RUFFY PÉTER VÁLASZTÁSAI¹

Nem szeretném elhallgatni: 1991-ben nemcsak krónikása, hanem aktív részt vevője is voltam az 1956 utáni első – sikeresen sikertelen – újságírósztrájknak, és egyike azoknak, akik mélységesen csalódtak a kikezdhetetlen tartású Ruffy Péterben. Tanítványa s követője ugyan sosem voltam, 1975-től, a Magyar Nemzethez való kerülésemtől kezdődően nemigen akadt olyan cikke, amit ne olvastam volna. Ámultam a szókincsén, csodáltam a múlt üzenetét tolmácsoló archaikus nyelvét, irigyeltem telibe találó ábrázolóképességét. Négy évtizeddel ifjabb, komolyan sosem vett kollégájaként négyszemközt ritkán beszéltünk, a lepukkant szerkesztőségi szobákban kialakuló spontán társalgásoknak viszont gyakran voltam, lehettem fültanúja. Ezekből a történelmi eseményeket zsurnaliszta szemszögből láttató, a politikai és nőtörténeti, nem ritkán kárörvendő, kulisszatitkokat és redakciós ugratásokat felidéző traccsolásokból minden korábbinál összehasonlíthatatlanul többet tanultam szakmámról és a valóságos életről. Az egyébként ritkábban szóló, de akkor érdemit mondó Ruffy és a nagy idők többi más – nála szószátyárabb – tanúja keltette fel az azóta csak fokozódó kíváncsiságomat az újságírás története iránt.

Mindazonáltal aligha támadt volna bennem megkülönböztetett érdeklődés az 1993-ban elhunyt Ruffy korábbi, általam nem ismert munkássága iránt, ha a Magyar Nemzettől való távozásom idején nem keveredem szóváltásba vele. Ennek személyes históriáját 2006-ban írtam meg², a „vita” egyik tárgyául szolgáló Seress-ügyet pedig egy évvel később, forrásközlő dolgozatként³. Azon, a számomra emlékezetes, lefojtott indulatú, szomorú (búcsú)beszélgetésen horgadt fel bennem először a kérdés: mi lehet az oka annak, hogy ez a tisztességben megőszült férfiú, akiben a hiúságnak addig soha nyomát fel nem fedeztem, majd nyolcvan esztendős korában nevét adta felhasználható fügefalevélként egy szánalmas és kisszerű politikai játszmához, s noha szavára rá se bagóztak, mégis szerkesztőbizottsági tagságot vállalt.

Válaszkeresésemben ez idáig eddig jutottam.

„Jelszavam mindig ez volt: ahogy lehet. Néha, ha kiegyenesedtem, fölbátorodtam, azt mondtam: többet is lehet. Mindent soha nem lehetett. Mindent átéltem a sajtóvilág e hatvan éve alatt, de egyet nem ismertem, nem éltem át soha, sehol, semmikor, semmiféle villámcsapás és ég-dördülés közben és után. A sztrájkot és nem éltem át azt, hogy egy lapot belülről is lehet szétmállasztani.”

A Magyar Nemzet sztrájkba kezdett munkatársai 1991. október 10-én szomorúan olvashatták, hogy a lap doyenje, a szerkesztőségszerte tisztelt Ruffy Péter nem hozzájuk, hanem a kisebbségben lévő sztrájktörőkhöz csatlakozott, vezércikkével, mondhatni, azok élére állt. A Hűség című, velősen rövid, két és fél flekkes vallomásos írása, függetlenül tartalmától, publicisztikai remeklés volt⁴. Az akkor 77 esztendős, több éve kényszernyugdíjazott, s 1985-ös – A türelem ösvényén című – gyűjteményes könyvével az aktív újságírástól búcsút vevő riporter a harci kürt hívó szavára ismét elővette írógépét, hogy hitet tegyen az „igazi gazda”, az olvasó mellett. „Nem ítélek, hogy ne ítéltessek, nem állok sem ezek pártján, sem azokén – fejtegette –, csak állok a meredek szélén, e tébolyult viharban, nézem a sírt, hol egy lap süllyed el.”⁵

Elkeseredettségében azonban nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni, hogy az olvasó iránti elkötelezettségét hangsúlyozva hűtlennek nyilvánította a sorozatos jogtiprások ellen a legvégső érvvel, a sztrájkkal tiltakozó kollégáit. A fennmaradt kézirat tanúsága szerint a vezércikknek eredetileg semlegesebb címe volt: „Az olvasóért, az olvasóhoz”⁶. Nem tudni, hogy mikor és ki hangszerelte át, mint ahogy az is kérdéses, hogy a szerző ehhez a nem lényegtelen változtatáshoz hozzájárult-e.

A „hűtlennek” tituláltak körében Ruffy cikke meglehetős zavart okozott. „Éppen az Olvasó érdekében emeltük fel szavunkat a kollégáinkkal szemben elkövetett jogsértések ellen, éppen az Olvasóinkra gondolva szeretnénk megőrizni újságunkat annak, ami volt, és ami talán még mindig lehetne: a magyar értelmiség független, magas szakmai színvonalú, nemzeti elkötelezettségű orgánumának” – fogalmazott választ a sztrájkolók nevében Martin József ex-főszerkesztő. Az Olvasóinkhoz! című vitairat⁷ komoly fejtörést okozott a munkát beszüntetőknek. Ha a sztrájk idején ajánlják fel a lapban való közlésre, akkor maguk is sztrájktörőkké válnak, hiszen – ha két flekkel is, de – hozzájárulnak a következő szám megjelentetéséhez. Ha másutt közlik, akkor kicsi az esélyük arra, hogy mondandójuk a valódi címzettekhez, a Magyar Nemzet olvasóihoz is eljut. Rövid és heves vita után a sztrájkolók – a kisebbik rosszat választva – válaszuk közlését kérték a sztrájktörő kollégáiktól. A fennmaradt kézirat⁸ és a nyomtatott lap összevetésének tanúsága szerint a szolidaritást megtagadó vezércikkíróban csalódottak a „fényes tehetségű és tiszta erkölcsű” jelzős szerkezetet „nagyra becsült”-re szelídítették.

Ruffy Péter már az 1970-es években élő legenda volt. A múlt tanúja. Az elsüllyedt – ma úgy mondják: alámerült – polgári mentalitás megtestesítője. Beszélt (vagy értett) franciául, románul, németül, angolul – s legfőképp magyarul. Ízesen, szabatosan, kicsit archaikusan és összetéveszthetetlenül egyénien. „A kibeszélhetetlen magyar sors” muszájkrónikása, aki – pályatársának, barátjának, főszerkesztőjének, Pethő Tibornak nekrológszavaival – fáradhatatlanul kutatta „a magyarság megmaradásának nagy titkát”⁹.

Újságíró. Pontosabb (ön)meghatározással: hírlapíró. Helyszíni tudósításokban, többrészes sorozatokban megmutatkozó, kiteljesedő riporter.

Sosem száguldott, mindig szemlélődött. Szakmájának (vagy ahogy előszeretettel ő nevezte: élethivatásának) nagymestere, koronázatlan fejedelme.

Emléke mára elhalványult. A maga idejében országos visszhangot kiváltó, érzelmi feszültségével mozgósító erejű riportjait – mai olvasatban – patina, kevésbé udvariasan: por fedi. Írásainak egy igen jelentős részét a könyvkiadás már átmentette az utókornak. Könyvéletműve huszonnyolc kötetből áll. A második világháború előtti, kis példányszámú – csak könyvtárakban hozzáférhető – ponyvaregényeit leszámítva az antikváriusok 2013-ban csodálkozva bányászták ki a könyvhalmok aljáról a fehérholló ritkaságú érdeklődő kedvéért az 1956 utáni három évtizedben menetrendszerűen, két-három évente megjelenő Ruffy- kötetek példányait.

Hozzáférhető írásai nyomán gyakorta visszatérő főhőseiről sokszor többet tudhatunk, mint róla. Memoárt – ismereteim szerint – nem írt¹⁰, saját magáról nyilatkozni nem szeretett, szakmai pályafutásáról is igen ritkán beszélt, kivételesnek mondható, hogy az 1980-as évek elején interjút adott Nádor Tamásnak¹¹, néhány évvel később pedig, mintha mégis csak rászánta volna magát a visszatekintésre: a Jel-Kép című tömegkommunikációs szaklapban úgymond „élményszerűen” idézte fel erdélyi pályakezdését¹².

Száz éve, 1914. július 28-án született Nagyváradon. Már kisiskolásként megtapasztalhatta, miként is működik az ahogy lehet: magántanulóként, a román oktatást megkerülve, iskoláit szinte titokban végezte magyar nyelven. Premontrei paptanárok tanították, vizsgázni évenként átutazott Gödöllőre. Tizenhét éves volt, amikor első cikke megjelent a váradi Esti Lapban. Az Erdélyi Lapok alig egy esztendei gyakornokoskodás után ösztöndíjjal a lille-i katolikus egyetemre küldte, azonban „a füstös, nyomasztó hangulatú városkából” Ruffy rögvest Párizsba menekült. A Sorbonne- közeli újságíró-iskolában mindössze egy szemesztert töltött. Barátjával világkörüli útra készült. Afrika volt a cél, a nehezen összekuporgatott pénzből végül mégis inkább szülőföldjére váltott vonatjegyet. Az újságírás szakmai fortélyait a Brassói Lapoknál tanulta ki, s mert a második bécsi döntést követően e szellemi műhelye, otthona előbb román fennhatóság alatt maradt, majd az újságot is betiltották – Ruffy 1940 őszén áttelepült Budapestre. A magát „az egyetlen nagy szabadelvű reggeli napilapként” aposztrofáló Újság szerkesztőségében helyezkedett el. A mások mellett Márai Sándor és Zsolt Béla nevével fémjelzett liberális orgánumot 1944. március 19-én érte el végzete, a betiltás.

A világégés után Ruffy számára „kisgazdás” évek következtek. A magyar irodalom története című monográfia szerint a Hírlap, majd a Kis Újság „talán legfürgébb tollú tudósítójaként” szinte mindenütt ott volt, ahol az újjáépülő országban történt valami¹³. Ezen orgánumai felszámolása után kilenc évig megtűrt „polgári csökevényként” a Béke és Szabadság, majd az 1956-os átkeresztelés után az Érdekes Újság címeket viselő képes hetilapoknak lett szómágiás riportere. 1959-ben – Kádár János elismerően tréfás szavaival – a „legmegbízhatóbb pártonkívüli bolsevik” főszerkesztő, a szintén kisgazdapárti múltú Mihályfi Ernő kínált neki állást. A Magyar Nemzethez majd’ negyedszázadon át maradhatott hűséges. 1981 végén a Mihályfi-utód, a lapot 1973-tól 1982-ig főszerkesztő Pethő Tibor – engedelmesen teljesítve a pártközponti ukázt – méltatlan és megalázó módon küldte nyugdíjba a 67 évesen is aktív, ám az az idő tájt ismét keménykedő sajtóirányítás szerint túlságosan is felbátorodott újságírót. Ruffy bűne az volt, hogy „kellő körültekintés nélkül” foglalkozott határokon túli témákkal, valamint az, hogy megengedhetetlenül lelkesedett az amerikaiaktól éppen visszakapott Szent Koronáért, ráadásul nem átallotta a „nemzet lelkiismeretének” nevezni a Válasz Herdernek és Adynak című magyarnemzetes esszéjével¹⁴ hatalmas botrányt kavaró, a „szocialista országok egységét” veszélyeztető Illyés Gyulát. Aki egyébként épp az idő tájt, a Világaim című riportkötet előszavában fogadta őt írótársává, mondván „az újságírás nem szükségszerűen temetője az írói tehetségnek”, lehet „létre ébresztője, megedzője is”; hiszen „Kosztolányi, Móricz, Márai, Mikszáth előtt még Petőfi is izmosult attól, hogy lapot írt és szerkesztett”¹⁵.

A kényszerpihenéssel büntetett, sokat tapasztalt hírlapi róka olykor mégis nélkülözhetetlennek bizonyult. Piedesztálra emelt mentorának, Illyésnek két évvel későbbi halálakor például a mórként menesztett Pethő főszerkesztői székébe ültetett Soltész István – afféle állampárti kiengesztelésként is – Ruffytól rendelt „csak a Te tolladra méltó” nekrológot. ő pedig az újabb „szolgálatra” hívó kürtszóra öreg írógépéhez ült, s a szerkesztőségből menesztett futár, néhány óra múltán, a lapzárta előtt remekbe szabott, „az üresebbé vált világ” mélységes fájdalmából erőt merítő búcsúztató kéziratával érkezett vissza a New York palota második emeletére.

Nekrológjában¹⁶ az ahogy lehet újságírója az ahogy lehet íróját siratta el.

„1956 utolsó napjaiban néhányan összejöttünk a Parlamentben. Kormánybiztosi minőségben ott volt Siklósi Norbert, jelen volt Bajor Nagy Ernő, Bónyi Andor, Gál György, Kertész Róbert, Máté György, Mihályfi Ernőné, Nemes György, Reismann János és ott voltam jómagam. A Béke és Szabadság munkatársainak jó része külföldre távozott, s mi azért találkoztunk, hogy indítsunk valamilyen képeslapot. Így született az Érdekes Újság, melynek első száma 1957. január elején jelent meg. E lap szerkesztőségében dolgoztam, míg össze nem vonták az Ország Világgal.”¹⁷

Ezt az éveket összefoglaló, átugró rövid bekezdést – amely a már említett életpálya-interjúban olvasható – érdemes egy kicsit tüzetesebben szemügyre venni. Az apróbb-nagyobb tévedések és csúsztatások ugyanis arról árulkodnak, miként próbálta Ruffy tudata mélyére gyűrni azt, hogy a jelzett időszakban hozott döntésével, alighanem először, átlépte az – élete sorvezetőjének tekintett – ahogy lehet határát.

Előbb néhány ténybeli korrekció. Ha Siklósi Norbert – akinek névvel jegyzett írása sosem jelent meg az Érdekes Újságban – valóban ott volt az alapításnál, akkor ezt még biztosan nem kormánybiztosként tette. Ilyen funkciót csak a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MUOSZ) működésének 1957. január 20-i belügyminiszteri betiltása (akkori fogalmazással: felfüggesztése) után hoztak létre, és Siklósi előtt – röpke időre – még Szabó Béla volt a kirendelt felügyelő. Lényegesebb korrekció, hogy a szóban forgó képes hetilap első száma nem 1957 elején, hanem 1956. december 20-án, karácsony előtt jelent meg. Vagyis az (újra)alakuló szerkesztőségi összejövetelre valamikor december első felében kellett sort keríteni. Két, maximum három héttel azután, hogy a MUOSZ Bajza utcai székházában összegyűlő újságírók közfelkiáltással úgy határoztak, hogy a szovjet szuronyokkal hatalomba segített Kádár Jánosnak „egyetlen sort sem írunk”¹⁸. Szakmai berkekben ekkor már közismert volt az, hogy a Magyar Nemzet öttagú küldöttségének a napilap újraindítására irányuló egyeztetés-sorozata is fiaskóval zárult. A két illetékes, a politikai bizottsági tag Kállai Gyula és a sajtót újjászervező főagitátor, Szirmai István (majd a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány feje, Kádár János) nem voltak hajlandóak garanciát adni arra, hogy „fennmarad a sajtószabadság”¹⁹.

Azokban a napokban, amikor az 1956 előtti Béke és Szabadság című képeslap itthon maradt munkatársai az új hatalom sajtóurának, Szirmai Istvánnak biztatására az Érdekes Újság el-, pontosabban: újraindításán fáradoztak, a belügyi hatóságok éppen őrizetbe vették (december 5-én) – a Nagy Imre-perben aztán ki is végzett egykori hívő kommunistát – Gimes Miklóst, az újjászerveződő kisgazda pártnál aktivizálódó szerkesztőt, Szilágyi Istvánt és a MUOSZ-nak a forradalom napjaiban megválasztott vezetőjét, Schannen Bélát. Valamint 200 más „zavarkeltőt”.

Azokban a hetekben, amikor az Érdekes Újság első néhány száma megjelent, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) ideiglenes intéző bizottságának határozatát végrehajtva, a lapkiadó vállalatok felmondó leveleket postáztak több mint ezer újságírónak²⁰, így regulázva meg személyenként is a rebellis szövetség tagjait. Akik január második felében arról is értesülhettek, hogy a második hullámban letartóztatott írók mellett az ő kollégáikat, Lőcsei Pált és Novobáczky Sándort is őrizetbe vették.

Többek között ezért sem volt általános a sajtómunkások meghirdetett sztrájkja. A párt új központi napilapja, a Népszabadság – egyetlen sztrájknapot leszámítva – november 17-től naponta az utcára került (igaz, jó néhány példányát a bátrabb budapestiek olvasatlanul és demonstratívan elégették). Megint csak más ideológiával, de naponta megjelent a forradalmat forradalomnak nevező, ám a kormánnyal mind békülékenyebb hangot megütő Népakarat. Karácsonyra viszont nemcsak az impresszumában lapgazdát fel nem tüntető Érdekes Újság, hanem az MSZMP budapesti bizottsága által felügyelt új pártlap (az Esti Budapest utódja), az Esti Hírlap című délutáni lap is színesítette a sajtópalettát.

Az Érdekes Újság beköszöntő vezércikkét, Elkezdjük címmel²¹ a két év alatt három politikai- ideológiai fordulatot végrehajtó Máté György főszerkesztő az aláírásával jegyezte. (Ennek ismeretében meghökkentő és furcsa adalék, hogy a hetilap impresszumában nevét, titulusát hosszú hónapokon át nem tüntették fel, helyette a felelősséget elkenő „Szerkeszti a szerkesztőbizottság” formula szerepelt.) „Ilyenkor, ha az ember újra kezd élni, és lapot csinálni, ígérni kellene valamit az olvasónak. Van erre bizonyos kialakult sablon is; ígérni. Mi, akik útjára indítjuk ezt a kicsit régi, kicsit új képeslapot, mégsem adunk programot. A címmel elintézettnek véljük ezt a feladatot. Inkább elmondom, miért kattogtatjuk ismét írógépünket és Leicánkat. Elmondom, miért nem hallgatunk, miért nem mentünk külföldre, miért fogunk össze egy szerkesztőségben mi néhányan, korántsem egy világnézetet valló emberek. Mert hiszünk, mindennek dacára. Bízunk a jóakaratú emberekben, a magyarság életerejében, a magyar jövőben. […] A szerkesztőségben dolgozó írók, újságírók, fényképeszek a maguk módján részesei voltak annak a szellemi mozgalomnak, amelyik sok becsületes ember előtt megragyogtatta egy igazabb, jobb, tisztább szocializmus reményét. Ott akarunk lenni továbbra is azoknál, akik minden kísértés és megpróbáltatás dacára emberek, szocialisták és magyarok maradtak.”²²

E patikamérlegre tett, rabulisztikus szavakból összerakott publicisztikán, a szerkesztőségi csapat ars poeticáján valósággal átsüt a sztrájktörés miatti szégyen és magyarázkodás. A mélylélektani elemzést mellőzve olvassuk tovább az Érdekes Újság nyitó számát, amelyben (és még további öt héten át) az alapításban részt vevő Ruffy Péternek nem jelent meg írása. Legalábbis olyan cikke nem, amelyet szignált volna. A kései lapozgató azonban már az első szám képek alatti mini-publicisztikáiban felismerni véli az ő összetéveszthetetlen irodalmi stíljét.

A szóban forgó, nyolc fotóból álló riport arra az ellentétre mutat rá, hogy mindazt, ami az elmúlt hetekben leomlott, elpusztult, vagyis amit a nem nevesített valakik leromboltak (az „elkövetők” tetszés szerint lehetnek az „oroszok”, de már lehetnek az „ellenforradalmárok” is), nos, azt a feltápászkodó ország népe, új vezetőivel az élen újjáépíti. A közölt felvételek és kommentárok utókori értelmezése helyett idézzük inkább magukat a szövegeket (amelyek, nagy valószínűséggel, a fotósként ugyancsak nem nevesített Reismann János életképeihez íródtak).

Az első felvétel az évtizedeken át sajtópalotaként működő Lenin (ma: Erzsébet) körúti épület friss, szinte háborús sebeit örökítette meg:

„A New York megtépve, némán. Egy darab Budapestből, egy darab a magyar irodalom történetéből. A körúti híres palota kávéházában töprengett valaha Krúdy, itt szerkesztett Osvát, itt küszködött álmaival és adósságaival Hunyady Sándor. Az ablakokon ki-beleng a körúti szél, a szerkesztőségek ma még üresek, az írógépek ólombetűi közt kilőtt ólomgolyók. A híres tornyot nemrég restaurálták, büszkén szökött az ég felé, négy millió forintba került. Most a torony csonka, részei a földön feküsznek, a csipkés vaskapu előtt.”²³

A következő kép és szöveg maga a megnyugvás, a konszolidáció apoteózisa:

„Újra közlekedési rendőr a pesti utcán. Kis köd úszik a táj fölött, a kar kilendül, szabad az út. Az utcán, hol nemrég még ágyú ugatott, géppuska kelepelt és golyó süvített, megindult az élet. Kikalapálták a tépett síneket, visszahelyezték a feltépett köveket… Felszáradt a vér. S az élet követelőzik, vasmarokkal dörömböl, helyet kér és – ez az őstörvénye – megy, megy tovább.”²⁴

Tömegközlekedés még nincs, az utcákon hömpölygő emberfolyam. Erről a felszabadult, már- már idilli helyzetről a névtelen kommentátor azt írja:

„Egyszerre Teherán és Kairo, Levante minden zsivajával; ez a Rákóczi út a Corvin előtt. Perzsavásár. A hang már rekedt, az árus sál-burnuszaiba burkolózva, előtte gólyalábú asztal, s áru lett az álmokból is: »itt a címer, a nemzeti, a Kossuth, a magyar… itt a játékmackó, üvegszemével, a penge, a valódi, a külföldi, az acél…« s itt van az ember, a pesti, a megviselt, a meggyötört és vásárolni, nézelődni, élni kezd.”²⁵

Ugyanezen konszolidációs gondolatsor hatja át a következő, a menetrendszerű autóbusz- és villamosjáratok indulásán örvendő széljegyzetet:

„Ez a ködbe vesző szürke kép mégis beszédes. Ezt mondja: megindult a forgalom a Calvin téren is, amely annyi bajt, szenvedést, és olyan sok fegyverropogást hallott.”²⁶

Végül a képriport két záróakkordja.

Az egyik az EMKE kereszteződését láttatja „a Nemzeti Színház egyik romos ablakából”:

„Majdnem jelkép: egyik sarkon az a nagy bolt volt, amely éjjel-nappal élelmet, a másik sarkon az a nagy gyógyszertár volt, amely éjjel-nappal orvosságot adott az embereknek. A drámai események során elpusztult mind a kettő, s voltak napok, amikor már úgy tűnt, soha többé nem lesz élelem, soha többé orvosság… De lám, az élet már ott lüktet körülöttük, emberek, gépkocsik áradnak el mellettük, kívánva, akarva, jelezve, hogy a Rákóczi út-Nagykörút híres két sarka nemsokára a régi lesz. Az Éjjel-Nappal Közért már újból árusít.”²⁷

A másik képalá a (valószínűleg a) Nyugati Pályaudvar előtti hirdetési tábla előtt készült fotóhoz született. E szöveg szokatlanul szájbarágós, nem nehéz kihallani belőle az újságíró önigazoló szándékát:

„A »cédulás« városnak is el lehetne nevezni Pestet, házfalak, fák, kerítések oldalán annyi a magánhirdetés. A »veszek« és »eladok« versenye folyik ezekben a cédularengetegekben, a kevés újság még nem bírja felvenni a hirdetéstömegeket, a nép tehát birtokába vette a forgalmasabb helyek minden tenyérnyi üres foltját és vesz és elad. Ez is hozzátartozik a feledéshez, az egyre nagyobb erővel nekiindult élethez.”²⁸

Noha az Érdekes Újság – a már idézett beköszöntő szerint – csak „érdekes” akart lenni, korántsem állítható, hogy politikamentes maradt volna. Egyre markánsabban és határozottabban foglalt állást, tett hitet az – akkor még legfeljebb csak a propagandisztikus hazugságokban létező – konszolidáció mellett. A rendőri szervek letagadhatatlan jelenlétét, a karhatalmisták mindennapos, félelmet keltő, megtorló akcióit a „rendet és biztonságot!” sürgető cikkekben úgy mutatta be, mint „terroristák”, „börtönből kiszabadult közönséges bűnözők” és egyéb „kétes elemek” elleni jogos fellépést²⁹. Az 1957 márciusában készült Köztársaság téri képriport pedig már szolgaian visszhangozta a habzó szájú kb-titkár, Marosán György ellenforradalmározását³⁰.

Mindeközben a „máshoz sem, mint az íráshoz konyító” Ruffy a kenyerét adó lapjában múltidéző riportsorozatba kezdett. Pest Buda felfedezése felcímmel hétről-hétre taglalta a békebeli időkben, vagyis a háború előtti évtizedekben megesett történeteket, mondván „Budapest mindig a szenvedélyek városa volt”. Szenvedélymentes nosztalgiával mesélt a Lukács fürdőről30, az ügetőről³¹, Gül Baba türbéjéről³², a budagyöngyei szerelmi búvóhelyekről³³. Alighanem ezek az írások is szerepet játszottak abban, hogy a Kádárt támogató, fentebb idézett citátumok ellenére az Érdekes Újságot a sajtóirányítók (mi több az árgus szemű belügyérek is) az „apolitizmusa” miatt marasztalták el³⁴. E kifogások vélhetően Ruffyhoz is eljutottak, 1957 közepén, Pest-Buda további felfedezését abbahagyva aktuálisabb témákra váltott. Többrészes riportban mesélte el például az 1956 augusztusában a János-kórházban felejtett, s azóta ott nevelkedő, egyébként tökéletesen egészséges Lacika keserédes (és mint utóbb kiderült: átmenetileg) happy end-es históriáját³⁵.

Az égető (és összefogással természetesen megoldható) társadalmi problémák felé forduló hírlapíró számára 1957 igen sikeres esztendő volt. Ebben az évben két riportkönyvét is közreadta az írástudó szerzők hiányával még küszködő Kossuth, illetve Magvető Kiadó. Ruffynak már áprilisban megjelent Romlás címmel az egy évvel korábbi béke és szabadságos sorozata, a Riportok a rumról. A maga idejében a valóságot karcoló, felvillantó cikkek a reveláció erejével hatottak. A „rumos Ruffy” néhány hónap alatt lett olyan tabudöntő újságíró, akinek figyelni kell a szavára. Ami azonban 1956 tavaszán-nyarán még „Magyarország pusztító veszedelme” volt, a következő év elejére megoldható problémává enyhült. A riportsorozat a kötetben, mondhatni, vörös farkat kapott, az újságíró olyan komoly és hathatós állami erőfeszítésekről számolt be, amelyek a megváltozott politikai vezetés jóvoltából immár sikerrel kecsegtetnek³⁶.

Másik opusa – Harminchárom élet – portrékötet, a szerző újságpapírból állít szobrot a szorgos nép soraiból kiválasztott névtelen főhőseinek. Csak foglalkozása van, neve nincs sem „a harcok idején helyt álló”, vagyis kenyeret sütő péknek, sem „az utolsó magyarországi énekes koldusnak”, sem az életet mindenek felett tisztelő, a legreménytelenebb esetekben is operáló agysebésznek. Velük szemben viszont névvel, Pető Juli nevével hitelesítve mesélte el Ruffy az egykori csendőr lányának a tanítóképző intézetbe való bekerülését³⁷. A nevelőintézetben felcseperedett lányt „a származást nem kutató népi demokráciánk” – igaz, némi újságírói közbenjárásra – nagylelkűen vezette vissza a társadalomba 1957-ben.

Akkor, amikor…

…e mondatot ezúttal, talán, befejezni sem szükséges, annyira közismert, hogy az empatikus tollal megörökített és általánosított história a maga idejében legfeljebb kuriózum lehetett. A származás szerinti felvételi rendszert ugyanis csak 1963- ban törölték el, akkor is csak részlegesen.

Ahogy arról már szó esett, a riport nagymestere 1959-ben átkerült a Magyar Nemzethez. ő lett a lap legfőbb ország-, s falujárója. Szavára olvasók tízezrei figyeltek. Az ő frissen írt szabálytalan – „szubjektív emlékeket elbeszélő” – tankönyvi jegyzetéből alkothattak fogalmat a riport mibenlétéről a MUOSZ tanfolyamaira beiskolázott újságírótanoncok.

„Az igazi írás, tehát a riport akar valamit. Be akar avatkozni az életbe, formálni akarja az embereket, új erkölcsöt akar kialakítani, részt kíván venni, a maga kis és nagy eszközeivel egy világ kimunkálásában, amely jobb lesz, mint a régi volt”³⁸ – fogalmazta meg az „agysejtjeiből, vérköreiből, élete izomzatából” kidobott ósdi, polgári helyett választott „szocialista” hitvallását. Azt, amelynek szellemében egy újabb „felemelő” feladat, a téeszesítés szolgálatába állította riporteri és forgatókönyvírói tehetségét.

Ruffy írásaiból és említett tankönyvéből is tudható, hogy a mindig mindenhová elrohanó, majd tovaszáguldó kollégáitól eltérően, ő ráérősen dolgozott. Napokat, olykor heteket töltött – tegyük hozzá: tölthetett – a kiszemelt terepen. Bekopogtatott minden hivatalba, minden portára és sokakkal találta meg a hangot a késő éjszakába nyúló borozgatások őszinteségre inspiráló óráiban. Ezért minden bizonnyal tudta, tudhatta, hogy a falvak népe korántsem olyan kitörő lelkesedéssel fogadta – a korábbinál jóval kevésbé erőszakos, ám önkéntesnek korántsem mondható – szövetkezetesítést, mint ahogy azt riportjainak főhősei neki tollba mondják. „A nép már egész bensejében igent mondott az újra”³⁹ – adta tovább például a Talpalatnyi föld című Szabó Pál-regény (és Szirtes Ádám főszereplésével elhíresült filmadaptáció) falujában, Biharugrán feljegyzett lelkes tanácstitkári szavakat. Egy másik riportútján Ruffy Holládra is elvetődött. E Somogy megyei falucskában akadt rá a „a földmívelő munkában megőszült”, nyolcvanadik évére mind hanyatlóbb erejű Bende Józsi bácsira, akinek poharazás közben olyannyira megoldódott a nyelve, hogy egész életét kiöntötte a „kedves öcsémnek”. E vetítővászonra kívánkozó sztoriból nemcsak újságcikk született, de Ruffy megírta első (és egyetlen) játékfilm-forgatókönyvét is. Az Egyetértés termelőszövetkezetbe be nem lépő egyéni gazda történetéből mégsem egészestés mozi, hanem csupán dokumentumfilm készült. Igazi korszak- és stílusváltó dokumentumfilm. E műfaj korábbi darabjaiban ugyanis a kamera hosszan pásztázta a forgatásokra kiglancolt, neonfényes istállókat, a bemondószöveg pedig nem győzte sorolni a kimagasló, párját ritkító, rekorderedményeket.

A Ruffy nevével is fémjelzett „filmballadában”⁴⁰ viszont egyetlen szónyi kommentár nem hangzott el: Mönich László rendező Patachich Iván változó ritmikájú és dinamikájú zenéjére vágta meg Szabó Árpád míves operatőri munkáját. Mindent a látvány és a zene mesélt el. A film kezdetén a lassúmozgású öregember a szekér elé fogja a lovát, majd minden erejét megfeszítve a kocsira emeli az ekét, szántani indul. Földjére érve dologhoz lát: látni valóan silány munkát végez, nincs már elég ereje mélyebbre nyomni az ekét. (Eközben a mellette lévő parcellán a téesz csillogó traktorai húzzák az új és új barázdát.) Az emberpróbáló munkába a film hőse gyorsan belefárad, hazafelé indul hát, így a háza előtt szemtanúja lehet annak, hogy a szomszéd portára éppen betoppan a téesztagok nyugdíját kézbesítő postás.

A 15 perces filmetűd ugyan mély empátiával ábrázolta „a kor szavát nem értő” egyéni gazda sorsát, ám szavak nélkül is a szocialista termelőszövetkezetek magasabbrendűségét bizonygatta. A kritikákban megrendítő erejűként visszaigazolt új, korszerű agitkával azonban akadt egy kis baj. Az úgymond kendőzetlen valóságot bemutató, érzelmekre apelláló tantörténetben Józsi bácsi, némi gázsit felmarkolva, csak eljátszotta az egyéni gazda szerepét. A remek színészi képességekkel megáldott férfi maga is a helyi téeszbe becsábított (kényszerített?) nyugdíjas volt⁴¹.

E filmben való közreműködéséért, valamint „a termelőszövetkezeti mozgalom folyamatos, őszinte és igényes népszerűsítéséért” Ruffy Péter a legelsők egyikeként vehette át 1960 decemberében, a Magyar Sajtó Napján „a szocializmus ügye iránt elkötelezett, kiemelkedő munkát végző újságírók” legmagasabb elismerését, a frissen alapított Rózsa Ferenc-díjat.

Következhettek a legendás magyarnemzetes évek.

FELHASZNÁLT IRODALOM

BÉLÁDI Miklós – RÓNAY László (szerk.): A magyar irodalom története, 1945–1975. A próza (III./1–2. kötet). Budapest, Akadémiai, 1990.

BERNÁTH László – MATOLCSY György – SZLUKA Emil: Magyar rövidfilm művészet. Budapest, Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum, 1972.

CSEH Gergő Bendegúz – KALMÁR Melinda – PÓR Edit (szerk.): Zárt, bizalmas, számozott. Tájékoztatáspolitika és cenzúra 1956–1963. Budapest, Osiris, 1999.

ILLYÉS Gyuláné (szerk.): Illyés Gyula Emlékkönyv. Budapest, Szépirodalmi, 1984.

MARTIN József (szerk.): Magyar Nemzet 50 év. Emlékkönyv 1938–1988. Budapest, Pallas Lap- és Könyvkiadó, 1989.

MÖNICH László (rendező), RUFFY Péter (író), MURÁNYI Éva (dramaturg), SZABÓÁrpád (operatőr): Holládi ballada (dokumentumfilm). Budapest, Budapest Filmstúdió, 1960.

MURÁNYI Gábor: Életút-interjú Pethő Tiborral (1989). [kézirat]. Lelőhely: 1956-os Intézet, Oral History Archívum, 189. őe.

MURÁNYI Gábor: Naplótöredék, 1992. (Ezévi kommentárokkal). Régi Nemzet [A Vasárnapi Hírek ünnepi melléklete.] 2006. december 24. (In: Évlapok. A Régi Nemzet karácsonyi számai. 2005–2009. Budapest, Régi Nemzetesek Társasága, 2012.)

MURÁNYI Gábor: „A riport nem felelt meg a Hazafias Népfront politikájának”. A Magyar Nemzet Seress-ügye, anno 1972. Régi Nemzet [A Vasárnapi Hírek ünnepi melléklete.] 2007. december 23. (In: Évlapok. A Régi Nemzet karácsonyi számai. 2005–2009. Budapest, Régi Nemzetesek Társasága, 2012.)

NÁDOR Tamás: Az utolsó hírlapíró. Ruffy Péter. Jel-Kép, 1981/2. (In: uő: Emberi Antenna. Budapest, Múzsák, 1986.)

NÉMETHNÉ VÁGYI Karola – SIPOS Levente (szerk.): A Magyar Szocialista Munkáspárt ideiglenes testületeinek jegyzőkönyvei. I. kötet. 1956. november 11. – 1957. január 14. Budapest, Intera, 1993.

PETHŐ Tibor: Elhunyt Ruffy Péter. Magyar Nemzet, 1993. december 29.

RUFFY Péter: Romlás. Riportok a rumról. Budapest, Kossuth, 1957.

RUFFY Péter: Harminchárom élet. [BOZÓKY Mária illusztrációival] Budapest, Magvető, 1957.

RUFFY Péter: A riport [tankönyvi jegyzet]. Budapest, MUOSZ, 1958. [In: (átdolgozva: Vallomás a riportról címmel) uő: A riporter visszanéz. Magvető, 1967.]

RUFFY Péter: Arcképek és történetek. Budapest, Kossuth, 1962.

RUFFY Péter: Világaim. Budapest, Szépirodalmi, 1979.

RUFFY Péter: Elment… [Illyés Gyula nekrológja], Magyar Nemzet, 1983. ápr. 16. (In: Illyés Gyula emlékkönyv. Budapest, Szépirodalmi, 1984.)

RUFFY Péter: Brassói Lapok – Bukaresti Lapok – Népújság. Jel-Kép, 1984/1.

RUFFY Péter: A türelem ösvényén. Riportok és vallomások egy emberöltőről. Budapest, Magvető, 1985.

TAKÁCS Róbert: Politikai újságírás a Kádár-korban. Budapest, Napvilág-Politikatörténeti Intézet, 2012.

VARGA Zsuzsanna: Az agrárlobbi tündöklése és bukása az államszocializmus időszakában. Budapest, Gondolat, 2012.