Lu Vaj, az író megszaglászta az üres pálinkás poharat. A kém feléje emelte a tekintetét, mosolygott. Néhány pillanattal korábban a Kék Páfrányok kertjének gyalogútján Mao gazda halott papagájra lelt. Az öregember most is a madártetem mellett guggolt. Az író a patak vizét bámulta.
A kém továbbra is mosolygott, régen megszokta az író túlzásait. Lu Vaj előszeretettel szólt le más, ugyancsak Pe hadúr szolgálatában álló írástudókat. Kritikái többnyire kíméletlenek voltak, az apró hibákat fölnagyította és eltúlozta, az ügyes megoldásokat semmibe vette. Mindeközben ő sértődékeny és hiú ember volt. Dührohammal vagy általános levertséggel fogadta, ha őt illette kritika.
Ám a kémnek, aki jólesően szürcsölte italát a Kék Páfrányok kertjében, szemközt a szeszélyesen hullámzó fennsíkkal, a sárga borongásba burkolódzó dombokkal, melyen ezüstösen csillant át a Pos folyó szalagja, most különös érzése támadt.
– Úgy véled, van tökéletes novella, kedves Lu Vaj? – s közben figyelte, hogy Mao gazda lapátra hengeríti a madarat, majd bánatosan a hulladékveremhez csoszog. A kém szórakozottan bambusz ágat vetett a patak vízébe. A Kék Páfrányok kertjén prüszkölt át a Zsen patak, a költő és barátai gyakorta eljártak Mao gazda lugasába iszogatni és beszélgetni.
– Valószínűleg nincsen – válaszolt tűnődve az író. – Csak lehetséges, hogy legyen – tette hozzá.
– Meg akarsz halni? – kérdezte a kém őszinte aggodalommal.
Az író a kelleténél hangosabban kacagott föl.
– Emlékszel Tangra? A hatvanadik születésnapjára lett képes arra, hogy Vejből Hanba pontosan ugyanannyi idő alatt jusson el, mint Hanból Vejbe, holott az út rémesen lejtett. Emlékszel a bibircsókos orrú Pan Paóra, aki megtanította énekelni a tigrisét, s az első, jóllehet kissé hamis, ám mégis valódi ének után a hálája jeléül magát falatta föl a vadállattal? Emlékszel Tao Jüanra, aki először írt olyan verseket, melyeket mind a négy égtáj felől lehetett olvasni? Ismered annak a harcosnak a történetét, aki megtanult sárkányt ölni, mégsem ölhetett soha?!
– Elragadtattad magad – szólt a kém, kedvetlen lett. Az író szenvedélyesen megrázta a fejét, újabb pohár után nyúlt. Megártott neki az ital. Remegett a keze, a szeme vörös volt, üveges. Szipogott.
– Valóban sok kiváló, tanulságos és gyönyörködtető történetet írtál – bólintott engedékenyen a kém.
– Nem tett boldoggá egyik sem – tűnődött az író.
– Híressé és tehetőssé viszont igen – jegyezte meg a kém. – S miért éppen ez a következő lesz tökéletes? – kérdezte még.
– Így érzem. S az érzéseim nem szoktak megcsalni – vont vállat az író.
Pe hadúr annyira sem tisztelte az irodalmat, mint a leöldösött ellenségeinek a csatateret borító tetemeit. A hadúr nem kedvelte az emberi beszédet, de talán pontosabb, ha úgy fogalmazunk, hogy nem bízott a szavak természetében. Az írókat mégis az értékeik szerint tartotta, s csak az igazán javíthatatlanokat száműzte tartományának távolibb vidékeire. A hadúr számtalan költeményt tudott elszavalni emlékezetből. Szépen, és tisztán dalolt. A táncolásban sem vallott szégyent. Néha olyan kristálytiszta éleslátással foglalta össze egy elbeszélés mondanivalójának lényegét, hogy így, ilyen pontosan maguk írástudók se tudták volna megtenni. Idővel leszoktatta magát arról, hogy kérdezzen az embertársaitól. Palotájának erkélyéről bámulta a teli Hold sárga korongját, és arra gondolt, tudja a választ. Cserregtek a palotakert kabócái. Talán nem a leghelyesebb választ tudta Pe hadúr, azt azonban tévedhetetlenül tudta, hogy a kérdezett mit felel majd neki. Néha persze napokig gubbasztott a tróntermében, s ha titkára csoszogott hozzá izgatott lihegéssel, s olyan hírrel a nyelve hegyén, amely a birodalom fenyegetettségéről, a folyók áradásáról, lázadásokról, idegen hordák közeledtéről tudósított volna, emelte a karját, nem, nem kell szólni, elegendő, ha beletekinthet a hírhozó izgatottságtól fölhevült arcába, hogy tisztában legyen azzal, mi történt.
Pe hadúr a legtöbbet a kémeivel beszélt, akiknek a szavai után a képzelete szárnyra kapott. Amikor a legkedvesebb kéme, egy apró termetű, de kedves arcú férfi, jelentette, hogy Lu Vaj író említést tett egy készülő novelláról, a hadúr az ujjai közé fogta vörösesszőke szakállát, és szórakozottan húzogatni kezdte. Ilyesmit nem volt szokás jelenteni. Kémeket ilyesmi bejelentésre
a hadúr nem tartott.
– Ezer novellát írnak naponta a birodalomban, fiam – szólt vállát megvonva.
– Ez tökéletes lesz, uram – a kém oly mélyre hajolt, hogy a mozdulatba belereccsent a dereka. Szokatlan volt, hogy így lelkesedik, holott a cinikusabb jelentéstevők fajtájából való volt.
– Semmi biztosítékunk nincs arra, hogy az öntelt Lu Vaj írja meg a tökéletes novellát – ellenkezett a hadúr.
– Különösképpen meggyőzőnek tűnt, uram – szólt szárazon a kém.
– Jól van. Tudj meg többet a dologról!
A hadúr csuklója kurtán mozdult, majd sokáig ült lehunyt szemmel, mozdulatlanul.
Otthon a kém kicsomagolta a papagáj tetemét, amit még a Mao gazda hulladékverméből emelt ki. Éjszaka volt, a szél szürke selymeket lebegtetett a kert fölött. Ült a tetem fölött, összehúzott szemmel figyelte. Majd addig simogatta a madarat, amíg az meg nem mozdult. Totyogott az asztalon, szédelgett.
A kém a fülébe suttogott.
A madár állt, mintha hallgatná őt.
A kém suttogott, suttogott.
Végül kitárta az ablakot, a madár az összes színével belerepült az éj sötétjébe.
– Tökéletes novella?! – a kém addig nevetett, mígnem köhögő rohamot kapott. Nagyon gyorsan meghivott egy fél flaska édes bort, egy húzásra, aztán csak fogta a fejét, mint aki hiábát követett el.
Másnap reggel Pe hadúr hívatta, s megparancsolta, hogy hozza el neki a készülő novellát. A kém úgy juttassa el hozzá az írást, hogy az író semmit se sejtsen a dologról. A kémnek nem okozott nehézséget az író házába lopódzni, kiválóan tudott rejtőzni, értett a zárak nyitásához, a leselkedéshez, a lopáshoz. Az egész életét azzal töltötte, hogy másmilyennek mutatta magát, mint amilyen valójában volt. Soha nem gondolkozott el, milyen ember ő valójában, csak az foglalkoztatta, milyennek kell mutatnia magát a célja érdekében.
Az író padja fölé görnyedve olvasta el a készülő írást. Minden írásjegyét megjegyezte, még azt is
az emlékezetébe véste, hogy bizonyos írásjeleknél a tollat tartó ujjak bizonytalanságot mutattak.
A papírlapon izzadságcseppek foltjait is fölfedezte. Miután nesztelenül kiosont a házból, egyenesen hazatért, s még éjszaka lekörmölte, amit látott, szó szerint és pontosan idézett, egy vonással sem többet, sem pedig kevesebbet.
A hadúr sokáig silabizálta, forgatta papírost, majd úgy bólintott, mint aki pontosan azt kapja, amit várt. A kém feszülten figyelt. A hadúr már izgatottan járkált a trónteremben
– Még nem tökéletes, uram – sóhajtott a kém, hogy oldja a helyzetet.
A hadúr rámeredt.
– Lám, mégis az akar lenni. És minden áron Jól ismerem Lu Vajt – dünnyögte halk dühvel a hadúr.
Másnap az író a Kék Páfrányok Kertjében arról panaszkodott, hogy elesettnek érzi magát. A kém arra biztatta, öntse ki a szívét, talán segíthet. Az író azt motyogta, nagyon elégedetlen egy novellájával. A barátja nyilván már nem emlékszik a dologra, néhány napja emlegette az írást ugyanitt, a Kék Páfrányok Kertjében. Nagy reményeket fűzött a történethez, de sajnos, be kell látnia, elragadtatta magát. Rászedte az ízlése, pedig ilyesmi eddig nem történt vele. Utólag átgondolva, arra a jutott, hogy a lelkesedése hiábavaló volt. A novella befejezését azért mégis átírta, a régi változatot a tűzbe vetette.
A kém meglepetten bámult az író fölpüffedt arcába, aztán csak annyit nyögött ki, kár minden eldobott változatért.
Éjszaka újra belopózott az író otthonába, és a novella újabb változatát is elolvasta, megjegyezte, és otthon lekörmölte.
– Biztos, hogy tökéletes lesz? – kérdezte a hadúr.
– Az életemet tenném rá – hajolt meg a kém, furcsán csengett a hagnja.
– Honnan ez a magabiztonság?
– Megérzés uram.
A hadúr kelletlenül rázta a fejét. Szokatlan volt, hogy kérdez. Szokatlan volt tőle ez a szomjas, mind inkább növekvő kíváncsiság. A kém kellemetlen szorítást érzett a gyomrában. A hadúr pénzzel teli zacskót nyomott a kezébe.
– Eredj, fiam, és végezd becsületesen a munkádat!
A kém következő napokban újra találkozott Lu Vaj íróval, aki viccelődött, kacagtató történeteket mesélt. Délidei falatozásra invitálta a kémet, s miközben frissen sütött rákokat és egészben megsütött halakat rendeltek Mao gazda árnyas pagonyában, elmondta, hogy eltökélten dolgozik egy novellán. Az öregember egy bambusz fa alatt állt, és mereven bámult fölfelé, mint aki varázslatot lát. Az egyik ágon ott billegett a papagáj.
Nem is tudja, kezdett váratlanul szóáradatba az író, említette-e már a barátjának, hogy éppen egy olyan írással van dolga, egy olyan különös történettel, amelynek a természetével, hogy így fejezze ki magát, még soha nem találkozott. A kétségbeesés, a tébolyító őrület és a mámoros boldogság állapotai között vergődik. Nem gondolta, hogy ennyire a hatása alá kerül egy drámai lehetőségnek, hogy valósággal kiszolgáltatottja lesz a saját szavaknak, melyekről pedig úgy hitte idáig, a hatal- mában vannak. De most úgy csengenek-bonganak, ahogy azt ő nem föltétlenül szeretné, olyan képeket és érzéseket képes általuk fölidézni, amelyek az ő óhaján és akaratán túli világra mutatnak. Az író mártást is rendelt, majd a szószba dugta az ujját, nyalogatta.
E fecsegés után a kém megköszörülte a torkát, s azt mondta, megérti, hogy a barátját ennyire fölzaklatja a dolog.
– Tökéletes novellát írni valóban kivételes alkalom – tette még hozzá.
Az író elgondolkodott, ráncolta a homlokát.
– Igen, annyi mindent elmeséltem már a világból.
– És mennyi szépet – tette hozzá a kém.
– És mennyi csúfságot – bólintott az író.
– Csak az igazságot – bólogatott a kém.
– De most tökéleteset írok. Érted, barátom? Tökéleteset!
A kém kicsit hallgatott. Nézte hogyan mártogatja a szószt a másik. Zsírtól fénylett az író álla. Egy naphal lecsupaszított csontváza hevert előtte a tányéron.
– Azt szeretném kérdezni – hajolt előre a kém –, honnan tudod, hogy amit most írsz, az tökéletes lesz? Miféle tudás erősít téged ebben?
– Az ösztöneim, barátom – dőlt hátra az író, és elégedetten hunyorgott a fényáztatta lombok felé.
A kém hallgatott. Igen, az ösztök fontosak, de azért nem csalhatatlanok.
Pe hadúr, akihez a találkozás után a kém elsietett, és beszámolt neki az íróval folytatott diskurzus lényegéről, szintén kétségesen látta a helyzetet.
– Nézd fiam, mivel a tökéletességre csak egy olyan helyzetből láthatunk rá, amely nem tökéletes, nem hihetek abban, hogy ez az író… ez a Li Vej.. – a kém közbeszólt, Lu Vej – nos, ez a Lu író tökéleteset írhat. De ha történetesen azt írna, akkor se lennék képes megítélni, hogy az. Ez a dolog lényege.
– Uram – hajolt meg tisztelettel a kém – akkor a hitünk sem ér egy fabatkát sem. Tudjuk, hogy Isten létezik. Tudomásunk van arról, hogy tökéletes. A hitünk ugyan nem tökéletes, de a tökéletesség felé hajlik.
– Úgy mondod, Isten tökéletes, miközben az alkotása nem az? Nem ellentmondás ez? – kérdezte
a hadúr.
– A világ valóban folyamatosan javításra, toldozásra, foltozásra vár – óvatoskodott a kém.
– Jól van, akkor azt áruld el nekem, hogy a tökéletes miként tudott olyasmit teremteni, ami
nem az.
– Úgy vélem, uram, a tökéletességet, mint valami titkot, a tökéletlenbe rejtette – szólt némi hallgatás után a kém. – Szerintem erre a tökéletességre talált rá az író.
Pe hadúr szórakozottan nézelődött. A trónterem függönyei remegtek, az ajtónállók mozdulatlanok voltak, egy kicsiny asztalon narancsgerezdek, likőrös üvegek sárgállottak. A terem kövezetét sárga papagájok díszítették.
– Azt hiszem – bólintott végül – igazad van. Hozd el az újabb változatot.
A kém meghajolt, majd elsietett.
Másnap újra a palotában volt.
– Mit csinál az író? – kérdezte a hadúr.
– Üvölt, vagy motyog maga elé, a haját tépdelve járkál az utcán. Egy tiszteletreméltó asszonyságra öltötte a nyelvét, akár egy elmeháborodott. Aztán megnyugszik. Ilyenkor azt állítja dolgozik, azt bizonygatja, hogy a főművét írja.
A kém a novella legújabb változatát is elvitte a hadúrnak. Pej hadúr sokáig bámulta a sorokat. Aztán bólintott.
– Hozz nekem el minden változatot, vázlatot és skiccet – mondta. – És hozd el a legvégső változatot.
A kém így tett. Leitatta barátját, az író elnyúlva hevert a szőnyegen, kezében flaska, álma mély volt, bódulattal teli. Néha fölnyögött, mint aki démonokkal hadakozik. A kém gondosan összeszedett minden változatot, és vázlatot. Egy kicsiny cetli, egy kósza firkantással szerénykedő papírka sem kerülte el a figyelmét.
– Szerinted miről szól ez a tökéles novella?
– Azt hiszem, uram – hajolt a kém, és körülményesen megköszörülte a torkát –, a tökéletességet, illetve annak a lényegét nem lehet egyetlen mondatban összefoglalni.
– Én arra kérlek – szólt mosolyogva a hadúr – hogy próbáld csak meg, próbáld meg mégis egy mondattal.
A kém hallgatott.
– A novella legutóbbi, s valóban véglegesnek szánt, és tökéletesnek gondolt novella arról szól… – a kém újra elhallgatott.
– Nos? Miről? – A hadúr szeme csillogott.
– Arról uram, hogy a nép, a birodalmadban éhes és fél.
A hadúr bólintott.
– Igen, igazad van, magam is valami iyesmire gondoltam.
Másnap egészen váratlan esemény történt. Futárok, kurírok hívták össze a birodalom legmegbe- csültebb íróit. Több tucat írástudó és kiváló művész szorongott a palota földíszített, lámpákkal fényeskedő udvarán. A legszebb kaftánjaikban, köpenyegeikben voltak. Gyanakodva méregették egymást, mint rendesen. Az udvar közepére asztalt helyeztek. Az asztalnál ott ült a kém, előtte púpozott tányér, a tányéron mindenféle papírok, papiruszok.
Az írók társaságában természetesen ott volt az író is, sápadt volt, a keze remegett, támogatni kellett. Természetesen fölismerte a kéziratait. Fölismerte, az írásjegyeit. Tudta, hogy a tányéron voltaképpen az ő tökéletes novellájának változatai, illetve a legutolsó darabja hever.
A hadúr halkan tapsolt, és a kém lassan enni kezdett. Majd egyre gyorsultak a mozdulatai, mind gyorsabban rágott és nyeldesett. Miközben tömte magába a papírosokat a hadúr az írók felé fordulva magyarázott.
– Ez a, hogy is mondjam csak, étek, kedves barátaim, amit egy jóravaló, becsületes szolgánk elfogyaszt, mert munkássága jutalmául megérdemli, egy minden kétséget kizáróan tökéletes novella. És egy tökéletes alkotásnak meg jell adni a tiszteletet, és ebben igazán egyet érthetünk. – az írók bólogattak, de Pe hadúr még megjegyezte – Egy tökéletes novella azé legyen, aki a legtöbbet tett érte.
Az írók továbbra is bólogattak, néhányan óvatosan az író felé pislogtak.
– Li Vej úr is így gondolja? – kérdezte váratlan keménységgel a hadúr. Az író bámulta a kémet, aki továbbra is falta a papírokat, tömte magába, fuldoklott, öklendezett.
Az író a hadúr felé fordult.
– Nem, uram, most már nem egészen így gondolom, bocsáss meg nekem. Ahogy a kelő Nap szikrázó fényében az üzenetedet megkaptam, újra elfogott a kétely rémülete. Ha láttad volna, milyen sápadt lettem. Úgy remegtek az ujjaim, mint a törni való, száraz ágacskák. Még a reggeli gyümölcsös- tálhoz se volt kedvem. Pedig most bőven szelt a szolgám ananászt, és volt kettészelt, érett füge is. Nem, egyáltalán nem biztos, hogy a novellám tökéletes, uram. Bocsáss meg, uram, de én neked csak az igazat mondhatom.
Az írók bólogattak, milyen szerény, helyes válasz. A hadúr ingatta a fejét. Nem tűnt teljesen elégedettnek. A kém végzett a papírokkal. Öklendezett, vér folyt az orrából, sárga lé csöpögött a széke alá. A hadúr halkan tapsolt, a szolgák máris hozták az akasztófát. Újabb halk taps, s egy-két gyors mozdulat után a kém már lógott is az asztal mellett. Nem szenvedett, egyetlen rándulással búcsúzott az életétől. A tányér üresen fénylett az asztalon, az írók hallgattak, mozdulni se mertek.
A hadúr félrebillent fejjel, szomorúan bámulta a jelenetet. Az udvarba tévedt szellő nem bántotta
a megnyúlt tetemet. Nem mozdul a kém teste, csak a páfrányok remegtek az óriási leveleikkel. Az udvar sarkában kéklő tavacskában lassan odébb úszott egy tavirózsa. Teknősbéka emelte ki ősöreg fejét a víz zöldjéből, hosszan figyelt. Az egyik író köhécselni kezdett. Befogták a száját. A zeneszobá- ban, fent az emeleten, valaki énekelt. Egy gyönyörű női hang.
És ekkor történt valami. Sárga fény villant a népes társaság fölött. S a következő pillanatban egy papagáj röppent egyenesen a halott kém fejére. Úgy tűnt, mintha számba venné a palota udvarán szorongókat. Ide-oda billegett a feje. Tollászkodott. Aztán egyszerre megszólalt. Méghozzá az író hangján.
– A birodalomban éhezik és fél a nép!
Az írók társasága fölmorajlott, néhányan elájultak, mások leültek, befogták a fülüket, eltakarták
az arcukat.
– A birodalomban éhezik és fél a nép! – rikácsolta a madár.
Pe hadúr előrébb lépett, aztán megállt, lépett megint. Teljesen megbabonázta, ami történt.
– A birodalomban éhezik és fél a nép!
Pe hadúr ekkor tapsra emelte a kezét de nem volt ideje összeütni a tenyerét. A író fogta meg a karját. Tekintete alázatos, szánakozó volt. Lassan beszélt, megfontoltan.
– Bocsáss meg nekem, tévelygőnek, uram. Rosszul mértem föl a helyzetünket, pontosabban az én helyzetemet. – a madárra pillantott. Majd így szólt: – Azt hiszem, uram, mégiscsak tökéletes novellát írtam.