A második fölkelés előzményeiről

E szöveg rövidített változata elhangzott október 10-ei Sztóritelling Fesztiválunkon.

Áprilisban megtudtuk, hogy intézetünkbe látogat az Interkozmosz nyugalmazott űrhajósa. A gondozottaknak világűrt, asztronautákat, űrhajókat ábrázoló festményekkel kellett őt fogadniuk. Volt rá négy hetük.

Amikor kibontottuk gyári csomagolásából a temperát, a vízfestéket meg a szénceruzát, gondozottaink tülekedtek, nyúlkáltak, lábunkra tiportak. Ha ingó ujjal megfenyegettük őket, hogy nem kapnak rajzlapot, mellkasukra horgasztották ádáz koponyájukat. A függönyöket a radiátorcsőhöz kötöttük. A segédgondozók törlőkendőket és keverőedénynek kinevezett csészealjakat helyeztek el az asztalok közepén, az intézetvezető pedig megtartotta beszédét, amelyben a leendő festményekre azt mondta, alkotás.

Az intézetlakók munkához láttak. D. gondozott azonban karba tett kézzel jelentette ki, hogy nem rajzol parancsra. L., a kabátgyújtogató partedlit kért, mert féltette a tréningruháját, a tizenhat éves, nimfomániás K. pedig arra panaszkodott, hogy nem lát a saját keze árnyékától. Néhányan a fiatalabbak közül vizes ecsettel fröcskölték egymást.

A kilátásba helyezett uzsonnamegvonás hatására a renitensek érdeklődése is föltámadt a világegyetem iránt. Szappanoperák helyett űrhajósképzésről szóló, repülőkórházi videókat néztek a közösségi szobában. A nimfomániás K. fél pohár vizet zúdított a szomszédja tányérjába, mondván, hogy a IV-es számú konyhán készült szikkadt makaróni űrhajós étel, amit ha nedvesség ér, paprikás csirkévé változik. A beszélőkön, a tanulószobán és csekélyke szabadidejükben a gondozottak végre nem mitikus dicsfénnyel övezett szökési kísérletekről, hanem Lajka kutya életéről és haláláról társalogtak. A szerencsétlenül járt állat az űrhajóval együtt égett el a Föld légkörébe érve, állították egyesek. Mások szenvedélyesen védelmezték a mérgezés mellett szóló érveket, és készek voltak megverekedni az igazukért. D., aki annak idején egy darabka damillal tört az apja életére, hat változatban festette meg a kutya űrutazását. A fakó arcú M. – aki sérült értelmű unokahúgával fajtalankodott – színes krétával satírozott foltokat a rajzlapra, az egészet sötétkék temperával mázolta be, azután pedig varrótűvel karcolt csillámló vonalakat a felületre. A kabátgyújtogató L. szülei kérlelhetetlen arcát festette a szkafander hőálló ablaka mögé.

Április végén levél érkezett. A borítékban az asztronauta dedikált fényképét, személyi titkára elérhetőségét és azoknak a javítóintézeteknek a listáját találtuk, amelyekben az űrhajós korábban már tiszteletét tette, és nagy sikerű előadást tartott a kiképzési módszerekről, az űrhajósok humoráról, meg arról az ürességről, amit az ember a földre szállást követően még hetekig, hónapokig vagy akár évekig érez. Amikor az asztronauta fiatalkori arcképét kitűztük a faliújságra, kedvező előjelnek véltük, hogy gondozottaink nem firkálnak rá kecskeszakállt. Kihirdettük a kiállításmegnyitó napját, aztán egy vezetőségi tagokból álló kuratórium kiselejtezte a méltatlan nívójú, komolytalan műveket. Az ülés zárt ajtók mögött zajlott. Egyik segédgondozónk ellen fegyelmi eljárást kellett indítanunk, mert kiderült, hogy saját munkáit csempészte a gyerekek alkotásai közé. Fölkasíroztuk a képeket, és az intézet dísztermében – D. tevőleges közreműködésével – damilra lógatva állítottuk ki őket. Ecetes vízzel átmostuk az ablakokat, a parkettről pedig körömkefével távolítottuk el a megkeményedett festékfoltokat.

Az Interkozmosz asztronautája antracit fekete kocsiban, két órás késéssel érkezett. Fényre barnuló szemüveget meg félregombolt öltönyt viselt, és alig-alig találta meg intézetvezetőnk feléje nyújtott kezét. Tésztaszerű arcában fókusz nélküli tekintet ült, tarkóránca a szürke inggallérra buggyant, pantallója szárán obskúrus folt sötétlett. A lépcsőn személyi titkára és tolmácsa támogatta föl, mi pedig próbáltuk menteni a menthetőt. Az utazót, mondtuk, megtörték a földi viszonyok. Az asztronauta úr lába másféle nehézkedésekhez szokott. Szerettük volna elkerülni, hogy, mint legutóbb, a csalódott gondozottak ellenünk forduljanak, ezért igyekeztünk úgy helyezkedni, hogy senki se vehesse észre a lapos üveg öltönyzsebből kikandikáló csutoráját.

Az asztronauta tetszését nem nyerte el sem a navigációs pulthoz láncolt, haldokló Lajka kutya, sem L. szkafanderbe zárt, szigorú tekintetű szülei, sem pedig az űrhajós gyorshajtásokat fényképező traffipaxállomás. Amikor viszont az űrhajós fölfedezte M. festményét – a sötétkék tempera mögül kivillanó sárga, lila és zöld tűnyomokat: gázfelhők, keringő űrszemét és fekete lyukak nem e világi csillámlásait –, majd, miközben a nyelvével elismerően csettintgetett, összeszűkített szemmel közelről is, távolról is tüzetesen megvizsgálta az alkotást, M. fakó arca hirtelen fölfénylett, mint a triangulum, ami ebédre szólítja a gondozottakat. Rámutattunk M.-re, és – magunk is büszkén – a képzelet erejét dicsértük. Meglapogattuk a delikvens vállát, megszorongattuk a csontjait, a tolmács faggatózására pedig alamuszin tódítottuk, hogy a fiatalúr útja vagyon elleni cselekmények miatt vezetett hozzánk. M. megbántva harapta össze a száját – ha úgy érezte, hogy megtagadtuk, voltaképp igaza volt. Kiporcióztuk a gyerekpezsgőt, gondozottaink pedig fölsorakoztak a vendég előtt, hogy poharukat összekoccinthassák az övével. Ahogy belegabalyodtak az űrhajós anyanyelvén bemagolt szerencsekívánatokba, szinte bájosnak láttuk őket – néhány pillanatra legalábbis semmiben sem különböztek a kinti gyerekektől, akik a damilt pecázásra használják, unokahúgukkal pedig ártatlan kártyajátékokat játszanak. Amikor a személyi titkár végül félrevont minket, és értésünkre adta, hogy az asztronauta drága ideje lejárt, sajnálkozva – mégis: megkönnyebbülten – nyújtottuk át a tiszteletdíjat tartalmazó borítékot. Mindent egybevéve: szép délután volt. Épülni lehet belőle, mondta egyik folyosófelügyelőnk. Az elnehezült járású űrhajóst kikísértük a kocsihoz, a gondozottak pedig tisztes távolságból figyelték, ahogy az elsötétített üvegű kocsi kikanyarodik az intézet kertjéből a szivarfák közé.

Néhány hét múlva körlevelet kaptunk egy nyomozótól. Megtudtuk, hogy az asztronauta az Interkozmosznak csupán tartalékállományos űrhajósa volt, a világűrben ezért sosem járhatott. Húszra rúg a kárvallott javítóintézetek száma, írta a nyomozó. Nevelőtestületi ülést rendeltünk el, és elhatároztuk, hogy igyekszünk titokban tartani a hírt. Nem sikerült.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.