LOVASSÁGI TISZT SEINYNÉL¹

Cserjés, bozótos. Nyírfaerdő hátrább:
az éber ellen ott les a lovasra.
Sarkantyúval megbökve lova véknyát,
ügetni kezdett. Tó, fehérre fagyva;

hegy alja. A kantárt úgy szorongatta,
hogy csuklója kifáradt. Látcsövére
deres pára ült. A fronttól elszakadva
egy mérföldre a századát beérte.

Levest bugyborgó katlan – erdőszéle.
Ulánusok – nem vártak támadásra.
Alkony vöröse ömlött sír kövére;
temetőben felállítva a sátra.

Ütemesen vert szíve kalapácsa.
Dehogy hal ő meg. Végigéli, végig!
Nem árt neki géppuska hadarása.
őt a boltívek szeráfjai védik

a Hajnal Kapuban. Szívósan érik,
születik halhatatlan verse számos,
csupa-játék évtizedek kísérik,
győztes háború és boldog főváros.

FORDÍTOTTA HALASI ZOLTÁN

A SUGÁRÚTTÓL DÉLRE

A csendes, félreeső utcát már sokszor átnevezték,
több nyelven is. Ez volt az ifjúság locus amoenusa,
sörfőzdétől, sebhelyes vakolatú, salétromos kapualjaktól
és a lerombolni immár senki által nem kívánt emlékműtől övezve.
A környező utcák is ugyanazok, mint a háború előtt, egy másik államban.
És a téglafalakon a februári nap is ugyanúgy tűnődik el.

Főváros ez, de már mindegy. Poros kormányzósági fészek.
Kevesen voltunk, és majdnem mindenki más-más égtájról.
Korán felfogtuk: a birodalom bárkit képes
megtörni. Csengettek az éjféli vendégek –
hogy aztán mi lesz, ki tudta? (Mindenki tudta, persze.) De a mi időnk
már más volt, inkább ingoványra hasonló.

Ha belépünk, ránk döbbennek egykori szobáink.
Sűrűn hátrafelé pislogva váltott egykori szavainkat
már rég elfelejtették, az utcától balra, a dombok.
Majdnem teljesen olyanok voltunk, mint akik régen,
a világ megváltozatására esküdtek össze. Szerencsére
mi nem hatalmat akartunk, csak egy röpke kis maradandóságot.

Mindenből kifakult papírlap, néma levegő lett.
A tolókocsis nyomorék nem ismeri meg barátját.
A testes öregasszony, egykori delnő, már elkésett a munkából,
úgyhogy hanyatt dőlhet az ágyban. Férjét, a néhai szépfiút az ital
és a tüdőrák vitte el. A sötétbe nem a történelem lökte őket,
hanem a hétköznapi gondok. De azért a történelem is tette a dolgát.

Egy eltűnt évszázad lejtői és homlokzatai között bolyongva
a senki földjéről csak a fehér zajt hallani egyre,
amelyben feloldódnak visszavonásai, összeesküvései, imái.
Hiába szólítom őket, nem érkezik felelet,
csak kimerednek a homályból. És ha válaszolnak, alig hallom szét,
hogy az ő hangjuk az, vagy a Lété.

FORDÍTOTTA KŐRIZS IMRE