Apró kezek¹

Marinának és Teresának, akik angyali és démoni kislányok voltak, olyanok, mint ezek. „És amikor a baba olyannyira eltorzult, hogy már nem hasonlított emberi csecsemőre, csakis akkor, a kislány elkezdett vele játszani.”

Anonyma: Egy nő Berlinben

Apja a helyszínen meghalt, anyja a kórházban.

„Apád a helyszínen meghalt, anyád kómában van”, pontosan ezt a mondatot hallotta Marina, ez volt a legelső mondat, amit hallott. Az ember keze megpihenhet e mondat minden egyes domborulatán, e terhes és felfoghatatlan mondaton: „Apád a helyszínen meghalt, anyád kómában van.” Megtorpanás nélkül formálják az ajkak. Sietős, szikár mondat. Ezernyi eltérő és váratlan formában érkezik, olykor látszólag anélkül, hogy bármi jelezné előre. Egyszer csak ott terem, mintha a földből bújt volna elő. Marina megtanulta szomorúság nélkül kimondani, pontosan úgy, ahogy valaki a nevét mondja ki bemutatkozáskor, ugyanúgy, mint hogy a nevem Marina, és hét éves vagyok. „Apám a helyszínen meghalt, anyám a kórházban.”

Alig mozgott a szája, ahogy beszélt, és amikor befejezte, ajkai kifejezéstelenek maradtak, a fölső enyhén előrébb az alsónál. De ez nem grimasz.

A mondat máskor lassú, egészen messziről érkezik. Mintha a mondat választotta volna őt, nem pedig ő a mondatot. Különös visszatérés az otthonhoz, a tárgyakhoz, melyek korábban az otthont alkották. Szaga van. A mondat hirtelen kitágul, először fölfelé, aztán minden irányba, szinte megalvad tőle a levegő. Formát ölt. Csakhogy ez a forma már örökre elmosódott, ezért aztán ki kell mondani:

„Apám a helyszínen meghalt, később anyám is, a kórházban”

és e gondolaton keresztül újra utat találni a másikhoz, az igazihoz, a baleset lassú gondolatához. Semmi sem olyan törékeny, mint ez a felszín. Semmi sem olyan lassú és törékeny. Először az út zaja volt a kerekek alatt, az út tompa és morajló hangja, a hátsó ülés érintése, érintés, amelyben eleinte gyakorlatilag észlelhetetlen volt a fenyegető veszély.

Egy másodperccel később már megbomlott. Hogy micsoda? A logika. Ahogy a földet érő dinnye, egyetlen csapásra. Egy repedésként indult az ülésen, az a bizonyos érintés már nem ugyanaz az érintés volt, a biztonsági öv rideggé vált. Korábban, még jóval az ütközés előtt az ülése megszokott puhasága volt, a kárpit hajszálvékony fehér vonalai, amelyeken hirtelen megváltozott valami. Anyu rászólt apura:

„Ne előzd meg!”

Attól a pillanattól kezdve pedig az ülésen támadó repedés, amely ismét körülzárta a gyorsuló kocsi kerekei alatt rohanó úttest elfojtott morajlását.

Brutális volt az ütközés.

Az autó átrepült a felezővonal fölött, és fejjel lefelé keresztezte a szemközti sávot, végül nekicsapódott az útpadka mellett álló szikláknak. Az egész jelenetet – amelynek részleteire Marina csak a baleset után négy hónappal volt képes pontosan visszaemlékezni – a sebesség szülte, maga volt a színtiszta sebesség. Nem volt mit nézni rajta, mert nem voltak benne fölfedezendő részletek.

És maga volt a zaj. Éles zaj, mely elszakadt az őt létrehozó eseménytől. Sivár és összefüggéstelen zaj volt, fölcsattant, majd mintha azonnal a távolba veszett volna – mintha nem lenne képes arra, hogy fönnmaradjon és kiteljesedjen –, ugyanakkor mégis követte a kocsit, ahogy az átrepült a felezővonal fölött, és végül fejjel lefelé megállt.

A kocsi sodródott, és ahogy sodródott, átváltozott. A kocsi helyet csinált magának. Soha azelőtt nem volt még ennyire fontos visszatérni a mondathoz. Mintha a balesetet leíró valamennyi mondat közül csakis ez az egy lenne képes lezárni azt, ami nem lezárható, sőt, mintha ez a mondat egyenesen kitűnne a többi közül, annyira kézre áll, oly egyszerűen megérthető, képes megfoghatóvá tenni mindazt, amit semmilyen más módon nem lehet fölismerni.

A zaj után pedig a csönd. Nem a zaj hiánya, hanem a csönd. Csönd, amely nem valami hiánya vagy tagadása volt, hanem egy pozitív forma, és ez a csönd megszilárdította mindazt, ami még néhány másodperccel korábban is képlékeny és ruganyos volt, a fémes ízt a torokban, a szomjúságot.

Emlékei szerint Marina szinte azonnal szomjúságot érzett, amikor megbénult körülötte minden. A kíméletlen szomjúság – mely a csönd és a mozdulatlanság szerves része volt – még akkor sem enyhült, amikor megérezte a biztonsági övét kikapcsoló kezet, a festett szőke és molett nő arcát, meg azt a másik férfihangot:

„Ne nyúlj a fejéhez, hagyd úgy, ahogy van, ne nyúlj a fejéhez!”

Marina megszólalt: „Vizet.”

„Vizet”, úgy mondta ki a szót, ahogy az gondol a vízre, aki épp ráébred, hogy az emberi test szinte kizárólag ebből az összetevőből áll, elvont és testté szilárdult vízből.

„Jól vagy, kislány? Érted, amit mondok?”

A festett hajú molett nő megpróbált egy palackkal a kezében még közelebb hajolni hozzá. Marina egyenként meg tudta számolni a nő fején a lenőtt fekete hajtöveket, de semmi sem ivódott belé; sem a folyadék, amivel kínálták, sem a vér fémes íze az ínyén, sem a molett nő hajtövei, az volt a benyomása, hogy belül mindene sárból van, mindene ellágyult, amorf és nyálkás.

„A karján sérült meg. Úgy tűnik, a fejével minden rendben van.”

Csak a beszélgetés foszlányai jutottak el hozzá. Érezte, hogy egy kéz megérinti a tarkóját, majd lassan tovább halad a hátán lefelé; egy másik férfi volt az, hatalmas keze volt, ha akarná, gond nélkül kettéhasíthatná, de a kéz mégis gyengéd volt.

„Szabadok a légutai.”

„Hogy hívnak?”

„Marina.”

„Tudsz mozogni, Marina?”

„Tudok.”

„Próbálj meg lefeküdni ide, a hordágyra!”

Karok emelték föl, most érezte először a fájdalmat. Mintha áramütés járta volna át az egész törzsét, aztán rögtön visszavonult, mégis ott rekedt, ugyanúgy, mint a szomjúság. Nem tudta megmozdítatni a bal karját.

„Mi az a fehér?”

„A bordád.”

Amikor pedig fölült, meglátta, milyen súlyos a sérülése; látta a mozdulatlan kart, a felszakadt húst, a hústól egy nyílegyenes vágással elválasztott, fátyolként lebegő bőrt, a bordákat. Hogy mindez összeforrjon, bizalmasan a mondathoz kellett fordulnia, a már eltűnni látszó mondathoz.

„Marina, apád meghalt a balesetben, anyád pedig röviddel ezelőtt halt meg.”

Mellette már mindent előkészítettek egy pánikroham esetére, de a roham végül nem következett be. Marina továbbra is csak a mondatot bámulta, mintha egy sugárhajtású gép lenne; a kórházi szobája egyik sarkától a másikig követte a mondat húzta fehér csíkot. A kislány nem omlik össze, nem sír, nem reagál. Három alak volt mellette, két nő és egy férfi, fehér köpenyük volt és fekete cipőjük, három alak, lábuk volt és karjuk, és volt még egy csodálatos, szinte mágikus tulajdonságuk, amellyel Marina szemében mindig is rendelkeztek a felnőttek; de ebben a háromban volt valami, ami határozottan a mágia útját állta. Azt várták tőle, hogy megértse azt a mondatot. De a kislány nem omlik össze, nem sír, nem reagál. A kislány még mindig a mondat peremén él. De az is lehet, hogy csak arról van szó, hogy teremtő képzelete még szétválasztja azt, ami semmilyen módon nem egyesülhet. A mondat még mindig fénylő volt, tiszta, és selymes felületű, mint a felnőttek fekete cipője.

„Érted, amit mondunk?”

„Igen.”

„Azt mondtuk, hogy meghaltak a szüleid.”

„Igen.”

„Mind a ketten.”

„Igen.”

Azt kellett mondania, hogy „igen”, mindig csak „igen”. Olyan selymes felületű és fénylő „igen” volt ez, mint a cipők. Szám és szó: „igen”. Csönd és zaj: „igen”. Nyelviségétől megfosztott, a nyelviség előtt létező, önmagában álló, színtiszta, makulátlan szó.

[…]

Abban az időben tűntek föl a hernyók a kertben. Óvatosnak kellett lenni – az ápoló is megmondta –, mert csíptek. Csak meneteltek méltóságteljesen – a testüket egészen finom szőrzet borította, mintha aprócska nercbundájuk lenne –, mindig libasorban. Marina eltűnődött, miféle gépezet dolgozhat a hernyókban, hogy nézhetnek ki azok a picinyke rugók, csavarok és karok, amelyektől úgy fest, mintha minden lépésüknél végigfutna a testükön hideg.

„Akkor úgy éreztem, mintha az egész testemen végigfutna hideg. A fejemtől indult és a lábamnál ért véget.”

„A baleset előtt?”

„Igen.”

És mindig a fák felé tartottak, ott aztán megindultak fölfelé. A hernyóknak is volt álarca. Ha közelről nézték őket, látszott, hogy fekete az arcuk, ősöreg és ráncos, mint a szoboré, és úgy tűnt, mintha sokkal gyorsabban haladnának. Émelyítő volt belegondolni, hogy veszélyesek és csípnek. Marina kézbe vett egy botot. Gondolt egy számra. Négy. Számolni kezdett a menet elejétől. Egy. Kettő. Három. Négy. Átszúrta a negyedik hernyót a bottal. A hernyó összegörnyedt, mintha áramütés érte volna, és sötét folyadék szivárgott belőle. Marina képtelen volt megszólalni, vagy kihúzni a botot a hernyóból. Hirtelen a menet többi tagja is megtorpant, csak egy pillanatra. Megtelt a szája nyállal. Vajon melyik mozdulat vagy érintés, melyik hallhatatlan hang üzenete volt: „A negyedik meghalt közülünk.”? Hogyan jutott el a hír egyik testtől a másikig? Váratlan dolog történt: mindannyian megálltak.

„Akkor már nem mozdult semmi.”

„Úgy érted, a baleset után?”

„Igen, azután, rögtön azután.”

„Semmi?”

„Nem. Semmi. Arra gondoltam, hogy ha nem moccanok, kővé válik körülöttem az egész világ, és kővé válok én is.”

„És mi lett aztán?”

Egy kör lett. Köralakzat. Nem volt igazi a mozdulatlanság. A többi hernyó lassacskán elkezdte ingatni a fejét, mintha mindegyikük egy pont felé fordulna, hogy lerója kegyeletét, ez a középpont pedig a negyedik hernyó volt. Marina észrevette, hogy nincs egyedül, hogy köré gyűlt a többi lány. A negyedik hernyó még mindig mozgott. Talán könyörgött valamiért? Melyiket szerethette legjobban az őt körülvevő hernyók közül a negyedik hernyó? A többiek mozdulatsora még nem zárult be egészen, ahogy nem zárult be a Marinát körülálló lányok köre sem. Már szinte érezte magán a lélegzetüket, a közelségüket a hátán. Egy fej bukkant föl a válla fölött. Ha megfordulna, akaratlanul is adna neki egy puszit.

„Nem mozdult semmi, és tényleg kővé váltunk mindannyian, és éreztem, hogy a kezem, a szemem, a lábam, mind kőből vannak, és hogy minden, amire ránézek, kőből van, és hogy a kocsi is kőből van, és volt ott egy varázsló, aki kővé változtatott minket.”

„Egy varázsló?”

„Igen.”

De a lányok lehelete nem hagyta, hogy elmerüljön ebben a gondolatban. Marina csak akkor húzta ki a botot a földből, amikor a negyedik hernyó már nem mozdult többé, és abban a pillanatban mindannyian látták, hogy kettévágta, hogy a negyedik hernyó most már két hernyó. A kör lassan bezárult. A hernyók menete szintén. Egy feltételezés, egy üzenet járt egyiktől a másikig, a bőrükön, a nyakuk áttetszően finom szőrszálain keresztül adták tovább. Lehet, hogy a hernyók tanakodtak a holttestet látva, megsiratták a negyedik hernyót. El kellett hitetni a halottal, hogy fájdalmas a búcsúzás.

„És hogy nézett ki a varázsló?”

„Az a helyzet, hogy én a varázslót nem láttam.”

„Akkor honnan tudod, hogy varázsló volt?”

Marina most már úgy érezte, hogy mindenfelé szájak veszik körül, hogy mindegyik lány valójában egy száj, és agyarak nőnek ki belőlük. És hogy mindegyik agyar kemény. A hernyók annyira közel húzódtak a negyedik hernyóhoz, hogy szinte teljesen ellepték. Kívülről nézve, a lányok ámuló tekintetén keresztül úgy tűnt, a menet végül úgy döntött, hogy fölfalják a negyedik hernyó tetemét, mintha a halott társuk nyugalma kíméletlen és égető sóvárgást váltott volna ki az élőkben. Mi történt? Akármi is volt az, egy pillanatra mintha a menet összes hernyójának szemében fölragyogott volna. Marina már határozottan érezte a bőrén a többiek testét. A kör bezárult; mindannyian ott voltak.

Megpróbált kiszabadulni. Elfogta a rémület, hogy a lányok lezárták előtte az utat, és arra kényszerítik, hogy velük együtt a kör fölé hajoljon. Már csak a lányok által kimondott szavak foszlányai értek el Marinához. Szégyenkezve arra gondolt, hogy most megbosszulják rajta, hogy figyeli őket éjszakánként. Elkeseredetten lökdösni kezdte őket, úgy érezte, mintha ez a húsból épült fal bezárulna körülötte, és áthatolhatatlanul szilárddá válna.

„Varázsló volt, mert mindig a varázsló, mert csak a varázslók tudják kővé változtatni a dolgokat.”

„De te nem láttad.”

„Egy kicsit azért láttam.”

„És milyen volt?”

„Nagy volt és fekete, mint a szobor.”

Nagy és fekete, mint a szobor, ilyen volt a lányok szilárdsága. Most, hogy bezárták a hernyók körébe, és nem engedték elmenni, most először érezte közelről az arcukat, sokkal közelebbről, mint éjszakánként, amikor figyelte őket. Az arcuk szomorú-barnáját. A nappali fényben a szemük és a szájuk körül apró fekete foltok látszottak, parányi jelekhez, a hernyók arcának fekete foltjaihoz hasonlítottak. Marina föladta a lökdösődést, és összehúzta magát, amennyire csak tudta. Becsukta a szemét. A lányok a hernyókról beszéltek, megint fölvették a botot a földről, odavitték a többiekhez, úgy tanulmányozták rajta a negyedik hernyó vérét, mintha csak egy rejtélyt próbálnának megoldani. Egyetlen dolog járt a fejében: „csak ne érjenek hozzám!”

Aztán lassanként magára hagyták.

A botot lerakták a fa mellé, és egy pillanattal később már hallotta is a hangjukat a kert másik végéből, ahogy kiabálva ugróköteleznek. Amikor Marina kinyitotta a szemét, a hernyómenet már elvonulóban volt. Lassan megkerülték a negyedik hernyó kicsorbult szépségét, és folytatták méltóságteljes felemelkedésüket a fügefa felé. Ha ő is akkora lenne, mint a hernyók, akkor olyannak látná a fügefát, mint ők: hatalmas, hepehupás meredélynek.

De nem ment el az összes lány. Egyikük ott maradt mellette. Marina úgy nézett rá, mintha egy túlélőt látna a katasztrófa után; nem tudta, mi van az arcára írva, öröm vagy szomorúság.

„Te ölted meg a hernyót?” – kérdezte a lány.

„Igen” – felelte Marina.

Közelről nézve ugyanolyan volt, mint a többiek. Mindene névtelen volt. A lány lehajolt, és fölvette a botot a földről, óvatosan megvizsgálta, odanyújtotta Marina felé.

„Ezzel a bottal ölted meg?”

„Igen.”

„És miért?”

„Gondoltam egy számra. És azt mondtam: négy. Aztán kiszámoltam a hernyókat, és megöltem a negyediket.”

Most, hogy kettesben maradtak, úgy látszott, mintha újra meghalna, csak nekik. A negyedik hernyó túlságosan ájtatos volt ahhoz, hogy átlagos holttest legyen belőle; még mindig érezni lehetett benne azt a bandukoló közösséget, amely magára hagyta, a kivérzett fekete folyadék mostanra szinte átlátszóvá vált.

„Eltemetjük?” – kérdezte Marina.

„Jó.”

[…]

A kutya* 

Láttad, hogy pusztul el a megmérgezett kutya. Még gyerek voltál, és láttad, hogy pusztul el a megmérgezett kutya. A paradicsomtövek között elterülve találtak rá, kimerülten zihált. A szomszédasszony megbökte az állatot egy pálcával, hogy lássa, mozog-e még. („Egyeseknek nincs lelkiismerete” – mondta.) Olyan könnyű volt megmérgezni egy kutyát. A farka kétszer koppant a babkarókon, a bőre nyirkos volt, szinte emberi bőr, a szőre alatt sápadtfehér, mint egy öregemberé, a legyeké. Olyan könnyű volt megmérgezni egy kutyát; az ember csak mérget tesz egy húsgolyóba, a kekszbe, egy tál rizsbe. A barna kutya, szürke folttal a hátán már nincs többé, vége van. Láttad a narancsokat, a narancsok árnyékát, te nem voltál dühös, se szomorú, arra gondoltál, milyen könnyű megmérgezni egy kutyát. Még gyerek voltál. De mégis, volt valami más, ami még sokkal korábban történt; ott volt az emelkedő és süllyedő bordák finom körvonalában, az ereszcsatornán doboló kutyafarok szorongásában. Úgy vitték el az ajtóig, ahogy a menyasszonyt szokás, te is ott voltál a kíváncsiskodók között, és fogtál egy botot, rásóztál vele a pofájára, hogy megnézd, vajon mozdul-e még. Nem mozdult. „Milyen könnyű megmérgezni egy kutyát – mondtad megint – az ember csak mérget tesz egy húsgolyóba, a kekszbe, egy tál rizsbe.” A kutya mélyén egy bűvös alak boszorkányrítusokhoz hasonló merész szertartást végzett. A kutya mélyén egy hajdani kutya arcokat, hangokat ismert föl, epizódokra emlékezett, téged is látott, összesűrítve, benned pedig egy újabb emléket rólad, más voltál, kisebb, mert tegnap éjszaka volt, amikor egyedül odamentél. Kedvelted a kutyát, nem arról volt szó, hogy nem kedveled a kutyát. A barna kutyát, szürke folttal a hátán. Többször is megsimogattad, és ő szelíd volt, te pedig kíváncsi, akkoriban a kíváncsiság a félelem egyik formája volt, aztán rád vicsorgott, láttad a sárgás, csillogó, nikotinos, már-már emberi szemfogait, és akkor elhatároztad. Akkor határoztad el, vagy talán később? Nem, akkor döntöttél. Aztán már éjszaka, amikor odamentél hozzá, úgy csillogtak a szemei, mint két gombostű, és nem ugatott, nem csinált semmit, olyan kedves volt, mintha már előre sejtene mindent. „Milyen könnyű megmérgezni egy kutyát – hallottad megint a szomszédasszonyt a halasnál – az ember csak mérget tesz egy húsgolyóba, a kekszbe, egy tál rizsbe.” „Vagy a halba” – felelte a halasasszony. A babkarók mellett ásták meg a sírját, még azelőtt, hogy elpusztult volna, mert a kíváncsiskodók között akadt egy állatorvos, és azt mondta, esélye sincs. Te pedig ástál teljes erődből, amíg a gazdája kétszer meg nem paskolta a tarkódat, két alig érezhető, vigasztalan ütés volt. Azt mondta: „öcsi, menj, fogd meg azt a végét, bedobjuk!” Te nem voltál dühös, se szomorú, arra gondoltál, milyen könnyű megmérgezni egy kutyát. Még gyerek voltál, és nem mertél hozzányúlni.

Változatok Teresára* * 

MANUEL

Most mintha megérkezett volna egy völgybe.

Mintha nem mozdulna.

Megpróbálja fölidézni, milyen úton jutott el idáig. Megtorpan, ez az az erdő. Közelebb menne, ez az az erdő. Fölismeri. Megérint egy fát. Odalent, a kavicsos ösvény végén az út elkanyarodik. Tudja, ha tovább követi, találni fog egy fát, amelyen – rozsdás – tábla jelzi a tavacska irányát. Tudja, hogy már mielőtt odaérne, hallani fogja a víz tompa morajlását. És ismerős lesz a morajlás. Akkor megáll majd megint. Muszáj lesz megállnia, mielőtt odaérne. És muszáj végiggondolnia, hogy miért van itt. Miért kelt föl ma reggel, és miért szállt autóbuszra, miért jött ide, ebbe az erdőbe. Miért volt szüksége az erdőre. Az emlékei között lassan újra végigjárja az egykori mozdulatokat, az egykori arcokat, és ezek sorra megjelennek; arcok és tárgyak, mozdíthatatlanok és szilárdak. Olyannyira függetlenek és távoliak a mostani érzéseitől, hogy nem is tűnnek majd emberinek.

Oly egyszerűek, hogy nem is tűnnek majd arcoknak. És akkor rájön, hogy azért van itt, mert még mindig tudni akarja, mi történt – mert továbbra sem érti. Ahogy megpróbál közelebb lépni a meztelensége emlékéhez, és félretolja a bokrok ágát, hogy jobban lássa a lányt, a tavat körülvevő gyékény fényes levelei között elmerülhet majd a tekintetében. A tekintete emlékében. És ha csöndben marad, ha összpontosít, a meztelenségének emléke végül átalakul a sajátjává, és meztelenül fogja látni önmagát.

És nem fogja szégyellni a meztelenségét.

Ezért idézi most föl a tóban megmártózó lány képét. És szépséges a meztelensége. Szépséges és tiszta. És üres. Teresa patakká vált, egy éve, egy másodperce még itt volt; most csak alaktalan, mozgásban levő víz.

Ez lenyűgözi, közben pedig arra gondol, hogy pontosan ugyanott áll, és minden – az arcát súroló ágak, a kiszáradt gyékényen csikorgó lépte, a fák, a színek, az emlék, hogy első alkalommal megbotlott és elesett, aztán csaláncsípésektől sajgó kézzel fölkelt; a levelekből lakmározó apró állatok, a víz kékben és barnában játszó csillogása, a tudat, hogy a lány akkor vette észre először, hogy ő is ott van, mégis tovább fürdőzött a többiekkel –, minden pontosan ugyanolyan, mint akkor volt.

Csak ő változott meg. Csak ő nem ugyanolyan. ő, aki most fél. És érzi, hogy nem a megfelelő helyen kezdte a keresést. Hogy eszébe jutott valami, amiről az utóbbi hónapok eseménysorozata miatt megfeledkezett. Valami, amit szégyenkezve, ugyanakkor félelemmel és izgalommal telve tett meg. És hogy amikor megtette, a kezét figyelte. A két keze pedig üresen nézett rá vissza úgy, mint tíz beteg angyal. És közben arra gondolt, hogy perverz, amiért azt teszi, amit tesz. Kemény és szigorú állítás. Olyan kemény és szigorú, hogy a világon semmi sem tudta volna megingatni, most mégis mosolyogva emlékszik rá vissza, mert dehogy volt perverz, egyszerűen csak nem tudta, mit tesz.

Nem tudta még, hogy most meg fogja érteni, az volt az első alkalom, hogy félve megkívánta a testét. Hogy a teste diadalmaskodott, ő pedig megkívánta, mint aki először pillantja meg a neki odaígért földet. Hogy félúton a melle felé izgatottan állt meg a hónalj hajlatánál, amikor pedig felé fordult a lány (lehet, hogy nem is a lány volt, lehet, hogy ő fordult a tó bal partja felé, hogy vessen egy pillantást a lányra), meglátta a két mellbimbót – érdes, kemény a tapintásuk, gondolta –, a két mellbimbó pedig úgy nézett rá vissza, mintha a lány mellkasából kibújó furcsa szerzet két szeme volna.

És arra gondolt: szörnyeteg vagyok.

A tekintete átsiklott ezen a fényes, csillogó és elérhetetlen szakadékon; ilyen szakadék mindenki, akit kívülről nézve megkívánnak. Ezért tér most vissza, nem akarja látni többé ezt az áttetsző emléket, és elhatározza, meg fogja tenni, ami eszébe jutott.

Ismét körülnéz, hogy tájékozódjon. Ott voltak a kantin asztalai. Amott a sátrak. A lány megérintené e tárgyakat, az összes tárgyat megérintené és megszagolná, mert a szaglás része volt gyermeki énjének. Emlékszik rá, hogy gyakran vett a szájába dolgokat, mintha meg akarná őket enni, és hogy sokáig tartogatta őket az orra alatt, ő pedig közben arra gondolt, hogy így elrabolja a megszagolt tárgy lelkét, és ezzel a szeretetteljes és kíváncsi művelettel magába olvasztja. De lehet, hogy nem szeretet volt és nem is kíváncsiság. Talán nem volt más, csak az üresség.

Az ürességet bekebelező üresség.

És hogy ezért volt felkavaró és megbabonázó a látvány. És valódi, gondolta. Még ha nem is volt más, csak egy fadarabot szagolgató kislány, pusztán egy fadarabot szagolgató tizennégy éves kislány valósága.

Követi a balra, fölfelé vezető ösvényt. Azért emlékszik rá, mert pontosan ott történt meg először, hogy megfogták egymás kezét. És abban a kézfogásban nem ápolóként, és nem segítő kezet nyújtott a kislánynak, aki képtelen magára vigyázni, akire ügyelni kell, nehogy fölbukjon, nehogy rosszul lépjen, hogy játékos kedvében semmilyen más módon se tegyen magában kárt, hogy tudni lehessen, merre jár. Nem.

Egy nő keze volt. Egy nő keze egy férfi kezében. ő volt a férfi. A lány volt a nő. Ott értette meg először. Miközben fölfelé sétáltak a dombon, nyugtalanul gondolta át, hogy odalent nemsokára észreveszik majd, hogy eltűntek, hogy negyven perc múlva megint a rögtönzött tábori kantinban kell lenniük. őt pedig hívatni fogják, és számon kérik majd. Egy ősi félelem bűnbocsánatával tör elő benne az emlék, tudja, milyen szívszorító volt a mozdulat, s bár már nem érzi a szorongást, az íze még a szájában van.

Megfogta a kezét. ő volt az, aki megfogta a kezét. Olyanok voltak az érdes ujjai, mint az apró állatok. Történhet bármi, akkor sem tudja elfelejteni azokat az ujjakat. Az ujjak ráncos, érdes, mégis engedelmes érintését. Teresa ujjait. Amikor elindultak a dombon fölfelé, arra gondolt, hogy a lány soha nem fogja megismerni önmagát, hogy soha életében nem lesz képes kilépni önmagából, számára ismeretlen ez az oly egyszerű absztrakció, melyet neki már annyiszor sikerült elérnie korábban, hogy néhány másodpercig külső szemlélőként lássa önmagát. A lány képtelen erre, gondolta. Egy ilyen egyszerű dologra. Hogy meglássa önmagát másokban.

Folyton botokkal és textildarabokkal játszott, megpróbált belőlük babákat készíteni. A lelke legmélyéről feltörő erő kényszerítette, hogy apró babákat készítsen. Abban a pillanatban talán fölismerte a lénye, pontosabban a jelleme egy alkotóelemét, pontosabban a személyiségének azt a felszínét, amelyen sorban föltűnt a képmutatásra való hajlama, az exhibicionizmusa és a hazudóssága – mindaz, ami kifejezetten elvárható lett volna egy normális kislánytól. De milyen egy normális kislány. Mit jelent ez a két szó így együtt: normális kislány.

Nem tudta megmondani.

És mivel nem tudta megmondani, megpróbált fölidézni mindent, ami azon a reggelen történt, remélte, hogy ha visszaemlékszik, végre megértheti. Ráébred, hogy a lány valószínűleg fölfogta később, pár perccel azután, mert úgy tűnt, hogy megborzong, amikor hátrafordul és ránéz. ő tudta, hogy van az ösvényen egy meredek emelkedő. Akkor még valódi erdő volt: névtelen erdő, mely terjeszkedése közben fölfalta, átalakította a talajt, fölegyenesedett; erdő, amelyre hamísítatlanul telepedett rá az este és a hó, amelytől nem várt semmiféle választ, s amely nem követelte meg tőle, hogy férfi legyen, épp úgy, ahogy ő sem várta el az erdőtől, hogy egy már ismert vagy megálmodott erdőhöz hasonlítson. De azóta, hogy a lány ránézett, itt, ezen az úton, ebben a völgyben, ez az erdő már nem erdő többé. […]

VERÓNICA

Tulajdonképpen egyáltalán nem álltak közel egymáshoz, hatalmas és fájó volt a távolság, kettejük testének elhelyezkedése pedig, így a nyár végeztével fölerősítette ezt a kényszerű érzést. A szertartás volt az oka. Teresa minden vasárnap fölkelt, odament az anyja ágyához, és békés kismacskaként elnyújtózott az anyja mellett. Verónica gyakran figyelte, ahogy lustálkodnak, nézte ezt az akár jóval tizenegy utánig is eltartó vasárnapi lustálkodást, és talált valamit, ami egyformán kirekesztette és fölmentette; az ágyban egymást átölelő anyja és húga idillje tanúskodott róla, hogy otthon van, egyúttal mégis kirekesztő volt; olyan szertartás, amelyben őrá – pedig ő volt az idősebb – nem volt szükség.

Teresa arcán gyakran ugyanazt a kifejezést lehetett fölfedezni; mintha a lustálkodás szigora összpontosult volna a tekintetében, ettől pedig felöltözve is meztelennek látszott. Anyjában viszont mindig más formát öltött a lustálkodás. Már-már szomorú volt, és talán emiatt látszott védtelennek és törékenynek; az ágyban töltött vasárnap reggelek rútsága már hiányzott a nappalra felöltött szokásos, határozott eleganciájából, de amíg Teresa teste ott volt az övé mellett, még mielőtt előbújt belőle a nappali nő, mielőtt fölkelt és félretolta maga mellől Teresát, szükség volt a hálóinge alatt a vékony combja, a vállpántokkal keretezett vékony válla összegubancolódott mozdulatlanságára. Mások számára megindító lehet; egy szellemi fogyatékos kamaszlány, ahogy az anyja mellett alszik egy vasárnap reggel, ketten különös látképet formálnak, szinte kényszerűen, látképet, melyet végig kell gondolni, és minden vasárnap le kell írni, mert valahogy minden vasárnap megváltozik.

Teresa testén semmi sem hasonlított az anyjáéra. Apró volt és robusztus, mint egy farönk, ugyanakkor mérhetetlenül fehér, a szőke haja miatt pedig még annál is törékenyebbnek látszott, mint amilyen valójában volt. Az anyjáé csontos volt, éber és előkelő, nem voltak rajta lágy vonások, mégis abszolút nőies volt. Azon a vasárnapon volt a testtartásukban valami közös, egyfajta átmeneti sebezhetőség, amely csakis Teresán mutatkozott gyengédnek, anyján viszont (ugyanúgy, ahogy rajtam, pontosan úgy, ahogy rajtam, gondolta Verónica) elfogadhatatlan, csúnya és színtelen volt, és úgy tűnt, a túlságosan magas nőkből valójában sosem lehet igazán nő, csak valamiféle átmenet, kétértelmű és homályos terület két lény között, a két nem között.

Ráadásul az után a tábor után, amelyen részt vett a nyáron, váratlanul megváltozott valami Teresában, a változás tulajdonképpen inkább fordulat volt, máshogy viszonyult a dolgokhoz és őhozzá is; mintha egyszerre megöregedett vagy megérett volna. Amikor Verónica harmadik személyben beszélt róla, mindig úgy emlegette: „a húgom”, sohasem Teresa, és ahogy kikerülte a nevét, ahogy helyettesítette („ő”, „a húgom”), vagy összevonta a sajátjával, és egy szimpla „mi”-vel finoman fátylat borított a jelenlétére, volt abban egy kevés szégyenérzet és féltékenység, mert ha másoké is volt, akkor már nem volt az övé, ha nem volt az övé, akkor megvolt a veszélye, hogy félreértik őket.

Verónica három évvel volt idősebb Teresánál, és ha kutatott az emlékei között, mikor lett olyan a viszonya a húgával, mint amilyen abban a pillanatban volt, akkor sem sikerült pontosan fölidéznie a helyszínt, az időpontot, amelytől fogva már nem voltak egyenlők. Emlékezett a gyermekéveikre, amikor szinte ugyanúgy játszottak, amikor még ő is korán kelt, és vasárnaponként odament az anyja ágyához, de nem emlékezett a pontos napra, a pillanatra, amikor megszületett a bűntudat, amikor elkezdte úgy hívni, „a húgom”, „ő”, mint egy bűnös teremtményt, akit szégyell mások előtt, hazaérve mégis ő volt az egyetlen személy, aki mellett úgy érezte, hogy megbecsülik és szeretik. Hazaérve Verónica érezte – mióta az eszét tudta –, hogy a Teresa iránti szeretetét az összes többi szeretet elutasítása tartja életben. Hogy ez a szeretet az anyja szeretetének elutasításából született, annak képtelenségéből. És hogy, idővel, e szeretet mellett létrejött az az inkább hiányhoz hasonlító, mintsem üdvös szégyenérzet, mely arra sarkallta, hogy olyan dolgokat tegyen, amelyeket nem akart megtenni.

Akkoriban Teresa délutánonként megjelent az ajtóban, és játszani szeretett volna, azzal a színtelen, furcsa, és megmagyarázhatatlanul érdes tapintású bőrével. Készen állt. Mindig készen állt, de a teste látszólag nem közvetített semmiféle érzelmet, csak mosolygott. Megállt az ajtóban, és onnan figyelte némán. Olyan csábító, olyan kétértelmű volt ez a kifejezéstelenség, mint a bőre. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy kislány, inkább mint egy vénasszonyvarangy; teremtmény, amely évszázadokat töltött a víz alatt, és váratlanul a felszínre bukkant, pontosan ebben az alakban, a rövid szoknyájában és a közönyös tekintetével, melyet csak a mosoly formál át. Verónica pontosan úgy feledkezett meg arról, hogy Teresa emberi lény, ahogy néha elfelejtette, hogy állatok az állatok, és gyakran volt olyan érzése, mintha egy elkerített csodát látna e Teresa nevű kislány közepén, egy lényt, aki – csinálhat ő bármit – kitartóan, minden délután föltűnik a szobája ajtajában a mosolyával együtt. Ezért tette. Emlékezett Teresa arcvonásaira is. A vonások szokásossá váltak, az álarc állandósult attól a naptól fogva, hogy először bántotta. Még a barátnőjének, Anának sem mesélte el a dolgot.

Kevesebb mint három éve történt, amikor ő épp betöltötte a tizennégyet, és ha megerőltette az emlékezetét, Verónica gyakran úgy érezte, hogy aközött, amit akkor érzett, és amit most érez – most, hogy épp elkezdte az első évét az egyetemen –, áthidalhatatlan és mély szakadék tátong, és hogy nem is érzett semmit, amikor fölmerült a gondolat, és akkor sem, amikor eldöntötte, hogy megteszi, és hogy a gondolat tulajdonképpen természetes módon született, logikus következménye volt a szeretetnek. Teresa a konyhában volt, ő bekísérte a szobájába, becsukta az ajtót, és azt mondta: „Gyere, Teresa!” Teresa egy pillanatra megdermedt, mintha habozna, ő, aki mindig odajött hozzá, ha hívta, most habozott egy pillanatig, és egyszerre nyilvánvalóvá vált, hogy valami ott belül megértette, valamiféle ösztön, friss halálugrás-élmény, ketten a szobában („Zárd be jól az ajtót, a retesszel!”), ahogy a formátlan válla lefelé görbült, majd megemelkedett újra, mintha inkább azzal szeretne beszélni, nem pedig szavakkal.

Ahogy ott állt előtte, Verónica még nem tudta pontosan, mit akar vele tenni. Teresa pedig nem mozdult. „Gyere – mondta –, ne félj!”

De ez az egyszerű parancs, ez a szimpla „ne félj” pontosan az ellenkező hatást érte el. Teresa reszketve, mégis határozott módon odalépett hozzá. Ennek már három éve, és ez volt az első eset. Azt mondhatnánk, hogy Teresa hiszékenysége nem egyszerűen logikus, hanem inkább egyfajta személyes jog volt. Egy mondat, egy gondolat vagy egy parancs valóságával szembesülve Teresa tudása csak arra volt elég, hogy dekódolja az üzenetet, arra nem, hogy megkérdőjelezze. Mintha számára a szavak jelentésében nem is az értelmük, hanem voltaképpen szilárdságuk öltene testet, és így a hallottak jelentésén való puszta áthatolás is kimerítő lenne számára. Ez volt a kulcsa örök infantilizmusának; föl sem merült benne, hogy valaki becsaphatja, az pedig még kevésbé, hogy ez a valaki éppen ő, Verónica lesz. Emlékezett rá, ahogy ott állt előtte, készen bármire; bezárták az ajtót, és kettesben maradtak, nem volt otthon senki más („Vigyázz a húgodra”, mondta az anyja, amikor elment, olyan volt, mint egy parancs, és ez volt az utolsó szó), az üres házon belül a bezárt ajtó valója még jobban elszigetelte őket a világtól és a férfiaktól.

Kézbe vett egyet az apja borotvapengéi közül. Egy használt pengét, érezte az ujjai között a jelenlétét, érdes és apró volt, olyan, mintha élne, és kettejük közé furakodna az apró tudatával és a testével.

„Gyere, nézd!”

Azt akarta, hogy lássa. Fölhúzta a pulóvere ujját, majdnem a válláig, odaillesztette, és aztán addig szorította, amíg a vére – vér, mely rejtélyes módon sötétebbnek tűnt, mint ahogy arra tulajdonképpen számítani lehetett – kicsordult a penge mellett a karján. Metsző és sima volt a fájdalom, mint egy apró áramütés. A szája megtelt nyállal. Aztán Teresára nézett, aki ott állt előtte. Teresa nem riadt meg, a fejét oldalra hajtva figyelt, talán megpróbálta megfejteni, vajon jót vagy rosszat ígér ez a különös jelenet. Verónica arra gondolt, hogy Teresa ártatlansága szívós és merev, és hogy semmire nem jó ez az ártatlanság, de abban a pillanatban mégis szerette ezt a zaklatott, apró lényt, aki az arcát keretező szőke tincsek miatt egy elfuserált porcelánbabához hasonlított.

„Nézd!” – mondta.

„Vér” – felelte ő.

Egyetlen szó volt, mely ott tükröződött Teresa aznap délutáni tekintetében, és mintha ezáltal minden értelmet nyert volna, még az a kegyetlenség is, amely abban a pillanatban készült megszületni. Úgy tűnt, mintha Teresa a tekintetével, a tekintetén keresztül gondolkozna, és a tekintete látszólagos mozdulatlanságával megadná Verónicának a várt beleegyezést. Teresa kinyitotta a száját, mintha kiáltani akarna, de végül néma maradt, mert ő azonnal csendre intette, és a szájára tette a kezét. Úgy emlékezett minderre, ahogy valaki egy eleven emlékre gondol vissza életének abból a szakaszából, amikor még egészen más ember volt, ennek ellenére magára ismer minden akkor átélt érzelemben, a pulóverét bemaszatoló vér színében, a félelemben és szeretetben, melyet Teresa iránt érzett, aki alighogy visszafojtotta a kiáltást, újra becsukta a száját, és olyan komolyságot öltött magára, mely azelőtt elképzelhetetlen lett volna. „Most te jössz” – mondta, és odanyújtotta neki a pengét. Teresa nem látott mást, csak őt, és borzasztóan szenvedett. Verónica úgy látta, hogy a Teresa iránt érzett szeretete (a barátnője, Ana iránt érzett szeretetével szöges ellentétben) túlságosan hirtelen érett be, és most olyasmit vár el tőle, amire Teresa még nem képes, nem azért, mert nem akarja megtenni, hanem egyszerűen mert nem képes rá.

„Most te jössz – mondta megint, és kinyitotta Teresa kezét, hogy beletegye a pengét. – Most neked kell megvágnod magad.”

Teresa nem fogta meg azonnal. Verónica nagyon szerette Teresát, és még annál is jobban abban a pillanatban, amelyben távolinak és megfoghatatlannak érezte. Nem is igazán őt látta, inkább a félelmet, a félelem árnyát látta Teresán, aki nem tudta olyan kicsire összehúzni magát, amilyenre szerette volna. Jó volt így élni, jó volt így az élet. Egyetlen jó dolog is elég volt, hogy minden más jóvá változzon. Ha egy dolog ép és értékes és abszolút gyönyörű volt, akkor minden más is azzá lett. Erre volt szüksége, egy támpontra: Teresára. „Gyere – mondta. – Majd én megcsinálom.”

Ahogy ez a mondat elérte Teresát, a tekintetében megnyugodott valami; megmenekült, ha nem is a vágástól, de az elviselhetetlen tehertől, hogy neki magának kell megtennie; gyöngéden Verónicára nézett, mint aki hálás, de méltatlannak érzi magát annak szeretetére, akit csodál.

Odanyújtotta a karját, fölhúzta a blúz ujját egészen a válláig, Verónica pedig arra gondolt, hogy ez az első alkalom, hogy így látja a húga karját, mint egy szép darab húst, amelyen a bőr enyhén aranyos színben játszik, köszönhetően az alkarján göndörödő finom szőke szőrszálaknak. Nem, Ana, a barátnője nem értette volna meg a dolog szépségét; megijedt volna, bizonyára azt mondta volna neki, hogy nem normális, és ott hagyta volna. Az egyik kezével megfogta a kinyújtott kart, a másikkal pedig a pengét, majd lassan megtörölte a pulóverében. Azután rátette Teresa karjára, alig pár centiméterrel a könyöke fölé. Becsukta a szemét, és érezte, ahogy beléhatol, úgy, ahogy a tű hatol egy vastag, finom szövetbe, egy pillanat múlva pedig kibuggyant a vér, olyan, mint az övé, majdnem feketének tűnt Teresán, talán csak azért, mert annyira fehér volt a bőre.

[…]

KERTES GÁBOR FORDÍTÁSA

* A novella forrása: El perro, El país, 2009. augusztus 30 (http://elpais.com/diario/2009/08/30/revistaverano/1251583205_ 850215.html)

* * Részletek Andrés Barba: Versiones de Teresa című művéből (Anagrama, Barcelona, 2006).