Versek

Szerelmetlen vers

Mert így utólag, visszanézve mégis,
ahogy mondtad: a föld is és az ég is
– jogos birtokom – listádon fölsorolvák,
megfojtanak a lehetett volnák.
Mi lettem volna? Vad, kacér, hazug,
mint bőröm alatt a titkos vértezet,
mely bárkit bántott, bármit vétkezett,
nincs benne egyetlen árva zug,
mely ne itatna züllött egérfészkeket.
És lettem volna véres körmű famfatál,
magyartankönyvek ócsárlottja, vaskonok
vágyaktól vezérelt őrződémonod,
ki álmaidba bújva is ha megtalál,
irigyelnek téged minden angyalok
a tengerpart bús mezején, akárhol,
mert lettem volna büszke, hősi, bátor,
és együtt mentünk volna minden ellen,
örök-magunkban, mindörökre ketten.
Én örülni akartam neked.
Örülni úgy, mint még senkinek,
és csodálni minden mittoménmidet –
ide jönnek a lelkes közhelyek,
hogy ó, szemed, hajad és szellemed,
és minden tiéd lesz, mi csak kell neked,
vagy a közhelytelen, rímtelen szavak,
kötetnyi szó, végtelen hangszalag,
száz éve szól, mégis megunni nem lehet,
mondod, míg ki nem szakad lehelleted,
ahogy belőlem szakad ki, mit adtál
– mert adtál, mindig adtál,
s közben valahogy önmagad maradtál:
mondd, hogy csinálod? Mitől kophatatlan
homlokodon a jel? Mit sorba raktam,
egyik versem sem elég már neked,
hiába tetted kezembe életed,
nem tudom, nem bírom, és sosem akartam,
ítéltél fölöttem s szenvedtél alattam,
és hogy a valaki nem lehettél,
arról nem is igen tehettél –
látod? kölcsönbe így veszek
gyászomban olcsó rímeket,
hisz rég tudjuk, mindenki minden
égen-földön – jogos, jogtalan kincsem –
zengő, sikoltó nagyonfájdalma
belefér egy rádiónyi dalba.
És hogy féltékeny vagyok,
ha rád szép leányzók foga ragyog?
És hiába győzködöm magam,
hogy semmi, semmi sem az én saram,
mert megmaradtam én is önmagamnak,
csak ami megtart, mi röghöz köt,
nem ismerem már föl a tükröt,
s felé nyúlok, de léptem tétova,
mert követnélek, de nincsen már hova –
lám, így jár, ki mindig üzletel.
Ha néha még eszedbe veszel,
címedről lehull az ékezet.
Szent vagy balek, ki mindent lenyel,
őriztél volna kérő tenyer –
te nyertél. Múzsád én leszek.

Szál a szalmakazalban

Ez mind szép, mind jó és mind reménytelen.
Hiába láttad te is a holdat
egy földi hangtól ezer darabra törni,
hiába futottál te is addig,
mígnem szomorú, vizes síkra értél,
s fejbiccentéshez sem volt már erőd,
hiába minden rejtjelezett mottód,
hiába nyelvzsonglőrködésed,
szemtől szemben hiába van beszéded,
mikor a szavak közti apró hallgatások
körmöd alá mint a tüskék, úgy hatolnak.
Ha bármelyikünk fölemeli kezét,
fölbillen az antik kávéházi asztal,
támasszuk hát alá a lábát
néhány nélkülözhető verssel,
előbb-utóbb úgyis mind eldobható lesz:
ha papír kell, hát itt van rögtön egy kötetnyi,
hisz régen kár e sorokat rónom,
ha nincs meg hozzá az önirónom,
s hiába kerestem rajtad, végül egymást
vesztettük el, mielőtt még semmiért egészen –
komolytalankám, nem vagy már enyém.

Lerakódás

Újra írsz most, én ráfelelek újra,
és minden sorral újabb réteg
teret beszélünk magunk közé:
gyorsabban nő, mint a kristály,
s egyre szilárdabb, vághatatlan;
jól szigetel, hogy meg ne halljuk
egymás fogcsikorgatását,
ahogy mélyen a ránk rakódott
mondatok súlya alatt nyöszörgünk,
hegyek gyomrába zárt szegények.
Nyugodj meg, nem fog rajta szónak
csákánya már, sem könny nem vájja
többé ki, arcunk sziklafaláról
nem visszhangzik rémült turisták
ijesztésére tollpárbajunk
csattogása; nem moccanunk már,
elnyúlunk csak vízszintbe téve
némán, bénán a föld alatti
magunknak fúrt nyugvóhelyünkön.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Vers

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.