Semmi szokatlant nem látott, ami felhívta volna magára a figyelmet, semmit, ami valami segítséget jelenthetett volna a nyomozáshoz.

A lakás két szobából és előszobából állt, berendezése rendkívül egyszerű volt. Ami igazán meglepő, hogy a hálószoba természetes állapotában maradt, a szokásos rendben, annak ellenére, hogy borzalmas gyilkosság történt. Az ágyban, első ránézésre, mintha valaki aludt volna, bár a benne fekvő személy nem aludt, hanem halott volt, még a vére sem száradt meg. Szemgolyói dülledten meredtek, zsineg volt a nyaka körül, láthatóan megfojtották. A vér alvadt volt az orra és a szája körül, de ettől eltekintve semmi jel nem mutatott dulakodásra vagy ellenállásra, sem a hálószobában, sem a lakás többi részében. Minden normálisnak tűnt.

A rendőrtiszt döbbenten állt, képzett szemmel kutatta a sarkokat, feljegyzett mindent, amit látott, de semmire sem jutott. Kétségtelenül bűncselekmény történt, de nincs bűn bűnös nélkül, és a bűnösre nem derülhet fény, ha nem hagy maga után valamilyen nyomot. Az összes ablak rendesen bezárva, a gyilkos csak az ajtón jöhetett be és mehetett ki. A meggyilkolt ember halálát fulladás okozta, egy zsineggel fojtották meg. Hogyan tudta a gyilkos a zsineget a férfi nyakára tenni? Lehet, hogy áldozata éppen aludt. Ez volt az egyik elfogadható magyarázat arra, hogy ellenállásnak nyoma sincs. A másik magyarázat, hogy hátulról végzett áldozatával, miután megölte, visszafektette az ágyra, és mindent eltüntetett, hogy ne találjanak utána semmi nyomot. Micsoda ember! Micsoda idegek! Türelemmel, megfontoltan, nyugodtan és pontosan cselekedett, ahogy csak a mesében.

A meggyilkolt férfi, a bűncselekmény és az egész helyszín az önuralmát bizonyítja, gyilkosság után pedig egyszerűen csak lelépett! Micsoda gyilkosság!

A rendőrtiszt megpróbálta elrendezni fejében a nyomozás lépéseit (megkeresni a bűncselekmény indítékát, kikérdezni a portást és a bejárónőt), valamint felállítani a lehetséges hipotéziseket. Amennyire csak tudta, elfojtotta a bűncselekménnyel kapcsolatos erős érzelmeit, vajon ki lopakodott be a lakásba, ölte meg ezt az embert, és tűnt el nyom nélkül, mint egy kellemes nyári fuvallat, vagy mint a délutáni napfény.

Átnézte a szekrényt, az asztalt, a ruhákat, és talált egy pénztárcát tíz fonttal, talált egy férfi karórát és egy aranygyűrűt. Tehát, nem lopás volt az indíték. Akkor hát mi?

Behívatta a portást, hogy kihallgassa. Az idős núbiai régóta Abbasiyya-ban dolgozott, a Barrad utcában, egy kis házban. Az üggyel kapcsolatos vallomásában elmondta, hogy a meggyilkolt férfi Hasan Wahbi, nyugdíjas tanár. Több mint hetvenéves, és egyedül élt, amióta a felesége meghalt. Van egy férjezett lánya, Asyout-ban él, a fia pedig orvos Port Saidban. ő Damiettából jött, és az a dolga, hogy beengedje Umm Aminat, aki reggel tíz körül szokott jönni, és körülbelül ötig marad.

– És magát, magát nem kérte meg soha, hogy segítsen?

– Megkért párszor – mondta az öregember gyorsan és együttérzően –, de leginkább csak a kapuban találkoztunk, amikor távozott, meg mikor visszajött.

– Beszéljen, mi történt tegnap!

– Láttam nyolckor elmenni.

– Nem kérte meg, hogy takarítsa ki a lakást?

Az ember kissé keményen válaszolt:

– Mondtam már, megkért párszor, de most nem. Umm Amina tízre jött ebédet főzni, takarítani, mosni.

– Vajon az ablakokat nyitva hagyta?

– Nem tudom.

– Nem lehetséges, hogy valaki bemászott az ablakon?

– Mint látja, ez a harmadik emelet, így ez lehetetlen. A ház három oldalról más épületekkel határos, míg a negyedik oldala magára a Barrad utcára néz.

– Folytassa, kérem!

– A házat nyolckor hagyta el, majd kilenckor visszatért. Ez volt a szokása, mindennapi rutin, több mint tíz éve. Ezután már otthon maradt másnap reggelig.

– Senki sem látogatta meg?

– A fián és a lányán kívül nem emlékszem, hogy láttam volna valakit, aki jött hozzá.

– ők mikor voltak utoljára itt?

– Nagy-Bairam ünnepekor.

– A tejesember, vagy az újságos?

– Az újságokat akkor hozta, mikor reggel visszatért. Ami a joghurtot illeti, Umm Amina vette át a tejestől délután.

– Tegnap is?

– Igen, láttam, hogy a fiú felment és láttam, mikor lejött.

– Mikor távozott Umm Amina tegnap?

– Úgy napnyugtakor.

– És mikor jött ma?

– Körülbelül tízkor. Csöngetett, de nem jött válasz.

– Az úr ma is elment egy órára, ahogy szokott?

– Nem, nem.

– Biztos benne?

– Nem láttam elmenni. A helyemen voltam a kapuban míg Umm Amina meg nem érkezett. Aztán egy negyedóra múlva visszatért, szólt, hogy hiába csönget, ezért felmentem vele. Csengettem én is, dörömböltem az ajtón, de nem jött válasz, ekkor értesítettük a rendőrséget…

A rendőrtiszt úgy vélte, se a portás, se Umm Amina nem lenne képes még egy csirkét se megölni, bár lehet, hogy hagytak valaki mást jönni-menni.

De miért éppen Hasan Wahbit ölték meg? Lehet, hogy a gyilkos mégis elvitt valamit? Otthagyta a pénztárcát, de lehet, hogy így akarta elterelni a rendőrség figyelmét? És a lakáskulcs az asztalon szintén trükk?

Umm Amina azt mondja, hogy már huszonöt éve dolgozik itt – tizenöt évet, míg a tanár felesége is élt, és tíz évet annak halála után. Mikor a férfi megözvegyült, úgy döntött, hogy a bejárónő töltse az éjszakáit a saját otthonában. Umm Amina maga is özvegy volt, hat lány édesanyja, de már mindegyikük házas, a férjeik dolgoznak, többnyire iparosok. Umm Amina megadta az összes gyermeke címét.

– Tegnap még semmi baja sem volt. Átolvasta az újságokat, hangosan felolvasott egy részt a Koránból, és mikor elmentem, éppen rádiót hallgatott.

– Mit tud a családjáról?

– Damiettából való, de nem nagyon tartja velük a kapcsolatot, a fián és a lányán kívül senki sem látogatta, de ők is csak ünnepekkor jöttek.

– Maga szerint voltak ellenségei?

– Nem, biztos nem.

– Senki sem látogatta?

– Soha. Nagy ritkán pénteken beült a kávézóba néhány munkatársával, vagy volt diákjaival.

A tiszt nem értette, hogyan lehet, hogy a bűncselekménynek nincs indítéka, és nyomokat sem talál.

A szükséges formaságok után segédje segítségével házkutatást tartott a portásnál, valamint Umm Amina és hat lánya otthonában. Ezután az elhunyt néhány barátját vetették vizsgálat alá, de egyiknél sem találtak semmit. Úgy tűnt, hogy a gyilkosság érthetetlen rejtély marad.

A hír elterjedt az utcában, később megjelent az újságokban, az egész Abbasiyya értesült róla, és sokan elszomorodtak. Az orvos, a meggyilkolt ember fia igazolta, hogy az apja nem rendelkezett semmi igazán nagy értékkel, és bankszámláján sem volt több mint 100£, amit vészhelyzetre tett félre, de végül azt is kivették. Azt is elmondta, hogy az öregnek nem voltak ellenségei, és hogy a gyilkosság talán kapzsiság miatt történt, a gyilkos azt gondolta, hogy értéket talál.

A rendőrtiszt a portás és Umm Amina alapos kihallgatásával semmire se jutott, mindkettőjüket elengedte. A tiszt a zavar ködében találta magát, olyan frusztrációtól szenvedett, amit korábban nem ismert. Már tiszteletreméltó múltja volt a bűnözés elleni harcban, jó hírnevet szerzett magának mind a városokban, mind vidéken. Ez volt az első bűncselekmény, ami legyőzte, és semmi reménye nem maradt. Nyomozókat küldött a Waili kerülettel határos Muqattam Hills-re, és az arab al-Mohammedibe, hogy nyomot vagy esetleges gyanúsítottat találjanak, de üres kézzel jöttek vissza. A törvényszéki orvos szerint Mr. Hasan Wahbi halálát fulladás okozta, megvizsgálta az áldozat minden holmiját, abban a reményben, hogy ujjlenyomatot, hajszálat vagy bármit talál, de erőfeszítései hiábavalóak voltak.

Mindenki úgy vélte, hogy tátongó űr veszi körül.

Muhsin Abd al-Bari szenvedett a kudarc miatt. Nem messze lakott, éppen a rendőrségre vezető utcában. Zavartságot érzett, nem volt képes megnyugodni.

Amikor a felesége észrevette mély kétségbeesését, azt mondta neki szelíden:

– Ne kergesd magad az őrületbe, semmit sem érsz el vele.

A rendőrtiszt hallgatásba menekült, olvasással próbálta távol tartani gondolatait az esettől. Szerette a misztikus költőket, Saadit, Ibn al-Faridot és Ibn al-Arabit, és mert ez elég ritka hobbi egy rendőrtiszttől, ezért még legjobb barátai előtt is titkolta.

Abbasiyya-ban továbbra is beszédtéma volt a gyilkosság, azért is, mert rejtély maradt az elkövető, meg azért is, mert az elhunytnak sok fiatal és középkorú tanítványa volt, de úgy egy hét múlva a hír belevesztett a feledés félelmetes tengerébe.

Muhsin Abd al-Bari elrakta az ügyet azon esetek közé, amelyekben az elkövető személye ismertetlen. Ismeretlen tettes – mondogatta magában, miközben keserűen rágódott vereségén, „Ismeretlen!” Ez az egy biztos, hogy ismeretlen!

Egy hónappal később a rendőrtisztet egy Abbasiyya főutcáján lévő régi kúriába hívták, ahol hasonló bűncselekmény történt. Olyan volt, mintha az első bűncselekményt megismételték volna. Muhsin alig hitt a szemének. A meggyilkolt férfi korábban a hadsereg főgenerálisa volt, a családjával élt, hatvan év körüli feleségével, szintén hatvan év körüli özvegy húgával és legkisebbik fiával, egy húszéves egyetemi hallgatóval.

Egy kastélyban laktak, volt kapus, kertész, sofőr, szakács és két egyéb alkalmazott. A főgenerálist az ágyában találták, úgy gondolták, hogy alszik, bár úgy tűnt, hogy szokatlanul sokáig, ezért a felesége odament hozzá, hogy megnézze, jól van-e.

De nem aludt, hanem megfojtották. És ott volt a gyilkos védjegye, a zsineg a nyak körül; a férfi szeme szörnyen kidülledt, szája és orra körül ragacsos vér volt. Ami a szobát illeti, teljesen rendben volt, még az ágy is, a családból pedig senki nem hallott semmi gyanús hangot vagy zajt az éjszaka folyamán, pedig ugyanazon a szinten van a hálószobájuk.

A rendőrtiszt megint szembe találta magát a halálos titokkal, ami egy hónappal korábban is összetörte Hasan Wahbi nyugalmazott tanár otthonában, mikor szembesült a csenddel, a sötétséggel, a különös kegyetlenséggel, azzal, amint megcsúfolja, hogy az elkövető „ismeretlen”.

– Elvittek valamit?

– Nem.

– Volt ellensége?

– Nem.

– És a szolgálók? Jó kapcsolatban volt velük?

– Igen.

– Van valaki, aki gyanúsítható?

– Nincs.

A tiszt reménytelenül csinálta végig a formaságokat. Alaposan megvizsgálta a kastélyt, kikérdezte a családot és a cselédeket.

Elhatalmasodott benne a félelem a bizonyos ismeretlen személytől, úgy érezte, egy összeesküvés réme üldözi, és nemcsak az áldozatok életét oltja ki, hanem az ő hírnevét is, életének legfőbb értékét. Érezte, hogy itt van valami súlyos titok, de már kezdett fuldokolni tőle, úgy vélte, ha hibázik, nem tud szembenézni önmagával, az élete válik értelmetlenné.

A meggyilkolt férfi tisztsége miatt számos vezető nyomozó jött, hogy besegítsen a nyomozásba.

– Ez bizony gyilkosság – mondta egyikük döbbenten –, de mintha nem lenne tettes.

– Ami a gyilkost illeti, talán közelebb van hozzánk, mint gondolnánk.

– Hogy csinálta?

– Egy zsinórt tekert a nyakára, és addig szorította, amíg a férfi megfulladt. De hogy került a tetthelyre? Hogyan jutott ki nyom nélkül?

– És mi volt az indítéka?

– Ahány élet, annyiféle indíték!

– Ok nélkül ölte volna meg?

– Ha őrült, ok nélkül öl, vagy csak le akar győzni minket.

– Mi a kapcsolat a főgenerális és a tanár között?

– Mindketten érzékenyek voltak a halálra!

A gyilkosság híre az újságok címoldalán jelent meg, a szenzációs hírek helyén. Az embereket megrázta, különösen Abbasiyya lakóit, mivel a választások óta a főgenerális jól ismert ember volt. Mint jelölt számos alkalommal jelent meg a nyilvánosság előtt, egyszer még képviselőnek is megválasztották. Muhsin minden nyomozót mozgósított, hogy derítsenek fel mindent, és kérdezzenek ki, akit csak lehet. Szigorú utasításokat adott, és a siker reményében maga is lázasan, keményen dolgozott. Hajnalban került haza, fizikailag és a szellemileg teljesen kimerülten. Elhatározta, hogy távol tartja feleségét a gondjaitól, akit abban az időben kezdett megviselni a terhessége. Amitől leginkább félt, hogy az al-Waili rendőrségtől áthelyezik, és a veresége a szégyen bélyegét üti rá; mást tesznek a helyébe, ahogy őt is más helyébe tették a győzelmei és a sikerei idején. Próbálta elhessegetni a gondokat, verseket olvasott, de hiába, elméjét nem tudta eltávolítani a bűncselekménytől, veresége szimbólumává vált.

Ki lehet ez a szörnyű gyilkos? Nem tolvaj, nem bosszúálló, még csak nem is őrült. Egy őrült lehet, hogy gyilkol, de nem végez ilyen tökéletes pusztítást. Egy megoldhatatlan rejtéllyel áll szemben, amitől felelőtlenség nem elmenekülnie, de aki arra esküdött, hogy megvédi mások életét, hogyan menekülhetne el?

Az emberek Abbasiyya-ban elvesztették érdeklődésüket az eset iránt, és egy kicsit megnyugodtak. A rendőrtiszt félelme lassan szomorúsággá oldódott.

Ekkor történt meg a harmadik gyilkosság. Éppen negyven nappal a főgenerális halála után. A helyszín Bain al-Ganayenben egy átlagos ház volt, az áldozat egy harmincas éveiben levő nő, egy kisvállalkozó felesége és három gyerek édesanyja. Mint a korábbiaknál, itt is minden ugyanúgy volt, a zsineg a nyak körül, a vér a száj és az orr körül, a kigúvadt szemgolyók. Ettől eltekintve nem volt semmi nyom. Muhsin egy csendes lélek kétségbeesésével végezte a rutin feladatokat, úgy érezte, hogy a kínzása soha nem ér véget, és hogy valami könyörtelen hatalom célkeresztjében áll. A meggyilkolt asszony édesanyja az elhunyttal élt.

– Reggel bementem hozzá, hogy mi van vele… és…. – fuldoklott a könnyekben, elhallgatott, aztán hangos sírásban tört ki. – Tíz évvel ezelőtt tífuszos volt szegény….

– Tífuszos?! – kiáltott fel meglepetten Muhsin a lényegtelen információn.

– Igen, súlyos állapotban volt, de életben maradt.

– Nem vett észre semmilyen mozgást az éjszaka folyamán?

– Nem, semmit. A gyerekek aludtak ebben a szobában, én a szobája melletti szófán, ahogy mondani szokás, hallótávolságon belül. Én feküdtem le utoljára, és én voltam az első, aki felébredt. Bementem a szobájába, és így találtam rá rá, szegény drágámra, amint látja….

A férj délben érkezett, Alexandriából jött haza fájdalmas állapotban. Eltelt egy kis idő, mikor képessé vált válaszolni a rendőrtiszt kérdéseire, de nem volt semmi olyan, ami segíthetett volna a nyomozásban. Üzleti úton volt Alexandriában, az előző napon a Commercial Café-ban volt néhány emberrel, akiket meg is nevezett, és az éjszakát is egyikükkel töltötte Qabbariban, ahol a szerencsétlenségről szóló táviratot is kapta. Sóhajtott egy mélyet, és beszélni kezdett:

– Ez hihetetlen, és ez nem az első. Ott volt az a tanár és a főgenerális, őket is meggyilkolták. Mit tesz a rendőrség? Embereket nem ölnek meg csak úgy, anélkül, hogy ne legyen gyilkos. Le kell tartóztatnia!

– Nem vagyunk varázslók – fakadt ki Muhsin, mert nem bírta elviselni ezt a támadást.

– Hát nem érti?

Gyorsan megbánta szavait. Visszatért a rendőrségre, azzal a gondolattal, hogy valójában ő a bűncselekmény első számú áldozata. Szerette volna el vagy kimondani, mennyire tehetetlen. Semmi nyom, hát még a levegő is nyomot hagy, nem hogy egy gyilkosság. Hány bűncselekmény lesz még, amiről azt kell bejegyezni, hogy az elkövetető ismeretlen?

Ahogy a sajtóban megjelent a hír, Abbasiyyán ismét a pánik lett úrrá. Nem volt más téma a kávéházakban, csak a fojtogatás és az ismeretlen szörnyű elkövető.

Attól féltek, hogy váratlanul megjelenik, és senki sincs biztonságban. Nem bíztak a rendőrségben, egy perverzre gyanakodtak, egy őrültre koncentráltak, ám a nyomozás során kiderült, egyetlen mentális beteg sem szökött meg az intézményekből. A rendőrség névtelen leveleket kapott, aminek eredményeként sok házat felforgattak, leginkább az időseknél, de semmi lényegest nem találtak. Valaki feljelentett egy fiatalembert, aki a Sarayat utcában lakott, hogy őrült, vagy abnormális. A férfit bevitték a rendőrségre, kihallgatták, de megállapították, hogy amikor a főgenerálist megölték, a fiatalember éppen Ezbekiyya-ban csapta a szelet egy lánynak, és mivel alibijét igazolni tudta, elengedték.

Minden erőfeszítés hiábavaló volt, és Muhsin szomorúan gondolta, „Az egyetlen vádlott az ügyben én magam lehetek”.

Persze akármit is gondolt, Abbasiyya lakosai és az újságolvasók szintén gondoltak valamire. A rémhírt nem lehetett megállítani, bár senki semmi pontosat nem tudott. Azt beszélték, a rendőrség tudja, hogy ki a gyilkos, de takargatják, mert egy fontos emberrel van közeli kapcsolatban. Azt is mondták, hogy nem is gyilkosság volt, és az egészet egy ismeretlen és veszélyes betegség okozta, az Egészségügyi Minisztérium laboratóriumában éjjel-nappal dolgoznak, hogy megoldják a rejtélyt. Zavar és kín uralt mindent.

Egy nap, nagyjából egy hónappal az asszony meggyilkolása után, az al-Waili rendőrség szolgálatban lévő rendőre talált egy holttestet az átjáróban. Még soha nem történt hasonló eset. Muhsin Abd al-Bari rendőrtiszt a helyszínre sietett – bár az ablakából is láthatta volna, mégis odament. Az áldozat egy majdnem meztelen férfi, egy koldus volt. A rendőrséggel szemközti falnál találtak rá. A tiszt majdnem felkiáltott, mikor meglátta a zsineg nyomát a nyakán. Te jóisten! Még a koldust is! Átvizsgálta a férfit, hátha valamit talál. A körzeti hivatalban utánanézetett, ki lehet az áldozat, megállapították, hogy al Wailiyya vagy al-Sughra koldusa, egy ember, akinek nincs állandó lakhelye, és sok ember ismerheti.

A nyomozás természetesen a szokott módon zajlott, mondhatni, nem a teljes reménytelenségben, hanem mintha feledtetni akarnák a megalázó vereséget.

A közeli házak lakóit kikérdezték, de mi várhattak volna? Miért nem kérdezik ki azokat is a rendőrségen, végül is a szomszédságukban követték el a bűncselekményt? Detektívek járták a gyanús területeket, de semmit sem találtak.

Harag lett úrrá az embereken, pedig több tucat kétes alakot tartóztattak le és vettek őrizetbe, szinte az egész Abbasiyya-t átfésülték. De mit értek el? Megsokszorozták a járőrözők számát az utcákon, különösen éjszaka. A Belügyminisztérium ezer fontot ajánlott föl annak, aki a titokzatos gyilkos nyomára vezeti a rendőrséget.

A sajtó drámai hangon tudósított a történtekről az újságok címlapjain.

Mindez súlyosbította a helyzetet Abbasiyya-ban, végül a pánik ijesztő méreteket öltött.

Rémület lett úrrá az embereken, gonosz balsejtelmek kínozták őket, beszélgetéseik hisztérikus dühöngéssé váltak, és akik tehették, elköltöztek a kerületből. Abbasiyya népessége egyre fogyatkozott.

De talán senki nem szenvedett annyira, mint Muhsin Abd al-Bari rendőrtiszt vagy szerencsétlen terhes felesége, aki vigaszként és bátorításként azt mondta:

– Te nem vagy hibáztatható, ez túl van minden emberi képzeleten.

– Nincs többé miért ragaszkodni a munkámhoz.

– Mondd meg, miben hibáztál? – kérdezte aggódva.

– Hiábavaló erőfeszítés vagy hiba, egy és ugyanaz, ha az emberek életét nem tudom megvédeni.

– Végül győzni fogsz, mint máskor.

– Kétlem. Ez valami egészen rendkívüli.

Azon az éjszakán nem aludt. Ébren maradt gondolataival, és vágyakozott, hogy kimeneküljön ebből a világból a misztikus költészetbe, ahol nyugalom és örök igazság van, és ahol a fények beleolvadnak a létezés végső egységébe, ahol létezik vigasz az élet megpróbáltatásaira. Vajon nem rendkívüli, hogy az igazság megszállottja és ez vadállati gyilkos is ugyanahhoz az élethez tartoznak? Meghalunk, mert elvesztegetjük az életünket nevetséges dolgokra, pedig nincs élet számunkra és nincs menekvés sem, csak ha az igazságot képesek vagyunk felderíteni.

Alig két hét telt el, mikor nem kevésbé furcsa eset történt, mint a korábbiak. Egy test zuhant le a 22-es villamos utolsó kocsijáról késő este, szemben a Tizedik utcával. A kalauz megállította a villamost, és odament, ahonnan a hangot hallotta, a sofőr követte. Egy földön fekvő öltönyös embert találtak, részegnek vagy kábítószer hatása alatt állónak gondolták, azt hitték, baleset történt. A vezető zseblámpával rávilágított, és felsikoltva mutatott a férfi nyakára.

– Nézd!

A kalauz meglátta a jól ismert jelet, a zsinórt. Azonnal szóltak a rendőrségnek, és rengeteg rendőr és helyszínelő sietett a színhelyre.

Két embert, akik a tetthely közelében voltak, letartóztattak és bevitték a rendőrségre.

Az incidens szörnyű sokkot okozott, és Muhsinnak újfent reménytelen nyomozásba kellett fognia. Az egyik őrizetbe vett embert rögtön elengedték, miután kiderült, hogy civilben lévő katonatiszt, a másikat kikérdezték, minden eredmény nélkül.

Muhsin a vereség és csalódottság keserű poharát ürítette ki, immár ötödik alkalommal, és úgy tűnt, hogy a gyilkos már nem is mást, hanem egyedül őt akarja büntetni ördögi tetteivel. A gyilkos személyisége eszébe juttatta a kitalált történetek titokzatos karaktereit, azokat a teremtményeket, amelyek más bolygókról érkeznek Földre.

Befelé dühöngött nyomorúságában, aztán azt mondta a feleségének:

– Jobban tennéd, ha egy időre apád házába költöznél, a piramisokhoz, távol a félelemtől és a pániktól.

– Ilyen állapotban elhagysz? – tiltakozott a felesége.

A férj sóhajtozva válaszolt:

– Csak szeretném megtalálni az okot, és örülnék, ha végére járva akár magamat hibáztathatnám, akár az egyik asszisztensemet.

A gyilkosságokat részletesen megtárgyalták a sajtóban, terjedelmes cikk jelent meg egy pszichológustól, és vallási vezetők is nyilatkoztak. Ami Abbasiyya-t illeti, ismét elfogta a pánik. Naplementekor teljesen elnéptelenedett, a kávézók és utcák kiürültek: olyan volt, mintha mindenki azt várta volna, mikor kerül rá a sor. A rémület akkor érte el csúcspontját, amikor a lányok iskolájában egy gyereket találták megfojtva az illemhelyen.

Egyik szörnyű gyilkosság a másikat követte. Az emberek belekábultak, belezsibbadtak az eseményekbe. Már nem figyeltek az unalmas vizsgálatok részleteire, se a nyomozásra, se arra, amit a nyomozók a sajtónak nyilatkoztak. Minden gondolatuk a közelgő veszélyre, a gyilkosra irányult, aki semmivel sem törődik, nem tesz különbséget öreg és fiatal, gazdag és szegény, férfi és nő, egészséges és beteg között, és mindegy neki, hogy otthon, a villamoson, vagy az utcán. Egy őrült? Egy járvány? Egy titkos fegyver? Valami ostoba mese? Homály szállt a félig kiüresedett kerületre. A rémület fölélte a várost. Az emberek bereteszelték ajtóikat és ablakaikat. Senki semmiről nem tudott már beszélgetni, csak a halálról.

Muhsin Abd al-Bari a kerületben kószált, mint egy megszállott, ellenőrizte a rendőröket, vizsgálgatta az arcokat, a helyeket; teljes kétségbeesése és veresége fájdalmában magában beszélt, saját nyakát kínálta a gyilkosnak, hogy másokat megmenthessen az ördögi zsinórtól. Ellátogatott a szülőotthonba, ahol a felesége feküdt. Leült az ágya mellé, nézte az asszonyt és újszülött gyermekét, egy mosolyt jelent meg az arcán, régóta először, aztán megcsókolta felesége homlokát, és elment. Visszatért a világba, amelyben senkit sem akart látni. Szédülést érzett.

Az élet: valami, amit egy ismeretlen személy kiolt zsinórral, semmivé válik. De kétségtelenül van valami, valami értékes benne: a szerelem, a költészet és az újszülött gyermek. Ezek mind határtalanul szépek az életben. Van azonban néhány rejtély, amit ugye meg kell oldani. És mikor kell megoldani? A szédülése csak fokozódott, amikor hirtelen felébredt mély álmából.

A rendőrfőnök megkapta a jelentést, úgy döntött, áthelyezi Muhsin Abd al-Bari tisztet, és mást nevez ki a helyébe. Rendkívül idegesen ment a tiszthez, hogy közölje a hírt, mert egyébként nagyra tartotta. A rendőrtiszt a fejét az asztalra hajtotta, mint aki alszik. A rendőrfőnök odalépett hozzá, és halkan szólította:

– Muhsin.

Nem válaszolt. Újra nevén szólította, de a férfi még mindig nem válaszolt. Megrázta, hogy felébressze, de a fej groteszkül lebicsaklott. Ekkor meglátta a rendőrfőnök a vérfoltot a jegyzetfüzetén. Riadtan nézett kollégájára és meglátta a pokoli jelet, a pokoli zsinórt a nyaka körül. A rendőrök teljesen összetörtek.

Az esetet követően rengeteg ülést és értekezletet tartottak a Kormányzóságon, sürgős és fontos döntéseket hoztak, aztán az igazgató összehívta minden hivatalnokát, és azt mondta nekik:

– Addig kell keresnünk a gyilkost, míg meg nem találjuk.

Gondolkodott egy pillanatig, majd folytatta.

– Van valami, ami legalább olyan fontos, mint a gyilkossággal kapcsolatos aggodalom, mégpedig a pánik, ami elragadja az embereket.

– Igen, uram.

– Az életnek a szokásos módon kell folynia, az embereknek vissza kell adni az életbe vetett hitüket.

A kérdő tekintetekre az igazgató így válaszolt:

– A gyilkosságról egy szó sem jelenhet meg a sajtóban. – Unalom és fásultság látszott a szemekben. – Tény – mondta –, hogy a hír eltűnik a világból, ha eltűnik a sajtó. – Megint az arcokat vizsgálta. – Senki sem tudhat semmit, még Abbasiyya lakói sem. Öklével rácsapott az íróasztalára, aztán kijelentette:

– A mai naptól nem beszélünk a gyilkosságról. Mindennek a szokásos módon kell folynia, nem ölhetjük meg az emberek hitét abban, hogy az élet szép.

FORDÍTOTTA BODA MAGDOLNA