A szerző

A szerző, Félix-Hyppolyte Desprez (1819–1898) a tanulmány megjelenésekor 28 éves fiatalember volt: közíró – ma politológusnak neveznénk –, később diplomata.¹ Jogi tanulmányai befejeztével egy évtizedig a sajtóban működött: politikai évkönyveket szerkesztett, majd a Le Moniteur universelnek, a francia kormány hivatalos lapjának lett a munkatársa. Tucatnál több Kelet- és Délkelet-Európával foglalkozó tanulmányát 1847 és 1852 között a Revue des Deux Mondes című folyóiratban jelentette meg. Írásait két kötetben összegyűjtve is kiadta. Az első Moldávia, Oláhország és a román mozgalom címmel 1848-ban, a második Ausztria és Törökország népei címmel 1850-ben jelent meg. 1847-től a francia tudományosság különleges tekintélyű, az egyetemi struktúrától független intézményének, a Collège de France-nak az előadójaként alakította a francia politikai és szellemi elit Kelet-Európa-képét.

A térségről nem csak elméleti úton szerezte ismereteit. Nézeteit, illetve viszonyulását az itt élő népekhez erősen befolyásolta kapcsolata Adam Czartoryski herceggel, a lengyel emigráció arisztokrata-monarchista szárnyának vezérével, valamint a Párizsban élő és tanuló fiatal román értelmiségiek, diákok Nicolae Bãlcescu nevével fémjelzett körével. Közvetlen tapasztalatokat is szerzett kelet felé vezető tanulmányútjai során. 1843-ban hosszabb időt töltött Konstantinápolyban, 1845-ben pedig elkísérte Janusz Woroniczot, Czartoryski herceg bizalmasát Dalmáciát, Horvátországot, Szerbiát, Magyarországot és Erdélyt érintő utazására. Ennek során hosszabban időzött Horvátországban. A magyar-horvát ellentétek kiéleződésének időszaka volt ez, s a fiatal francia publicista állásfoglalását a nacionalizmusok versengésében vendéglátóival, a horvát nemzeti mozgalom vezetőivel való érintkezés formálta.

1846 őszén Erdélyen át a román fejedelemségekbe utazott, s tapasztalatairól 1848 januárjában számolt be a Revue-ben. A bukaresti szellemi elit szalonéletéről, az ott tapasztalt hazafias érzésről, a kulturális élet fellendüléséről és a román egységtörekvésekről egyértelmű pozitív elfogultsággal írt. Úti élményei megerősítették, kifejezett román-barátsággá hangolták át azt a már meglévő rokonszenvet, amelyet a Nicolae Bãlcescu körével való érintkezés alakított ki benne. A fiatal Desprez a párizsi sajtó szűk körű, de igen aktív románbarát „lobbijának” egyik reprezentánsa lett. A román történetírás mint a román ügy barátját tartja számon, aki cikkeivel szimpátiát keltett a francia közvéleményben nemzeti törekvéseik iránt.² Magyar párhuzammal érzékeltetve helyét a román történeti hagyományban: az 1848 körüli évtizedek legjelentősebb, jóformán egyetlen számottevő hungarofil francia literátorának, August de Gerandónak a románbarát megfelelőjeként méltatják személyét. Publicisztikai érdemeinek méltánylása jutott kifejezésre abban a kezdeményezésben, amellyel 1848-ban a Párizsból hazatérő fiatal román értelmiségiek azt kérték a köztársasági kormánytól, küldje Desprez-t francia főkonzulként Bukarestbe.

A küldetésből ugyan nem lett semmi, de Desprez-nek része volt azokban a tárgyalásokban, amelyeken a Bãlcescu vezette román emigráció egy, az osztrák, illetve a török birodalom fennhatósága alól felszabaduló népek egyenlőségén alapuló föderáció tervezetét adta át a francia külügyminiszternek. Desprez barátai kérésére cikket írt Forradalom Kelet-Európában címmel, melyben az összes balkáni nép föderációba való tömörülését ajánlotta a Porta névleges fennhatósága alatt, Franciaország támogatásával. A térség jövőjével kapcsolatos írásaiban fő viszonyítási pontja szilárd és állandó volt: az orosz befolyás távoltartását jelölte meg legfőbb francia külpolitikai érdekként és célként.³

Desprez a második császárság idején, 1852-ben külügyi szolgálatba lépett. A kelet-közép-európai térség szakértőjeként szépen ívelő karriert futott be. Négy év múlva már a külügyminisztérium politikai főosztályát vezette. Pályáját III. Napóleon bukása sem törte félbe: 1878-ban a berlini kongresszuson ő képviselte Franciaországot, majd 1880-ban a Szentszékhez nevezték ki követnek. Innen vonult nyugállományba négy évvel később.

A Revue des Deux Mondes

Az 1829-ben alapított, máig megjelenő Revue des Deux Mondes a világ legrégibb, folyamatosan megjelenő folyóiratai közé tartozik.⁴ Az intellektuális színvonalát közel két évszázada őrző magazin kezdettől szépirodalmat, valamint társadalomelméleti, filozófiai és politikai tárgyú tanulmányokat közölt. A címben szereplő „két világ” elsősorban Nyugat-Európára – természetesen Franciaországgal a középpontjában –, valamint az Egyesült Államokra utal. Szerepét alapítói a két kontinens közötti „hídépítésben” határozták meg: a francia, illetve franciául olvasó közönséget Európa és Amerika politikai, társadalmi és kulturális jelenségeiről és problémáiról kívánták tájékoztatni.

Világnézetét, értékorientációját mérsékelt liberalizmus, demokratikus irányultság és köztársasági érzelmek jellemezték. A szélsőségektől elhatárolódott: önmeghatározása szerint „egyformán ellensége a forradalmi tévtanoknak és az abszolutista törekvéseknek”. Jellegadó közönsége a művelt francia polgárság volt – amely a régi arisztokrácia jelentékeny részét is magába olvasztotta –, az ő értékrendjük képviseletére törekedett. A 19. században az irodalmi újítások előtt is nyitott volt a lap, ennek is köszönhette, hogy olvasóközönsége akkoriban főleg a fiatalabb generációkból került ki.

Számos jelentős írót, társadalomtudóst és gyakorló politikust tudhatott szerzői között. Publikált benne Chateaubriand, Benjamin Constant, George Sand, Guizot, Thiers, Lamartine, Michelet, Balzac, Charles Baudelaire (A romlás virágainak versei itt jelentek meg először), Stendhal, Lev Tolsztoj, Victor Hugo, Hyppolyte Taine, Alexis de Tocqueville, Heinrich Heine, Somerset Maugham és Francois Mauriac, hogy csak a legismertebb nevekből említsünk néhányat. A lap egészen a második világháborúig nagy szellemi tekintélynek örvendett Európa-szerte.

A folyóirat elsősorban a nagy országokra fókuszált, de azért rendszeresen feltűntek hasábjain a Kelet- és Délkelet-Európával foglalkozó írások is. A tematikai arányok azt jelzik, hogy térségünk kapcsán leginkább a nemzetiségi kérdés foglalkoztatta a francia közvéleményt. A Habsburg-birodalom fennmaradását – amely az európai hatalmi egyensúly szempontjából fontos francia érdeknek is számított– a nemzeti fejlődés veszélyeztette leginkább, a folyóirat szerzői tehát leginkább ebből az aspektusból ítélték meg az egyes fejleményeket.

A korabeli francia közvélemény nem sok ismerettel rendelkezett Magyarországról, s ami bekerült róla a nyilvánosságba, az is inkább a szlávok és a románság helyzetével foglalkozó tudósok és publicisták műveiben afféle „megkerülhetetlen mellékkörülményként” jelent meg. Ennek a helyzetnek a fényében nem lehet eléggé értékelni azt a tényt, hogy a Revue történetének első évszázadában több mint kétszáz, közvetlenül vagy közvetve Magyarországgal foglalkozó tanulmányt, útirajzot, könyvismertetést és rövidebb közleményt jelentetett meg. Túlnyomó részük politikai tárgyú volt, s a magyarokkal mint Közép- és Kelet-Európa nemzetalkotó folyamatainak egyik szubjektumával foglalkoztak. A beszámolókat a korszak aktuális eseményeitől, a francia külpolitika pillanatnyi érdekeitől, valamint a szerző személyétől függően a rivális nacionalizmusok egyikével vagy másikával szembeni rokonszenv vagy ellenszenv jellemezte. Az alább közölt tanulmány írója, Desprez a Magyarországgal foglalkozó szerzők közül a legjelentősebbek közé tartozott.

A Revue Kelet-Európa szakértőinek első nemzedéke a Collège de France szellemi közegéből került ki, Michelet, Quinet és Miczkiewicz hatása alatt vált szlavofillá, s ott alapozódott meg a románok iránti szimpátiája is. Ebből következett, hogy az élesedő nemzeti konfliktusok által megosztott térség egyik centrális szereplőjéhez, a magyarsághoz többnyire tartózkodással viszonyultak. Előfordult ugyan, főleg 1848–49-ben, hogy a germán és szláv népek közé szorult magyarokat a Habsburg-monarchiában elnyomott, a francia forradalom szabadságeszméivel áthatott népként, rokonszenvvel és szolidaritással ábrázolták, sőt egyfajta kultúrmissziót is tulajdonítottak neki a térségben, de jellemzőbb volt, hogy a saját nemzetiségeit elnyomó, erejét túlbecsülő, az európai civilizációtól idegen ázsiai uralmi mentalitás megtestesítőjeként, érezhető ellenszenvvel mutatták be. A nemzetiségi konfliktusok ábrázolása során általában a magyar nacionalizmusnak tulajdonították az offenzív szerepet, szerintük a magyarosító törekvések állítják a nemzetiségeket az állampolgári lojalitás és a kultúrnemzeti identitás közötti választás elé.

Magyarország és a magyar nemzeti mozgalom

Desprez-t a Magyarország és a magyar nemzeti mozgalom című tanulmány írására fent említett utazásának a tapasztalatai inspirálták. Írását ma a konstruktivista nemzetelmélet illusztrációjaként érdemes olvasni, mint a „nemzetalkotások” korszakának tipikus szövegemlékét.

Bevezetőjében rögtön találkozunk a korban kötelező tartalmi elemnek számító eredetkérdéssel. A Kárpát-medence népei – köztük a magyarok – eredetének egymással versengő mitologikus elbeszélése során a szerző egyértelműen a szláv és román forrásokkal azonosul érzelmileg, bár hivatkozik a magyar narratíva legnagyobb hatású alkotójára, Horváth Istvánra is. A kor toposzának tekinthetjük azt is, ahogyan a korban divatos nemzetkarakterológia terminológiájával „versenyezteti” a népeket a civilizációs szintjük szerint. Desprez szerint a magyar pásztor, harcos, politikus és uralkodó nép, amely azonban nem ért az iparhoz és a művészetekhez (kivéve a zenét).

Tökéletesen illusztrálja a tanulmány a történetírásnak azt az újabb felismerését is, milyen fontos szerepet játszott a nemzetek konstruálásának folyamatában a statisztika tudománya, azon belül is a nemzetiségi statisztika, amely fontos eszközként szolgált a népesség nemzetként való azonosításához. A Magyar Királyság etnikai tarkasága, a politikai hatalmat monopolizáló magyarság számbeli gyengesége – amelynek érzetét még tovább erősíti az olvasóban a határon kívüli „testvérek” beszámításával – a politikai természetű érvelést a természettudományos egzaktság mázával vonják be. A népnevek használatában mutatkozó bizonytalansága azonban (pl. szlovák és cseh viszonylatban) árulkodóan mutatja, mennyire nem „tudatunktól függetlenül létező objektív valóság” a nemzet. (A Habsburg Birodalom etnikumainak rendszerbe foglalása, a nemzeti összetartozások és megkülönböztetéseknek hivatalos elnevezésekkel megerősített katalogizálása majd csak az 1850-es években, az első, a nemzetiségi hovatartozást is számon tartó népszámlálás adatainak feldolgozása során történik meg.)⁵

Desprez szerint a nemzetiségi konfliktusok kiéleződésének gyökere a magyar nyelv offenzívájában keresendő. A magyarok az elmúlt évtizedekben a kommunikáció egyre szélesebb terében erőszakolták rá nyelvüket a többi nemzetiségre, s ezzel megbolygatták azt a status quót, amelyben a hungarus-tudat problémátlanul lehetővé tette a különböző etnikumokhoz tartozók számára az alattvalói lojalitást a magyar királyság iránt. Ismeri és említi ugyan a szlovák Jan Kollar és a horvát Ljudevit Gaj irodalmi tevékenységét, de azt a magyar offenzívára adott védekező reakcióként értékeli.

Sem az elérhető életrajzi adatok, sem a szöveg nem ad támpontot annak rekonstruálásához, voltak-e Desprez-nek mélyebb magyar kapcsolatai, vagy kizárólag nyilvánosan hozzáférhető forrásokból, illetve horvát és román barátaitól, azok szűrőjén keresztül szerezte információit az előző két évtized magyarországi történéseiről. Sem súlyos tévedésekkel, sem bizalmas viszonyról árulkodó „bennfentes” információkkal nem találkozunk a szövegben. Széchenyi István kapja tőle a leginkább pozitív értékelést, de érzékelteti Wesselényi szerepét is a reformmozgalom elindításában. Az Akadémia alapítása és tevékenysége, a sajtóviszonyok, a Széchenyi–Kossuth polémia, a politikai pártrendszer kezdeteinek létrejötte, a liberális ellenzéki mozgalom fejlődése és programja – nem elfogulatlanul, de jó érzékkel foglalta össze a leglényegesebb mozzanatokat a közelmúlt történetéből a francia olvasó számára.

Desprez tanulmányának befejező részében Magyarország területi integritásának addigi formájában való fenntarthatatlansága mellett érvel, s ezt szeretné beláttatni a magyarokkal is. Visszatérően hangsúlyozza a magyarság számbeli gyengeségét, és azt jósolja, hogy a nemzetiségi kérdés erőszakos úton való rendezése – aminek kiprovokálására a magyarok részéről látott nagyobb esélyt – a magyar állam pusztulását vonja maga után. A nemzetiségeknek adandó messzemenő engedményekben látta az egyetlen esélyt arra, hogy elkerüljék a történelmi államalakulat teljes és végérvényes széttöredezését. Czartoryski szellemében a két nem-szláv nemzet, a magyarok és románok konföderációját tartotta alapvető tényezőnek a felbomlás elkerülésében.

Desprez és a magyarok

Desprez tucatnál is több Revue-beli tanulmánya közül öt volt kifejezetten magyar tárgyú vagy magyar súlypontú. A Magyarország és a magyar mozgalom 1847 decemberében, A magyar szabadságharc vége című dolgozata, amelyet már a világosi fegyverletétel hírének ismeretében írt, az 1849. szeptemberi számban jelent meg. Az 1849. decemberi és 1850. januári számban kétrészes tanulmányt tett közzé Lengyel tábornokok a magyarországi háborúban. Bem és Dembinski hadjárata címmel, 1850. áprilisi számában pedig Batthyány Lajosról írt cikkét közölte a folyóirat. A térséggel foglalkozó többi tanulmányában is megkerülhetetlenül foglalkoznia kellett persze a magyarokkal: ezek hangjában a szláv érdekek méltánylása magyarellenes elfogultsággal párosult. 1847-ben publikált négy, a délszláv egységet népszerűsítő tanulmányában például hol mellékes, hol fő motívumként foglalkozott a magyar nemzeti elnyomással, átvéve a horvát nemzeti mozgalom vezetőinek az erőszakos magyarosításról szóló panaszait, vádjait. Ellenérzéssel, idegenkedéssel, de semmi esetre sem elvakult gyűlölettel írt a magyarokról: ezt bizonyára maga is összeegyeztethetetlennek tartotta volna azzal a társadalomtudósi pozícióval, amire aspirált.⁶

Magyarul eddig csak A magyar szabadságharc vége című dolgozata volt elérhető abban a kötetben, amelyet Bajomi Lázár Endre a 19. század magyar vonatkozású francia irodalmából állított össze.⁷ Ez több szálon kapcsolódik az itt olvasható tanulmányhoz, szinte folytatásának tekinthető, és az 1848–49-es események ismeretében még egyértelműbben fogalmaz, ezért annak rövid ismertetését hasznosnak tartjuk a most közölt szöveg értelmezéséhez is.

Desprez a háborút és a súlyos magyar vereséget mintegy saját 1847-es prognózisának igazolásaként értelmezi. Úgy látja, jóslatának egyes elemei váltak valóra, s ez megerősíti meggyőződésében, miszerint a Habsburg Birodalom jövőjét csakis a föderalista átalakulás, és ennek részeként Magyarország nemzetiségi alapon való felosztása biztosíthatja.

A drámai pillanatban, a világosi fegyverletétel hírének vétele után rögzített reakció különös világossággal érzékelteti Desprez szilárd meggyőződését, miszerint a nemzetalkotások korában a magyar szupremáciának már hiányzik a legitimációja. Bár azzal kezdi tanulmányát, hogy a kötelező emberi részvét miatt a súlyos vereség pillanatában „nincs merszünk minden bűnüket a fejükre olvasni, amint megérdemelnék”, fejtegetéseit kíméletlen következtetésekkel zárja. Elismeri ugyan, hogy a háborút vívó magyarok bátorsága jogos elismerést váltott ki a nemzetközi közvéleményben, de küzdelmüket mégis „igazságtalan és Európára nézve végzetes” ügynek nevezi. Világos után bizonyosságként jelenti ki, hogy a multietnikus országban a magyarság vezető szerepe többé nem tartható fenn, sőt, magának az államnak a területi integritása sem. A nemzetiségek „közszellemének fejlődése, nemzetiségi tudatuk kiteljesedése” háború nélkül is „szép lassan kiszakította volna őket a magyarok befolyása, közigazgatási fennhatósága alól. Az önállóságukra kényes, ifjú és becsvágyó, ellenséges népek közt elszigetelve, e [magyar] faj arra volt ítélve, hogy előbb-utóbb elveszítse uralmát”.

A mai történetírás is igazat ad Desprez-nek, amikor illúziónak minősíti a liberális magyar reformerek várakozását, akik „úgy vélték: ha tekintélyes engedményeket tesznek azoknak a népeknek, amelyek eladdig az alattvalóik voltak, elkerülhető a veszedelem. […] Meghirdették a polgári és politikai jogegyenlőséget. A szlávokat és oláhokat azonban nem csábította ez az engedmény, ellenkezőleg, taszította őket”, mert ez az egyenlőség a magyar nemzetben való felolvadással fenyegette őket. „A magyarok demokráciával kecsegtették alattvalóikat. Az ajándék gazdag volt, ám amazok többet akartak.” Hogy pontosan mit, azt ellentmondásosan fogalmazza meg. Előbb azt írja, a nemzetiségek kollektív jogokat, területi autonómiát és „tisztán szövetségi viszonyt”, azaz az állam föderatív átalakítását követelték, később azonban kijelenti: „A horvátok, az erdélyiek meg a szlávok teljesen és végérvényesen el akartak szakadni a magyar fajtól.”

Pontosan ismerte fel Desprez azt is, hogy Ausztria részéről a nemzetiségi törekvések támogatása őszintétlen manipuláció volt, valójában kihasználta azokat. A Habsurg Birodalom számára az egyetlen, biztos jövőt és a hatalmi állás megőrzését garantáló alternatíva a szláv népeknek súlyuknak megfelelő befolyást biztosító föderatív berendezkedés. „Ennek nincs többé akadálya, Magyarországot legyőzték” – érvel kíméletlen hatalmi technokrata logikával.

Meggyőzőnek és logikusnak tűnő érveléssel, ám a nem racionális történelemalakító erők iránti szembetűnő érzéketlenséggel kísérli meg jövőképét „eladni” a magyaroknak is. Gondolatmenetének lényege, hogy a történelmi államalakulat elkerülhetetlenül bekövetkező felbomlásának ára a magyarságra nézve akkor lesz a legalacsonyabb, ha azt minél előbb tudomásul veszi, és ha nem szegül erővel a feltartóztathatatlan folyamat ellen. A Világos után kialakult kényszerhelyzet szerinte a gondviselés műve, ugyanis a magyaroknak „nincs más választásuk, mint beletörődni Magyarország azonnali felbomlásába, vagy az örökös civakodás folytatása a szlávokkal és oláhokkal”. Ez a civódás „csakis a magyarországi fajok egyenlőségének elve és nemzetiségi önállósága alapján” fejezhető be. Ha a szupremácia megőrzéséért folytatott önpusztító és biztos vereségre ítélt harc helyett a nemzetiségekkel való kiegyezést, a föderatív átalakulást választja a magyarság, akkor még vezető szerepét is megőrizheti, hiszen elitjének a rendiség korszakában megszerzett politikai tapasztalatai és hagyományai előnyt biztosítanak neki „a frissen felszabadult és még kiforratlan közéleti szokásokkal rendelkező ausztriai népek között”.

Tanácsa aligha számíthatott volna széles támogatottságra a korabeli magyar politikai elitben, s történetietlenül járnánk el, ha ezért elmarasztalnánk a 19. század közepén élt nemzedéket. Korjellemzőnek, az utólagos önreflexióra való képesség hiányát tökéletes kifejezőnek találjuk viszont Sipos Lajos minősítésében, aki 1929-as bölcsészdoktori disszertációjában azt írta: Desprez „gondolatmenete Trianon szellemi elődjei közé tartozik”.⁸

Legalább utólag el lehetett volna gondolkozni azon, nem lehetett volna-e alacsonyabb árral, kisebb veszteséggel megúszni a valószínűleg elkerülhetetlent?