fel a honvédségbe; vagyis aki pl. őrmester volt, abból hadnagy, azaz tiszt lehetett. Ez Petőfi számára ki volt zárva, hiszen korábban csak egyszerű cs. kir. baka volt; így legfeljebb őrvezető lehetett volna. A másik út az volt, hogy a tiszthiánnyal küszködő honvédség örömmel fogadta az értelmiséget, amely tagjai előképzettség nélkül is azonnal hadnagyok lehettek, mivel a HM bízott benne, hogy aránylag hamar beletanulnak a mesterségbe, és gyorsan leteszik a tiszti vizsgát. Ez az út nyílt meg Vajda János, a kezdő költő, az egyik márciusi ifjú előtt is, amikor 1848 szeptemberének végén jelentkezett a honvédségbe. Ő azonban bírt annyi önkritikával, hogy önkéntesként csak közlegénynek lépett be a 24. honvédzászlóaljba, és csak a következő év tavaszán érte el a hadnagyi rendfokozatot. Petőfinek ugyanakkor szemlátomást nem voltak ilyen skrupulusai: elvégre korábban megválasztott százados volt a nemzetőrségnél, majd egy valójában soha meg nem alakuló önkéntes alakulatnál, és március idusa óta tudta magáról, hogy született vezető! Így korábbi ismerőse, a Pest vármegyei első alispán, ekkor már befolyásos OHB-tag Nyári Pál ajánlására október 15-én honvéd századossá nevezték ki a debreceni 28. honvédzászlóaljhoz. Figyelembe véve az előzményeket, ez inkább a költő nevének szóló, megelőlegezett bizalom volt az általa korábban annyit bírált hadügyi adminisztráció részéről, amely tényleg bízott benne, hogy Petőfi jó tiszt lesz.

 

 

A frissen kinevezett százados még egyszer felkereste feleségét, majd 1848. október 23-án Debrecenben jelentkezett a 28. honvédzászlóalj parancsnokságán, ahol megkapta a 2. századot (itt képzett tisztek és altisztek segítették), és elkezdődhetett a kiképzés, felszerelés és felfegyverzés. Rengeteg dolga között Petőfi levelezett, verselt (Tiszteljétek a közkatonákat!, Szeretlek, Kedvesem!); aztán úgy három hét múlva meg is unta az egészet. Legalábbis erre utal, hogy amikor november 10-én megérkezett a parancs, hogy 17-én induljon a 28. honvédzászlóalj zöme a Délvidékre, a „frontra”, Petőfi rögtön szabadságot kért 1849. január végéig. Hogy pontosan mi történt, az jó kérdés. Maga a költő arra hivatkozott, hogy gyermeke megszületéséig szeretne felesége mellett lenni, őt biztonságban tudni. Ámde 1.: Ha Petőfi a feleségét akarta biztonságba helyezni, azt már októberben, honvédségbe való jelentkezése előtt megtehette volna, hiszen a román lázadás már akkor is „tevékenykedett”. 2.: Nyilván a zászlóaljban másoknak is volt terhes feleségük, esetleg gyermekük. Ha ők vállalták így a kivonulást, a katonai szolgálatot, akkor Petőfi miért nem? Nem érezte át a költő, hogy felelőssége nemcsak családja, hanem a rá bízott legénység (a versben általa olyannyira tisztelt közkatonák) irányába is ugyanannyira köti? Hogy neki kellene leginkább elől járnia a jó példával, miszerint a „szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszót valóban komolyan veszi, és amikor „hí a haza”, ugyanúgy teszi a kötelességét, mint az utolsó béreslegényből lett honvédbaka? Nem arról van-e inkább szó, hogy Petőfi rájött: a mindennapi adminisztrációval, sok kis bürokratikus feladattal járó csapattiszti szolgálatot nem neki találták ki? Hiszen egy századot irányítani nem csak annyiból állt már akkor sem, hogy az ellenség előtt elordítja magát valaki: Hajrá, legények!

Mindenesetre Petőfi elküldte szabadságengedélyét a fővárosba a HM-nek, majd megpróbálta áthelyeztetni magát a zászlóalj ideiglenesen helyben maradó 2. osztályához. Ezt azonban Hrabéczy Miksa őrnagy, zászlóaljparancsnok az alakulatnál fennálló tiszthiányra hivatkozva nem engedélyezte; ugyanakkor egy plusz napot adott a költőnek, hogy folyó ügyeit elintézhesse. Ennek letelte után Petőfi valóban elindult Debrecenből, de nem délre, kivonuló zászlóalja után, hanem keletre, Erdőd irányába, engedély nélkül. És itt álljunk meg csak egy szóra. Ahogy a költő még augusztusban Vörösmartynak írta: „bármilly nagy ez az áldozat, kész vagyok és mindenkor kész leszek sokkal nagyobbakat is tenni értetek szentséges elveim!” És most Petőfi katona, sőt tiszt, akit köt a fegyelem, és a hazája szabadságáért indulhatna harcolni. Ami a költő korábbi megnyilatkozása szerint (Szabadság, szerelem!) előbbre való a szerelménél, azaz lényegében a családnál is.

 

 

Hát itt volt a nagy lehetőség, hogy a költő „szavának álljon”, és megmutassa: nemcsak bírálni tud másokat, hanem „elvszerűen” cselekszik is. Ehelyett „elrohant” a valójában veszélyben nem is lévő feleségét „megmenteni”, majd ezután még jó másfél hónapot tartózkodott mellette. Férfiként, férjként, leendő apaként természetesen érthető a viselkedése, de századosként kötötte a katonai fegyelem. Aztán meg: más nem verte korábban a mellét nyilvánosan, hogy mennyire hű az elveihez… Véleményem szerint itt ért véget a „nagy mutatvány”: Petőfi „elbukott” a vizsgán, és innentől kezdve semmi joga sem volt másokon köszörülni a nyelvét. Vagyis: „A király meztelen!” (Ez csúnya megjegyzés részemről az „ősrepublikánus” Petőfivel szemben, de ahogy korábban is láthattuk, a költő valóban bírálhatatlannak, érinthetetlennek tartotta magát március idusa óta; ez pedig egy „király”, és nem egy polgár fő jellemzője.)

Petőfi mindenesetre előbb Erdődön tartózkodott felesége mellett, majd decemberben családját Debrecenbe költöztette, ahol 15-én végre megszületik a fia, Zoltán. Közben a hadügyi adminisztráció feltűnően „kesztyűs kézzel” bánt az üggyel: húzták–halasztották a dolgot, majd némi hatásköri vita után 1848. december 26-tól 1849. február 1-ig engedélyezték számára a fizetés nélküli szabadságot. A költő közben tovább verselgetett, és szép, lendületes költeményekben biztatta honfitársait az önfeláldozásra (pl. Csatadal). Nem bánt meg semmit (bár Az egész világ a harcmezőn című költeményében felbukkan némi önkritika, ám ott is inkább újszülött fiára hivatkozott…), mivel egyik közeli barátjának, Orlai Petrich Somának így írt: „Az igaz, hogy én, miután egyátaljában nem kaptam engedelmet, engedelem nélkül jöttem el a zászlóaljtól, de ezért nem volt szükség bevádoltatnom, mert magam azonnal tudtára adtam a honvédelmi bizottmánynak. Ha ezért engemet kitörölnek a kapitányok sorából, fogadom, hogy én meg őket kitörlöm moraliter az élők sorából.” Vagyis: bár Petőfi követett el kötelességmulasztást, még ő fenyegetőzik! Egyes ismerősei és barátai valahogy nem voltak kibékülve ezzel a metódussal, és levelekben, cikkekben figyelmeztették kötelességére. De a költő ilyen „nyomoru férgekkel”, meg a jelentéktelen véleményükkel „cudar gaz rágalom”, többé nem foglalkozott; hiába: „Aquila non captat muscas.”

Ám Petőfi „igazi vezérnek” született, és ezt tudta is magáról. Ezért 1848. december 24-én levéllel fordult az OHB és az ország elsőszámú vezetőjéhez, Kossuth Lajoshoz per „Tisztelt Polgártárs!” megnevezéssel. Ebben kifejtette, hogy az ország igazából csak a megfelelő vezérek hiányától szenved. „Ha sejtésem nem csal – s az én sejtéseim nem szoktak csalni – …egyike leszek azon vezéreknek, kiknek Magyarország szabadságát fogja köszönni. Azért kérem Önt, nevezzen ki engemet őrnagynak, hogy minél előbb saját számadásomra és felelősségemre játszhassam a hazamentés nagy tragoediájában.” Még hozzátette, hogy a kinevezését 1849. január 1-re datálják; és ha ez mégsem lehetséges, úgy kapitányként, vagy közkatonaként is kész a hazát szolgálni.⁷ Szép levél. Világos: ha valaki századosként elhagyja a harcba induló egységét, az rögtön megérdemli, hogy őrnaggyá léptessék elő. Nyilván Petőfi is tisztában volt azzal, hogy „reputációja” a frontra induló alakulata elhagyása miatt (történjék az akármilyen indokkal) a 28. honvédzászlóalj közben harcot és egyéb sanyarúságokat vállaló tiszti és legénységi állománya szemében javíthatatlan sérüléseket szenvedett, és nem szándékozott visszamenni e körbe, hogy ott aztán az alakulat tagjai mintegy „erkölcsi hullaként” tekinthessenek rá. Ezért akart másutt működési tért keresni magának, és mivel a függelmi viszonyokat is nehezen viselte, önálló vezér akart lenni. Anélkül, hogy a harctéren bármit is bizonyított volna.⁸

 

 

Hogy Kossuth mit szólt mindehhez, azt nem tudjuk, de Petőfit a hadügyek akkori irányítójához, Vetter Antal vezérőrnagyhoz küldte, valamikor 1849. január 10–13. között. Vetter, aki akkor a HM táborkari (vezérkari) osztályának vezetője, és Mészáros távollétében helyettes hadügyminiszter is volt, épp azzal foglalkozott, hogy a visszavonuló magyar seregekkel a Tisza vonalán megállítsa a cs. kir. csapatok offenzíváját. Ez a kicsit „száraz stílusú”, de kiváló kiképző-, táborkari- és csapattiszt, aki 1848 kora őszén még személyesen, karddal a kezében vezette zászlóaljait a golyózáporban a szerb sáncok bevételére, ekkor éppen az alakulataiktól ilyen-olyan ürüggyel eltávozó, Debrecenben „hemzsegő” tiszteket szándékozott visszaküldeni a frontra. Így tehát elképzelhető, hogy ilyen „előélet” után mekkora „örömmel” fogadta az őrnagyi rangra és önálló vezérségre áhítozó, a szolgálatmulasztás után lényegében a felesége szoknyája mellől érkező, öntudatos poétát. Hogy pontosan mit mondott, azt nem tudjuk, de valószínűleg „kiosztotta” Petőfit a katonai kötelességek tárgyában. A költő természetesen vérig sértődött, és így írt Kossuthnak január 13-án: „azzal az emberrel egyszer beszéltem és többször nem fogok beszélni, nehogy hamisnak tapasztaljam azon hitemet, hogy a bakonyi kanászok a legcivilisálatlanabb emberek a világon. A história bizonysága szerint némelly emberek arra vannak kárhoztatva, hogy minél többet tesznek a hazáért, annál több lealáztatást és méltatlanságot szenvedjenek, s én ezek közé tartozom. Ugy hiszem, van jogom némi öntudattal tekinteni vissza pályámra, mert (nem praetensiót, hanem tényt mondok) a magyar nép között az én dalaim voltak a szabadságharc első leckéje, megjelenése előtt hírét sem hallotta ennek az eszmének, a mellyért most harcol; és ezért nem volt egyéb jutalmam, mint folytonos megalázások, de soha még csúfabbul senki nem bánt velem, mint Vetter.” A szöveg vilá­gosan mutatja Petőfi ez időre teljessé vá­ló „mértékvesztését”: szerinte 48-ban mindennek ő az origója; nélküle még forradalom és szabadságharc se lenne. Persze, hogy megsértődik, amikor valaki (mint Vetter) legalább katonai szolgálatával kapcsolatban szembesíti az igazsággal: legyen bármekkora költő is, most csak egy a „lógós” tisztek közül; vezérszerepre pedig ne is gondoljon.

Mivel Vetternél így felsült, ezért Petőfi visszavett igényeiből, és újra Kossuthhoz fordult, hogy vezényelje Erdélybe, Józef Bem tábornok keze alá. Az érvelés az előbb idézett levélből most is figyelemreméltó: „ha dicsőséggel nem harcolhatok, gyalázatot sem akarok nevemre hozni, s mostanában, véleményem szerint, gyalázat nélkül csak Bem oldala mellett lehet az ember.” Ez is érdekes: Petőfi, aki december 24-én még oda akarta küldetni magát, ahol a legnagyobb a baj, most hirtelen arra az egyetlen hadszíntérre kérte magát, ahol éppen sorozatos magyar győzelmek születtek, hiszen Bem már visszafoglalta Észak–Erdélyt, és Nagyszeben felé közeledett. Ha mindezt azért tette, hogy „mellette (mármint Bem mellett), mint magányember tanulhassam a katonáskodást, s ha megtanultam, le fogom róni tetteimmel e kölcsönt, mert nekem meggyőződésem, hogy egyike leszek a haza megmentőinek”, az még érthető. De az első, fő érv mégis az volt, hogy a többi hadszíntéren a magyar csapatok vereséget szenvedtek (Vesztett csaták, csufos futások!), vagyis gyalázatot hoztak a magyar névre. Ez is világos: nem a költő vesztette el katonai becsületét, amikor századosként ki sem ment a harctérre, hanem azok, akik kiálltak, felvették a harcot a túlerővel, és alul maradtak a cs. kir. reguláris hadsereggel szemben. Érdekes, költőien „szép” gondolat, nem? Kossuth mindenesetre most közbenjárt érte a HM-nál, és Petőfit mint a 28. honvédzászlóalj számfeletti századosát, egyelőre futári minőségben, 1849. január 17-én áthelyezték az erdélyi hadsereghez.

 

 

A költő még aznap útnak indult a kormány Bemnek küldött levelezésével, és január 25-én már meg is érkezett a tábornok szelindeki főhadiszállására. Erdélybe való áthelyeztetése szerencsés döntésnek bizonyult Petőfi részéről. Az erdélyi hadsereg tiszti és személyi állománya kezdettől tisztelettel viszonyult hozzá (még aznap fáklyászenével köszöntötték), mivel 1848. március 15-i, pesti forradalomban vitt szerepe, versei, dalai már eljutottak az országrész lakosságához; megosztó április–augusztusi szereplései, illetve a harctértől való addigi távolmaradása körülményei viszont nem. A tisztikarban, illetve a tábornok törzskarában is számos jó ismerőse volt; a legfontosabbnak pedig gróf Teleki Sándor őrnagy, hadbiztos bizonyult, akivel itt „csontosult meg” barátságuk. A fő szempont azonban az volt, hogy Józef Bem vezérőrnagy személyében Petőfi végre megtalálta azt a forradalmi hadvezért, akit feltétel nélkül tudott tisztelni, illetve követni. A kissé mogorva lengyel hadvezér és a radikális magyar költő között kialakuló mély, őszinte barátságnak; sőt, szinte „apa–fiúi viszonynak” (ami talán természetes az idős, család nélküli tábornok, illetve a fiatal, rajongó poéta között) azonban alighanem az volt az alapja, hogy nagyon hasonló személyiséggel rendelkeztek. Mindkettő zseni volt a maga területén; nagy elhivatottság-, küldetés-, és öntudattal rendelkeztek; mindkettő roppant céltudatos és elvhű tudott lenni; mindkettejüknek félelmetes temperamentuma (hirtelen haragja) volt; és végül mindegyikükből majdnem teljesen hiányzott az önkritika, így a bírálatot se nagyon viselték el, viszont mindig tudtak valakit hibáztatni, ha valami nem sikerült.⁹

Egyszóval: minden kedvezett ahhoz, hogy Petőfi katonaként „új életet” kezdjen, és valóban magához, illetve a nemzet költőjéhez méltó szerepet vigyen a szabadságharcban. Bem a saját törzsébe osztotta be a poétát segédtisztként, így az általa amúgy is terhesnek érzett, adminisztrációval járó csapatszolgálat alól felmentve, Petőfi valóban olyan katonaéletet élhetett, amit mindig is szeretett volna. Jó társaságban üthette el az időt, verselt, levelezett, illetve az összecsapások, ütközetek alkalmával Bem mellett, illetve a tábornok utasításait parancsőrtisztként közvetítve az alakulatokhoz, a golyózáporban is „megfürödhetett”. Hogy bármilyen „vezetői szerep” kicsit „magas” neki, az február 4-én, a vízaknai ütközetben derült ki. Aznap az erdélyi hadsereg a megerődített kisvárosban először visszaverte a cs. kir. csapatok támadását, majd maga indult rohamra. Bem, aki maga vezette előre a centrumot, Petőfit a jobbszárnyra küldte azzal a paranccsal, hogy azok a csapatok is támadjanak. A költő, aki némileg késve, civil ruhában, nyergeletlen lovon ért ki a csatatérre (hja, kissé sokáig tartott az éjszakai kártyacsata a többiekkel…) mindenáron bizonyítani akart, így a jobbszárnyra érve átadta a tábornok utasítását, majd kivonva kardját, maga vezette rohamra a honvédeket. Ám eközben a cs. kir. hadsereg bevetette a tartalékait, és előbb a Bem vezette hadközepet futamította meg, majd a magyar jobbszárnyat is bekerítéssel fenyegette. Ezt észlelve a szárnyparancsnok, gróf Bethlen Gergely ezredes elrendelte a visszavonulást; Petőfi viszont továbbra is a rohamra buzdította a honvédeket, így a magyar harcrend szétszakadt. Bethlen azonban képes volt rendezni a sorokat, és csapataival rendben visszavonulva, fedezni a vert magyar sereg hátrálását. A költőt viszont elfogta a pulykaméreg, és egyenesen az ezredeshez lovagolva heveskedve számon kérte, hogy ezt ugyan hogy merészelte. Bethlen azonban nyugodtan leszerelte Petőfit, mondván, az is Bem utasítására történt. Mindenesetre a közjáték – ami a költő közvetlen harcirányításba való engedély nélküli, rossz beleavatkozásán, a változó helyzet figyelmen kívül hagyása mellett is minimum függelemsértés volt, mivel egy százados kiabált egy ezredessel a sorállomány előtt – belejátszott abba, miszerint Bemet végül meggyőzték alparancsnokai: mindenkinek jobb, ha a továbbiakban Petőfit csak futárként, a kormánnyal való kapcsolattartásra használja. Az ütközetet egyik „tábori levelében” – melyet hivatalos tudósításként Erdélyből rendszeresen küldött Debrecenbe a kormány hivatalos lapja, a Közlöny számára – a költő a szokásos „tárgyilagossággal” kezelte: szerinte Bem csak azért szenvedett vereséget, mivel az „ellen” tízszeres túlerőben volt.¹⁰

 

 

Petőfi ezt követően Bem környezetében végigcsinálta a Vízaknától Déváig tartó „nagy visszavonulást” (Négy nap dörgött az ágyú), amely során Szászsebesen egy latin-német szótárt is „rekvirált”, majd február 8-án Déváról a tábornok újabb futárfeladattal Debrecenbe küldte. A román felkelők által ellenőrzött vidéken Petőfi egy különítmény tagjaként jutott át, és 1849. feb­ruár 14-én érkezett meg az ideiglenes „fővárosba”. A költő itt teljesítette feladatát: átadta a küldeményt, az esedékes tábori levelet a szokásos, Bemet dicsőítő stílusban megírta a Közlönynek, meglátogatta a családját, levelezett a barátaival. Aztán február 16-án csúnyán összekapott a hadügyminiszterrel.

Mészáros Lázár, aki cs. kir. ezredesből lett vezérőrnagy és magyar hadügyminiszter 1848 tavaszán V. Ferdinánd akaratából, kezdettől a radikális ifjúság célkeresztjében volt. Vasvári Pál egyszerűen „Radetzky kutyájának”, Petőfi „őrült marhának”, illetve „seregrontó kocsisnak” nevezte a valóban monarchikus érzelmű katonatisztet, aki minden igyekezete ellenére sem tudott sikeres hadvezérré válni a szabadságharc folyamán. Viszont elsőrangú szervezőnek bizonyult mind a hadügyminisztérium, mind a honvédsereg élén, és a kormányhoz, valamint a hazához való töretlen hűségével egyfajta igazodási pont volt számos hozzá hasonló karakterű, szaktudásuk miatt a honvédsereg számára nélkülözhetetlen tiszt számára. Ezért Kossuth és az OHB egészen 1849 áprilisáig, a trónfosztásig ragaszkodott a megtartásához. Mészáros maga sem kedvelte a radikálisokat, és tudott arról, milyen kevésre tartják személyét, illetve tevékenységét Petőfi és társai. Ez, valamint a poéta katonai „előélete” már előrevetítették egy esetleges összecsapás lehetőségét, amikor Mészáros a költőt február 15-én a debreceni térparancsnoksággal berendeltette jelentéstételre a HM-hoz. A fő ok ugyanakkor az lehetett, hogy Mészáros információkhoz szeretett volna jutni az erdélyi katonai helyzetről, mivel Bem elsősorban csak Kossuthtal levelezett, és a HM-ot csak adminisztratív ügyekben kereste meg; irányítási és tájékozódási jogkörét pedig teljes egészében negligálta. Másrészt a 28. honvédzászlóalj is szerette volna már feltölteni Petőfi helyét, vagy újra látni a századost az alakulatnál. Így került sor a találkozásra február 16-án, amikor Petőfi szokott viseletében, azaz egyenruhában, karddal, viszont nyakravaló nélkül, kigombolt ingnyakkal ment be a minisztériumba. A találkozás pontos részletei nem ismertek, de valószínűleg a költő jelentéstétele után a miniszter felhívta Petőfi figyelmét, hogy legközelebb magától is látogassa meg a HM-ot, mint százados pedig hajtsa végre a parancsokat, illetve előírás szerint viselje az egyenruhát, nem, mint „á la Hamlet”, utalt csípősen Mészáros a poéta korábbi színészi pályafutására, mivel különben méltatlanná válik arra. A költő mindezt fegyelmezetten végighallgatta; csak hazaérte után öntötte el az indulat, amihez egyes visszaemlékezések szerint kedves felesége is hozzájárult, amikor arra ösztökélte, hogy mint a nemzet koszorús költője, ne tűrje el a „vén copf, a vén kotnyeles ízetlen beavatkozását”. Így aztán február 17-én Petőfi levélben fordult a hadügyminiszterhez, amelyben közölte, hogy lemond rangjáról, mivel az öltözködése miatti további leckéztetéseket nem hajlandó eltűrni. Ebből a levélből is érdemes két jellemző mondatot idézni: „Én tettem annyi szolgálatot a hazának, hogy nekem meg lehetne azt engedni, hogy a hazát nyakravaló nélkül védhessem… Önök letéphették rólam az egyenruhát, de nem téphetik ki kezemből a kardot… teljesíteni fogom hazafiúi kötelességemet egyszerű polgári öltözetben, mint közkatona;” Ezek a sorok azért érdekesek, mert egyrészt ismét jelzik, hogy a „nagy egyenlőségpárti” Petőfi megint előjogokat követelt volna magának, illetve – noha Mészáros egyáltalán nem szólította fel lemondásra – kapitányi rangjának elvesztését a költő rögvest a miniszter nyakába is varrta. Mészáros fel is dühödött a levélen – különösen azon, amit Petőfi a honvédtiszti ruha egyébként úgyis elvesztett becsületéről írt, amit persze ő kevés társával együtt igyekezett „visszaszerezni” – és február 18-án a Közlönyben meg is jelentette azt kommentár nélkül. Erre a költő február 20-án a Marczius Tizenötödike hasábjain leközölte Nyakravaló című versét, amelyben nyíltan kifigurázta Mészárost, és gúnyosan utalt annak hadvezérként 1849. január 4-én Kassánál elszenvedett, valóban súlyos vereségére. Ezt követően maga a miniszter sem érezte különösebb szükségét annak, hogy a költőt továbbra is a hadsereg soraiban tartsa: február 21-én kiállítatta elbocsátó levelét, és aznap utasította a 28. honvédzászlóaljat arra, hogy a tisztikarból törölje a nevét. Noha az ügyet a radikálisok is igyekeztek felhasználni Mészáros ellen, akit Eszék magyar kézen lévő erődjének február 14-i kapitulációja miatt amúgy is le akartak mondatni, hamar kiderült, hogy Magyarország nem Erdély. Mind a debreceni hivatalnoki és értelmiségi körökben, mind a tisztikarban csak visszatetszést szült Petőfi akciója: többen nyíltan tiltakoztak ellene (ifj. Szász Károly szerint: Petőfi „most közelebbről egy hitvány nyakravalóért odahagyta kapitányságát, s általában gondolatlan és sületlen ember”, Hunfaly Pál képviselő szerint: „Petőfi …piszkolódik Mészáros ellen. Hja, nagy hazafi!”), Jókai lapjában, az Esti lapokban pedig ellencikk jelent meg Mészáros és a honvédség védelmében. Kossuth pedig szintén megvédte miniszterét, és a Mészáros ellen folyó radikális sajtóhadjáratot irányító Csernátoni Cseh Lajosnak ez az akció az OHB-nál az elnöki titkárságon betöltött hivatalába került. Mindenesetre Kossuth az állás nélkül maradt Petőfire is tekintettel volt: február 20-án civil, de hivatalos futárként ismét Erdélybe, Csány László teljhatalmú kormánybiztoshoz, illetve Bemhez küldte, ahová a költő február 22-én indult el Debrecenből.

Petőfi február 26-án Kolozsvárott leadta a rá bízott küldeményeket, majd néhány napi betegeskedés után március 2-án Medgyesnél csatlakozott újra Bem táborához. A tábornok, aki ekkor itt éppen harcban állt az Anton Puchner cs. kir. altábornagy vezette cs. kir. erdélyi hadtest főerőivel, az ütközet március 3-i elvesztése után Segesvárra vezette vissza csapatait. Petőfi mindvégig mellette volt, így valószínűleg volt ideje elpanaszolni a lengyel hadvezérnek a HM vele szemben elkövetett „méltánytalanságát”. Bem pedig valószínűleg ígéretet is tett arra, hogy a költő sérelmét mihamarabb orvosolni fogja, mivel március 7-én, amikor a tábornok futárként ismét Debrecenbe küldte, Petőfi már újra honvédegyenruhában feszített. (Ez már csak azért is érdekes, mivel a lemondása következtében ezt nem viselhette volna.) Talán ennek köszönhető, hogy ezúttal sem Kolozsváron, sem Debrecenben nem időzött sokat (nehogy a helyi térparancsnokság esetleg lefogassa a honvédegyenruhával való visszaélés miatt), és a küldeményeket is jobbára közvetítők útján juttatta el a címzetteknek. Ezt követően egészsége helyreállítása végett hosszabb ideig Nagyszalontán tartózkodott Arany és a saját családja körében, majd csak március végén indult vissza Erdélybe, ahol április 1-én érkezett meg Bem új főhadiszállására, Nagyszebenbe.

A tábornok ugyanis közben zseniális manőverrel elfoglalta az erdélyi cs. kir. erők központját, Nagyszebent, majd március végén a cs. kir. és a cári csapatokat is kiszorította Erdélyből. Ezzel az országrész a román felkelők által ellenőrzött Erdélyi Érchegység, illetve a cs. kir. helyőrségek által védett Gyulafehérvár és Déva erődjei kivételével magyar kézre került. Bemet ezért az OHB és az országgyűlés altábornaggyá léptette elő, illetve megkapta a Magyar Katonai Érdemrend I. osztályát. Pozíciója így nagyon megerősödött, és ezt többek között arra használt fel, hogy a HM, valamint a közte feszülő vitás kérdéseket (így Petőfi ügyét is) a maga javára döntse el. Ennek folyományaként április 3-án ismét századossá és segédtisztté nevezte ki Petőfit, majd ezt április 10-én a HM-nek is felterjesztette; megfejelve még azzal, hogy április 9-én a költőnek adományozta a Magyar Katonai Érdemrend III. osztályát. Noha egy tábornoknak joga volt századosig előléptetni a tisztjeit (utólagos HM jóváhagyással), maga a honvédtiszté való kinevezés miniszteri jogkörnek számított. Mivel azonban a HM ekkor igyekezett jó viszonyt ápolni a sikeres, Kossuth által kiemelkedően támogatott Bemmel, ezért inkább „lenyelte a békát”, és csendben tudomásul vette Petőfi reaktiválását. A kitüntetéssel hasonló volt a helyzet, noha a III. osztályt elsősorban a harctéren mutatott személyes bátorságért lehetett kiérdemelni, és a költő tagadhatatlanul bátran (sőt néha vakmerően) viselkedett a csatamezőn. Végeredményben pedig Petőfinek – noha esedékes tábori levelében látszólag közönyösen tudósít ismételt tiszti kinevezéséről, a kitüntetést pedig teljesen megérdemeltnek veszi – ismét nem „sikerült” közlegényi minőségében szolgálatot vállalnia a honvédseregben, hiába esküdözött korábban ugyebár.

1849 áprilisa mindenesetre a költő hadseregbeli szolgálatának talán legsikeresebb hónapja. Ekkor elsőszámú segédtiszt Bem mellett, akinek az OHB-val és Kossuthtal való levelezését is ő tisztázza le; tiszti rangját visszakapta; sőt, még kitüntetésben is részesült. A tábornok oldalán Petőfi részt vett Gyulafehérvár körülzárásában, majd a sikeres áprilisi bánsági hadjáratban, ahol egészen Temesvár cs. kir. erődjének a bekerítéséig együtt volt Bemmel. A költő tevékenységével elégedett lengyel hadvezér itt május 3-án őrnaggyá léptette elő kedvenc segédtisztjét, akit ezután újra Debrecenbe küldött futárként. Noha a törzstiszti előléptetések esetében a tábornokok már csak előterjesztéssel élhettek, és az csak a HM jóváhagyásával lépett érvénybe, a demokrata, holmi rendfokozatokra szavakban fittyet hányó költő mégis már őrnagyi rangjelzéssel ellátott, új egyenruhájában, megérdemelt törzstiszti mivolta teljes tudatában érkezett meg a nagyszalontai kitérő után Debrecenbe május 6-án, ahol kifejezetten hűvös fogadtatásban volt része Kossuth kormányzóelnöki irodájában; majd még aznap újabb botrányos jelenetre került sor a HM-ban, amely ezúttal tényleg véget vetett Petőfi katonatiszti pályafutásának.

 

 

Történt ugyanis, hogy az április köze­pén a Bánságba benyomuló Bem még Kossuthtól olyan ígéretet kapott, miszerint hadműveleteihez felhasználhatja az ekkor Arad erődjét ostromló, gróf Vécsey Károly tábornok vezette V. hadtest csapatainak egy részét is. Mivel a lengyel hadvezér a hadművelet elején igencsak szétszórta a saját csapatait, így a további előrenyomuláshoz erősítésekre volt szüksége. Ezért – Vécsey tudta nélkül – parancsot küldött az V. hadtest legközelebbi különítményének, hogy csatlakozzon hozzá, és magától Vécseytől is csapatokat kért. Vécsey, akit mind Kossuth, mind pedig a HM elfelejtett tudósítani arról, hogy együtt kell működnie Bemmel, a lengyel hadvezér hozzá intézett kérésére egy dandár erejű egységet el is indított Bemhez; viszont a tudta nélkül elrendelt különítményt visszahívta, parancsnokát pedig leváltotta. Ezt közölte is a lengyel tábornokkal. Bemet erre úgy elfogta a pulykaméreg, hogy előbb április 20-án, majd 23-án is levélben jelentette fel Vécseyt Kossuthnál, és előbb a tábornok leváltását indítványozta, majd utóbbi levelében egyenesen hazaárulással vádolta meg, valamint „gyáva és minden tehetség nélküli tisztnek” nevezte. Ráadásul a két levelet letisztázó Petőfit bízta meg azzal, hogy az április 23-i levelet jelentesse meg az erdélyi hadsereg félhivatalos lapjában, a kolozsvári Honvéd hasábjain, amely április 28-án meg is történt. Ebből óriási botrány kerekedett: mind Kossuthot, mind a hadügyi vezetést kínosan érintette az ügy, amely a többivel ellentétben ezúttal a nyilvánosság elé is került.¹¹ Rövid távú következményként pedig Vécsey, miután megkapta a HM alárendelő utasítását, mindenben engedelmeskedett Bemnek addig, amíg (vélhetőleg május 3-án) kezében nem került a Honvéd vonatkozó száma; aznap ugyanis csapatai egy részét egyszerűen kivonta a lengyel hadvezér alárendeltségéből. Bem erre május 4-én újra feljelentette Vécseyt Kossuthnál, és újra indítványozta leváltását. Kossuthnak nem csekély erőfeszítésébe került, hogy kibékítse a feleket; így végül Vécsey megmaradt pozíciójában, Bem pedig május közepén nyílt levelet tett közzé a Honvédban, amelyben félreértésnek nevezte az ügyet, és visszavonta az árulási vádat.

Viszont mind Kossuth, mind a HM úgy sejtette, hogy nem a lengyel tábornok, hanem környezete egy túlbuzgó tagja szivárogtatta ki ezt a szolgálati levelet a nyilvánosságnak, és ezt a személyt az „izgága” Petőfiben vélték feltalálni. Ezt a gyanút csak megerősítette, hogy május 3-án a költőhöz közel álló Marczius Tizenötödike Debrecenben is leközölte a cikket (valójában a Honvédból való átvétellel), amelyet innen vett át aztán a többi debreceni és pesti lap. Így amikor május 6-án Petőfi Debrecenbe érkezett, egyenesen a „kiszivárogtatási botrány” közepén találta magát. Kossuth az ügy kinyomozásával a HM-ot bízta meg, amelynek éppen ekkor került az élére Klapka György tábornok mint helyettes hadügyminiszter. Klapka Mészáros Lázártól és a HM személyzetétől már értesülhetett Petőfi katonai „előéletéről”, korábbi botrányairól, és a jelenlegi gyanúról, ezért berendeltette a költőt a térparancsnoksággal, és egyenesen szembesítette a vádakkal. Petőfi hiá­ba védekezett azzal, hogy Bem parancsára tette közzé a levelet, előélete miatt Klapka egyszerűen nem hitt neki, és vizsgálati fogságba helyezte addig, amíg a tábornoktól az igazolás meg nem érkezik. Hasonlóképpen megrótta az őrnagyi egyenruha jogtalan viselete miatt; megtiltotta neki, hogy mint a hadsereg tagja, politikai-katonai ügyekben nyilatkozzon; illetve orvosi igazolást kért tőle, mivel Petőfi feleségével együtt gyógykezeltetése céljából akart elvileg Pestre utazni. A költő – aki ebben az ügyben javarészt vétlen volt – természetesen nem tűrte el, hogy egy vezérőrnagy „goromba, pökhendi, felháborító” módon beszéljen vele, és ne higgyen az ő tiszti becsületszavában, ezért már ott helyben lemondott tiszti rangjáról, feltehetőleg nem szabályos körülmények között.

 

 

Így május 7-én a magát már civilnek tartó Petőfi mindenféle engedély nélkül el is utazott a feleségével együtt a fővárosba, amelyet amiatt is minél előbb fel akart keresni, mivel értesült róla, hogy édesapja elhunyt, édesanyja pedig beteg. Aznap azonban előbb Egy goromba tábornoknak című versében engedte ki a gőzt, amelyben egy teljesen jelentéktelen személyiségnek állította be Klapkát, a tavaszi hadjárat egyik megtervezőjét és az I. hadtest több ütközetben is sikeres parancsnokát, aki csak „kalaplevéve” beszélhetne a „Költővel”. Aztán május 8-án Szolnokról újabb levelet írt a tábornoknak, amelyben igazságtalannak nevezte a miniszterhelyettes eljárását, felháborítónak a nyilatkozási tilalmat (ez a költészetére természetesen nem vonatkozott), és megjegyezte, hogy a fentiekért békeidőben párbajban „lelőttem volna önt mint a verebet”. Ám most, háborús időkben erre nincs lehetősége, ezért hazafiasságból „némán, szerényen” hagyta ott azt a hadsereget, amelyben nem hisznek az ő tiszti becsületszavában. Ám a vádak ellen védekeznie kell, ezért Klapka vagy elismeri a Közlönyben Petőfi őrnagyi kinevezésének jogosságát, és engedélyezi betegszabadságát, vagy ő megírja az egész esetet, és annak legkisebb következménye az lesz, hogy a vezérőrnagy elveszti „a magyar nemzet előtt minden igényét a humánus és illedelmes ember” címére. A költőtől a már szinte „megszokott” fenyegetőzésén viszont Klapka háborodott fel, és május 10-én egy levélben tervezte tájékoztatni az ügyről a budai várat ostromló Görgei Artúr fővezért azzal a kitétellel, hogy Petőfit – aki bár tiszti rangjáról lemondott, de ez még hivatalosan nem fogadtatott el, így még mindig katonának számít – ha felbukkan Pesten, fogassa el. Az viszont már kérdéses, hogy a fenti levél valóban el lett-e küldve a címzettnek. Közben ugyanis megjött Bem igazolása arról, hogy valóban ő rendelte el a közzétételt, illetve, hogy őrnaggyá léptette elő Petőfit, aki tényleg betegszabadságot kért tőle. Így Klapka egyelőre függőben hagyta az ügyet.

Ami ennyiben is maradt volna, ha a tábornokot nem szólítják Pestre az ügyei, illetve Petőfi is áll szavának. Ám május 15-én a tábornok Görgei főhadiszállásán összefutott az ott felbukkanó költővel, aki pesti ügyei intézése közben valószínűleg egy kis puskaport akart ismét szagolni, ám lemondása ellenére továbbra is őrnagyi egyenruhában volt, és mivel az elrendelt vizsgálat is tartott még, Petőfi elvileg még civilként sem hagyhatta volna el Debrecent. Klapka ezért teljesen jogosan tartóztatta le a költőt, akit viszont a családi okokra (édesanyja súlyos betegsége) való tekintettel Görgei – aki szerette Petőfi költészetét, és imponált neki öntudatos fellépése is – még aznap szabadon engedett. A költő felháborodását május 17-én egy levélben öntötte ki Bem tábornoknak, és noha a lengyel hadvezér igazolása után a HM végül jóváhagyta Petőfi őrnagyi kinevezését, engedélyezte betegszabadságát, és felmentette a vádak alól is, ő már eldöntötte, hogy kilép a honvédségből. Ezt azzal indokolta, hogy nem tud egy olyan hadsereg tagja lenni, amelynek a minisztere nem hisz egy tiszt becsületszavában. Ráadásul Klapka lefogatta, és jelezte neki (alighanem első indulatában), hogyha nem Petőfi lenne, sértegető leveléért legszívesebben felköttetné. Saját hibáiról teljesen megfeledkezve, vérig sértődve írta: „Ily jutalmakat kapok hazámtól hét évi szakadatlan fáradozásaimért! S kik adják? nyomorult sehonnaiak, akik még semmik voltak akkor, amikor én már valami voltam, s akik megint semmik lesznek, amikor én még mindig valami leszek.” Ez az idézet újabb bizonyíték arra, mennyire elszakadt már a „sértett apostol” pózába belemerevedő költő a realitásoktól.

Petőfi most az egyszer végig is viszi kilépési szándékát: tiszti lovát, felszerelését eladja, május 28-án pedig hivatalos kérelemben is jelzi, hogy kilép a hadseregből. Ezt június 11-én a Közlönyben is megjelenteti (természetesen ellenfeleit megvető jelzőkkel illetve, magát pedig a „kötelességteljesítés bajnokának” beállítva), ám a HM végül csak június 28-án adja ki a leszerelő iratot. Vagyis az „ügy” lezárása és tisztázása után a hadügyi adminisztráció több lehetőséget is adott Petőfinek a katonai szolgálata folytatására, ám ő sértett büszkeségből nem élt ezekkel. Ezt június 20-án Bemnek írt levelében így magyarázta: „azt az egyenruhát, melyben én ártatlanul olyan égbekiáltó méltatlanságokat és megaláztatásokat szenvedtem, nem tudom többé viselni anélkül, hogy ne piruljak a dühtől s erőszakosan fel ne tépjem sebeimet, melyek halálos fájdalmakat szereztek nekem. Hazámat tollammal fogom szolgálni, nem kardommal, azzal a karddal, mely talán dicsőség nélkül volt, de mocsok nélkül is, s melyet kitéptek kezemből.” Ismerős kép: „az ártatlan, tiszta költőt” természetesen egyedül a „nyomorult sehonnaiak” akadályozták meg a haza további fegyveres szolgálatában.

A hátralévő két hónapban Petőfi jobbára tényleg a partvonalra kerül: 1849 nyarára alig néhány barátja marad, megélhetés végett verseit próbálja megjelentetni a lapokban, kevés sikerrel. Öntudata azonban töretlen: Bem 200 forintos kölcsönét visszautasítja. Végül június első felében a sokat szidott kormányhoz fordul: egy versét (A honvéd) a minisztériumnak ajánlja fel, amelyet az el is fogad, és 25000 kinyomtatott példányban meg is rendel június 16-án, és ki is fizet a költőnek egy komolyabb összeget: kb. 1250 forint értékben. Persze, a kérő levél hangvétele a szokásos: „ha más nemzet tagja volnék, nem szorultam volna rá, hogy én tegyem ezt az ajánlatot, mert nekem tette volna azt a nemzet”. Kossuth egy népgyűlés erejéig ismét igénybe venné Petőfi „lelkesítő szónoklatait”, ám az orosz betörés tárgyában tartandó, július 1-re tervezett gyűlés a hadihelyzet hirtelen bekövetkező romlása miatt végül elmarad: a kormány a főváros elhagyására kényszerül, amit Petőfi július 11-én Aranyhoz írott levelében egyszerűen gyávaságnak minősít. Ám az ellenség közeledtére hamarosan a „bátor költő” is elhagyja családjával a fővárost, és előbb Mezőberénybe megy Orlai Petrich Somához, majd Bem újbóli kérésének engedve Erdélybe távozik. Július 22-én családját Tordán hátrahagyva a lengyel hadvezér felkeresésére indul, akivel július 25-én Berecken ismét találkozik. Bem újra maga mellé veszi, és mintha mi sem történt volna, ismét őrnaggyá és segédtisztjévé nevezi ki. Ám a költőnek se fegyvere, se lova, se egyenruhája nem volt, a tábornok pedig kímélni akarta, ezért arra utasította, hogy maradjon Marosvásárhelyen. Petőfi azonban újfent megrendelte őrnagyi atilláját, majd követte a sereget, és Székelykeresztúron át július 31-én Gyalókay Lajos táborkari százados kocsiján a segesvári csatatérre érkezett. Noha semmilyen felszereléssel nem rendelkezett, mégis közvetlenül a harcvonal mögül nézte, illetve jegyezgette az ütközet eseményeit. Így jóformán semmi esélye sem volt, amikor délután 5 óra körül az orosz lovasság támadása áttörte a magyar harcrendet, és a sereg futni kezdett. A gyalogság jelentős részével együtt vélhetőleg ő is valahol Fehéregyháza mögött vesztette életét menekülés közben. Halála is méltó volt hozzá: fegyelmet nem tűrő személyisége ezúttal szeretett tábornokának parancsát is felülírta; ez pedig lényegében egyenesen vezetett az általa versben már óhajtott hősi halálhoz.

 

 

Összegzés

 

Mit is mondhatnék zárásul? Petőfi Sándor, a XIX. század első felének kimagasló magyar költője, radikális forradalmára nem volt könnyű személyiség. Míg költészetét mindenki elismerte, és forradalmár minőségét is tiszteletben tartották kortársai, addig az ember, a politikus és a katona mivoltát már korántsem övezte osztatlan elfogadás. Ám ebben az őt körülvevő társadalom csak kevésbé hibáztatható; a fő okként magának a költőnek a személyisége jelölhető meg. Petőfi, ez az öntörvényű zseni az ellentétek embere volt: egyenlőséget hirdetett, de a szabályok nagy részét magára nézve nem tartotta kötelezőnek; hitt a testvériségben, mégis lenézte kortársai és a társadalom egy jelentős részét; elvi okokból dobott el barátságokat, jó ismerősöket, miközben maga mégis úgy cselekedett, ahogy akkor éppen jónak látta; republikánus volt, mégis bírálhatatlannak tartotta magát, akár egy király. 1848. március 15-e nemcsak a nemzet sorsát, hanem az övét is meghatározta: akkor olyan magasságba emelkedett, amitől megszédült, és elvesztette józanságát s mértékletességét; ez pedig törvényszerűen hozta magával bukását, elszigetelődését is. Csak néhány, a végsőkig kitartó ismerőse számára maradt meg a régi, barátságos költőnek: a többség 1849 nyarán már csak egy izgága, mindenkinek beszólogató, sértő és egyben sértett személyiséget látott benne, aki jobbára csak terhére van mind a politikai, mind a katonai vezetésnek. Hősi halála azonban revideálta a vele kapcsolatos nézeteket, és hamarosan teljes joggal a Nemzeti Pantheon tagja lett. Ám véleményem szerint ettől még (költészetével ellentétben) teljes 1848–1849-es tevékenysége, és személyisége minden vonása nem tartozik osztatlanul és bírálhatatlanul oda.

 

 

Bibliográfia

 

1848–1849. A forradalom és szabadságharc képes története. Szerk.: Hermann Róbert. 2. kiadás. Tóth Könyvkereskedés és Kiadó Kft., Debrecen, 2009.

A márciusi ifjak nemzedéke. „Nem küzdénk mi sem dicsőség- sem díjért” Szerk.: Körmöczi Katalin. Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 2000. 71–116., ill. 117–184.

Bona Gábor: Tábornokok és törzstisztek az 1848/49. évi szabadságharcban. 3. kiadás. Heraldika, Budapest, 2000.

Hermann Róbert: Goromba tábornokok, goromba költő. A Bem–Vécsey- és a Klapka–Petőfi affér. In Ki vagyok én? Nem mondom meg… Tanulmányok Petőfiről. Szerk.: Szilágyi Márton. PIM–Budapest, 2014. 122–187.

Hermann Róbert: A „nyakravaló-ügy” – új értelmezési keretben. In Hadtörténelmi Közlemények, 2016. 3. szám, 643–670.

Kedves Gyula – Ratzky Rita: Csataterek Petőfije. Timp, Budapest, 2009.

Kovács István: Bem tábornok. Az örök remények hőse. Magyar Napló, Budapest, 2014.

Petőfi Sándor Összes Költeményei. Szerk.: Szász Imre. I–II. kötet. Szépirodalmi, Budapest, 1960.

Szabadság és halál 1848–49. Szem- és fültanúk híradásai. Szerk.: Varga Domokos. Hét Krajcár, Budapest, 1998.

 

 

Jegyzetek

 

1. Csak úgy példaként: 1849 márciusában a fellázadt, közel 40000 fős Brescia városát, amelyet 2-3000 fegyveres olasz felkelő védett, Julius von Haynau altábornagy, a nevezett „hiéna” kb. 2600 cs. kir. katonával és 4 ágyúval foglalta vissza lényegében két nap alatt egy barikádokkal telerakott, sűrűn beépített városban, a védőknek abszolút kedvező utcai harcokban. Ennyit egy „ad hoc” felkelés esélyeiről…

2. október 30-án Schwechatnál a cs. kir. tüzérség tüzébe került önkéntes mozgó nemzetőrök, rendes nemzetőrök és népfelkelők meginogtak, majd megfutottak, és ezzel az egész magyar sereget is magukkal rántották. Az őket megállítani akaró Kossuthot pedig megéljenezték, aztán szaladtak tovább…

3. A költő mai szemmel nézve igencsak véleményes történelem-szemléletére jellemző, hogy amikor 1848 előtt megismerkedett az akkor még csak jogászkodó Görgey Istvánnal (Görgei Artúr tábornok öccsével) Pesten, utóbb szemére vetette, hogy a Görgey-család szepességi ősei Károly Róbert oldalán harcoltak az 1312-es, az Aba család tartományúri hatalmát megdöntő rozgonyi csatában a „szabadság ellen”. Vagyis Petőfi szerint az országot darabokra szakító, a polgárháborút évtizedekre állandósító, egymással marakodó tartományurak képviselték a „szabadságot” a békét végül megteremtő, az államot egyesítő, és a külföldi területszerzésektől megvédő királlyal szemben.

4. Ferdinánd 1848. május 7-i leirata értelmében a magyarországi cs. kir. főhadparancsnokságok, illetve az itt állomásozó cs. kir. alakulatok a magyar hadügyminisztériumnak (vagyis a magyar kormánynak) tartoztak engedelmességgel.

5. A 6. (Württemberg) huszárezred ezredesi 2. százada 1848. május 28-án szökött meg galíciai állomáshelyéről, hogy Magyarország védelmében harcolhasson.

6. Közben apja, a betegséggel küzdő Petrovics István valóban a Vasvári Pál vezette, önkéntesekből álló „Fővárosi csapat” zászlótartója volt októberben a Pákozd után Jellačić hadát üldöző magyar seregben, amint A vén zászlótartóban gyönyörűen meg is van írva. Az már jó kérdés, hogy a vész idején kedves idősebbik fia miért a másik irányba távozott?

7. Ez utóbbit, az egyszerű közlegényi szolgálatot sűrűn emlegeti majd később is, ám ellentétben az öccsével, Vajdával vagy Arannyal (utóbbi mozgósított köznemzetőr volt Arad ostrománál), az egész szabadságharc alatt valahogy nem tudta megvalósítani…

8. Erre is akad közeli példa: Vasvári Pál minden katonai előképzettség nélkül lett százados, illetve Rákóczi-szabad csapat parancsnoka, de ő előbb felállította és megszervezte az alakulatát; ennek elismeréseképp lett tiszt, valamint csapatvezető, nem rögtön vezér szeretett volna lenni a „semmire”, mint Petőfi.

9. Vajon tudta a költő, hogy miután Bem előzetes felderítés nélkül, „menetből” rontott neki 1849. január 21-én a cs. kir. hadsereg fő erdélyi támaszpontjának, a megerődített Nagyszebennek, és súlyos ember-, valamint anyagi veszteséget elszenvedve kudarcot vallott, Kossuth-hoz írott jelentésében mindenkit hibáztatott, beleértve a saját katonáit is, akiket egyszerűen csak gyávának nevezett? Valószínűleg nem, de Petőfi rajongása hamar odáig ment, hogy Bem (akárcsak jómaga) minden bírálaton felült állt; így a Szeben alatti vereséget már február 3-án így magyarázta a költő egyik „tábori levelében”: „…nem az ellenség hanem a fatum kényszerített hátrálni”. Vagyis Bem mindig győz, és ha nem, akkor minimum a „végzet” a hibás, de a tábornok sosem…

10. Valójában „csak” kétszeresben; és amennyiben a lengyel tábornok védelemben maradt volna a sáncok mögött, jó eséllyel elhárítja a támadást, ahogy az Szelindeknél korábban kétszer már sikerült neki. De ő táborkari tisztjei és alparancsnokai kérése ellenére kitört a nyílt terepre, ahol a cs. kir. fölény érvényesülhetett. Mindez ismét több száz katonájába és jóformán az összes ágyújába került az erdélyi hadseregnek.

11. A szabadságharc rabiátusabb hadvezérei (pl. Bem, Damjanich János, Perczel Mór) a velük egyet nem értő, vagy csak nekik nem szimpatikus tábornoktársaikat eddig is sűrűn illették dehonesztáló jelzőkkel az OHB-hoz írott leveleikben, csak ezek eddig nem kerültek nyilvánosságra. Bem Vécseyvel kapcsolatos véleménye viszont épp azután jelent meg, hogy a kormány Vécseyt a bácskai hadtest megmentéséért kitüntette az Általános (Hadi-Polgári) Érdemrend II. osztályával; így az eset duplán kínos volt a magyar vezetés számára.