Az eredeti szöveg forrása: http://bachmannpreis.eu/de/texte/4898

I.

Nemrég kaptam a Facebookon egy „XY ismerősnek jelölt” értesítést. Gyakran kapok ilyen értesítéseket, és még mindig nem tudom, hogy válaszoljak-e rájuk, hogy mit várhatnék tőlük; most eltekintve attól, hogy a Facebook egy idiótáknak fönntartott váróterem, s már évek óta meg-megkérdezem magamtól, mi a fenét keresek itt egyáltalán, de aztán jött ez a meghívó, amely érdekes volt, és talán az egésznek az az értelme vagy a nyitja, hogy mindnyájan valami ilyesmire várunk. Az üzenet egy bizonyos Irmától jött, s én azonnal tudtam, kiről van szó. Csak pár hónapig tartott, és 30 év telt el azóta. És minden egy, a konyhaasztalon hagyott cédulával kezdődött és végződött.

II.

Elmentem. Ha 50 percen belül nem vagyok itt, egyáltalán nem jövök vissza. Nem kell várnod.

50 perc? Hogyhogy 50 perc? Egyszer láttam egy fotót egy férfiról, aki felgyújtotta magát; a testének, pontosabban a bőrének 95%-a megégett; még 50 végtelen percig élt, lassú halál; egy fehér műanyag-széken, egy úgynevezett Monoblockon ült, ilyet ma már nem gyártanak, arra ültették; fogalmam sincs, miért; hogy valamiképp kényelmesebb legyen neki az ülés addig az 50 percig, vagy meg akarták alázni, vagy valami más okból a kettő között; üres gesztus, pótcselekvés.

Egyelőre legalábbis 50 percig szabad vagy – utána meg talán még szabadabb. Sosem voltam itt. Örülj neki.

A konyhaasztalon találtam a cédulát. Irma írta; gyakran írtunk egymásnak ilyen apró üzeneteket; banálisakat („Nincs itthon vaj”) vagy mélyértelműeket („Lejárt az ártatlanság kora, ha a vécépapírt nyúlhurokra cserélik”). A nappaliban ült (ami egyben a hálószobánk is) és tévét nézett; természetfilmet adtak a baglyokról; Irma cigarettázott. Mit pillantottam meg először, őt vagy a füstöt?

„Minden rendben?”

Egy szót sem szól.

„Cigarettázol?”

„Nem, egy baglyos filmet nézek.”

„De közben dohányzol.”

„Úgy tűnik.”

Nem szeretem, ha a nappaliban/hálóban cigarettázik; tulajdonképpen csak a konyhában dohányzunk; mármint én ritkán, mondhatni, soha, ő szünet nélkül. Egyszer azt mondta: „Úgy cigarettázol, ahogy a nemdohányzók képzelik, hogy így cigarettáznak a dohányzók”. Magam sem tudom, miért a konyhában cigarettázunk; talán, mert ott kevesebb anyag van, amibe beleivódhat a füst; érdekes, hogy az ennivalóba nem ivódik bele a füst, illetve voltaképpen nem is olyan érdekes; az ennivalót mindig azonnal megesszük, a szőnyegekkel ellentétben, és annak is megvan az oka, hogy ritkán van függöny a konyhaablakok előtt. Egy szoba, amelyben nem dohányoznak, olyan, mint egy szoba függöny nélkül – az ő szavai.

Amikor, sokadik alkalommal, a szemére hánytam, hogy a nappaliban dohányzik, lényegében azt válaszolta, hogy a dohányosok szabad szellemű és az élvezetekben örömüket lelő emberek, akiknek szabad élvezetét a többiek, „szenvedélybetegség”-nek bélyegezve, meg akarják keseríteni. Jellemző, hogy Hitler és Sztálin sem dohányzott. Ha többen dohányoznának, valószínűleg nem is lenne több háború, minthogy a dohányosok annyira nyugodtak és lazák, hogy képesek az életet élvezve élni, és élni hagyni másokat.

Ellenvetésemre, hogy Sztálin láncdohányos volt, edie-sedgwickesen1 sóhajtott: „De úgy viselkedett, mint egy nemdohányos.”

Semmi kedvem nem volt ehhez a vitához. Egyébként is sokkal kevésbé zavart a füst, mint Irma kiszámíthatatlansága.

„Olvastam a cédulát a konyhában.”

„Ne most.”

„Ha végignézted a filmet, mész?”

„Igen.”

„És visszajössz?”

„Nem most.”

„50 perc?”

Semmi válasz. Semmi bajom a pragmatizmussal, a baglyokkal, a megfelelő helyen való dohányzással, azzal, hogy valaki egyszer csak úgy eltűnik, de talán mégis jólesne néha valamivel több szenvedélyt, pátoszt éreznem nála. Egy tetőtől talpig pragmatikus emberhez nem lehet hozzányúlni, tulajdonképpen még megölni sem lehet; nem találsz fogást rajta.

„Nem vagy jól? Valami baj van?”

Új cigarettára gyújtott, és olyan pillantással mért végig, mint egy kiéhezett villám: „Figyelj, hagyd, hogy végignézzem ezt a filmet, aztán törődünk veled, oké?”

Hogyhogy törődünk veled? Tudok én törődni magammal; ameddig egy baglyos film tart, addig legalábbis mindenképpen. Kimentem a konyhába; nem azért, hogy cigarettázzak, felőle odabent is dohányozhattam volna; nem, kinyitottam egy sört; az az enyém volt, ő nem ivott sört. Azt mondta, a sör keserű íze túl arrogáns neki.

Irma bort sem ivott, sem bármi hasonlót; ő elemeket nyalogatott. Mindig volt nála elem, amelyet nyaldosott; fölváltva dohányzott és nyalogatta az elemet. Cigaretta és elemek; szemlátomást ez tartotta működésben a gépezetét. Mindenesetre kevésbé irritáló, mint konnektorokat nyalogatni és pipázni.

Irmát Bécsben ismertem meg, az U4-ben, egy akkoriban trendi diszkóban; akkor még nem hívták kluboknak a diszkókat, az U4-et pedig még diszkónak sem hívta senki, mindenki csak U4-nek. Állítólag Falco is folyton itt lógott; később sokszor voltunk ott, mindenesetre Falcót egyszer sem láttam. Egyetlen számra emlékszem csak, a Madame Butterflyra Malcolm McLarentől; ez akkor sláger volt, ha nem is átütő, végtelenül sokáig tartott, legalábbis nekem végtelennek tűnt (valójában csupán hétperces, de a belénk rögzült song-paraméterek szerint hét perc kimondottan hosszú); a bárpultnál álltunk, Irma nem ivott semmit, én valami jellegtelen és szénsavszegény sört, Irma cukrot szórt a zsebembe, nyilván jópofa tréfának tartotta, de talán ez volt köztünk a legintimebb aktus, valaminek a nyitánya: aha, szóval ezen a frekvencián fog sugározni. „Back in Nagasaki I got married to Cho Cho San. That was her name. Back in those days. And I was her man.” A dal egy Puccini-operán alapul, és az operák ugyan hidegen hagytak és hagynak tulajdonképpen ma is, de az ilyen egybeesések – opera a diszkóban, cukor a zsebben – tudvalevőleg minden marhaságot képesek fontossá és becsessé tenni; ez talán még az operában előadott operákra is áll.

Irma vonattal jött, interrail-jeggyel utazott, 1984 szeptembere volt, s ő, mondhatni, ott ragadt Bécsben. Magyarországra készült, de nem kapott vízumot, vagy túl drága lett volna, mindenesetre a vízummal volt valami gond. Záróráig maradtunk, amikor az egész bandát kíméletlenül kisöpörték a diszkóból a kaján reggelbe, a maradékot, a túlórázó lumpokat. Senki nem akar utolsó lenni a diszkóban, amikor villanyt gyújtanak, ahogyan első sem, amikor még égnek a lámpák. De minket ez nem érdekelt; ott zümmögött a fülünkben az olcsó dal, amely azonban most már a mi dalunk volt, nem lehetett elhessegetni, sem elhallgattatni, tovább lüktetett bennünk; úgy éreztük, jobb kontextusban; kimentettük onnan, ahol találkoztunk vele. S most mi legyen? Tanácstalanul kószáltunk Nagaszakiban; még én sem ismertem a várost, mindössze egy hónapja voltam itt, sebesre csókolóztuk az ajkunkat egy Otto Wagner tervezte vashíd alatt, amit én úgy értelmeztem, hogy akkor most együtt vagyunk, és ez a csók, úgymond, megpecsételi ezt. Aznap este Irma vonatra szállt és Belgiumba utazott, de három hét múlva visszajött Bécsbe, és, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, beköltözött hozzám, és én, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, hagytam, hogy beköltözzön; nem akartam bevallani magamnak a bizonytalanságomat: hogy lerohanva érzem magam, és hogy meg tudok-e vajon felelni ennek az új helyzetnek. Irma ott állt az ajtóban, kis turistahátizsákkal – egypár ruha, egy fekete ing, amelynek gomblyuk-hajtókájára fehér textilfestékkel hangyákat, és egy szappantartó, amelyre egy csukát festett, a halat fejsze vágta ketté; meghatódtam tőle, nem az állatoktól, hanem attól, hogy hozott magával szappant, egy összetöpörödött kis darabot, amelynek rég elillant az illata. Életet imitáltunk, a 26 négyzetméteres lakásomban, Ottakringben, a Schlemmergasse 16-ban; eufemisztikusan garçonnière-nak nevezték: garzon. Vécé a gangon, de egyetlen luxus gyanánt: tévé, videólejátszóval, ezt az elődöm hagyta rám; nem is: cseréltünk; egy ezüstgombos sötétkék tengerészkabátot adtam érte, meg egy világoskék Sony-walkmant (mindkettő lopott volt).

Irma szegről-végről litván volt, Litvániából jött, akkoriban a legsötétebb Szovjetunióból; megkérdeztem, hogyan van ez, hogyhogy ilyen egyszerűen kiutazhatott; enyhén patinás németet beszélt, nazális magánhangzókkal és különös szavakkal (elkótyavetyél, mézesmázoskodik, dévajkodó); azt felelte, már régebb óta („öröktől fogva és három napja”) Hannoverben él a szüleivel, egy menekültkontingenssel jöttek; tulajdonképpen balti németek, bár ezt a németséget azóta lekoptatta róluk egy kompromisszum. Odavolt a városért, mert, mint mondta, olyan antikarizmatikus. Engem karizma-radírguminak nevezett egyszer egy más összefüggésben, nem tudom, gúnyból-e vagy netán bóknak szánta; akkor még azt sem tudta, hogy én is Hannoverből jöttem. Miután elmondtam neki, soha többé nem hívott így, sajnos.

Én voltam az első barátja; ő volt az első (igazi) barátnőm, néhány jelentéktelen, tétova próbálkozás után; igaz, egyszer mesélt valamit valami franciáról.

Barátságunk, jobban mondva az együttlétünk ugyanolyan pragmatikus, vagyis kikezdhetetlen volt, mint minden rajta és vele kapcsolatban. Nyitva volt a szeme, miközben csókolóztunk. Önkéntelenül mindig a Righteous Brothersre asszociáltam: „You never close your eyes anymore when I kiss your lips”; ez, továbbgondolva a huncut fivéreket, nyilván annyit jelent, hogy ha az ember nyitva hagyja a szemét, a dolognak annyi („You’ve lost that lovin’ feeling”), de mit látott, amíg le volt hunyva a szeme; talán az előző partnerét? Egy ideális partnert? Egy franciát? Ez talán nem csalás? Behunyják a szemüket a valóság előtt, akár a kisgyerekek; ha ők lehunyják a szemüket, a világ is megszűnik létezni, vagy olyan lesz, amelyben egy macska koronával a fején elnök lehet.

A halottak szemét lezárják, hogy az élőknek ne kelljen elviselniük a halottak szemrehányó tekintetét; ez ilyen egyszerű. Természetesen tudom, hogy csók közben be kell hunyni a szemet, hogy az ember teljes odaadással élvezze a pillanatot, csak éppen bebizonyítani nem tudja senki, hogy így van. Én azt gyanítom, hogy legtöbben a lehunyt szemmel csókolózók közül valami kiutat smárolnak össze maguknak. Mottó: Csak innen el.

Csak egyszer, csupán pár pillanatig, bevallom, ámítottam magam azzal, hogy talán azért tartja nyitva a szemét, mert fél, hogy le találok lépni – közben.

Egyébként rég nem csókolóztunk már, természetesen szex sem volt; a szót sem tudom kimondani, szex; olyan a szó, akár egy protézis. Csupa rejtjelezett üzenet érkezett Irmától, olyanok, mint „ne tedd már magad nevetségessé”, és védekező-elhárító reakciók: fáj neki, nem megy, halasszuk el. Igen, Istenem; halasszuk el „azt”; még mindig a zsebembe öntött cukorra jártam rá. Szex közben, ne áltassuk magunkat, a két ember idegenebb egymás számára, mint bármely más, két sejthalmaz közötti kapcsolatban; a két fél talán közösen kezd valamit (hatvan másodperc közös ritmikus cuppogás), de egyre jobban eltávolodnak egymástól, egyre inkább csak magára figyel mind a kettő, hogy végül valami tanácstalan bénultságba merevedjenek, mint két haldokló ponty. Mi volt ez az előbb; ki vagy mi ez itt mellettem?

Paul McCartney kérdezte annak idején: „Why Don’t We Do It in the Road?”

Egészen egyszerű a válasz: Mert még az ágyban sem csináljuk.

Ámbár, valami szexféle azért volt, pragmatikus szex, naná, tudniillik amikor menstruált, olyan erős görcsei és fájdalmai voltak, hogy úgy gondolta: csakis egy orgazmus tudná megváltani tőlük, és lehetővé tenni, hogy ellazuljon. Ehhez hasra kellett feküdnöm, ő pedig kvázi a fenekemen lovagolt el „O-Town-ba”, ahogy nevezte. Egyszer épp eközben hívta föl az anyja; Irma zihálva kapkodta a levegőt, és amikor az anyja azt tudakolta, mi van vele, Irma azt mondta neki, hogy épp most vert szét egy falat. Szóval így szexeltünk mi.

Akkoriban művészetet tanultam az egyetemen, de csak egy hétig; be voltam ugyan iratkozva, de nem volt ott senki, aki tanítani tudott volna valamit; a professzorom nyilván úgy látta legjobbnak, ha hagyja, hogy „csináljuk”. Két kis tiroli, Andi és Chappi, anti-egyetemet épített magának papundekliből az előadóteremben; minden reggel bemásztak oda és rádióztak; senki nem tudta, mit művelnek ott valójában. Tekintettel ezekre a gyászos kilátásokra, úgy gondoltam, ennyi erővel hagyhatom is a fenébe az egészet, helyette az Alt Wien kávéházban tengtem-lengtem, söröztem és nem ettem semmit, helyette még több sört ittam. Irma abszolúte semmit nem csinált; soha nem akart velem jönni az Alt Wienbe, folyton otthon volt, és csak bámult maga elé, vagy ki tudja, mi járt a fejében. Amikor egyszer megkérdeztem, mégis mire készül, mik a tervei, csak vállat vont, mint egy épp vedleni készülő kígyó, még ha a kígyóknak nincs is kimondottan válluk, én pedig nem mertem tovább faggatni, de másnap vett egypár tankönyvet (legalábbis ezt állította, de én biztos vagyok benne, hogy lopta őket, hiszen alig volt pénze); koreai nyelv kezdőknek. Tényleg elkezdett koreaiul tanulni, s attól fogva Anjong-gal köszönt; ez ugyan, mondta, annyit jelent, hogy „Jó napot”, de ő így mondja, hogy „Szeretlek”, értelmezzem mindig így, ha ezzel köszönt. Megértettem; való igaz: kódokra van szükségünk, ha nem találunk közös nyelvet.

Ez volt az az időszak is, amikor elemeket nyalogatott. Miért csinálod? kérdeztem, mire ő azt felelte, Litvániában mindig ezt csinálták a gyerekek; savanyú, olyasmilyen, mint a savanyúcukor; ott nem volt ilyen, Litvániában mindig minden édes volt, még a kenyér is. Ezért is szerettek cukrot szórni az autók tankjába. És én mit csináltam gyerekkoromban? Megvan: nyers májat rágcsáltam, apám, amikor hazavetődött, késő éjjel, mikor már mindnyájan aludtunk, mindig hozott haza nyers májat; egy korlátozottan értékesíthető húsokat árusító vágóhídi hentesüzletben dolgozott, a májból mindig apró darabkákat nyesett le nekem, amelyeket aztán együtt rágcsáltunk. Később (amikor apám egyáltalán nem jött már) UHU-t rágtam, a ragasztót, kis golyócskákká gyúrva, de ez csak egy ilyen múló időszak volt; irritálóan csípős volt, ehhez képest egyáltalán nem találtam annyira hajmeresztőnek Irma elemeit. Mindig volt nála egy-két elem meg cigaretta, úgy gondolta, összetartozik a kettő, a dohányzás ellazít, az elemek savanyúsága fölélénkít. Enni alig evett valamit, unalmasnak tartotta az evést; tiszta időpocsékolás, semmi nem ízlik neki, állította, semmit nem tud legyűrni, az evés puszta gondolatától égni kezd a gyomra, és attól fél, hogy ha enne valamit, csak még rosszabb lenne. Egyébként is örökké a vécén kellett ülnie, komolyan, órák hosszat. Egyszer megkérdeztem tőle az ajtón keresztül, hogy minden rendben van-e, és mit csinál odabent. Sóhajtva azt felelte, azzal kényezteti magát, hogy a tükörbe mosolyog, és azzal fenyegetőzött, hogy ha bemegyek hozzá, halva találom a mosolygástól, és én leszek az oka; hagyja ezeket az ostoba vicceket, mondtam én, mire fölvilágosított, hogy igazában az a vicc, hogy nem tud szarni; semmi nem jön (nem is volt csoda), csak nyomja és nyomja, s közben időnként elalszik a vécén, most is elaludt; nyilván, mert elfelejtette, miért is ül a klotyón.

Szóval koreaiul tanult; úgy érzékeltem, meglehetős buzgalommal, mindazonáltal nem lehetett tudni, mi a célja, vagy milyen belső hiányt tölt ki vele. Egyszer előadást tartott nekem a hangulról; a koreaiaknak, világosított föl, nem úgy, mint az elmaradott japánoknak és kínaiaknak, megvan a maguk hangulja, azaz betűik, akárcsak nekünk; tizenhét; ezért is hódították és erőszakolták meg és igázták le őket olyan gyakran a szomszédaik. Lenyeltem a megjegyzést, hogy egy nemzetet a legkevésbé azért szoktak leigázni, mert tizenhét betűt használ.

Ekkoriban kezdtem tetoválni magam, amatőr módon és brutálisan, két összebandázsolt tűvel és tussal, pontról pontra; ez akkor volt, amikor még nem volt minden seggfej tetoválva, és a tetoválás még igazi stigma volt, önmagában elég ahhoz, hogy az illető csakis kívülálló, magányos farkas lehessen, aminek én mindig is éreztem magam, merthogy az is voltam. Ne szenvedj tőle; fogd fel és fogadd el úgy, mint a legsajátabb tőkédet, a clown élethazugságát.

Két koreai betűt tetováltam magamra, egyet-egyet a két alkaromra; egy A-t, mint Anjong, és egy I-t, mint Irma; tudtam, hogy nevetségesnek fogja találni, sőt egyenesen erre utaztam. Az volt hozzá a kommentárja, hogy a betűk összeolvasva AI-t adnak ki, ami az egész világon, Litvániától Koreáig a fájdalom indulatszava, egyedül a németben nem, ahol a betűk fordított sorrendben azt a hangot alkotják, amelyet egy (itt idézőjeleket karmolt a levegőbe) „hatbetűs, szürke, patás állat” ad ki, de megnyugodhatok: csak a németben.

Egyszer csirkét kellett lopnom neki, a Práterben. Egész nap a lassan, erőlködve előregörgő, olajos Dunánál voltunk, nem messze a Névtelenek Temetőjétől, úsztunk is, ami ott nem egészen veszélytelen; Irma csaknem összeütközött egy rozsdamerev román teherhajóval; Ioana Radu volt a neve. Utána céltalanul lófráltunk a Práterben, órák hosszat, a nyári kánikulában; totál kimerülten és kiéhezve értünk el estére a Pratersternhez, ahol nyitva volt még egy grillcsirkés, egy sültcsirke-körhinta. Hirtelen az jutott eszébe, hogy: na nyomás, csórj nekem egyet; pár méterrel előttem járt már, és úgy felügyelte az akciót, mint egy detektív. Én a stand körül ólálkodtam, majd erőt vettem magamon, és letéptem a tűzforró csirkét a nyársról, azután vágtáztam, odarohantam hozzá; valami buszmegálló padján faltuk be az állatot, mint akiknek van valami a rovásán, nyilván úgy éreztük, van is; a vérpadra juttató tyúkocska. Se egy köszönő szó, se bármi elismerés, semmi; megégett a kezem, hogy zsíros volt, az magától értetődik, mégis: hasonlóan intim szuvenír, mint annak idején a cukor a zsebemben. Azt hiszem, nem annyira az evés volt fontos neki, inkább egyfajta beavatás volt, legalább trotlivá avatás; talán úgy gondolta, valami feladat hiányzik. Nem tud rendesen szeretni; semmi szex; akkor legalább ellát feladatokkal, amelyeket aztán úgy fogok föl, ahogy jólesik. Alighanem egy sültcsirke sem mindig az, aminek látszik. Egy sültcsirke azt mondja: Anjong.

Egyszer megpróbáltam olyan gyorsan lenyomni egy kazettás magnó felvevőgombját, hogy felvegye a lenyomás hangját is; ilyen volt számomra az, ami köztünk volt, ahogyan éltünk: mint egy még meg nem érkezett hang.

Szinte rögtön azután, hogy hozzám költözött, kijelentette: „Nincsenek nálad biztonságban a titkaim”. Megkérdeztem, hogy érti ezt, de nem szólt egy szót sem, csak előhúzta a táskájából az elemet és szopogatni kezdte, vigyorogva és bólogatva (mintha azt mondaná: „Gondolkozz csak”). Lehet, hogy annyira titkosak voltak a titkai, hogy ő maga sem ismerte őket: egy állításból konstruálja meg önmagát, azt remélve, hogy egyszer bizonyosság lesz belőle; talán ezeket a titkokat is nekem kell kiagyalnom és fölkínálnom neki, ő pedig kiválogatja, mi az, amit használni tud, miből tudja összerakosgatni magát; végül is az egész titok ennyi volt: egészen közel lenni valamihez, amiről nem tudjuk, micsoda is tulajdonképpen, és már soha nem fogom megtudni.

„Na, jobban érzed most magad, jobban vagy?”

Ezek szerint vége a filmjének; most kezdődik az én – na, micsodám jön most nekem, Irma?

„Hogy értve?”

„Megint sörözöl?”

„Amint látod.”

„Olvastad a cédulát?”

„Igen, olvastam; akkor most mész, el akarsz menni?”

„Hogyne, persze, mindenki el akar menni; minden jelenlétbe eleve bele van építve egy távollét, vagy így vagy úgy.”

„Én itt maradok.”

„Ki van zárva, te is el fogsz menni; valamikor.”

„De ha menni akarsz, minek bejelenteni? Egyszerűen menj el.”

„Mert ez nem így megy. Az embert folyton kényszerítik valamire.”

„Senki nem kényszerít, hogy koreaiul tanulj.”

Mindenesetre innen már nem volt lejjebb.

Szótlanul vette föl a kabátját, cipőjét, és elhagyta a lakást. Tél volt; mégis hova akarhatott menni?

Amikor Charlie Chaplint öregkorában megkérdezték, mit tervez még, vannak-e még álmai, szeretne-e még valamit, hosszú, kontemplatív csend után azt mondta, szeretne még egy filmet forgatni a verebekről, a verebek lennének a főszereplők, az emberek csak mellékalakok, a verebek játszanák az embereket, s az emberek a verebeket, ahogyan a morzsák körül tolonganak és civakodnak. Ebből semmi nem lett, sajnos, Chaplin 1977-ben meghalt, eltemették; két hónappal később egy lengyel és egy bolgár figura ellopta a holttestét, átutazták vele fél Svájcot, és máshol ásták el; 600.000 frankos váltságdíjat akartak érte kipréselni a családból. „Charlie ezt nevetségesnek tartaná”, nyilatkozott az özvegy, Oona Chaplin, és szóba sem állt a hullarablókkal.

A verebek Európában úgynevezett telelő madarak, csak egész kevesen vannak közöttük közelre vándorlók; a háziveréb csak az Alpok térségének csupán időszakosan emberlakta településeit hagyja el késő ősszel vagy télen. Pakisztánban és Indiában élnek költöző és részlegesen költöző verebek, ezek pár kilométerrel odébb tudnak állni, de soha sehol nem lesznek egzóták. Ezek szerint Charlie még holttestként is közelre vándorló volt.

III.

Akárcsak Irma, aki két óra múlva visszajött; 70 perc késéssel, avagy, a szabadságom szempontjából, túl hamar. Olvasta a szövegemet, mondta, tetszik neki, még a vége is jó, csak egy kicsit rusztikus, úgyhogy ő azt kihúzná, azt a Chaplin-es és verebes részt; az ilyen lezárások mindig olyan kakukktojás-félék, az egész történetet tönkre lehet tenni velük.

„Neked írtam.”

„Nekem? Hogyhogy nekem, ezt most nem értem. Veréb vagyok?”

„Most úgy beszélsz, mint a szövegbeli Irma.”

„Figyelj, még az is lehet, hogy tényleg az vagyok, vagy egy projekció; nekem végül is tökmindegy. Nem azért van szükségem rád, hogy szükséged legyen rám; azért van rád szükségem, hogy NE legyen szükséged rám.” (Túl gyorsan jött a mondat ahhoz, hogy fölfogjam, meg némiképp előre begyakoroltnak is tűnt, mintha csak az alkalomra várt volna, hogy kijátszhassa.)

„Ha nem működik köztünk úgy a szex, ahogy szeretnéd, ha elégedetlen vagy, és hát érzem, hogy az vagy, akkor menj és szexelj, ahol és akivel tudsz. Menj nyugodtan; én leszek az utolsó, aki féltékenykedik; nekem semmi gondom a szexualitásommal; ilyen vagyok és kész, így kell elfogadnunk; semmi kedvem analizálgatni, sejtem, honnan ered, csakhogy én nem valami ilyen vagy olyan múltban élek, a múlt már nem az enyém, és már nem is az, ami annak idején volt; a jövőből már csak valami kiszámíthatatlan maradék jut nekem vagy nekünk, nem éppen sok, és hogy mit akar tőlem a jelen, az nekem, őszintén szólva, nyolc.

Nekem mindehhez semmi nem jutott eszembe, csak hirtelen féltékeny lettem valakire, aki nem féltékeny. S arra a valakire, aki a nyolc szót elsütötte ebben a kontextusban, pláne.

Újra a nappaliba ment, bekapcsolta a tévét, de most egy játékfilmet akart megnézni, nyilván valami videókölcsönzőben járt; természetesen koreai filmet; ó, ezt, amit most rakott be a lejátszóba, ismertem, ezt már láttuk korábban együtt. Teljesen autistán gubbasztott a képernyő előtt, cigarettázva, jegyzettömbbel a térdén, nyilván, hogy fölírjon egyes szavakat. Szóval megint egyedül voltam, a szövegemből a baglyok most egy bosszúszomjas koreai voltak, aki egy élő polipot nyel el, miközben Irma az elemén cuclizik.

Természetesen szerettem volna közölni vele valamit azzal, amit írtam; mindazt, amit nem tudtam artikulálni, de a szöveg végül is nem lett más, mint siránkozó alapbrummogás, és tulajdonképpen nem is én írtam, hanem valaki, aki tetszeni akart Irmának.

Ahelyett, hogy befejeztem volna ezt a rébuszosdit, tetováltam magam, szamarat csináltam magamból, ahelyett, hogy azt mondtam volna, hagyjuk ezt; hát mi tart még össze minket; alig valamivel több, mint oly ritka csókjaink nyála; ehelyett sültcsirkét loptam neki. Ennyi erővel nyugodtan kirakhattam volna saját magamat az ajtó, a saját ajtóm elé, elbocsáthattam volna magam az életéből, de nem tudtam, visszatartott valami elhibázott felelősségérzet; hogy hova is mehetne? Lehet, hogy meg akartam óvni, saját magától vagy a magamfajta idiótáktól.

Egyszer megütöttem. Berlinben történt, egy ilyen novemberszürke novemberben, ebben a nyomorúságos és nyomasztó hónapban, amelytől mindenki viszolyog, kivéve minket; mi valamiképp együtt éreztünk vele, vagy efféle, bár lehetséges, hogy én csak engedelmesen szajkóztam, amit Irma mondott. Egy hétig céltalanul lézengtünk Berlinben, s végül a pályaudvaron, utolsó éjjel, lekevertem neki egyet, mert pénzt adott. Én kérdeztem rá a pénzre; el kellett ütnöm valahogy az éjszakát, sört venni meg ilyenek; az ő vonata rögtön, két perc múlva indult Hannoverbe, a szüleihez készült, nekem várnom kellett reggelig, a bécsi vonat indulásáig. Szóval akkor adta nekem ezt a pénzt, azt a keveset, amije még volt, s én akkor az arcába ütöttem. Szörnyűséges reflex; hosszú évekig elfojtottam magamban a késztetést, hogy belegondoljak, miért tettem. Talán mert engedett, azért; azt akartam, hogy legyen hajthatatlan, ne adjon semmit. És nem akartam magamat a kunyeráló szerepében megélni, gyűlöltem magam ebben a szerepben, bűzlöttem a megalázkodástól, őt pedig nem akartam ilyen gyengének látni, gyengébbnek magamnál, először és egyetlen alkalommal volt gyengébb; megütöttem, s közben saját magamnak szántam az ütést, őt pedig meg akartam büntetni, amiért így megtagadta önmagát. A peronról lassan kigördülő vonatának ablakában láttam; soha életemben nem láttam olyan eliszonyodott pillantást; ahogy egy őz néz ki az égő erdőből; nem ő sírt, én sírtam helyette-érte.

Most újra itt ülök a konyhában, és sört iszom, és sok-sok kilométerre tőlem ül egy idegen és teszi az irmadolgait. Tulajdonképpen a végtelenségig folytathatnánk; írhatnék neki megint egy szöveget, időm végtére is van, amíg egy film tart; újra kitalálhatnám magamnak, olyannak írhatnám meg, amilyen szeretném, hogy legyen, abban a reményben, hogy a két kép, az én Irmámé és az igazié valamikor fedni fogja majd egymást, mielőtt Irma valóban és végképp eltűnik.

De nyilván nem tudott még elmenni, valami még nem volt rendben számára, valami nem volt még befejezve. Csak hát hogy lehet befejezni valamit, ami el sem kezdődött? Amúgy minden további nélkül mehetett volna, a hangyás ingével és a szappantartójával meg a koreai tankönyveivel, hiszen semmi egyebe nincs itt, nem ismer itt senkit, őt sem látta senki; mondhatni, egészen felületesen él itt, mintha várna valamire: hogy valamikor történik végre valami, vagy hogy eljönnek a koreaiak.

De én üres voltam (kézenfekvő hasonlattal: mint egy lemerült elem), nem tudtam, mit írhatnék neki; a második sör után elmentem hazulról, bekiabáltam neki a nappaliba egy vérszegény „Viso gero”-t, a litván búcsúzást, az ő világából viszont csak egy velőtrázó koreai sikoltás érkezett; a filmjében valaki nyilván kicsinált valakit. Kabátot és cipőt húztam, kiléptem a latyakos utcára, elcaplattam a korhadt fa- és padlóviaszszagú régimódi, kalauznélküli villamosig, amellyel bevitettem magam az első kerületbe, beültem az Alt Wienbe, ahogyan szoktam; valaki mindig tompult ott, oxigéntolvajok, akik a cigarettájuktól rúgtak be, ez volt ez egyetlen kreatív teljesítményük; még mindig ingergazdagabb környezet, mint egy autista elemsavnyalogatólitvánbige, aki egy olyan nyelvhez vonzódik, amely 17 betűt ismer. Andi és Chappi természetesen ott volt; kimerültnek látszottak, gülüszeműen gubbasztottak, nyilvánvalóan kemény napjuk volt a kartondoboz-egyetemükben; öt sört és két fokhagymapálinkát ittam, beszéltem valami áporodott fazonnal (fogalmam sincs, miről, totál elfelejtettem mindent; a megszokott társasági zajok, de ez így is van kitalálva, semmit nem mondani egymásnak, hogy ne kelljen semmit magunkkal vinnünk), aztán hazamentem; villamos nem járt már, s a Josephstädterstraße közepén egyszer csak ott állt egy őz. Furcsamód egyáltalán nem csodálkoztam, nem is érdekelt, Irmánál jártak a gondolataim, mintha bizony szorosabban hozzám láncolhatnák ezek a gondolatok; valahányszor külön voltunk, vágyakozás foglalta el a szerelem nevű diffúz üres helyet, és ez a vágy sokkal erősebb, sőt kielégülést nyújtóbb is volt annál, ami a valóságban adatott nekünk.

Reméltem, hogy alszik már, nem hallja majd, amint megérkezem, tehát mintegy az ágyba diffundálhatok, olyan halkan, hogy nem ébresztem föl, mert az alvás volt az az idő, amikor valóban közel voltunk egymáshoz, mintha egyetlen személy volnánk, ugyanarra a szív-tüdő-gépre csatlakoztatva, egy ütemre lélegeztünk, és nem kellett félnünk a semmitől, én legalábbis így éreztem; nem volt veszélyben a szerelmünk; az egyetlen, ami fenyegethette volna, az álmok voltak, és gyakran álmodtunk hasonlóan nyugtalanító dolgokat, olyankor másnap reggel jótékony kimerültséget és erőtlenséget éreztünk, akár valami küzdelem után, és megkönnyebbülést, hogy itt vagyunk és itt van a másik, még mentesen mindenféle bonyodalmasságoktól, azoktól a ragacsos dolgoktól, amelyek mindent összetartanak ugyan, de minden napot, a legártatlanabbul indulókat is, olyan nyúlóssá, fárasztóvá és kiszámíthatatlanná tesznek. Egyszer, rögtön azután, hogy fölébredt, csodálkozva nézett rám és azt mondta: „Hiányzol.”

De ez ritka kivétel volt. Legtöbbször azonnal kétfelé taszítódtunk, mint két mágnes. Ha például, ami nem volt ritkaság, erekcióm volt, és megpróbáltam hátulról bejátszani az úgynevezett testelágazásába, mellékesen, mintha nem is én volnék, aki ott nyomakszik, mindig olyasmiket mondott, mint: légy szíves, kímélj meg ettől, olyan gyerekes, ez nem is a te erekciód (nem, nem így; gardróbnak hívta), nem a tiéd, még az álmodhoz tartozik; neked semmi közöd hozzá, és nem akarom, hogy nekem közöm legyen hozzá, úgyhogy lehet szépen fölébredni. S valamiképpen igaza is volt; a gardrób nem az én teljesítményem volt, sajnos, ha mégoly pompás és kemény volt is, nem volt miért büszkének lennem rá.

Bozótmacska módjára lopakodtam be 26 négyzetméteres világunkba, amelyben az állott füst már nem függönyszerűen hullámzott; inkább olyan volt, mint valami dühítően makacs dallam utolsó taktusai, amelyektől nem tudsz szabadulni, és szégyelled a füled tehetetlenségét; lehúztam a nedves cipőmet; Irma nem volt sehol, sem a tévé előtt, sem az ágyban; a konyhaasztalon cédula hevert:

„Mindig a másik az, aki eltűnik.”

FORDÍTOTTA TATÁR SÁNDOR

JEGYZETEK

1. Edith „Edie” Sedgwick (1943–1971) amerikai fotómodell és színésznő. Egy időben Andy Warhol múzsája (pop- és szubkulturális ikon); szédítően gyors karrierje a kábítószerfogyasztás és a pszichiátriai kezelés stációin át korai halálba torkollt. [A ford.]