HAGYATÉK¹

Kinek az emlékezete őriz majd meg
bennünket, hangunkat és szavunkat
rácsok mögött az elnyújtott kiáltást,
amit rémült csend követ.
Ki őriz meg annyi
múlandóságot, kibelezett
alakunkat, kosztümjeinket,
amikben egy vélt életet találtunk ki.
Mily gyorsan gombolyítódott le mindez
a gyermekcipőktől a celluloidon,
keskeny nyomtáv, elfeledett negatívok
a tegnap és az azelőtt sötétkamráiban.
Ki is szeretne erről tudni.
Ki tudja.

ALTEREGO

Ágyamban egy halott fekszik,
akivel alszom, ha csak
aludni hagy. Vonásaimat viseli homályos,
papírvékony bőre alatt. Külön-külön
álmodunk. Hasonmás arcunk
előnyünkre van.
De mivel nem beszélünk,
nem ismerjük egymás tapasztalatait
és azt sem,
mennyire magányos a másik.
Néha azt gyanítom,
hogy hermafrodita lehet.
Jómagam, az ő női oldala.

TESTVÉREK KÖZÖTT

Hypnos csökönyös barátom, aki
megvárat, amikor szükségem
lenne rá, aki találgatni hagy,
hogy hová rejtette el az álmokat,
a forrást, amiből erednek
a homlok mögötti menedékhelyen,
miként irányítja őket,
eme cirkuszi szórakozást, hogyan
tereli el figyelmemet, hogy
ne ismerjem fel testvérét, aki pedig
mellettem áll érccipőben
születésem éjjelétől fogva,
idegen test az enyém mellett,
oly közeli és oly felfoghatatlan.

MEGTALÁLT JEGYZŐKÖNYV

Elhagyott, az emlékezetsorvadásba
kupakolt napok.
Levelek, beszélgetések, némely
szerető nevének kezdőbetűi
nem leplezhetők már le. A felmerülők,
alámerülők egyike se él
ma már.

Kinyithatnánk sírjaikat,
mint egykor a bizánci
sziklasírokat a Karmelen: fogak,
néhány lábszárcsont, üres
koponyák. Elnémulás. Mit is
kerestem ezekben a jegyzetekben.
A veszteség érzését? Hulladék.
Az elvesztett kulcsokat.

KIVÁRNI

Az utolsó ajtó
el van zárva tágítható
messzeségben. De közelség is lehetne.
Nem vagyok kíváncsi arra, hogy
találhatok-e valamit mögötte. Nem félek
az ürességtől.
A kalandok ideje
leégett. Selejtnyomok.
Emlékek és mítoszok
nem megbízhatók már.
A visszapillantó tükörben
a Gorgó szelíd
búcsúmosolya.

TINNITUSZ

Tévedés azt hinni,
hogy elég a lábakkal
kalimpálni, elég az éj fellépte előtti
vascsipkés torlasz, amelyik
az álmot idehúzná vontatóhálóban
mint oltóhabot;
elég lenne a végtelenség ütemében
tovább, magasabbra
és gyorsabbra fokozni; senki se
volna már, aki megtaníthatna félni:
Melletted áll, legyőz egy hatalom
parancsára, aminek a helyét
meghatározni nem tudod, füljáratodba
tapad, egy szívverésedet
kigúnyoló metronóm.
Nincs menekülés.
Törődj bele.

IDEGCSILLAPÍTÓ ÁLMOK

Ensori arcok korbácsoltak
éjjeleken át, ki hívta
őket rendelkezésemre
hangtalan szájukkal,
ferde fogaikkal.
Elutasítom őket,
nekifeszülök két karcsonkkal
a fájdalomfrontnak, a molochnak,
hamisított kalendáriumlap
lebben be, megkísérlem
elolvasni a dátumot, anélkül,
hogy kinyitnám szememet.
Nem érem el, sem a szájak
eredetét, sem az ollót,
hogy elvágjam a filmet,
sem végül a MIKORt.

BIZONYÍTÉKOK

Öt életem összegét
árnyék tartalmává rövidítve,
megőrizhetem zárt tenyeremben,
akár a múlt évi gesztenyét.
Megráncosodások. Földomlások,
egykor átugrottam őket
a kockázat mámorában,
ugyanúgy, mint a szerelmi viszonyokat,
most: pókhálószámjegyek.
Az eltűnt idő bizonyítékok nélkül
maradt. Miközben a távolságok
csökkennek, ugyanakkor
egy ismeretlen centrifugális erő
utolérhetetlenül a káoszba repíti
a jelen szavát. Visszamaradok.
Vakon.

MNEMOSYNE SENILIS

A mondatok közötti ködpadok
pillanatok alatt besűrűsödnek,
üres terek nyomulnak a képbe,
a leszakadt szótagok homálya.
Nem a halláson múlik. Az idő,
ami már rég nem az időt jelenti, érzékelhető.
Emlékeztet a sivatag visszhangtalanságára,
ahol az anakoréták a világ végét
hirdették és csak a skorpiók
ijedtek meg. Határok nem
sejthetők. Csupán ez az
elhagyatottságfájdalom.
És túl a ködön a felszerelt
és innen ki nem nyitható
acélajtók sorai.
De mi is az: Odaát?

HA BIZTOSRA VEHETNÉM,

hogy holnapután létezhetnék
valamilyen anyagban
földönkívüli recehártyával
és a régi emlékezetemmel
az elraktározott,
szemet örvendeztető kedves iránt,
hogy még egyszer utoljára
áthúzhassak tavak és tengerek fölött
a havas messzeségen túlra,
hogy a Hazor² láttán
alámerülhessek a Pardessbe –
szívesebben indulnék holnap
halálom napja elé.
Minden búcsú nélkül.

KARCINÓMÁMHOZ

Halálos ellenségem, mióta
élünk már együtt, anélkül
hogy figyelemre méltatnánk egymást, mintha
nem vérrokonok lennénk a hajszálerekig,
hány évvel túl későn kezdünk idegenkedni
egymástól, kerülve egymás tekintetét,
mint akik vakként születtek.
Ki akarlak kérdezni téged,
aki sötét bensőmben laksz és
lefoglalod azt mint az orákulum,
ki akarlak kérdezni a törvény
vagy a véletlen, a mérőzsinór felől,
amely mentén meghalunk majd.
Mondd meg, hol rejtőznek
az általad nemzett rosszindulatú fattyúk,
és hogy szétküldted-e már őket,
a bakókat miriád cellába. Nem mintha
úr lehetnék fölöttük,
ezt tudjuk mindketten. De felelj.
Felelj nekem.

TÜRELEM

Két árnyék van ellenfelem
alakján, akit ábrándozva
stafírozgatok, anélkül, hogy ismerném.
Két egymásra tolódott újholdárnyék.
Ezáltal még inkább besűrítik
a belém nőtt betolakodó homályát,
akinek a torka nem azért van, hogy
elárulja magát (vagy azt, amiben sántikál),
hanem hogy felfalja azt, ami a falánkot
néma gyakorlottsággal bennem hizlalja.

Hajlandó vagyok feláldozni érte
a hangomat. Nem a szemeimet. Fel akarom
ismerni, árnyai oltalma nélkül,
párviadal nélkül, az istenítéletet.

VIGASZ

Valamikor később, amikor a kések
már elkerültek és nyomaink,
fájdalmaink és közös szenvedéseink
megszűnnek majd, valaki készenlétben
tart majd számunkra egy szép
temetkezési urnát kétarcú fedővel.
Ott maradunk majd mozdulatlanul
együtt. Egyetértésben.

UTOLSÓ KÉPEK

A zivatarfal és mögötte
a megszokott képek tolulása
a sámánokkal és elhasznált
varázsigéikkel.
Az átláthatatlan szünet nélkül
közeledik.
A várt széllökés, ami téged
félresöpör mint a papírt,
amire írni készültél.

Szép volt itt.
Feledni fogok.

FORDÍTOTTA SCHIFF JÚLIA