A FÉRJES ASSZONY ÉS A SZEX A 19. SZÁZADI FRANCIAORSZÁGBAN ¹

Eugène Brieux 1897-ben bemutatott, Les trois filles de M. Dupont (Dupont úr három lánya) című darabjában az ifjú Julie fölháborodik azon, hogy férje hogyan viselkedik a hálószobában. Undorral vágja a szemébe: „Volt idő, amikor azt mondták, választhatunk: vagy háziasszony, vagy szajha. Ma már más a világ. Fejlődött. Mostanra maguk már mind a kettőt elvárják egy nőtől: háziasszony is legyen, szajha is!” ²  Julie kifakadása azt a drámai feszültségekkel terhes konfliktust juttatja kifejezésre, amit Franciaországban a férjes asszony szexuális identitásáról vallott nézeteknek a 19. század során bekövetkezett jelentős átalakulása váltott ki. A házastársak közötti szexuális kapcsolatnak többé már nem egyedül az utódnemzés lesz a legitim célja, most már a szexuális örömszerzés is beleférhet. Akkoriban, amikor Brieux a darabját írja, a házasság intézménye gyökeres változásokon megy éppen keresztül; jó ideje ki van téve egész sor társadalmi és gazdasági folyamat hosszan tartó nyomásának: a válás törvényi szabályozásának megváltozása éppúgy ezek közé tartozik, miként a lánygyermekek iskolai oktatásában bekövetkező változások, vagy a népszaporulat fogyatkozása fölött érzett aggodalom.³ Ezeknek a változásoknak egy része a hálószobában is éreztette hatását. A 19. század végére a középosztálybeli férfiak és nők számára a párválasztás korábban sosem tapasztalt mértékben alapozódott kölcsönös vonzalomra és egymás kedvelésére; ekkoriban elváratott már, hogy a férjek ne csak elméletileg szeressék hitvesüket, hanem a gyakorlatban is. ⁴

A korszak francia orvosai – nem kis mértékben a század közepétől észrevehetően romló születési arányszámokra való tekintettel – nem is, hogy javallani kezdték volna, de egyenesen előírták, hogy a házas felek között a szex kölcsönösen örömet hozó legyen, a hálószobában történendők (mértékkel, persze!) élvezetforrást jelentsenek. Ennek nyomán a házastársak közötti szex lehetőségei bővülhettek, a „házasélet” megváltozhatott.⁵ Az egészséges házasság új, áterotizált fogalmának bevezetése egyszeriben emberpróbáló feladattá tette a feleség számára a háziasszony mivolt és a szenvedélyesség között képviselni illendő pontos egyensúlynak a megtalálását. Az új női szerepek precíz körülírása azonban túlmutatott az orvosi kontextuson. A házasságon belüli szex fontosságának fölértékelődése egész sor új kérdést vetett föl, s a közvélemény izgatottan találgatta, mit is jelentsen egy sor új fogalom. Mi értendő „házastársak közötti harmónián”? S legkivált – mit is jelent „jó feleségnek” lenni? Milyen mértékig legyen elvárható egy feleségtől, hogy szexuálisan kielégítse a férjét? – kérdezték rendre-másra nemcsak az orvostudományi munkák, de a szépirodalmi művek is. Ha a nőnek ahhoz való joga, hogy élvezze a szexet, mostantól beleértődik majd az egészséges házastársi kapcsolat fogalmába, hogyan kelljen majd ezt az „újítást” összeegyeztetnie a ménagère (háziasszony), illetve a bonne épouse (jó feleség) hagyományos fogalmainak előírásaival? Mely utóbbiak szerint az utódok kihordásában játszott szerepét leszámítva, minden szexuális megnyilvánulást szigorúan el kell fojtania magában. Lehet-e egy nő egyszerre feleség is, szexualitással rendelkező lény is? Tényleg ezt kívánnák a férfiak a feleségüktől?

Ilyen és efféle kérdésekkel nemcsak orvosi szakkönyvek foglalkoztak, de – főként a század második felében – szépirodalmi művekben is föltették őket. Brieux színdarabja csupán egy példa a sok közül. A kérdések mögött megbúvó szorongás arról árulkodik, hogy a házasságon belüli (elméletileg tehát a legegészségesebb, legbiztonságosabb, legkevésbé „patologikus”) szex nem teljesen veszélytelen. Épp ellenkezőleg! Ha a század közepétől megjelenő orvosi szakmunkák és szépirodalmi művek során végigtekintünk, arra kell jutnunk, hogy a házastársak közötti szex rendkívül kockázatos vállalkozás, minden egyes pillanatában veszedelmessé válhat! Az alábbiakban annak változatait kívánom bemutatni, hogy a mindkét nembeli orvos-szakemberek, illetve szépírók mint vélekedtek a nők szexuális élvezetekhez jutásának veszélyeiről. Ez segíthet betekintést nyernünk abba, hogyan is vélekedtek a 19. századi Franciaországban a feleség szexuális identitásának nagyon is vitatott természetéről.

A korabeli orvosi diskurzusban a házasságot úgy kezelik, mint gyógyírt az emberi szenvedélyekre és ösztönökre. E szenvedélyeket, még ha az emberi szexualitás természetes megnyilvánulásai is, el kell fojtani, s a közösülésben szigorúan csak a fajfenntartás eszközét látni. Az orvosi felfogás szerint a házasság megelőző óvintézkedés, mely kellete korán – még mielőtt föllobbanna – elejét veheti a fiatal nő hisztériájának. Nagyritkán gyógymódnak bizonyulhat, mely csodálatos módon még a legelvetemültebb prostituált esetében is gyermekáldáshoz vezethet, ha amaz kötelékének fölvételét választja.⁶ A házastársi kapcsolatok higiéniájának szentelt, 1857-ben megjelent s széles körben ismert és olvasott szakkönyvben, mely A házastársi kapcsolatok, a népesedés, a közegészség és a közerkölcsök hármas nézőpontjából tekintve címmel jelent meg, a szerző, Alexandre Mayer azt írja, hogy „a házasságban élés mérsékli és szabályozza a szexuális fölizgulást”.⁷ Az érett korba jutott férfi nem tud ellenállni a nők jelentette vonzerőnek, s ezt – mint Mayer fogalmaz – „a test és a lélek embert próbáló válságaként éli meg”, melyre a házasság a „legtermészetesb s egyben erkölcsileg leginkább elfogadható megoldás”.⁸ Hasonló tenorban szólal föl Auguste Debay is. Könyve, A házasság higiéniája és fiziológiája: A természet- és orvostudomány a legintimebb részletekre kiterjedő megállapításai a házas férfiról és nőről, úgy írja le a nem házasságban élő személyt, mint akire folyvást fizikai veszélyek leselkednek – „elmebaj, epilepszia, hipochondria, mániás rohamok, hisztéria, nemi gerjedelmek, öngyilkosságba kergető életuntság, tragikus betegségek, testi fogyatékosságok és bűnös hajlamok pusztító sora”.⁹ A házasság jelenti viszont „azt az egyetlen lehetőséget, hogy a nemi ösztönt kordában tartsuk és erkölcsileg helyes célok szolgálatába állítsuk”.¹⁰ A házasságot tehát úgy mutatják be, mint a szenvedélyeket féken tartó erőt, mely azzal, hogy levezetésükre alkalmas szelepet biztosít nekik, képes őket uralma alá hajtani és megzabolázni – megelőzve így mindenféle traumák bekövetkeztét. A házastársi szex – föltéve, hogy gyermeknemzés érdekében kerül rá sor – olyan aktus, mely a fizikai állapotra előnyös a házasságban. A szexuális örömök, írja Debay, „ha mértékkel törekszünk megszerzésükre, hozzásegítenek az általános értelemben vett ’egészség’ fenntartásához, csillapítják a heves vágyakat, szorongásokat, aggodalmakat és a szerelmi fájdalmakat”.¹¹ E fizikai előnyök azonban csak járulékos hozadéknak minősülnek ahhoz képest, hogy hozzásegítenek a házasság erkölcsi rendeltetésének beteljesítéséhez. E rendeltetés egy fiziológiai folyamat. Ezt az a gyakorta idézett fordulat próbálja az emberek fejébe verni, mely szerint a házasság a nemek számára rendelt kötelék, hogy „egyesülhessenek a közös célban, A FAJTA TOVÁBB ÖRÖKÍTÉSÉBEN”.¹²

Az új felfogás, hogy mi is az élvezet helye a házastársak közötti szexuális kapcsolatban (legelsősorban is, persze, a női élvezet kérdése a vitatott), a házasságról vallott orvosi diskurzusnak mind pozitivista, mind erkölcsi bizonyosságait erősen fenyegette. A 18. század vége felé – mint azt a történész Thomas Lacqueur kimutatta – sok tudós számára már kérdésessé vált, vajon tényleg létezik-e ok-okozati viszony a női orgazmus és a teherbeesés között.¹³ E szellemnek megfelelően szögezi le 1854-es kiadású Gyakorlati higiénés tanácsok nők számára című munkájában A. Reinvillier doktor, hogy „a megtermékenyülésnek egyáltalán nem akadálya, ha a nő nincs izgalmi állapotban. Még akkor is bekövetkezhet, ha a nő alszik közben.”¹⁴ A női szexuális élvezet és a megtermékenyülés közötti összefüggés természetéről való vélekedés azonban még az ilyen szakvélemények ellenére is vitathatatlanul ambivalens maradt. Ennek okán nagyon is kétségesnek bizonyult, mit kezdjünk az orvostudománynak azzal a tételével, hogy a házasságban a zabolátlan emberi szenvedélyek orvosságát lássuk. Annak hangoztatásával, hogy a nőknek attól függetlenül van joguk a szex élvezéséhez, hogy ez szükséges-e vajon a megtermékenyüléshez, a 19. századi orvosi szövegek kezdték a női vágyakat a termékenység szempontjaitól teljesen függetlenül legitim színben föltüntetni. Aminek nyomán fölsejlett, hogy a nők akár autonóm, individualitással rendelkező lények is lehetnek – akár még az is elképzelhető, hogy a nő identitásába beletartozzék a szexualitása is; az a megélt, átérzett, megtapasztalt szexualitás, ami több annál, mint ami belőle megvizsgálható, elemezhető és gyógykezelhető. Úgy is mondhatnánk, az orvostudományi diskurzusra az a feladat hárult, hogy fölkészítse a nagyközönséget ezekre a fenyegető lehetőségekre, s összekötő kapcsot tudjon fölmutatni a női szexuális élvezet és az orvosok szeme előtt lebegő cél, a népesség megfelelő újratermelése között. Másként fogalmazva, ha a női szexuális élvezet mostanra – biológiai jelenségként – megszűnt is a termékenységhez kötődni, az orvosok – most már erkölcsi követelményként – továbbra is megpróbálták a célkitűzéseikhez nélkülözhetetlennek tételezni. E stratégiához az is hozzá tartozott, hogy az erkölcsi kötelességnek arról a fajta megtagadásáról, aminek a nem-prokreatív célzatú női szexualitást minősítették, úgy beszéltek, mint ami fizikai, testi következmények veszélyével fenyeget. A szexuális élvezetlelésben tehát a népességszaporulatot elősegítő természeti folyamatot igyekeztek láttatni. Pierre Garnier doktor a maga 1889-es Szemmel látható és rejtett szexuális anomáliák című könyvében így fogalmaz: „Ha a kopulációt a legtöbb esetben élvezetes tevékenységnek érezzük, az a gyermekáldás isteni rendeltetésű, magasztos célja beteljesültének reményében gyökerezik.”¹⁵

E pro-natalista beállítottság a 19. századi orvosi megnyilatkozások nagy többségére rányomta bélyegét (amint az a föntebb már említett Alexandre Mayer könyvének címéből is kitetszik). A gyermekvállalás bátorítása érdekében az általam már idézett orvosok (s hozzájuk hasonló kollégáik) ha nem vetették is el teljes egészében a katolikus egyháznak azt a felfogását, mely a házastársak közötti szexuális aktust kötelességnek (elsősorban a nő kötelességének) tekintette, de igyekeztek – korszerűbb hangot megütve – főleg azt hangsúlyozni, hogy a közben tapasztalt szexuális élvezet nagyon fontos elem, s jó hatással van az egészségre. Mindazonáltal az orvosi szakírók mindig nagy súlyt fektettek azon aggodalmuk félreérthetetlen kifejtésére, hogy a házastársi örömök megfelelő módon történő szabályozására igenis roppantul szükség van – s ez elsősorban a feleségre érvényes. Lehet, hogy a házastársak közötti „genitális aktus” a legjobb orvossága a hisztéria megelőzésének s a szervezet egészsége biztosításának…, de csak megfelelő adagolás mellett! A túl sok, vagy a túl kevés egyaránt fenyegethet azzal, hogy végzetes női ösztönöket kelt életre, s a házasság nem annyira a nő múltbéli (vagy jövőbeli) elzüllésének, kicsapongásának ellenszeréül szolgál majd, hanem – épp ellenkezőleg – ebbe taszítja bele. Értsük ezt úgy, hogy míg a férfi számára a házasság önmagában is megoldást kínálhat a zabolátlan szenvedélyek megregulázására, addig a nők vonatkozásában egy további ellenőrző szűrőt kell még beiktatni. Itt jut szerephez a férj, aki egyszerre kell legyen az élvezetek és a szenvedélyesség forrása, egyszersmind ezek nyújtásának moderátora is.¹⁶

Az orvosok véleménye megoszlott a tekintetben, hogy mi okoz nagyobb veszélyt: túl kevés, vagy túl sok élvezetben részesíteni a nőt. J. P. Dartigues doktor például arra figyelmeztet 1877-ben megjelent munkájában, hogy maguk a férfiak azok, akik „alkalmatlanságukkal” egyenesen belekergetik a nőt a házasságtörésbe. Ezek a nők, „kiknek érzékeit fölkorbácsolták, önbecslésük pedig súlyos sebet kapott, természetszerűen jutnak arra, hogy más férfiakkal gyakorolják titokban azt, aminek művelésére férjük tanította meg őket”. Szerzőnk szánakozva beszél azokról a tuskó férfiakról, akik úgy sietnek élvezetük mielőbbi elnyerésére, hogy nincsenek tekintettel arra, mire vágyhat a feleségük. Reménytelen eset ilyen ember feleségének lenni. „Nincs kiútja más, mint egy házasságtörő kapcsolat; szerencsésnek mondhatja magát, ha nem a prostitúció ösvényére adatik lépnie.”¹⁷ 1907-ben a népszerű orvos- író, Désormeaux doktor A hitvesi szerelem című munkájában Dartigues-t idézi, s nyomatékkal int: a női genitáliák „félbehagyott izgatása” mindenféle női neurózisok föllépését okozhatja.¹⁸

Ám jaj annak a férfinak, aki ezt a kockázatot „túlteljesítéssel” akarná kivédeni! Bár a házasságtörő kalandba bocsátkozás azoknál a nőknél gyakori, akik nem részesülnek elegendő élvezetben, lehet következménye a túlzásba vitt örömhajhászásnak is, amikor a feleség „rákap” az örömszerzés ízére. A házasélet örömeit – így Auguste Debay – egészségünk megőrzése (valamint a még meg nem született gyermek egészsége érdekében) beosztással kell élvezni. A férfiak esetében férfiasságuk foroghat veszélyben, ha hagyják, hogy magával ragadja őket erotikus fantáziájuk.¹⁹ Nők esetében a túlzásba vitt szex „a petefészkek és a méh tragikus megbetegedéseihez vezethet, illetve a ráknak nevezett szörnyű betegséghez”.²⁰ Persze az önmegtartóztató visszafogottság épp ily gonosz következményekkel járhat. Delikát egyensúlyt kell tehát kialakítani. Mint Debay elismeri, „a nemi ösztönöket elfojtani éppoly veszélyes lehet, mint szabad folyást engedni kielégítésüknek”.²¹ Ugyanaz a Dartigues, aki fölhívta a figyelmet a félbehagyott felingerlés veszedelmeire, nem mulaszt el visszafogottságot javasolni a szexuális örömökben, mivel „a szerelmet csak fokozza a lemondás és a kielégületlenül maradás”.²² Debay kifejezésével élve, tartózkodni kell a teljes beteljesülés elérésétől. „A bölcs feleség tartózkodik nemi étvágya teljes kielégítésétől, attól, hogy vágya – beteljesülvén – kihunyjon; épp ellenkezőleg, addig kell odahagynia a szerelem oltárát, amíg még marad ereje visszautasítani, hogy újabb szerelmi áldozatot mutasson be előtte.”²³

Désormeaux doktor a könyvében visszatérően hangsúlyozza, hogy a kölcsönös örömnyújtás fontos a házasságban; azt is elismeri, hogy a házastársak szerethetik egymást. Azért „azt látni kell, hogy ez nem teljességgel ugyanaz a dolog, mint a szerelem”.²⁴ A 19. századi orvos szerzők hajlottak arra, hogy az érzelmek e két fajtája között a gyakoriság mértéke szerint tegyenek különbséget – a házastársi szeretet biztonságos voltát a mértékletesség biztosítja. Mégis, a hitvesi ágyról gondoltak változó természetének fényében, a házastársi szex és a más fajta szexuális aktusok közötti határvonal elmosódása erősen foglalkoztatta a 19. századi francia emberek képzeletvilágát. A szépírókat, úgy tűnik, kevésbé foglalkoztatták a „mennyiségi kérdések” (hol kezdődik a „túl sok” szex), sokkal fontosabb kérdéssé lett számukra az, milyen változások következnek be a házastársi szexben attól, hogy helyet kap benne az aktus élvezése. A határvonalak, melyek révén kijelölni akarták a frissiben erotizált házastársi kapcsolatokat, éppen ezért igen képlékenynek bizonyultak. Nem túl meglepő módon, ez az igyekezet leginkább a nőnemű partnerre koncentrált, akinek a szex élvezésére való képességéről egészen eddig a pillanatig nagyjából nem vettek tudomást. A szépirodalom s a tömegkultúra egész sor terméke (a szerző éppúgy lehetett férfi, mint nő) megkísérelte kitölteni azt az űrt, amit az orvosi szakszövegek hagytak maguk után. A makacsul visszatérő kérdés, melyet ezek a művek minden félreérthetőséget, mellébeszélést mellőzve, rendre az olvasónak szegeztek (gyakran szó szerint azonos megfogalmazásban), ez volt: Úgy kell-e bánnod a feleségeddel, mintha a szeretőd lenne? (Doit-on traiter sa femme, comme maîtresse?) A kérdés maga szembeszökően mutat rá arra az alapvető kétértelműségre, amelynek terméke. Világossá teszi, hogy a feleség, illetve a szerető szexuális viselkedése alapvetően különböző, s hogy a házastársak közötti nemi aktus per definitionem alapvetően különbözik attól, ami egy férfi és a szeretője között történik az együttlétben. Ugyanakkor, persze, nem veti el annak lehetőségét, hogy ez másképpen is alakulhasson. A feleség és a szerető szexuális viselkedésének a kérdés által fölvetett feltételezett különbsége persze egy mélyebb választóvonalra utal, amely mögött egész sor hagyományos bináris oppozíció bújik meg. A feleség az erkölcsi jót, a tisztaságot, az anyaságot és a passzivitást testesítette meg. A szerető viszont az erkölcsi rossz, a kéjvágy, az önzés és az agresszivitás szinonimája volt. Ami azt illeti, a feleség és a szerető egymással szembeállítása nem egyéb, mint az öröktől fogva tételezett madonna/szajha szembeállítás korszerű alakba öltése, melyre Pierre-Joseph Proudhon már 1846-ban egyértelműen válaszolt: „Vagy háziasszony, vagy szajha – véleményem szerint középút nem létezik.”²⁵

A házasság erotizálása és annak elfogadása, hogy a feleségeknek joguk van élvezetet lelni a hálószobában zajló tevékenységekben, azzal fenyegethetett volna, hogy az említett szembeállítás visszájára fordul, s a feleségnek majd módja lesz anélkül megtapasztalni és kiélvezni a szexuális aktus nyújtotta örömöket, hogy ez „megszeplősítené” a róla rajzolt korábbi képet. Kutatásom azonban azzal az eredménnyel járt, hogy az olyasfajta ábrándok, miszerint ez elfogadható feleségi magatartás lenne, ritkán bukkannak föl a 19. századi francia szépirodalmi művek lapjain. Azt a kérdést, hogy a feleséget vajon javallt-e szeretőként kezelni, sokan, sokszor föltették, ami arra utal, hogy a francia társadalom korabeli gondolkodásmódja számára igenis komoly kívánalomként vetődött fel, hogy a feleségben szexualitással rendelkező lényt lehessen látni. Továbbra is uralta azonban a bonne épouse és a maîtresse, azaz a háziasszony és a szajha közötti különbség. Ez a szembeállítás lehetetlenné – s így elfogadhatatlanná – tette azt a véleményt, hogy egy feleség nyújthasson férjének szexuális élvezetet, s cserébe ő is kaphasson tőle. Az a lehetőség, hogy a házas nő szexuális identitásának kibontakozását jóváhagyólag tudomásul vegyék, mélyen gyökerező szorongásokat hívott életre.

Egyik leginkább egyértelmű szépirodalmi példája ennek a háziasszony, kontra szajha különbségtevésnek Honoré de Balzac 1842-ben írt munkája, a Mémoires de deux jeunes mariées, egy olyan regény, mely időben megelőzte Proudhon 1846-os infámis megnyilatkozását, s azokat a később széles körben terjedni kezdő orvosi véleményeket is, melyek a század második felében tudomásul vették s elfogadták, hogy (korlátozott mértékben) házastársi örömökre is sor kerülhessen. A könyv: két nagyon jó barátnő, Renée de Maucombe és Louise de Chaulieu egymással folytatott levélváltása. E két szereplő megnyilatkozásain keresztül Balzac a szenvedélymentes mariage de raisont és a szenvedélyes mariage d’amourt állítja szembe egymással. Renée házassága politikai és gazdasági érdekeknek megfelelően köttetik. Házasságában nincs része szerelemben, de ennek hiányáért bőven kárpótolják őt egészséges, szép gyermekei, s a kényelmes élet. Louise viszont, ezzel szemben, szerelemből megy hozzá választottjához, s Renée (nemkülönben édesanyja) figyelmeztetései s tanácsai ellenére, kezdetben extatikus örömökkel éli meg házaséletét. „Hogyan? A szív kecses bolondságait, a vágy ellenállhatatlan lendületét kötelességnek nevezték el?” – kiált föl, amikor azt magyarázzák neki, hogy egy feleség számára a szexuális aktus nem élvezet, hanem kötelesség.²⁶ Louise így ír Renée-nek: „Ha nem ismerem is az anyaság örömeit, te majd elmondod s általad anya leszek én is; de szerintem a szerelem gyönyöreihez semmi nem hasonlítható.”²⁷ Balzac itt sokkal inkább a szenvedélyre és a szerelemre gondol, mint a testi örömökre, de azért a bonne épouse és a maîtresse szembeállítása így is kitetszik a szövegből. Renée-t megrémíti, hogy barátnője semmibe veszi a társadalmi normákat, s szünet nélkül figyelmezteti Louise-t, hogy ne akarjon férjének szeretője lenni. A szerelmi házasság, a mariage d’amour bűne maga alá is temeti Louise-t; kiderül, hogy viselkedése végzetes férje egészségi állapotára. Renée előre meg is jósolja egyik levelében, hogy a férfi nemsokára árnyéka lesz csupán hajdani önmagának, s Louise tönkreteszi férfi-kapacitásait. Kevés idő múlva a férj, Louise hibájából, meg is hal. Louise ismét férjhez megy, ezúttal is szerelemből, Renée ezúttal is zsörtölődik vele: „Te inkább gyönyörvágyó vagy, mint gyöngéd, feleség és szerető akarsz lenni egy személyben.”²⁸ E mögött is az a föltevés húzódik meg, hogy e két szexuális identitás összeegyeztethetetlen – a szenvedélynek semmi keresnivalója a hálószobában. Louise azonban képtelennek mutatkozik megfogadni barátnője tanácsait. Alaptalan féltékenysége fölemészti őt, a házassági kötelékkel való szüntelen visszaélése szerencsétlenné teszi életét, melynek, neurotikus dőresége miatt, hamarosan vége is szakad.

George Sand (Balzac egyébként neki dedikálta a regényt), 1842 februárjában így írt a szerzőnek: „Csodálom azt, aki életet ad egy lénynek, de imádom azt, aki belehal a szerelembe.” Vitathatatlan, a regény „negatív” hősnőjének rokonszenvező módon való bemutatása lehetőséget teremt ilyesfajta azonosulásra. De függetlenül attól a pátosztól, mely Louise-t övezi, a történet orvosi szempontú erkölcsi tanulsága nincs túlbonyolítva, „klinikailag” kikezdhetetlen: a háziasszony és a szajha összevegyítése halálos kevercs. Renée mindvégig az orvosi autoritás hangján szólal meg a regény lapjain; többször is hivatkozik orvosokra Louise-nak írt leveleiben, s Louise olykor „fűzőt viselő orvosom”-nak titulálja. Másként szólva: az ő választásai egészséges reakciók, az orvosi szakértelem, teljes tekintélyével, ezek mögött sorakozik fel. Renée és Louise ekkénti szembeállítása egyébiránt nem zárja ki annak lehetőségét, hogy irigyek lehessenek egymásra (Renée szerelemre vágyik, Louise pedig arra, bárcsak fia születnék); valamilyen mértékben mindegyikük fölleli saját magát a másikban. Alap-jellemvonásaik azonban félreérthetetlenül elütnek egymástól. Ebben a balzaci univerzumban, ahol bináris szembeállítások alapozzák meg az identitásokat, valóban nem létezik a Proudhon emlegette középút. „Kettőnk közül – írja Renée – én vagyok az Ész és te a Képzelet; én vagyok a komoly Kötelesség és te a bolond Szerelem.”²⁹ Így tehát, még ha a maîtresse- ben föllelhető is valami a bonne épouse-ból, Balzac nem tud olyan harmadik kategóriával szolgálni, amelyben ez az identitás artikulálható lenne. A két ellentett pólus csak terméketlen szembenállást tud fölmutatni, s képtelennek mutatkozik arra, hogy valami új identitássá kovácsolódjék.

A háziasszony és a szajha Balzacnál megelevenített szembenállása véleményem szerint az attól való, mélyen átérzett szorongásra utal, hogy a női szexuális élvezetvágy része lehessen egy tágabb körű női identitásnak. Javarészt az táplálja, hogy a férjnek felesége fölötti hatalma valószínűleg csökken, ha annak identitása „kiterjeszkedik”. A „szerető” és a „jó feleség” potenciális összebékítése pont azért bizonyul zérus összegű játéknak a férj szemszögéből, mert a konvencionális házasság egymással szembefordítja az aktív és a passzív szereplőt, az erőt birtoklót és az erőtől megfosztottat. A férj, akinek korlátlan hatalma van becsületes és mindenbe belenyugvó felesége fölött, ezt a hatalmat veszíti el, ha felesége egy szerető szexualitásának jeleit mutatja (az ugyanis azt jelzi, kezd függetlenné válni, autonómiára szert tenni). Ezért véli úgy Renée, hogy Louise-nak a férje iránt érzett szenvedélyes viszonya a társadalmi struktúra szétverésének veszélyével fenyeget. Azzal érvel, hogy „szeretők közt olyan egyenlőség van, amely szerintem soha nem mutatkozik asszony és férje között társadalmi felfordulás és helyrehozhatatlan bajok nélkül.”³⁰ Ennek fényében Louise szenvedélye veszélyes lehet a házassági intézmény társadalmi hierarchizáltságára, márpedig ez a társadalmi rend legalapvetőbb építőköve. Talán nem tévedek, ha azt gondolom, ez a lappangó fenyegetés az egyik éltető eleme a feleség követendő szexuális magatartásáról folytatott vitának, amely a század közepétől sokáig, jóval a századfordulón túlig, nem csendesül.

A példás hitves és a szerető szexualitása közötti, potenciálisan fenyegető képlékenység témáját ezer és ezer formában boncolgatták még az évszázad során; lektűr-szerzők és a „komoly” irodalom jelesei egyaránt állást foglaltak abban, mi keresnivalója van erósnak a hitvesi ágyban. Lelkesen pártolta a házastársi kapcsolatok fűszeresebbé tételét Gustave Droz újságíró, akinek Férj, feleség, kisbaba című könyve 1866 és 1884 között 121 kiadást ért meg.³¹ A könyvben, mely elsősorban a női olvasóközönséget célozta meg, Droz kísérletet tett a házastársi szex „rehabilitálására”; megpróbálta boldoggá és örömtelivé tenni a házasságot, melyről váltig állította, hogy fölösleges a kötelesség és engedelmesség parancsára hivatkozva teherré silányítani. Arra bátorította a feleségeket, felejtsék el, hogy házasságban élnek („dugjátok el a házasságlevelet” – tanácsolta), viselkedjenek úgy a férjükkel, mintha a szeretőik lennének, s ne szégyelljék kinyilvánítani testi vágyaikat.³²

Droz könyvének sikere magáért beszél. Azonban nagyon sok olyan népszerű munkát is sorolhatnánk, amelyek éppenséggel az efféle „jó tanácsok” veszélyességére intenek. Ott van példának a Droz javaslatait követve szerencsétlenül járó újdonsült ifjú asszonyka, a merész Paulette – Gyp 1883-ban elsöprő sikert arató őszintén a házasságról című társalgási regényének főhőse. ³³ Férje, Monsieur d’Alaly, Droz könyvét veszi meg neki ajándékul, úgy gondolván, hogy majd részleteket olvasnak föl egymásnak a könyvből. Kicsit lelombozódik, mikor kiderül, Paulette olvasta, ismeri a könyvet, s szemlátomást értőbb olvasója volt, mint a férje. Amikor elégedetlen annak szexuális teljesítményével, azt tanácsolja neki, úgy bánjék vele, mintha a szeretője lenne, nem a felesége, s értésére adja, hogy „a merőben csak házastársi gyengédség nem igazán tud kellően fölizgatni”³⁴. Monsieur d’Alaly teljesen elképed felesége kívánságán, s nem sok időbe telik, Paulette már komolyan azt forgatja a fejében, hogy szeretőt keressen magának, s elváljék. (Egyik tervből sem lesz, persze, semmi.) Gyp könyve egyfelől az orvosok riogató figyelmeztetéseire rímel, miszerint a házasság stabilitását leginkább az fenyegeti, ha a feleség nem leli élvezetét az együttlétben. Ugyanakkor a regény hallgatólagosan mégis azt sugallja, hogy a házastársak akkor jártak volna legjobban, ha Droz könyve soha meg nem íródott volna. Ments’ Isten, hogy egy asszony a hálószobában erós fölbukkanására vágyjék.

Ha a 19. század második felének népszerű irodalmát forgatva az ember valamiféle következtetésre akar jutni, talán azt mondhatja: az ellenkező álláspontot valló orvosi vélemények ellenére általánosnak tekinthető az a felfogás, hogy a házasság „egészségének” jót tesz, ha belőle minél messzebbre űzetik a szerelem és a szenvedély. Marcel Prévost 1892-es, Női levelek címmel megjelent könyvének egyik írása, a Simone naplója egyenesen azon a véleményen van, hogy ha Paulette- nek sikerült volna is tényleg „elcsábítania” a férjét, a későbbiek borzalmasak lettek volna. Nevezett Simone, egy évvel az esküvője után, a saját magával folytatott dialógus végén arra a következtetésre jut, hogy sajnálja ártatlanságának elvesztését, azt, hogy a házasságkötés után „megadta magát annak a perverz élvezetnek, hogy szüzessége immár oda”. Kezdeti habozása után „úrrá lesz rajta a házastársi tisztátalanság láza”, s megpróbál kielégülést keresni arra, ami „olthatatlan szomjként lett úrrá rajta”.³⁵ Arról elmélkedve, hogy házassága túlságosan is gyorsan elvesztette bizsergető vonzerejét, arra jut: „Úgy látszik túlságosan is szeretője voltam a férjemnek”.³⁶ Ennek következménye aztán az lesz (amint azt az orvosi szakirodalom bízvást meg is jövendölte volna), hogy mindketten megcsalják egymást. Végül Simone teherbe esik a szeretőjétől, kislányt szül, s azt reméli, képes lesz majd úgy nevelni a kicsit, hogy fölcseperedve az legyen majd, ami az anyjának nem sikerült: „egy tisztességes nő”.³⁷

Sok szerző örömmel zsonglőrködött a bonne épouse és a maîtresse szóval, anélkül azonban, hogy igazából elemezte volna, mi is rejlik alapvető szembeállításuk mögött. Georges de Porto-Riche 1894-es Szerelmes nő című színdarabjában Étienne és Germaine szerelmi házasságot köt. Germaine emésztő szenvedéllyel szereti a férjét, az viszont arra a házastársi nyugalomra vágyik, amiből korábban szeretője oldalán volt része.³⁸ Harminc évvel később, 1924-ben Clément Vautel tollából jelent meg A nagyságos asszony nem akar gyereket című regény, melynek főhőse szexre éhes felesége elől volt szeretőjéhez menekül, aki mellett „polgári nyugalmat” élvezve kapcsolódhat ki. A konfliktus végül úgy oldódik meg, hogy a feleségnek gyermeke születik, s ettől fogva „tisztességes asszony” lesz belőle. A két történet voltaképp rokon: mindegyik mulattatóan fordítja meg a hitves/utcanő oppozíciót, anélkül hogy annak mögöttes logikáját megváltoztatná. Az „üzenet”, amit így közvetítenek, ugyanaz, mint amit előttük már Prévost, Gyp, vagy Balzac üzent: ha a feleség megpróbál szexuális lényként viselkedni, veszélyezteti a házasságát, olykor egészségét is.³⁹

Vautel születés-párti elkötelezettsége jellemző módon azt juttatja kifejezésre, hogy az anyaság kigyógyíthatja a nőt túlzott szexuális étvágyából. Hogy az orvosok pártfogásukba vették a házastársi szex élvezetessé tételét, az szinte minden esetben a gyermekáldás érdekében történt. Sok szerző gondolta azonban úgy, hogy éppen az anya-szerep űzi messze a szenvedélyt a hitvesi ágytól; ez fojtja el csírájában azt, hogy a feleség a természetében benne szunnyadó szajhát fölébredni engedje. Ritka női perspektívát tükröz (egyszersmind határozottan hitet tesz a gyermekáldás és az élvezetkeresés túlzásba vitelének szétválasztása mellett) a prózaíró Camille Pert, aki helyteleníti, hogy a férfiak úgy bánjanak a feleségükkel, mintha a szeretőjük lenne – azaz tiltott élvezetekben részesítsék, s így elsorvasszák benne a természetes anyai ösztönt. „Ezek a férfiak, intim együttléteik során, az elvárható tisztelet és visszafogottság helyett – írja Pert Boldogság a házasságban című kis házassági tanácsadójában – beavatják feleségüket mindazokba a szenvedélyes örömökbe, amelyekbe prostituáltakkal bocsátkozik az ember. Így a feleség különös lénnyé alakul át; már csak az élvezetek hajszolására törekszik, nem várja többé, hogy anyává legyen.”⁴⁰

Guy de Maupassant is ezt a feltétlenül szükséges különbségtételt emeli ki a hitves és a szerető szexualitása kapcsán, René Maizeroy 1883-as regényéhez (Nők, akik meg merik tenni) írott előszavában. Véleménye szerint a férfiaknak szükségük van házasságon kívüli szexuális kapcsolatokra, mivel a házasság szükségszerűen visszataszító. „Ha komolyan veszi az ember, a házasság azonnal véget vet annak, hogy új vágyaid lehessenek” – írja. „Mert hiszen hol is találod azt a férjet, aki megkockáztatná, hogy feleségével gyakorolja azokat az élvezetes szabadosságokat, amelyeket a szeretők az első pillanattól fogva örömmel űznek?”⁴¹A feleséggel folytatott szex szükségszerűen más, mint ahogy a szeretőnkkel szeretkezünk, állítja Maupassant; abban olyasmire kerül sor, amit nemcsak, hogy nem csinálunk a gyermekeink anyjával, de aminek a lehetőségéről annak még csak tudnia sem szabad. Innen nézve, a házasságtörést valójában a férjnek felesége iránti respektusa teszi jogossá. A férjnek óvnia kell feleségét az olyasfajta alantas vágyaktól, melyek csak a férfi esetében mondhatók természetesnek, s gondolatban a szerető státusával bíró nő szexualitásával társítunk csak. Így aztán, egy rendes férjnek nem adatik más választás, mint hogy „fölszedjen valami kurvát, és megkapja, ami kell neki”.⁴²

Émile Zola Termékenység című regénye megszállottan igyekszik meghúzni a helyes és a helytelen házastársi szex közötti választóvonalat. A házasságtörő Beauchêne, saját viselkedésének igazolására Maupassant álláspontját visszhangozza, s azt bizonygatja, hogy „az ember nem azzal a gondolattal a fejében vesz el feleségül valakit, hogy majd szeretőt csináljon belőle. (…) Abban a pillanatban, hogy a magam feleségével esténként nem abban a reményben lennék együtt, hogy most majd kisbabánk lesz, s mégis zavarban lennék, hogy arra kérjem, bizonyos élvezetekben részesítsen, annál tiszteletre méltóbb, ha valaki máshoz fordul, s arra kéri, elégítse ki a benne lakozó bestiát.”⁴³  Zola 1899-ben megjelent könyve jól illeszkedik befejezésként Balzac Két fiatal asszonyához. A pályája vége felé írott Termékenység első kötete volt a Négy evangélium címen megjelentetni kívánt sorozatnak, s egyértelmű szakítást jelentett a korábbi oeuvre társadalomkritikájában szervesen benne rejlő cinizmussal. Itt arra törekedett, hogy – mint fogalmazott – egy új vallást teremtsen, s a szexuális erkölcsök kínosan pontos elemzésére való törekvése egyértelműen erkölcsi indíttatású. A könyv fölnagyítva kíván számot adni a házastársi szenvedély potenciális borzalmairól. A mariage d’amour és mariage de raison Balzac fölrajzolta végletei közé Zola a házastársi kapcsolatok variánsainak egész termékkatalógusát illeszti be. Beauchêne csak egyike a lehetséges példáknak. A történetnek az a része, mely Mathieu és Marianne Froment gyümölcsöt hozó szövetségét mutatja be, jól illusztrálja, milyen óvatosan kell „kivitelezni” egy házasságot, ha azt akarjuk, hogy egészséget szolgáló orvosságként funkcionáljon; ugyanis csak akkor képes a tilalmas szenvedélyek féken tartására, ha ügyelünk arra, hogy megfelelően járjunk el benne. A történet arról szól, hogyan védi meg Mathieu-t a házasságban – túlzás nélkül mondhatjuk, lépten- nyomon – rá leselkedő veszélyektől az a tény, hogy Marianne-nal folytatott nemi kapcsolatát a gyermekáldás sikerének rendelik alá.

A legfőbb bűnös a Termékenységben a születésszabályozás, melyet egyszerűen csak fraude-ként emlegetnek, azaz csalásnak, szédelgésnek hívnak. A 19. század végi orvosi kézikönyvekben is sokat foglalkoznak vele: az esetek többségében a túlzásba vitt élvezethajhászás veszélyei kapcsán emlegetik föl. Ügyet sem vetve a lehetséges terhességet kísérő körültekintő tudatosságra, „egészséges” aggodalmaskodásra, ezek a szövegek arra fektetnek súlyt, hogy a születésszabályozási technikák azzal járhatnak, hogy a test – s elsősorban is a női test! – veszélyes szélsőségeknek válhat áldozatává. Az olyan művekben, mint az E. F. Bergeret orvostudományi értekezésében – Des fraudes dans l’accomplissement des fonctions génératrices (A nemző funkciók működtetésében mutatkozó visszaélés) – foglaltak, alászivárognak a populárisabb orvosi szakirodalomba, például E. Clément doktor 1875-ös Guide de la femme-jába (Útmutató nők számára), vagy Montalban doktor Petite Bible de jeunes époux (Ifjú házasok kis Bibliája) című, 1885-ben megjelent kiadványába, amelyek mind, rendre, a nem-prokreatív szexnek a női test számára baljós fizikai következményeivel riogatnak. Zola regényében uralkodó szerepet kap a „szédelgés” problematikája, melynek kiváltó oka részben a mindent maga alá gyűrő kéjvágy, részben pedig a családokra nehezedő gazdasági nyomás, hogy létszámukat leszorítsák. A fraude terminusba éppúgy besorolhatjuk a coitus interruptus technikáját, mint Beauchêne házasságtörő kapcsolatát, vagy a csábító Séraphine petefészkeinek kioperálását. Mathieu-t, bárhová tekintsen is a maga kis világában, folyvást a fraude jelentette kísértés zaklatja – a gyárban, ahol dolgozik, egyébről sem beszélnek az emberek; egész Párizs az erre való törekvés emésztő lángjában enyészik el, hasztalan szórva szerteszét magjait, életszerűen bemutatva, mennyire meddő marad a neki való ellenállás.

„Még egy pillanat, éjfélt ütnek az órák, és Párizst irtózatos szorongással tölti el a gyerektől való félelem. A férjek nem akarnak több gyereket csinálni, a feleségek nem akarják, hogy gyerekük szülessen. Még a szeretők is gondosan ügyelnek a szenvedély mámorának közepette, nehogy esetleg elfeledkezzenek magukról (…) Ez az a Párizs, amely meg akar halni, ebben a párizsi éjszakában gyűlik össze az elveszett élet minden hulladéka, hatalmas áradata az igazi rendeltetésétől ellökött magnak, amely az utcára hullik, ahol semmi nem fogan meg, ez a rosszul bevetett Párizs, amelyből nem sarjad ki a nagy és egészséges aratás, amelynek életet kellene adnia.”⁴⁴

Mi hát az ellenszer a nemzeti erőforrások iszonyatos elpocsékolására, a terméketlen züllöttségre? Tekintettel arra, hogy Zola lelkiismeretesen tanulmányozta az orvostudományt, talán nem meglepő, hogy a megoldást a házasságban látta. Persze nem akármiféle házasságban! Az olyan, kényelmi szempontból kötött házasság például, mint amilyet Beauchêne köt a csúnya, de gazdag Constance-szal, nem jelenthet megoldást. Azt akarják, hogy fiuknak, Maurice-nak ne szülessen testvére, Constance tehát rendre visszautasítja férjét, valahányszor az vele akarna hálni. Beauchêne így csak házasságtörő kapcsolatokban nyerhet kielégülést. Zola gőzerővel moralizáló regényében az efféle házasság nem vezethet egyébhez, mint tragédiához: Beauchêne szeretője, egy munkáslány, teherbe esik, Maurice pedig, aki érdekében gondolkodás nélkül rendelték alá a maguk szexuális életének alakítását, nos, Maurice tragikus körülmények között meghal. Ezzel éles ellentétben, Marianne és Mathieu termékenynek bizonyuló házastársi kapcsolata elhozza számukra a megváltást.

Ehhez azonban Mathieu-nek először is úrrá kell lennie a Séraphine keltette kísértésen. Séraphine afféle femme fatale, aki végezetül (s nem is túlságosan meglepő módon) elnyeri méltó büntetését, amiért elárulta és cserbenhagyta testének prokreatív rendeltetését, műtéti úton eltávolíttatta petefészkeit, hogy egész életre szólóan biztosítsa magának a „szédelgés” nyújtotta örömöket. Mathieu képes ellenállni a kísértésnek, s épségben visszatér feleségéhez. Megnyugvást lelve Marianne, s négy alvó gyermekük megnyugtató jelenlétében Mathieu sután megöleli-csókolja feleségét, s eltökéli, hogy önmegtartóztatóan fog viselkedni, s költségkímélő módon ügyel arra, hogy ne szaporodjék a család létszáma. Aztán a nyitott ablakon beárad a „nemzés görcsös mámorának gyönyöre”, s fölszítja érzékeit. Gyönge ahhoz, hogy ellent tudjon állni a Természet orgazmikus erejének. Mathieu és Marianne aznap éjszakai együttlétéből egy újabb kisgyerek lészen születendő. A zolai ideálnak megfelelő idealizált házastársi szex egyszerre nyújtja egy új élet megfoganását és az ettől elválaszthatatlan élvezetet, jelezvén, hogy Zola a házastársi erós elkötelezett szószólója. Mathieu házastársi szenvedélyessége magasabb rendű, mint amit Séraphine csábítása nyújthat; egy szajha „terméketlen ölelése” nem állja ki a versenyt a szeretett hitveséével. Ha Mathieu és Marianne alkalmazták volna a fogamzásgátlás módszerét, Zola szerint sokkal kevesebb élvezetet leltek volna egymásban, illetve „a foganás bekövetkezte rohamszerűen átérzett egyetemes gyönyörében”.⁴⁵ Nem úgy, mint Beauchêne és felesége esetében, az anyaság csak növeli Mathieu szemében Marianne szépségét: „Az anyaság nem pusztította el a szépségét, inkább teltté tette alakját.”⁴⁶ A szexnek magát teljesen, egészen átadó Mathieu és Marianne a maguk egészséges párosodásával „himnuszt zengtek a világokat bőkezűen teremtő, kimeríthetetlen termékenységnek”,⁴⁷ megadva a regény egyértelmű alaphangját.

Mégis, annak ellenére, hogy Zola elkötelezi magát a házasság orvosság mivolta mellett, s hangsúlyosan foglalkozik az egészséges házastársi szex témakörével, tulajdonképpen ugyanarra az egymással szembefordított állításra épít, mint ami Balzac regényének feszültségforrása. Zola ugyan képesnek mutatkozhat arra, hogy egy tökéletes feleség mellett realitásnak tartsa az egészséges, s ugyanakkor minden szempontból kielégítő házastársi szexualitást, arról azonban szó sem lehet, hogy ehhez értelemszerűen kitágítsa a bonne épouse kategória tartalmát; a jó feleség szexualitása továbbra is mereven az ellentéte lesz a maîtresse szexualitásáénak. Akárcsak Balzacnál, ez a kibékíthetetlen másság azon alapszik, hogy a feleség kénytelen beletörődni a társadalmi normákba, míg ezzel szemben a szerető tevékenysége lázad ezek ellen. Sérafine fondorkodó, morbid (s végső soron visszataszító) meddősége egyenes következménye tetteinek (elherdálja, például, a móringját, megműtteti magát, hogy meddő lehessen, folyton szeretőket keres magának). Amikor Mathieu-nek elmeséli, hogyan él, nem kendőzi el a felelősségét. Mint fogalmaz: „Hát igen, bevallom. Engedtem az őrületnek, hogy ura legyek a gyönyörnek.”⁴⁸ Ha van a női nemnek olyan kategóriája, amelynek részletezésében Zola kedvét leli, hát az a szajháé. Zola véget nem érően mutatja be a rossz feleség különféle típusait, Séraphine pedig azt a szimbolikus funkciót tölti be, hogy mintegy határesetként mutassa be aktívan űzött, önző fondorlatosságukat. Az ellenpélda Marianne. Természetesen működő szép és egészséges termékenysége elválaszthatatlan engedelmeskedő passzivitásától. Amikor Mathieu kétségek között őrlődve azt forgatja fejében, hogy lemondjon a feleségével töltött együttlétről, nehogy újabb gyerekük szülessék, Marianne nem Mathieu döntése miatt lázad fel, hanem azért, mert ebbe a döntésbe őt is bele akarja vonni. „Azt szólom, hogy bizonyára igazad van. Mit mondhatnék? Te vagy az úr, azt csináljuk, amit te akarsz.”⁴⁹ Ez tehát a kulcsa a házastársi szexualitás biztonságos kiterjesztésének: egy olyan feleség, akinek nem léteznek vágyai a férjéin kívül; akinél az, hogy élvezetét leli a szexben, nem veszélyezteti a férje hatalmát, épp ellenkezőleg, nyomatékot kölcsönöz annak. A képzeletnek ebben a világában a házastársi erós tökéletesen képezi le a patriarchális társadalmi struktúrákat, s megfelelő védelmet nyújt a házasság intézménye számára a feleség „aknamunkájának” fenyegetésével szemben.

Zolát egyéb sem izgatja, mint Mathieu választásai. (Félrelépjen-e? Lefeküdjön a feleségével? Milyen gyakran? Mennyire szenvedélyesen? Melyik orvos tanácsait fogadja meg?) Maupassant 1890-es Inutile beauté című elbeszélése⁵⁰ radikálisan más nézőpontot kínál. A cselekmény, röviden: Egy férj állandóan teherbe ejti a feleségét, hogy így csillapítsa őrjöngő féltékenységét. Minden egyes alkalommal, amikor a feleség teherbe esik, indulatai lecsillapodnak, s mivel a nő azontúl szexuálisan nem érdekli, vidékre küldi, hogy ott hozza világra a babát. Amikor tizenegy év elteltével a feleség megszüli az általa sosem szeretett férfi hetedik gyermekét is, férjének szemébe vágja, hogy a hét gyerek közül az egyiknek nem ő az apja, de azt nem árulja el, hogy melyik gyerek az a hét közül. Igazából véve, ezzel azt adja férje tudtára, hogy nem az a hű feleség, akinek eddig gondolta, s hatalmában tartani vélte, hanem másvalakinek a szeretője. Ennek az információnak a súlya alatt a férj összeroppan, a köztük lévő erőviszony ellenkezőjére fordul, s a feleség szabadon élvezheti az életet. Hat évig kínozza ezzel a tudattal a férjét (cserébe azért a tizenegy évért, ameddig az kínozta őt), mire végül is megvallja férjének, hogy soha nem volt szeretője, s az egész „csalafintaságot” csak azért találta ki, mert nem talált más védekezési módszert arra, hogy ne essen teherbe.

Maupassant tartózkodik attól, hogy azt a kérdést tegye föl, amit 19. századi „elvtársai” közül oly sokan s oly gyakran megfogalmaznak, ezzel sikerül rávilágítania, elméletileg mekkora naivitás mindaz, amit Zola Mathieu jellemábrázolásával kifejezni akar. Ostobaság azon tépelődni, szabad-e vajon az embernek a feleségét szeretőként kezelni – vágja férfi olvasói arcába (lásd a gúnnyal megrajzolt, erőtlen Mascaret figuráját) – a kérdés túlhaladott. A férjnek ugyanis nem áll hatalmában dönteni felesége szexualitásáról. (Éppen ezért szorong oly rettenetesen.) Azt a kérdést, hogy milyen legyen egy feleség szexualitása – vagyis, hogy mi a „sok”, mi a „kevés” – a férj sohasem fogja tudni eldönteni. A válasz a feleségén múlik. Amikor pedig ez utóbbi úgy kezdi érezni, hogy a kérdésre neki kell választ adnia, a döntésből a férj teljesen ki lesz majd hagyva.

E konszenzus fényében talán nem meglepő, hogy a korszak nő írói voltak azok, akik leginkább szembeszálltak a háziasszony/szajha bináris szembeállítással. Sokan voltak, akiknek regényei ezeket a polarizált identitásokat nem úgy mutatták be, mint a nőknek a személyiségüket meghatározó létfontosságú döntési lehetőségek közötti választásának következményeit, hanem leginkább csak arra szolgáló bizonyítékként, hogy a nők alapvetően meg vannak fosztva a döntés lehetőségétől. Mint láttuk, a szenvedélyes szexualitás sok férfi író szerint nem fért bele az olyan házasságba, mely céljának a szaporodást tekinti. Így a férj erotikusan nem láthatott a feleségében szeretőt. Természetes megoldást erre a problémára sokak szerint az nyújthatott, ha a férfi a felesége mellett szeretőt tart. A nők számára viszont egészen másfajta szexuális problémaként jelentkezett a céljául a szaporodást tekintő házasság – olyan problémaként, melyre megoldást egyedül a születésszabályozás melletti döntés nyújthatott. Ez azonban nem ment könnyen, mert nemcsak fizikai kockázatokkal fenyegetett, de szociális stigmát is süthetett az ezt a megoldást választókra.

Ahogy a női szerzők beleütköztek a feleség mivolt jelentette új problémákba, a háziasszony kontra szajha konfliktust gyakran a nők testi állapotában bekövetkező változásokban jelenítették meg. Gyakran ábrázolták úgy a női testet, mint ami groteszkké torzul a terhességben, melynek során ráadásul állandóan fenyegető veszélyek sokasága leselkedik rá. (Vagy pedig, éppen ellenkezőleg, annak veszélye fenyegeti, hogy nyilvánvaló módon nem hajlandó eleget tenni reprodukciós kötelezettségeinek.) Mind Jane de la Vaudère Félneműek című regénye, mind Camille Pert Virághozókja a fizikai kockázatok kérdéskörét járja körül olyan főhősökkel, akik sebészeti beavatkozás révén vágynának elnyerni szexuális szabadságukat. La Vaudère 1897-es könyvének főszereplője az ifjú, független Camille, akit barátnője, Nina ismertet össze Richard doktorral. Camille azt reméli a doktortól, hogy megszabadítja őt a női sorssal együtt járó vajúdás fájdalmaitól, s így a többi nőkénél magasabb rendű életet élhet majd. Camille azt reméli petefészkei eltávolításától, hogy – ha mind gondolkodásmódjában, mind cselekedeteiben egyenrangúvá vált a férfiakkal – bosszút állhat a társadalmon, mely cserbenhagyta a nőket.⁵¹ De annak utána, hogy majdnem belehal a műtétbe, az orvosi beavatkozás következményeit Camille inkább veszteségként, mint nyereségként kénytelen megélni. Kiderül számára, hogy nőisége – ennek szimbóluma lenne a kioperált szerv – nem egy „tumor”, melytől megszabadulva visszanyerhetnénk egészségünket. A regény végére Camille „újjászületik”, azaz szerelembe esik valakivel. Házassága azonban tragikus módon terméketlen marad. Mindazonáltal, Zola Séraphine-jától eltérően, döntéseiért nem ő tartható felelősnek, sokkal inkább Richard doktor, valamint Camille korábbi barátnője, Nina bizonyul majd elítélésre méltónak. Kiderül ugyanis, hogy Nina kerítőként beszél rá fiatal nőket a drága műtétre (így tálal tálcán Richard doktornak fiatal szeretőket, akiknél nem kell attól félni, hogy teherbe esnének), s részesedést kap a befolyt jövedelemből. A regény végén kiderül, hogy Richard doktor egy teljesen egészséges ifjú párt is átvert, akik egyértelműen gyermekáldásra vágytak. Így tehát, ironikus módon, maga az orvos tesz tönkre egy házasságot, melyet a morális higiénia álláspontját képviselők minden tekintetben ideálisnak tekinthetnek.⁵²

Pert 1898-as regényének női hősei a híres Trajan doktor vonzáskörében keringenek, aki sebészeti megoldásokkal gyógyítja a „női” betegségeket. A regény egy esküvői jelenettel kezdődik, ámde a házasság nem annyira a szexuális problémákra kínált gyógyír, hanem inkább a problémák gyökere. Az első oldalakon úgy ismerkedünk meg Trajan doktorral, mint aki megoldást tud kínálni az olyan tragikus sorsú nők számára, mint Edmonde de Levécourt, akit a regény szerint „huszonnégyéves korára már teljesen tönkretett a házassága négy éve alatt megszült három gyerek”.⁵³ Az elbeszélő nem hagy teret az illúzióknak, mert azon nyomban tudtunkra adja, hogy Trajan „a női hús mészárosa”.⁵⁴ Edmonde „lottyadt, az anyaság szüntelen megnyilvánulásainak következtében minden ruganyosságát elvesztett húsának” emlegetésén túl megismerkedhetünk Lucie-vel is, akit idegbetegsége tökéletesen kiszolgáltat Trajannak s a hozzá hasonló orvosok népes kompániájának.⁵⁵ A regény úgy olvasható végig, mint afféle, drámai tetőponttal nem rendelkező szappanopera: többnyire nők beszélgetnek, megosztva egymással ismereteiket a világ dolgairól. Ezzel párhuzamosan, az idősödő filozófus, Jean Dauphin diskurálgat barátjával, Parage szenátorral. Egymás között megvitatják a modern kor fiatal nőinek tragikus helyzetét; e tevékenységükben pedig a maguk kollektív férfiúi tekintélyét fordítják szembe az orvoséval. A történet előre haladtával mind több és több női szereplő (mindannyian férjes asszonyok) csalódik az orvosában, s ad igazat La Vaudère gyilkos kritikájának.

A házastársi szexualitásról vallott nézeteinek kifejtéséhez Pert közvetlenül a bölcs Dauphint használja szócsövéül, aki kicsit talán már avíttas, de azért ésszerű nézeteket hangoztat. Nosztalgiázva kesereg azon, hová is lettek azok a hajdani asszonyok, akik nem az érzéki örömök kedvéért szerettek. „A nők nem erre teremtettek – hajtogatja makacsul –, hanem arra, hogy behódoljanak egy férfi szenvedélyének, azért, mert szeretik őt, mert kedvüket lelik a gyengédségben, mellyel az elárasztja őket, legfőképpen pedig azért, mert érzelmileg képesek megelőlegezni az anyaság örömét. Abban a pillanatban, hogy fölébresztik az érzékeit, a nő szörnyeteggé változik át.”⁵⁶ A Dauphin és Trajan doktor között később zajló párbeszéd azt mutatja, Pert álláspontja nem esik messze Zoláétól: férj és feleség természetadta s megáldotta egyesülését állítja szembe a perverz módon csalárd orvosi alternatívával. Megint csak a jó feleség és a szerető szembeállításának kérdésébe ütközünk. A szenátor egy ponton föl is teszi az „örök kérdést” – „csináljon-e a férj szeretőt a feleségéből?”⁵⁷ E hangütés olybá vehető, mintha Pert meglehetősen konzervatív nosztalgiát érezne egy egészen másfajta feleség iránt. Azonban az, ahogyan a regény kíméletlenül pocskondiázza Trajan elvetemült romlottságát, azt hangsúlyozza, hogy ilyen „másfajta” feleségek nem létezhetnek a modern világban; s azt, hogy a női szexualitás éppen dívó modelljei fönntarthatatlanok. Dauphin végül is azt a következtetést vonja le, hogy a házasság, a maga hagyományos formájában meghalt.⁵⁸ Pert regényének nőalakjai között azonban gyakoriak az olyanok, akik számára a házasság tulajdonképpen maga a halál, legelsősorban is az orvosok elhibázott törekvései miatt, amelyekkel előírni próbálják, milyenek legyenek a házastársi kapcsolataik. Ilyen nő Lucie is, a fiatal feleség és anya, aki miután Trajan kioperálta petefészkét, megpróbál öngyilkos lenni.

E két regény női szereplőit megbénítja a választási lehetőségek hiánya. Vagy az orvosok, akik kísérleti alanynak tekintik őket (testüket pedig kísérleti anyagnak), vagy az a modern női létmód, amelyben nem láthatnak egyebet, csak a kínpadra vonatásnak egy másik változatát. A Rachilde néven író és radikális nézeteket valló hölgy (heves kreativitású női főszereplői szereztek neki hírnevet) 1896-os A sötétség hercegnője című regénye hasonló zsákutcát mutat be az olvasónak. A fiatal Madelaine számára nem mutatkozik más lehetőség, mint hogy vagy egy orvoshoz, vagy magához az ördöghöz megy nőül – holott az első pillanattól fogva világos előttünk, hogy semmiképp nem kíván férjhez menni. „Undorodom a házasságnak még a gondolatától is” – jelenti ki, s e megvető mondatban benne foglaltatik, hogy sem a háziasszony, sem a szajha szerepét nem kívánja eljátszani; mint ahogy az is, hogy teljességgel elveti (ami Rachilde-ra eléggé jellemző) a heteroszexuális kapcsolatok világát. Madelaine megnyilatkozásához a narrátor hozzáteszi: „A fiatal nő ellentmondást nem tűrő mondatában egyértelmű életprogram sejlett föl: se feleség, se szerető nem lesz soha.”⁵⁹

Rachilde radikális végkövetkeztetése drámaian árulkodik arról, hogy amikor a 20. század elején az írónők megkérdőjelezték, érvényes-e még a 19. századi feleségek életét beárnyékoló föloldhatatlan ellentmondás, a „háziasszony vagy szajha”-dilemma, egyszerűen nemet mondtak a házasságra. Azzal, hogy olyan házasulatlan nőket jelentettek meg regényeik szereplőiként, akikre nem sújtott le büntetés szokványtalan szexuális választásaik miatt – ilyen például Colette La vagabonde című regényének hősnője, Renée Néré⁶⁰ – a nem-reproduktív szexualitás elkezdhette részét alkotni a modern női identitásnak. Hogy ennek az identitásnak a kibontakoztatásához el kellett vetni a házasság gondolatát, jól mutatja, milyen inherens feszültséggel veti szét a női szexualitás a patriarchális házassági struktúra kereteit; olyan feszültséggel, melyre az erósnak a házastársak között a 19. század során bekövetkezett térnyerése nem hogy nem tudott megoldást kínálni, de talán éppen maga járult hozzá a jelenséghez. Ami azt illeti, a házasság eroticizálódása – legalábbis a folyamat elején – ahelyett, hogy bővítette volna a feleség identitásának szabad kiterjesztését, inkább szűkítette az erre szolgáló lehetőségeket, mivel egyértelműbbé tette a szexuális viselkedését meghatározni akaró patriarchális kategóriákat. A feleség szexuális örömszerzésének elfogadására adott irodalmi válasz jól tükrözte, milyen igyekezettel próbálta az orvostudomány ennek az örömszerzésnek a paramétereit tisztázni. A túlzásba vitel és a depriváció veszélyeit lajstromba vevő orvosi szakmunkák mellett fölsorakoztak a fikciós szövegek is, amelyek a jó feleség és a szerető kategóriáival zsonglőrködtek. Mindkét fajta szövegben egyaránt föltűnik a törekvés, mennyire törekednek arra, hogy a feleség örömszerzését fontosnak mutassák, illetve arra, hogy szexuális viselkedését ugyanakkor korlátozzák: a korlátok áthágása kapcsán állandóan fizikai/egészségügyi, illetve érzelmi veszélyekre hívták fel a figyelmet. Nem meglepő tehát, hogy a modern francia nő, abban a törekvésében, hogy összeegyeztesse a szexualitást a modern identitással, illetve kialakítsa a maga erotikus személyiségét, saját magát és élvezeteit definiálva eltávolodni igyekezett a hitvesi ágytól –, hogy ezzel kivédhesse az orvostudományi diskurzusban a 19. századi házassággal kapcsolatban kifejtetteket.

FORDÍTOTTA LÉDERER PÁL