„A szexuál-reformerek, nemkülönben a hétköznapok jó szemű megfigyelői folyamatosan tárják föl annak bizonyítékait, hogy napjainkban a szexualitás és a családi élet legnagyobb, legalapvetőbb problémája a nők a szerelmi életben és a házasságban tanúsított frigiditása.”1

Margarete Kaiser (1932)2

Az első világháború vége s a weimari köztársaság kikiáltása, illetve a nemzetiszocialisták 1933-as hatalomra jutása közötti feszültségekkel terhes, kaotikus évek során a szexualitás (legelsősorban is persze a nőké), a nemi identitás és a heteroszexuális kapcsolatok kérdése mindvégig a politikai élet középpontjában állt Németországban. Az 1920-as éveket jellemző szexuális reform-mozgalom, illetve az „új nő” színre lépte csak válasz volt azoknak a politikai, társadalmi, gazdasági és demográfiai válságoknak a tömkelegére, amelyek megrázkódtatták a háború utáni Németországot.

A szexuális reform-mozgalomban – a benne részt vevők szerint a mozgalom különböző szervezeteiben legalább százötvenezer ember ténykedett3 – orvosok, szociális munkások és laikus személyek (közülük nagyon sokan a munkásosztály politikai pártjainak tagjai) küzdöttek együtt az abortusz legalizálásáért, a fogamzásgátlás elfogadtatásáért, a szexuális nevelés intézményessé tételéért, a fajegészségtani tudatosságért és a nőknek a szexuális kielégüléshez való jogáért. Az „új nő” ideáljának igézetében (kinek dicséretét zengték) ugyanakkor azonban azért is küzdöttek, hogy ideáljukat szigorú ellenőrzésük, egyszersmind irányításuk alatt tartsák. Mindegy, hogy „kommunisták” voltak-e, „szocialisták”, „feministák” vagy „szexológiai szakemberek”, reformereink ugyanabban hittek: racionalizálni kell a veszélyes erotikus késztetéseket, a heteroszexuális párt elfogadható arculattal fölruházni, mindebbe pedig beletartozik a nők megrendszabályozása is. In concreto, a reform hívei fogamzásgátlásra és szexuális tanácsadásra szakosodott intézeteket hoztak létre (ezeket az önkormányzatok egészségügyi osztályai, egészségbiztosítási szolgálatok, kommunista és szociáldemokrata jóléti szervezetek, illetve a szociál-reformer szervezetek működtették), ahol információkat lehetett kérni – egyszersmind tanácsokat kapni – az orvosilag ellenőrzött fogamzásgátlásról és a biztonságos szexuális technikákról. A főként munkásosztályi közegben ténykedő rendelőintézetekben nagyon sok volt az olyan, a páciens problémáit megértő, együtt érző orvos, aki nem a szakma egészére általánosságban jellemző abortusz- és fogamzásgátlás-ellenes nézőpontot képviselte. A mozgalmat – mondhatjuk így – döntően tudományos területen dolgozó férfiak képviselték (bár akadt néhány figyelemre méltó nő is, akik, mint látni fogjuk, a női szexualitásról egészen más nézeteket vallottak, mint az előbbiek).

Általánosságban: ezek a szexuál-reformerek, akik a politikai spektrum baloldaláról rekrutálódtak, arra törekedtek, hogy javítsanak a munkásosztály gazdasági helyzetén és enyhítsék szexuális nyomorát, stabilizálják a családi életet és a társadalom valamennyi rétegében hitet tegyenek a heteroszexualitás mellett. Alapelvük az volt, hogy mindaddig, amíg a szexuális magatartásokban és értékválasztásokban a háború után bekövetkezett változások tovább élnek (lásd a csökkenő születési rátákat, a férjes nők és anyák munkába állását, a fiatal korosztályok körében tapasztalt aktív szexuális életet), addig igyekezni kell ezeket racionálissá tenni és megfelelő tudományos ismeretekkel rendelkező szakemberek révén kontrollálni. A tanácsadó központok, nemkülönben a hozzájuk kötődő tömérdek újság és képes hetilap családtervezési információkat nyújtottak a nők számára, de arra is kísérletet tettek, hogy rendszerbe foglalják a társadalmi felelősségtudatra valló, „egészséges” szexuális magatartás bizonyos normáit. Igazából frontális támadást indítottak a férfiak szexuális érzéketlensége, valamint a női frigiditás ellen, nyomatékkal hangsúlyozva, hogy mindkettő széles körben elterjedt és zavart keltő társadalmi probléma.

A weimari köztársaság új szociális szolgáltatásokat nyújtó intézményei – anyasági és gyermekgondozó központok, iskolai egészségnevelési programok, házassági és szexuális tanácsadó központok – arra szolgáltak, hogy a gazdaságilag kétségbeejtő helyzetűeken segítsenek, de már csak létrejöttükkel, újonnan fölállított kartoték-rendszereikkel és adattáraikkal a „szegénység kultúrája” egy olyan változatának létét dokumentálták, mely nemcsak anyagi természetű volt, hanem érzelmi és szexuális is. Azok a nők, akik azt szerették volna megtudni a tanácsadó hálózat szakembereitől, hogyan kerülhetnék el a teherbeesést, vagy pedig azért jöttek, mert terhesek lettek és tudni szerették volna, mit kezdjenek ezzel a helyzettel, mind arról beszéltek – úgy mellesleg –, hogy semmi élvezetet nem lelnek a házasságban (s úgy általában a szexuális életben). Panaszaik rávilágítottak arra, hogy a frigiditás nagy horderejű társadalmi probléma; olyan probléma, amely fenyegeti a család stabilitását, s amely szükségessé teszi, hogy az orvosok, terapeuták, szociális munkások, a kormányzati hivatalokban dolgozók és a média mind odafigyeljenek arra, mi a helyzet ezen a téren.

A reform-mozgalom tehát a maga teljes komplexitásában és sokféleképp érthetőségében úgy tűnik föl előttünk, mint egyféle „szexuális forradalom”. A nőknek legyen mostantól joguk a szexuális kielégüléshez (de az ehhez való jogot, illetve annak definiálását, hogy mit tekintünk kielégülésnek, azt jószerént a férfiak dolga meghatározni); legyen joguk a fogamzásgátláshoz meg az abortuszhoz (de csak azokban az esetekben, amikor erre „szükség mutatkozik”); nem baj, ha szexuálisan aktívnak bizonyulnak, mert ez egészséges tendencia, s nő a gyermekek száma; lehet orgazmusuk is, mivel ez fajegészségtani szempontból üdvös. A reform-szervezetek elismerték a női szexualitás tényét, bátorították annak megélését, ámde – a család védelmében – szigorúan csak a férfi heteroszexualitás terminusaiban. Nem vitás, a nők előnyt látszottak élvezni abból, hogy a világ elismeri a szexuális kielégüléshez való jogaikat; a heteroszexuális párok életén javított a szexuális tanácsadás, illetve a fogamzásgátlás elfogadása. Mindazonáltal arra sosem nyílt lehetőségük a nőknek, hogy ők maguk definiálhassák (szabadon csapongó fantáziájuk mentén) szexualitásuk mibenlétét, maguk szabhassanak kereteket tartalmának, s élhessék is meg szabadon. Annak ellenére sem adatott ez meg nekik, hogy a mozgalom igen büszkén hangoztatta humanitárius mivoltát és progresszivitását.

A mozgalom nagyon sok résztvevője őszintén szerette volna, ha szocializmusuk tantételei a szexualitás vonatkozásában is valóra válnak (őszintén hittek egy olyan társadalom létrejöttének lehetőségében, ahol az egyes ember igazán kiteljesedhet). A szocialista perspektíva azonban azzal a sajnálatos következménnyel járt, hogy a termékenység és a szexualitás egész problémavilágát nem olyan terminusokban gondolták végig, melyek elismerték volna a női individuum jogait, s engedték volna, hogy a nők maguk dönthessenek saját testükről és életükről. Ehelyett az osztály-logika, az állam és a jóléti szolgáltatások vonatkoztatás-rendszerét tartották szem előtt. A mozgalom számára a fajegészségtani szempontok bizonyultak a leginkább fontosnak. Általános vélemény volt az „anyasági eugenika” elkötelezettjei körében, hogy az egészség és az alkalmatlanság paramétereit „tudományosan lefektetett normákhoz” kell igazítani; emezek pontos megszabása nem jelenthet problémát. Ez a hitbéli konszenzus a reform-mozgalomban részt vevők között fölülírta a hagyományos baloldali/jobboldali, szocialista/konzervatív választóvonalakat, nyomatékosan az anyaság és az egészséges utódok védelmének elsőbbségére helyezve a hangsúlyt. Éppen ez teszi különlegesen érdekessé a szexuál-reformerek mozgalmát, hogy tudniillik a hagyományos politikai kategóriák szerinti fölosztások itt nem alkalmazhatók. A progresszívek és a konzervatívok egyként egyetérthettek a születésszabályozás és családtervezés kérdéseiben, vagy a házasság reformja kiharcolásának szükségességében. Éppenséggel a reform és az eugenika a szexualitás és a natalizmus kérdéseivel való szoros összefonódása adta meg a weimari időszak népesedéspolitikájának nagyon is sajátos, feszültségeket gerjesztő arculatát. A nő-kérdés és a szex-probléma oly gyakran a politikai marginalitás terepére száműzött témája a politikai és társadalmi diskurzus központi témájává lett – különösen a világháborút követő válságperiódusban, s aztán újólag, az 1929–33-as gazdasági világválság idején.

Az Új Nő

Zűrös figura – sokszor vissza is élnek bemutatásával, szerepeltetésével. Zavarosan próbálják összemosni típusában a laza tinédzser, a fiatal irodista- vagy gépíró-kisasszony és a kereső munkára kényszerülő kisgyerekes anya körvonalait. Megjelenésével azokat a társadalmi és demográfiai változásokat hivatott „életesen” megjeleníteni, amelyek a szexuális reform-mozgalmat izgalomban tartották. A női munkaerőnek a világháború során bekövetkezett mozgósítása kelti életre. ő az a nő, aki kereső tevékenységet folytat, háztartását férfi részvétele nélkül vezeti. Viselkedése egyszerre mutatja föl a hagyományos nemi szerepek összevegyülését és a nemek háború alatti tapasztalatainak (a férfiak a frontokon, a lövészárkokban – a nők otthon, a munka frontján) polarizálódását. Ha a nők szexuális kielégülésének és az orvosi segédletű fogamzásgátlásnak kérdésével való foglalkozás lendületes ösztönzést kapott, annak az ő fölbukkanását körülvevő félelem az oka. Az a nő, ugyanis, aki a weimari alkotmány révén politikai egyenlőségre tett szert és választójogot kapott, s a háború alatt azt is megtapasztalhatta, hogy független munkavállalóként kereső foglalkozást végezhet, a továbbiakban a szexualitás vonatkozásában sem nagyon fog belenyugodni egyenlőtlen viszonyok elviselésébe.

Az új asszony nem csak Marlene Dietrich-ruhákba öltözött, rövidre vágott férfi-frizurát viselő értelmiségi nő, nem csak a tini-divat szerint öltözködő fiatal fehérgalléros tisztviselőlány. Új asszony az a fiatal, férjezett gyári munkásnő is, aki napjában egyszer főz meleg ételt, praktikus bubifrizurát hord, és hajlamos bármilyen hozzáférhető módszert kipróbálni, csak hogy a családlétszám kicsi maradjon.4 Az új nő egészen másként lép a nyilvánosság elé, mint elődjei. Haját rövidre vágatja. Nyilvánosan dohányzik. Borotválja a lábát, sminkeli magát, egyszóval úgy mutatkozik az emberek előtt, hogy néha tényleg nehéznek bizonyul első ránézésre megkülönböztetni a „tisztességes asszonyt” meg a „szajhát”.5 A Német Birodalom egészségi állapotát bemutató évkönyvek rendszeresen témául tűzték a háborút, a forradalmat és az inflációt követő Verwilderung der Sitten (azaz az erkölcsök elfajulása) okozta problémát.6

Az I. világháború után azt tapasztalták, először a történelemben, hogy az abortusz tömegesen előforduló jelenség lett a munkásosztály körében. Jóllehet az 1870-es évek óta a születési ráta folyamatosan csökkent, ezt a trendet egészen a háború befejezte utánig nem vették komolyan, amikor a munkásosztályban is uralkodóvá nem lett. Csak ezt követően keltette föl a laikus nyilvánosság, illetve a kormányzat érdeklődését a német Volk fönnmaradási esélyeinek, nemkülönben az eljövendő nemzedékek munkateljesítményének és katonai kapacitásának kérdése. A termékenységi ráta gazdagok és szegények között hagyományosan észlelt különbsége (a szegények biztosítják a munkavégzéshez és katonáskodáshoz szükséges tömegeket) aggasztó mértékben beszűkült. Bár a nők továbbra is férjhez mentek (oly sokan közülük, mint addig még sosem), a családok létszáma érzékelhetően lecsökkent, s egyre több és több férjes asszony lépett munkaviszonyba. Az 1925-ös népszámlálás adatai szerint a munkásosztályi családokban a háztartások átlagos taglétszáma mindössze 3,9 fő volt.7 Az aggodalmaskodó kormányzati hivatalnokok, az újságírók és a politikusok szép lassan elkezdtek „szülési sztrájkot” emlegetni.

Mindezen trendek csak fölerősödtek az 1929– 33-as válság során, amikor tömegessé lett a munkanélküliség, s rendkívül keményen megnyirbálták a közszolgáltatásokat. A válság különösen súlyosan érintette a nőket, akik épp úgy elveszíthették állásukat, mint a férfiak, ráadásul megszaporodtak házimunka-terheik. Az anyagiak terén a társadalmi újratermelés olyan szférái, mint az egészséggondozás és az élelmiszer-termelés az egyedi háztartások szintjén reprivatizálódtak; az érzelmi vonatkozásokat illetően pedig arra buzdították a nőket, hogy e forrongó időkben tegyenek meg mindent a család stabilitásának megőrzéséért, enyhítsék a munkanélküliség keltette feszültségeket, igyekezzenek csillapítani azokat a konfliktusokat, melyeket a férfiak és nők között a munkahelyekért folytatott (nyilván élesedő) verseny lobbantott föl.8 1931-re, a válság tetőpontján, amikor a munkát keresők hivatalosan nyilvántartott száma hatmillióra rúgott, úgy becsülték, hogy évente egymillió (illegális) abortuszra kerül sor az országban (amelyek közül tíz-tizenkétezer halállal végződött). Azaz: Németországban átlagosan minden egyes nő két abortuszon esett keresztül.9

Mindezeket a tényezőket – a születési arányszámok csökkenését, az illegális abortuszok számának növekedését, a házasságkötés életkorának emelkedését, a férjes asszonyok és anyák mind növekvő számban való kereső munkába állását – nem egyszerűen csak népesedési válságjelenségként élték meg az emberek, hanem úgy is, mint a politikai és társadalmi legitimitás meggyengüléséről számot adó válságot. Egy társadalmi rend legitimitása – gondolták – abban nyilvánul meg, hogy a nők lojálisan igazodnak a társadalmi nemek hagyományos szerepelvárásaihoz, zokszó nélkül szülik a gyerekeket, akiket aztán megfelelően szocializálva nevelnek föl. Az a tapasztalat, hogy a nők nem kérnek többé a tradicionális anyaságból, még sokkal fenyegetőbbnek tűnt föl az új szociálpszichológiai kutatások fényében.10 Ezek az új kutatások a pszichológia és a szociális munka új műhelyeiben születtek, s nyomatékkal hangsúlyozták, mennyire borotvaélen táncol az az anya, akinek hónap végén is ki kell tudnia jönni a fizetésből, el kell simítania a konfliktusokat, és úgy általában „egyben kell tartania” az egész családot, olyan időkben is, amikor a megélhetés bizonytalanná válásának veszélye fenyeget mindenkit. A koedukáció mind általánosabbá válása, az ifjúsági mozgalmak növekvő létszámú csoportosulásai, a médiatartalmak és általában a kultúra erotizálódása, a házasság előtt (többnyire már tinédzser-korban) elkezdett szexuális élet – plusz az abortusz és a születésszabályozás – éppen ezért robbanással fenyegető kényes témákká váltak, mivel egy sokkal általánosabb biztonságvesztés szimptómáit kívánták látni bennük.

Az „új nő” fölbukkanása fenyegette az államilag bátorított népesedési politikát. Emez abból kívánt volna kiindulni, hogy a német anyák elkötelezettek és tájékozottak, nincs más céljuk, mint a férfi népesség világháborús emberveszteségeit fölszámolni, begyógyítani az emberek egészségi állapotán és erkölcsi hozzáállásán a háború, a forradalom és a gazdasági biztonságvesztés ütötte vérző sebeket. Ennek figyelembe vételével érdemes visszatérnünk a tanulmány elején idézett mottóhoz, mely nemcsak a nő erotikus életében vél rendkívüli fontosságot tulajdonítani a frigiditásnak, hanem a családi élet vonatkozásában is veszélyesnek látja. A frigiditásra – értsd: a női frigiditásra! – a német nyelvben használhatjuk a Gefühlskälte szót (érzelmi hidegség), vagy az Empfindungslosigkeit szót (érzékenységhiány). Micsoda fenyegető rémlátomás ez válság idején! Soha ennyire nem volt még szükség arra, hogy a Nő mint az érzelmek őrizője, az érzelmi biztonság védangyala és egy megtizedelt nemzet új erőre keltője legyen a színen.

Éppen ezért alapvető fontosságúnak bizonyult, hogy a női szexualitás, ha már egyszer sikerül megszabadítani a frigiditás jelentette veszélytől, a megfelelő heteroszexuális csatornák felé tereltessék. „A mi korunknak olyan nőkre van szüksége, akik tisztában vannak a saját testükkel, jól tudják alkalmazni a felvilágosult szexuális élet erotikájának szabályait, s akik a test és a lélek szépsége hosszú múltra visszatekintő harmóniájának példázatait követve képesek egészséges gyermekeknek életet adni.”11 De ha a házasságot azzal kell vonzóbbá tenni a nők számára, hogy benne kielégítő szexuális kapcsolatra lelhetnek, a szex maga nem lehetett annyira szabad és vonzó, hogy a nők ne féltek volna továbbra is a házasságtól és az anyaságtól. A reform-mozgalomnak nagyon delikát egyensúlyt kellett teremtenie: a női szexualitás fogalmi tartalma meghatározására (s így természetesen körülhatárolására) éppen akkor kerül sor, amikor „technikailag” és gazdaságilag éppenséggel mód nyílnék a kiélésére.

A szexuális reform-mozgalom teremtette új asszony: emancipált és háziasított nő

Németországban a weimari évek alatt „egészpályás” támadás indult a női frigiditás ellen. Ez a „kísérlet” arra szolgált, hogy az új nővel szexuális élete minőségének följavításán keresztül kedveltessék meg annak gondolatát, hogy férjhez menjen, illetve gyermekeket szüljön. A szexuál-reformerek arra bátorították a nőket, hogy szerezzenek jártasságot a szexuális technikákban és tartsanak jogot az orgazmusra; mindkettőről azt gondolták, megfelelő eszköz arra, hogy stabilitást és harmóniát nyújtson a heteroszexuális nukleáris családnak. Úgy tartották, két egymást szerető egészséges partner együttes orgazmusa a legmagasabb rendű kifejezésmódja egy új és tiszta erkölcsiségnek, melynek gyümölcseként egészségesebb, életképesebb gyerekek születnek majd. A szexuális aktus két, alapvetően különböző természet integrációja, a szó szoros értelmében vett eggyé olvadás. A reform-mozgalom teljesen tudatosan úgy fogta föl feladatát, mint az új nő újraháziasítását: „Nem a férjhez menni nem szándékozó szüfrazsettek számát akarjuk szaporítani, hanem az egymással összehangolódott párokét.”12 Mindezzel egy „emancipáltabb” házasság, illetve anyaság felé kívánták terelni a nőket.

A szexuális kézikönyvek, a mozgalom sajtókiadványai és a rendelőintézetek az új módi szerint domesztikált nő képét terjesztették. Az elnyűtt, groteszkül koravén és beteg proletárfeleség helyett, akinek el kell szenvednie egy részeg férj brutális bántalmazásait, s az egészségmegrontó vége-nincs terhességeket és abortuszokat,13 a mozgalom egy olyan, szexuálisan kielégített anya, szerető, „bajtárs” és kenyérkereső partner képét villantotta föl, aki el van látva az idő megtakarításában segíteni tudó valamennyi háztartási eszközzel, a születésszabályozás minden módszerét ismeri, s kellően érzékeny férje a legfrissebb szexuális „technikákat” képes hozzáértőn alkalmazni. Az új, racionalizált családi kultúra sarokpontja az „új, modern szupernő” lett, egy egészség- és táplálkozás-tudatos fogyasztó, gyermeknevelésben járatos, rendesen kereső nő, aki nagyon is szorgalmazza a szexet, amiben aktív partnerként vesz részt. A feladatnak megfelelés persze eléggé próbára tevő lehetett. „Az a tény, hogy a nők többsége a szerelmi technikák mai állása mellett nem jut el az orgazmusig, nem lehet elegendő indok arra, hogy tagadjuk a nők orgazmusát.”14

Az anyasággal és a szexuális szenvedélymentességgel kapcsolatos 19. századi ideológia helyébe egy másik, új ideológia lépett, mely a heteroszexuális partnerségre helyezte a hangsúlyt, vagyis arra, hogy egymást egyenlő partnernek tekintő ember-párok között érzelmi és érzéki intimitás alakul ki. A „Faj Szülőanyja”15 és az új Emancipált Nő szövetségbe forrt. Egészen sajátos double bind, azaz „kettős kötés” jellemezte a nő-mivoltot: a háború utáni Németországban a nők testesítették meg az erkölcsök elfajulását, ám ezzel egy időben úgy gondolták róluk, hogy ők jelentik a kétségbeesetten igényelt társadalmi őrizőket, akik képesek lehetnek majd az erkölcsök helyreállítására.

Erotika… a házasság megmentője

A reformerek azon az alapon szorgalmazták a házasság erotikussá tételét, hogy „a leghatékonyabb eszköz, amely megmenthet minket a házasságra rátelepedő válságtól”.16 De annak eldöntése, hogy mi minősül erotikusnak és erotikának, a férfiakra maradt. A reformmozgalom idején sem a tanácsadás gyakorlatában, sem a szakirodalomban nem fordult soha elő, hogy úgy gondolták volna: a nőkre hagyhatnánk, hogy maguk döntsék el, illetve szabályozzák, milyen formákban akarnak eljutni a szexuális kielégüléshez. Bár orvosként sok nő dolgozott a tanácsadókban, s a mozgalomban egészen kiváló nők is tevékenykedtek, a legtöbb fontos kézikönyvet férfiak írták.17 Ugyancsak ők írták a szakmai újságcikkeket is (amelyek nagyban befolyásolták, hogy a rendelőintézetekben az orvosok milyen tanácsokat adtak a hozzájuk forduló nőknek – s ez még akkor is igaz volt, ha az orvos nő volt). A „par excellence” szexuális kézikönyv, Th. H. Van de Velde Tökéletes házassága, mely először 1928-ban jelent meg, s „kétségkívül a legrészletesebb, mindenre kiterjedő, racionális alapokon építkező könyv a szexuális magatartásformákról, mely eddigelé nyomtatásban napvilágot látott”,18 egészen odáig ment, hogy kinyilvánítsa: „szexuális téren a férj az a nevelő, aki a nőt elvezeti a szerelem tudományában való tökéletes, szakértő jártasságig, s akitől a nő elsajátítja azt”.19

A férfiak így el lettek látva megfelelő kalauzzal, hogy megismerkedhessenek a női test titkaival, s a szexuál-reformerek nyomatékosan leszögezték: azok az idők elmúltak, amikor egy férj megengedhette magának, hogy ne vegyen tudomást felesége erotikus szükségleteiről. Felfedezőkként „térképezték föl” a női vágy területeit, szakcikkek rajzoltak „tudományos diagramokat” az orgazmus lefutásáról.20 A görbék „tudományos” bizonyítékot szolgáltattak arra, hogy a nőknél a késztetettség és a kielégültség mintázatai gyökeresen mások, mint a férfiaknál. Ez a különbözőség pedig arról beszélt, hogy alapvető és áthidalhatatlan természeti különbségek vannak a férfiak és a nők között. A férfi feladata hát türelmesnek, jártasnak és figyelmesnek lenni, hogy mindkettejüket megfelelőképp terelgethesse az egyesülés illékony pillanatának, a kettejük számára ugyanabban a pillanatban bekövetkező orgazmus csodájának megéléséhez. A férfi felelősségét a tudás birtoklása alapozza meg: „a legtöbb nő hidegsége abból a tényből fakad, hogy a partner nem melegíti fel; képtelen fölébreszteni az érzelmeit.”21

Ha a házasság erotizálása fölülírta is a női szenvedélymentesség korábbi fogalmait, ezek a 19. századi fogalmak azért az új értelmezésekben is továbbéltek. A nők szexualitása szunnyadó, passzív, emocionális: diffúzabb és rejtettebb, nem annyira genitálisan fókuszált. A grafikus ábrázolások szerint a női késztetettség lassabban és bonyolultabban fölkelthető folyamat. A nők később lobbannak lángra és lassabban nyugszanak le. Orgazmus-görbéjük nem oly egyértelmű meredekségű, mint a férfiaké, s végtelen számú lehetőség kínálkozik arra, hogy valami közbejöjjön s megzavarja. „A férfi szexualitása koncentráltabb: robusztus és erőteljes; a nőé fragmentáltabb és differenciáltabb.”22 A nő tehát kibújhatott ugyan régi szerepeiből, biológiai felépítése ettől még ugyanolyan törékeny maradt.

A nők biológiai tragédiája

Ez volna hát az a „kettős kötés”, amely felelőssé tehető a nők biológiai tragédiájáért. Mivel „természet adta” funkciója a gyermekszülés, teste fölött a méhe gyakorolja az uralmat. A nő éppen ezért sokkal inkább Geschlechtswesen – azaz természeti lény –, mint a férfi. Sorsa tehát teste fizikai adottságaiba ágyazódik (menstruációs ciklusok, egymást követő kihordások), s így kevésbé bizonyul racionálisnak, kevésbé képes absztrakt gondolkodásra. E fizikai adottságai, másfelől, diffúzan passzívvá teszik, érzelmi ösztönlénnyé, aki kevésbé genitális beállítottságú, kevésbé képes szexuális örömöt kinyerni az identitását oly mélyen meghatározó testi konstitúciójából.

Mint totalitást, a nőket tehát sokkal alapvetőbben határozza meg a nemük, mint a férfiakat, ugyanakkor kevésbé képesek élvezetüket lelni a szexualitásban. A reform-mozgalom szakirodalma szerint a női szexualitás alapvetően a veszteséghez és a fájdalomhoz kötődik: a menstruáció, a defloráció, a szülés a legjobb indulattal is legfeljebb ambivalens tapasztalatnak mondható, melynek megélése nagy óvatosságot és szakértői jártasságot igényel. (Egyes orvosok kifejezetten javallották az orvosi deflorációt, hogy a nők megszabadulhassanak az „első éjszaka” traumájától.) Friedrich Wolf kommunista orvos volt, az abortuszhoz való jog lelkes híve, és „természetgyógyász”. Nőgyógyászati röpiratának A nők gyenge pontjai címet adta, és nem köntörfalazott benne: „Emancipáció ide, emancipáció oda, a nő a férfinál sokkal nagyobb mértékben van kiszolgáltatva teste gyarlóságának.”23

A szexuál-reformerek mindazonáltal úgy érveltek, hogy megfelelő technikákat alkalmazva a férfi kiegyenlítheti a nő biológiai hátrányait. „Ha a férfi tudatában van, hogy a nő ezt a terhet hordozza, megkövetelhető tőle, hogy ezt kellő érzékenységgel vegye figyelembe, s teljes egyenlőségüket szem előtt tartva bánjon vele.”24 Vagy, mint a mozgalom egyik női aktivistája fogalmazott: „A nőnek a természet passzív szerepet szánt. Éppen ezért szexuális érzelemvilága sokkal érzékenyebben szerveződik, sokkal spirituálisabb természetű. A szerelmes nő érzékenyen fölhangolt hangszer, és teljességgel a férfi jártasságán múlik, hogyan játszik ezen a hangszeren – gyengéd magabiztossággal, vagy pedig durva és ügyetlen mozdulatokkal.”25

A nő szexualitása másmilyen, de a férfiak kitapasztalhatják, hogyan lehet rászoktatni arra, hogy jobban igazodjék a férfiak genitális fixációihoz. Ha a nő szexualitása teste és lelke egészében összpontosul, s kevésbé lokalizálódik a genitáliákra, a reform változtatni kíván ezen. Azonban csak a férfi ügyeskedése révén képes orgazmushoz eljutni az aktus során; csak így képes igazán „szexuális lénnyé” válni (abban a szűk értelemben, amit a reform-mozgalom ennek a kifejezésnek hajlandó volt tulajdonítani). A nő diffúz és érzelmektől terhelt érzéki tapasztalatát nem tekinthetjük felnőtt, érett szexnek. Ezúttal is Van de Veldét idézzük, hogy érzékeltessük a gombamód szaporodó számú kézikönyvek hangulatát. „A fiatal asszony a coitus alatt többé-kevésbé ’hideg’ és a szerelemre a szó szoros értelmében nevelni kell. (…) A fiatal feleség csak fokozatosan fejlődik ki szexuálisan érett és a szerelemben gyakorlott asszonnyá.”26

Arra is figyelmezteti a férjeket, hogy a nő tartós frigiditása veszélyes a házasságra. „Minden férjnek tudomásul kell vennie, hogy a hitvestársak oly nemi izgalma, mely nem zárul le az orgasmus kiváltásával, a nő súlyos megkárosodásával jár és folytonos megismétlődése, állandó, vagy legalább is nehezen gyógyítható testi és lelki bajok forrása lehet.”27 Hogy senki ne maradjon bizonytalanságban afelől, hogyan is lehet elkerülni az efféle következményeket, Van de Velde részletes instrukciókkal szolgál. Bízzuk magunkat a tekintetre, a hangokra, tapasztaljuk ki, milyen sorrendet követve bizonyulnak majd leghatékonyabbnak egymás csókolgatása, nyelves csók, genitális előjáték és maga a közösülés. Ha ennek során a férfi és a nő orgazmusa nem egyszerre következik be, az kudarc, és „természetellenes”.

Természetesen sokféle nő van, és sokféle család. Ezek más-más stratégiákat igényelhetnek. A burzsoáziának nagyobbrészt a különféle szexuális technikákra kidolgozott „csináld magad” kiadványokat szánták. A munkásosztálynak szóló szakirodalom elsősorban a fogamzásgátláshoz, abortuszhoz való jog, valamint az eugenetikus higiéne fontosságát, és az ennek lehetőségeivel élés szükségességét hangsúlyozta; hosszan sorolta a veszélyeket, melyeket a nemi betegségek, incesztus, laikusan kivitelezett abortusz, egészségtelen táplálkozás, ápolatlanság, a higiénés ismereteket illető tudatlanság okozhat a faj fenntartása területén. A tébécéseket, alkoholistákat, „gyengeelméjűeket” (s persze azokat is, akik egyszerűen csak letargiába estek, kimerültek vagy szegények voltak) szüntelenül figyelmeztették társadalmi felelősségükre, vagyis arra, hogy ne szaporodjanak!

Az osztályszempontú értelmezés azokban az elméletekben is megnyilvánult, melyek a nőket szexuális késztethetőségük alapján akarták volna „típusokba” sorolni. Az efféle megkülönböztetésre való törekvés az 1920-as években „tudományosnak” szerette volna tudni a maga karakterológiáját – ha faji alapra, ha osztály-szempontokra, ha az emberi lélekre alapozott is.28 Sok szexológus volt, aki a „primitív és közönséges” proletár asszonyt „szervesebben” és „természetesebben” működőnek gondolta, aki sokkal gyorsabban jut majd el a gerjesztettség állapotába (illetve a „csúcsra”), mint a neurotikus, hisztérikus, iskolázott – és önző! – modern nő, akit érzelmi és szexuális éretlensége nem enged túljutni a Freud-szerinti gyermekkori klitorális fázison. A burzsoá asszony viszont (akinek férje bizonyára tanulmányozza a „csináld magad” szakirodalmat) jobban igényli a klitorális előjátékot; szexuálisan többet követel, és akár a szeretkezésben, akár a gyermekszülés során érzékenyebbnek bizonyul a fájdalmakra.

Egyvalamiben valamennyi „mozgalmár” hitt (akár alapvetően polgári közönségnek nyújtottak tanácsadást, írásos tájékoztatást, akár a proletár osztály tagjaival foglalkoztak), nevezetesen abban, hogy tragikusan nagy szükség mutatkozik a házasság megreformálására. Mindannyian egyetértettek abban, hogy a termelésben is, az újratermelésben is szükség mutatkozik a racionalitás, illetve a humánökonómia (Menschenökonomie) szempontjainak érvényesítésére. Vagyis: dinamikusabb termelékenységre, áramvonalasított munkafolyamatokra a munkahelyen, valamint eugenikára, a felelős anyaság vállalását, illetve a házasságon belüli szexuális harmónia megteremtését bátorító támogatásra. Ez volt a kezdete annak, amit – egy későbbi időpontban – az Egyesült Államokban úgy neveztek, hogy „a szexualitás munka-éthosza”.29

A szex bizony kemény munka…

A heteroszexuális közösülésben az elélvezés nem természetes osztályrésze a nőnek. A teljes szexuális kielégüléséhez elvezető kacskaringós út erősen emlékeztetett a Freud által vázoltakra. A freudi tantételek erősen befolyásolták a reform-mozgalom álláspontját. Mindazonáltal, bármennyire magukévá tették is a nők szexuális passzivitásáról vallottakat, meg a szexualitás az emberi életben betöltött fontosságának tételét, a reform határozottan elvetette a Freud megfogalmazta szexuális harmónia tételét, amely szerint a nőknek gyökeres, mélyreható változásokon kell keresztülmenniük; ahhoz, hogy teljesen érett, kiteljesedett szexualitású lényekké váljanak, le kell vetkőzniük éretlen, klitorális szexualitásukat. Inkább azt képviselték, hogy a szexuális kielégüléshez eljuttatás terhe egyértelműen a férfira hárul: neki kell változtatnia szexuális beidegződésein, hogy figyelembe vehesse a nő sajátosságait – elsősorban azt, hogy csiklója van, s ez szexuális izgathatóságának elsődleges szerve. Változatlan maradt viszont az a férfiak-képviselte célkitűzés, hogy az orgazmusnak a penetráció során kell bekövetkeznie.

A reformerek előtt teljesen világos volt, hogy a nő nem természettől adottan és elkerülhetetlenül frigid. Jól tudták, hogy a nők számára akár maszturbálással, akár leszbikus szexuális aktusban viszonylag egyszerű volt eljutni az orgazmusig. A nők irigylésre méltó képessége a többszörös, egymás utáni orgazmusra ugyancsak a kanonizált tudásanyag elfogadott eleme volt. Van de Velde egyenesen óva intette a túlságosan lelkes férjeket, hogy tartózkodjanak a túlságosan tüzes szexuális akrobatikától, mert félő, hogy nem lesznek képesek majd lépést tartani a feleségükkel, ha az egyszer igazán belelendül. „Bizonyos idő múlva a nőnek a coitus utáni vágya olyannyira kifejlődik, hogy legalábbis e téren egyenlővé válik a férfivel. Ebben az esetben azután a teljesítőképessége a férfiét túlhaladja. (…) Figyelmeztetem a férjeket, hogy ne szoktassák feleségüket meggondolatlan módon a legnagyobb teljesítményekre, mert a feleség ezeket állandóan el tudja viselni, azonban ők maguk nem képesek állandóan teljesíteni.”30 A cél nem az volt, hogy elszabadulni engedjék a női szexualitást, hadd válogasson kedvére a „kifogásolható divatok” között, hanem az, hogy rávegyék őket a szabályos heteroszexuális házastársi szeretkezésre.

A heteroszexuális közösülésnek „legalább olyan vonzóvá” kellett válnia, mint a „magányos örömszerzésnek” és a leszbikus élvezetkeresésnek. Egy szó, mint száz, a szexuális reformnak újjá kellett szerveznie a nők szexuális ösztöneit. A feladat nem a szexuális örömszerzés biztosítása volt, hanem a heteroszexuális házastársi harmóniáé (amely viszont azon múlik, hogy a nő szexuálisan kielégülést leljen az aktusban). Ezt biztosítandó, a férfinak több figyelmet kell fordítania az előjátékra. Intézményessé kell tennie a modern szemléletű, lépésről-lépésre előrehaladó szeretkezés művészetét. Mi magunk is, kicsit később születettek, ebben a szellemben nőttünk föl: simogatás-fogdosás, megujjazás, a csikló kézzel, illetve szájjal történő izgatása, s a végén az igazán izgi – behatolni a nőbe és meggyakni.

Ha a közösülés netán kudarcos lenne, s nem hozná meg a kívánt eredményt, lehet újrapróbálkozni a csikló izgatásával, hogy „bekövetkezzék, ami kell”, de az ilyen megoldás a szexuális megoldások hierarchiájának egyértelműen alacsonyabb fokán állt. A csikló továbbra is egy precízen meghatározott kimenetel elérésének eszköze maradt. Azok a szexuális tevékenységek, amelyek perverziónak minősültek, ha szimplán csak az élvezkedés kedvéért gyakorolták őket, abban a pillanatban tökéletesen elfogadhatónak minősültek, ha az előjátékhoz szükséges szexuális segédletként vétettek igénybe.

Manapság, amikor az ember oly fontosnak ítéli, hogy hitet tegyen a házasság ingatag intézménye mellett, s kiálljon a megőrzése mellett, az ember arra is ügyel, hogy újabb módszereket találjon a monotónia, az unalomba fordulás veszélyének leküzdésére (…) Talán meg is kockáztathatjuk, hogy a legfinomabb s leginkább kedvünkre való változatoknak azokat találjuk, amelyeknek alapja nem más, mint a devianciák gyengéd alkalmazása.31

A szexuál-reformerek, akik igazán pragmatikusnak bizonyultak, hajlamosak voltak a kísérletekre és a „variánsok” tekintetbe vételére, ha azok jó eséllyel fölfrissíthették, változatosabbá tehették az együttélésbe belefáradt és beleunt házastársi kapcsolatokat. Voltak, akik azt javasolták, hogy a házastársak – az együttélés monotóniáját enyhítendő – külön szobában aludjanak (amit, tekintetbe véve a németországi lakáshelyzet mizériáit, nem nagyon lehetett másnak minősíteni, mint kegyetlen tréfának). A fizikailag fitt és egészséges test kultuszát hirdető népszerű nézet arra bátorított, hogy figyelj a szépségedre és külső vonzerődre; a nők egyszer csak arra lettek buzdítva, hogy, „ne hagyják el magukat”, mivel egyetlen férfit sem hoz lázba, ha egy lestrapált háziasszonnyal kell szeretkeznie, akit a dolog láthatóan kevéssé izgat. A hagyományos házasság helyébe helyezendő egész csokor alternatívát fogalmaztak és vitattak meg: a gyermekvállalás elől kitérő „pajtásházasságot” (Kameradschaftsehe);32 a fiataloknak javallandó „próbaházasságot”; a poligámiát, mely kedvezhetett volna a háború utáni férfiveszteség okozta hiány miatt partnert tragikusan nem találó nőknek, s még a leszbikus kapcsolatok is szóba látszottak kerülni (föltéve, hogy csak pótlékául szolgálnak az elsődlegesen heteroszexuális elköteleződésnek). A reform egyik magazinja, az Eheberater (Házassági tanácsadó) a következő okfejtéssel szolgált: „Alapvetően azt mondhatjuk, hogy egy biszexuális nő nem veszélyezteti a házasságot. Arra persze éberen ügyelni kell, hogy a hajlam ne kedvezzen túlságosan a női oldalnak.”33

Érdemes megjegyeznünk, hogy ebben a kérdésben (ahogyan a nő orgazmusára való koncentrálásban is), a szemmel láthatóan liberalizáló szándékú kísérletek is a szexuális opciók egyfajta beszűkítésével és „ráncba szedésével” jártak. Ezek érvényre juttatásában egyre nagyobb szerephez jutott az állami ellenőrzés, a terápiás szabályozás és az ellenőrző megfigyelés. A próba- és a pajtásházasság javaslata végeredményben csak arra akart szolgálni, hogy regisztrálja és fegyelmezze a „vadházasságot” és a házasság előtti szexet.

A „futószalag”-világ kiterjesztése a hálószobára

Ha ilyen nehéz munka a szex-aktus lebonyolítása, akkor a munkafolyamaton javítani kell, korszerűvé kell azt tenni. A termelés módjában a húszas évek során Németországban bekövetkezett változásokat – a termelőfolyamatok racionalizálása, a gépesítés, az alkalmazott tudományok és technológiák igénybe vétele: melyek összességüket tekintve a futószalag-termelésben és a tudományos üzemszervezésben testesültek meg – alkalmazni kell az újratermelés szférájára is. A mindennapi élet racionalizálása azt jelentette, hogy a futószalag-technikát kiterjesztették a háztartási munka elvégzésére és a hálószobában történendőkre is. A szexuális reform-mozgalom az emberi testben olyan gépet látott, amely begyakoroltatható arra, hogy hatékonyan és örömszerző módon működtessük. A cél: minél jobb minőségű végtermék előállítása, legyen szó akár egy egészséges csecsemőről, vagy együtt megélt orgazmusról. A két célkitűzés – ha belegondolunk – kapcsolatban is van egymással, hiszen a kielégülést nyújtó szex ahhoz vezet, hogy a kis ivadék minősége is jó lesz. A szex munkaképes dolgozók újratermelésére szolgál, de arra is, hogy a hétköznapi életre is átvigye, kiterjessze a munkavégzés különböző ritmusait. Ahogy a „csúcsra jutás” nem adódik magától, természetes módon, hanem csak fegyelmezettséggel és összpontosítással lehet elérni bekövetkeztét, ugyanezekre a készségekre-jártasságokra van szükség ahhoz is, hogy a gyárban folyó munkának megfelelhessünk. A reformereket lenyűgözte, micsoda lehetőségeket kínálhat a tudomány és a technológia arra, hogy jobban és boldogabban élhessünk. Módosították azt a 19. századi elképzelést, hogy a családi élet és a szexualitás feladata az lenne, hogy oldja a bérmunkában töltött robot okozta stresszt. A családi otthon többé már nem „enyhhely egy szívtelen világban”, sokkal inkább olyan hely, ahol a racionálisan szervezett munka begyakorolt kézmozdulatait és munkatempóját a mindennapi életben is alkalmazni lehet. A szexualitás és a munka egyformán törekedjék a másik megerősítésére.

A munkafolyamatok racionális megszervezése az 1920-as évek közepétől megváltoztatta a német ipart.34 A taylorizmus és a „human engineering” alapelveinek alkalmazásával az egyes dolgozó emberek, azaz az „emberi termelési tényező” (Produktionsfaktor Mensch)35 megrendszabályozása addigelé nem tapasztalt mértékben kezdett szigorodni. Mint a taylori „tudományos üzemszervezés” egyik lelkes képviselője 1926-ban fogalmazott: „Minél kifinomultabbá válik a munkafolyamat, annál inkább sebezhető is.”36 A munkások elvesztették annak lehetőségét, hogy irányításuk alatt tarthassák a munkafolyamatot. Mégis, ahogy az iparban egyre inkább szükséges lett a szofisztikáltabb, és egyre inkább az egyénre szabott kontroll, a munkás „karaktere” annál nagyobb szerephez jutott. Mivel a futószalag páratlanul sérülékenynek mutatkozott minden ritmusváltozásra, minden egyes munkás esetében ugyanolyan új jelentőségre tett szert a munkafegyelem betartása, mint az összes többi munkás esetében.

A tudományos üzemszervezés nem csak a munkahelyen kívánta meg a munkafegyelmet. Azt is megkívánta, hogy a dolgozó ember, szervezett módon, életének minden egyes metszetét szervezetileg alárendelje. A racionalizálás ideológusai szemlátomást tagadták azt a manapság általánosan elfogadott nézetet, hogy a kapitalizmus mind egyértelműbb válaszfalakat emel az otthon és munkahely, a munkaidő és a szabadidő közé. Szerintük az új technológiának az a következménye, hogy elmosódnak a különbségek a munkatevékenység és a privát viselkedésmódok között. A weimari korszak szexuális kézikönyvei csöppet sem szégyenkeztek fölismerni az összefüggést.

Nagyon fontos, hogy az életritmusok kifejeződjenek az erotika gyakorlásában is. (…) Azok az emberek, akiknek élete nem követ valamilyen ritmust, akik nem tudnak fölmutatni valamiféle szabályszerűséget a munkafolyamataik végzése során, az időbeosztásukban, a termelő munkájukban, a szabadidő-eltöltésükben vagy az alvásukban, azok hajlamosak a nemi aktust is ritmustalan, összefüggéstelen, rángatózó mozgásokban lebonyolítani.37

A legtöbb reformer egyetértett abban, hogy a népesség lélekszámát is, minőségét is szabályozni kell. Egyetértettek abban is, hogy a családon belül sort kell keríteni a nemek közötti munkamegosztás valamilyen fajtájára is. Ugyanígy nem kérdőjelezték meg a munkafolyamatok racionalizálására való törekvést, vagy a teljesítménynövelés támasztotta szükségleteket. A reformerek inkább a családon belüli abúzusok kezelésére pazarolták energiáikat, mintsem vitatni próbálják a család, illetve a munkahely alapintézmény-jellegét. A cél, végül is, az volt, hogy az embereket úgy alakítsák újjá, hogy az intézmények olajozottabban, egyszersmind emberszabásúbban működhessenek. Amint arra egy népszerű reform-kiadvány félre nem érthetően rámutatott: „A házasságon nem igazán kell mit reformálgatni. A házasságra lépő embereken viszont rengeteget.”38 A szabványosítás és racionalizálás egy időben, párhuzamosan zajlott a növekvő individualizációval. A szexuális összeillés folyamatának standardizálására új eszközt alkalmaztak: az individualizáltabb és specializáltabb kontrollét; a „szakértők” most már közvetlenül avatkoztak be a test működésébe orvosilag ellenőrzött születésszabályozási módszerekkel, és előírt szexuális technikákkal. Ez aztán azzal is járt, hogy a szociális jóléti és tanácsadási központokban alkalmazott szakértő „hivatásosak” egyre inkább beleláttak az emberek magánéletébe. A reform kiadványai (újságok, segítő szakirodalom, olcsó kiadványok) aztán közvetlenül landoltak az otthonban, illetve a hálószobában.

Így aztán az ipar hatékony racionalizálására kidolgozott kritériumokhoz fordultak a szexualitás „karbantartásának” céljából is: uniformizálás, szabványosítás, érvényesség, megbízhatóság, előre jelezhetőség.39 Ha „a tudomány racionalitása nem fél szembenézni a piac irracionalitásával”,40 amint azt David Noble írja az amerikai ipar racionalizálásáról szóló könyvében, akkor nincs miért félnünk attól, hogy a női szexualitás irracionalizmusával is szembenézzünk. Az emberi testet normáknak kívánták megfeleltetni, mintha csak finoman beállítható szerkezet lenne. Feleljen meg bizonyos tudományos szabványoknak, melyek alapjául sosem magukat a tevékenységet folytatók véleményét vették figyelembe, hanem azokét az úgymond szakértőkét, akik nemcsak arra akartak jogot szerezni, hogy a teljesítményeket minősíthessék, hanem arra is, hogy a szexuális összeillés mértékét is ők dönthessék el.

A taylori tudományos üzemszervezés Harry Bravermann által kidolgozott három alapelve a szexuális reform-mozgalomnak is alapelve. Melyek is ezek? A munkafolyamat különválasztása az egyes dolgozó ember készségeitől, jártasságaitól. Az elmélet és a kivitelezési gyakorlat szétválasztása. A tudásmonopólium arra való fölhasználása, hogy ellenőrzésünk alatt tarthassuk a munkafolyamat minden egyes elkülönült lépését, s kivitelezésének módját.41 A „természet” misztifikáló leplét lerántották az emberi szexualitásról, emezt azonban újból csak misztifikálta – s egyben eldologiasította – a szakértők föllépte, akik a „hitvesi ágytól” rettentően messze kerülve írták kézikönyveiket, vagy fehérköpenyes „hivatásosokként” írtak elő „szabványosított mozgássémákat” a páciensnek.42 A nők speciális szexuális „jártasságait” (például az egymás utáni orgazmusokra való képességet), ha nem feltétlenül estek egybe a megkövetelt „egyszerre bekövetkező” orgazmus kívánalmával, egyszerűen figyelmen kívül hagyták; nem vettek róluk tudomást, mert nem volt velük mit kezdeni egy olyan szexuális normarendszer megteremtésekor, mely a szexuális kielégülésnek a férfiakra jellemző sémáját – semmi cicó, élvezzünk el! – vette alapul.

A Neue Sachlichkeit a szexualitásban

A szexuális reform-mozgalom maga volt a frusztráló paradoxon. Jóllehet elismerte a nőknek a szexuális élvezetekhez való jogát, s ezzel „fölszabadította” a női szexualitást, közben új tabuk és korlátozások bilincsébe is verte. Mindezt a „fejlődés” zászlaját magasba emelve tette. Lélegzetelállító, mily ártatlanul volt képes hinni abban, hogy a tudomány és a technológia korlátlanul képes szabályozni emberi problémákat és megoldást találni rájuk. Ha a szex reformjához kapcsolódó nézetek hasonlítanak azokhoz, amelyekkel az ipari termelés racionalizálása kapcsán is találkozhatunk, megfelelőiket ugyanígy föllelhetjük a szépművészetek és az építőművészet új nyelvében is. Az áramvonalasítás és a funkcionalizmus igézete a Bauhaus épületeiben, és a vizuális kifejezés módját eluraló „új tárgyszerűségben” (neue Sachlichkeit) is fölfedezhető.

A szexuális szabadság igazolására éppen érzelgősségmentes racionalitása szolgált. Az a képessége, hogy nem kisüti a kreatív és robbanékony energiákat, hanem inkább csak ellenőrzi és kanalizálja őket. Magnus Hirschfeld híres berlini Institut für Sexualwissenschaften-jének kapuja fölé a következő jelmondatot vésték: Per scientiam ad iustitiam, azaz „a tudományon keresztül az igazsághoz”. Akár azt is gondolhatnánk, hogy a szexuális reform leginkább jellegzetes vonása felvilágosodás-kori optimizmusa volt. A reformerek hittek abban, hogy a megfelelő módon kifejezésre juttatott szexualitás megszelídíthető és funkcionálissá tehető a társadalom javára; csak a visszafojtott szexualitás fenyegethet robbanásveszéllyel. Még Wilhelm Reich, a szexuális radikalizmus nagy apostola is úgy gondolta, hogy a fölszabadított orgazmikus (genitális, heteroszexuális) szexualitás jobban szocializált (értsd: jobban fegyelmezett) emberpéldányokat teremt majd.43 A szexuálisan kielégült bajtárs jobb társ a bajban – mondták a radikális szexuál-reformerek; a szexuálisan kielégült munkás jobb munkás – mondták a burzsoá szexuál-reformerek. Egyik is, másik is beidomítással, háziasítással, illetve racionalizálással igyekezett megmentésére sietni a szexualitásnak. A jobboldali szexuál-konzervatívok, akik ellene voltak a születésszabályozásnak, az abortusz legálissá tételének (és persze a homoszexualitásnak), az előbb említetteknél jobban féltek a szexualitás explozív erejétől, úgy érezték, hogy az mindent magával sodor, mindenen keresztültör, átcsap minden korláton, elmosva őket, konzervatívokat (és mindenki mást is).44 Igencsak respektussal kezelték a benne szunnyadó erőket, s elfojtásuk mellett kardoskodtak, ami – mint mindenkor, most is – elsősorban a nők elnyomását jelentette.

A progresszív szexuál-reformereket, akik között nagyon sok volt a kommunista vagy szociáldemokrata szakértelmiségi, erőteljesen átitatta a felvilágosodás-kori hagyomány. Azt föltételezték, hogy a tudás gyógyítani képes a bajokat, hogy lehetséges uralmunk alá hajtani a természetet, ahogyan a saját ösztöneinket is. Tökéletesen mások voltak, mint a freudista elemzők, mert nem voltak hajlandók elfogadni azt, hogy szükségszerű ellentmondás feszül a szexualitás „szabadjára engedése” és a civilizált világ között. A szex világát abszolút tárgyszerű, „sachlich” módon értelmezték; természetes, objektív funkciót láttak benne, ahol nincs egyébre szükség, mint hogy tökéletesítsék és szabályozzák a működését. Kísérletek történtek arra, hogy „háziasítsák”, s ami vad és megszelídíthetetlen, azt definíciókba foglalják és kategóriákba sorolják. Ha tevékenységüket abból a nézőpontból próbáljuk megérteni, hogy szükségét érezték az ellenőrzésnek, talán érthetőbbé válik, miért koncentráltak oly erősen a női szexualitásra.

Ha hiszünk abban, hogy létezik „normális” szexualitás, a deviáns viselkedések és deviáns csoportok körülhatárolása rögtön egyértelműbbé válik. Bár voltak a baloldali beállítottságúak között olyanok, akik például azon az alapon illették kritikával Van de Velde könyvét, hogy a szerző megpróbálja a szexuális kielégülést becsalogatni a „polgári házasság” idejétmúlt és elnyomó intézménye állította csapdába,45 olyan kritikus nem igazán akadt, aki a szexuális tevékenység „fiziológiáját és technikáit” illető eredményeinek a „tudományos ismeretek gazdagításához hozzájáruló” voltát vonta volna kétségbe. Az orgazmus-görbéről adott grafikonjai megkérdőjelezhetetlennek bizonyultak. Aki nem igazodott hozzájuk, az potenciálisan veszélyesnek bizonyult.

Az új deviánsok elsősorban a nők közül kerültek ki. ők voltak azok, akik egyszerűen alkalmatlannak bizonyultak a házasságra és a házaséletre (eheuntauglich). Érdekes módon, a szexuál-reformer szakirodalom általában úgy ábrázolta őket, mint akik gyanúsan hasonlítanak az „új nő” meglehetősen rosszindulatúan ábrázolt sztereotípiájához. Sötét haj, rövidre vágva, „uniszex” ruha (mely még véletlenül sem utal arra, hogy viselője anya lehetne) – nemcsak a kurvát formázza, hanem a zsidó nőt, meg a leszbikust is. A férfiak figyelmét fölhívták arra, hogy „a homoerotikus vagy biszexuális nők többsége házasságra alkalmatlan. Valószínűleg többen alkalmatlanok, mint gondolnánk, mivel a homoszexualitásnak sok formája tud rejtőzni a frigiditás álorcája alatt”.46

A komoly szexológiai folyóiratokba író férfi tudósok azonosították a nőknek azokat a kategóriáit, amelyekkel szemben a férfiaknak fölkészültnek kell lenniük. Hogy kik ők? A mániásak, az izgulékonyak, az örökké vitatkozók, a depressziósok, a szomorúak, a „szenzitívek”, az egoisták és a kisebbrendűségi érzéssel küszködő neurotikusok.47 Egyes orvosok még arra is képesnek bizonyultak, hogy a Zeitschrift für Sexualwissenschaft folyóiratban olyan kísérletekről számoljanak be, melyek a nők „szexuális diszfunkcióit” hormonkezeléssel próbálták gyógyítani. Érdekesnek találták, hogy gyógyszeres beavatkozással könnyebb volt csillapítani a „szexuálisan túlfűtött” nőket, mint izgalmi állapotba juttatni az „alulteljesítőket”. Érdekes esetnek bizonyult az a férj, akinek felesége két állapot között ingadozott: általában „hidegnek” mutatkozott, azonban menstruáláskor „nimfománként” viselkedett. A férj mindenesetre jobban tudta kezelni az előbbit. Az orvosi javallat az volt, a nőt „hűtsék le” állandóra, így legalább a férjnek nyugta lesz; ha szenvedélyre vágyik, akkor azt majd legfeljebb máshol kapja meg.47 Bár jó szándékúan a liberalizáció ügyét kívánta szolgálni, ez a fajta kategorizációs furor és az a megszállottság, hogy ha valaki kellően erős, akkor korlátozni képes a deviáns elhajlásokat, segített megnyitni az utat a nácik faji megalapozottságú higiéniai programjai előtt, s azokat fölruházni a tudományos legitimitás látszatával.

Nők, akik tiltakoztak

A szexuál-reformerek között csak nagyon kevés olyan nő akadt, aki fölemelte volna szavát a női szexualitás manipulálásának szándéka ellen. Olyan nők, mint Helen Stöcker, Margarete Kaiser, Sofie Lazarsfeld vagy Alice Rühle-Gerstel,48 bár a szexuális reform-mozgalomba tartozónak állították magukat, és lelkesen üdvözölték a női orgazmus szükségességének elismerését, igen éles szemmel ismerték föl, milyen csapdát rejt magában, ha a női szexualitás felszabadítását férfi tudósok által szabott normák szerint kívánják elérni. Az értelmiségi nők esetében oly gyakori „kettős kötés” foglyaiként egyszerre próbálták meg a tradicionálisan férfiak uralta tudomány technikáit kisajátítani és (a maguk feje szerint) használni, illetve ugyanakkor a szexualitás terepén egy saját jogán létező női érzékenység elismertetéséért harcolni.

Ezek a nők képesek voltak igazán materialista módon elemezni a női frigiditást, mint a nők alárendeltsége és általában vett elnyomása elleni tiltakozás tüneti megnyilvánulását. A nők „neurotikus kisebbrendűségi érzésének” és frigiditásuknak – mondották – anyagi alapját a szexizmus társadalmi feltételei képezik. Egészen más álláspontot képviseltek, mint azok a politikailag jóval konzervatívabb reformerek, akik azon aggódtak, hogy a modern civilizáció azzal, hogy betagozta a nőket a közéletbe és a bérmunkába, elidegenítette őket saját testüktől, elriasztotta őket a gyermekszüléstől és az orgazmus megélésétől is. A szexuál-reformer nők között nagyon sokan voltak, akik magukat „modernnek” tartották, és azt állították, hogy igazából csak az új típusú emancipált, magabiztos és a férfival egyenrangú nő képes orgazmusra. Szentül hitték, hogy a szexualitás igazi fölszabadításához ki kell várni, hogy megszülessék az a fajtája, melyet maguk a nők fognak definiálni.49 „A frigiditás egyben a hatalomnélküliségtől való félelem is. (…) Átadni magunkat a libidónknak, egyben azt jelenti, hogy alárendeljük magunkat egy férfinak, azt jelenti, hogy olyan területre merészkedünk, ahol a férfi adja meg az alaphangot. A tiltakozásszerű frigiditás leginkább az olyan nők körében elterjedt, akik elhárítják maguktól női szerepüket. A frigiditás mindig valamilyen ’szexuális komplexusról’ (Geschlechtskomplex) árulkodik, valamilyen, a nemi szerep és az élettervek közötti ellentmondásról.”50

A reformmozgalomban részt vevő nők azt szerették volna, hogy a mozgalom az „új nő” színre léptének, s a mellette való elkötelezettségnek tanúbizonysága legyen. De hamar fölismerték, hogy a mozgalmi irodalomból leginkább egy fenyegetésre adott válaszreakció következtethető csak ki. Rühle-Gerstel rá is mutatott annak a „kettős kötésnek” a nagyon is valóságos veszélyére, mely azokat a nőket fenyegette, akik hajlamosnak mutatkoztak elfogadni az új reformmozgalmat: ha nem mutatkoznak szexuálisan nyitottnak, azt a bélyeget sütik rájuk, hogy elmaradottak és álszentek; ha viszont „belemennek a játékba”, akkor kurvának és veszedelmes nőszemélynek bélyegzik őket. Érvei között az is szerepelt, hogy a nők a férfi orvosok által közhelyesen föltételezett kisebbrendűségi komplexusa nem egyszerűen csak a való életben elfoglalt, ténylegesen alacsonyabb társadalmi pozícióiknak a visszatükröződése, hanem a férfiak a szexuálisan tényleg expresszívnek mutatkozó nőkkel szembeni félelmeinek s velük kapcsolatos szorongásainak a kivetítése is. A frigiditás nem olyan egészségkárosodás, mint egy kificamított váll: néhány ügyes, gyakorlott kézmozdulat… és már kész is! Gyógyításához végső soron nem bizonyulhat elegendőnek egy, a radikális szexuál-reformerek által áhított politikai forradalom, mely majd hivatva lesz biztosítani az abortusz, a születésszabályozás szabadságát és a szexuális nevelést. Ehhez a nemek közötti viszonyokat átalakító társadalmi forradalomra lesz szükség.

Az olyan nők, mint Rühle-Gerstel rámutattak a reform-mozgalom alkalmazta diskurzus nagy és félelmetes hallgatásaira. Manapság úgy fogalmaznánk: nekitámadtak a szexizmusnak; föltették az a kérdést, melyet mi is fölteszünk: milyen is lehet a szexualitás feminista víziója? Ötven év távlatából olvasva műveiket, az ember döbbenten szembesül azzal, mily mértékig maradt visszhangtalan a kritikájuk. Németországban elégették a könyveiket (ugyanúgy, mint a férfi kollégáik által írtakat is), szervezeteiket szétverte a nácizmus, jóllehet egyes eugenikai gondolataikat kisajátították a maguk népirtó fajhigiéniai programjai számára.

Az Atlanti-óceán mifelénk eső partján, mi majd’ fél évszázadra beleragadtunk a freudizmus és a szexuális reform kombinált diskurzusába. Szükségét éreztük annak, hogy folytassuk a küzdelmet a már az 1920-as, ’30-as évek baloldali beállítottságú szexuál-reformerei által is követelt alapvető szexuális és reproduktív jogokért, ami nem nagyon hagyott elegendő erőt és energiát, hogy belebocsátkozzunk e küzdelem szükséges kritikájába is. Mi tulajdonképpen az ő szexuális forradalmuknak vagyunk a termékei. Még csak mostanában kezdjük fölvenni az általuk, nagyanyáink által elejtett fonalat. Most szembesülünk csak annak sokféle vonatkozásával, hogy az ő szexuális forradalmuk (s talán a mi, a hatvanas évek tájékán megvívott forradalmunk is?) hogyan szabadította föl a nőket. Nem jobban, csupán annyira, hogy a férfiaknak kedvére tegyenek (vagy visszautasítsák őket). Hogyan szabadította föl őket olyan vonatkozásokban, melyek definiálásába beleszólásuk sem lehetett, hogy aztán szabadságukat végül is a család és az állam érdekeinek rendeljék alá. Nem hagytak ránk örökbe megoldást. Amit tettek, azt hiszem, csak annyi, hogy föltették az alapvető kérdéseket és kijelölték az érvrendszer terminusait.

FORDÍTOTTA LÉDERER PÁL

JEGYZETEK

1. „The New Woman and the Rationalization of Sexuality in Weimar Germany”. In Anne Barr Snitow – Christine Stansell – Sharon Thompson (szerk.): Powers of Desire: The Politics of Sexuality (New York, Monthly Review Press, 1983), 153–171.

2. Margarete Kaiser: Die Liebe als Kunst (Berlin, Ibis Verlag, 1932), 211.

3. A szexuális reform-mozgalom szervezeteinek részletesebb bemutatásához lásd Atina Grossman: „Satisfaction Is Domestic Happiness: Mass Working-class Sex Reform Organizations in the Weimar Republic”. In Michael Dobkowski – Isidor Wallimann (szerk.): Towards the Holocaust: The Social and Economic Collapse of the Weimar Republic. (Westport, Greenwood Press, 1983).

4. Figyelemre méltó és kellően részletes leírásokat nyújt például a német munkásosztályba tartozó nőről mint „új asszonyról” a Deutscher Textilarbeiter Verband: Mein Arbeitstag – Mein Wochenende (1930), illetve Lisbeth Franzen-Hellersberg: Die jugendliche Arbeiterin, ihre Arbeitsweise und Lebensform (Tübingen, Mohr, 1932).

5. Hasonlókat állapít meg Elizabeth Wilson a II. világháború utáni Angliáról írt könyvében. Only Halfway to Paradise: Women in Postwar Britain. 1945–1968 (London – New York, Tavistock Publications, 1980), különösen a könyv 5. fejezetében (The Boundaries of Sexuality).

6. Bundesarchiv Koblenz R86 (Reichsgesundheitsamt), 931.

7. Statistik des Deutschen Reichs, vol. 406/1. Volks, Berufs und Betreibszählung vom 16 Juni 1925, 28.

8. Ruth Milkman hasonló megfigyeléseket tesz a válság ideje alatt az Egyesült Államokban történtekről. Lásd „Women’s Work and the Economic Crisis: Some Lessons from the Great Depression”, in Nancy F. Cott – Elizabeth H. Pleck (szerk.): A Heritage of Her Own: Toward a New Social History of American Women (New York, Simon & Schuster, 1979), 507–541.

9. Az abortusznak mint a Weimari Köztársaság társadalmi jelenségének és mint politikai vitakérdésnek részletesebb tárgyalásához lásd Atina Grossmann: „Abortion and Economic Crisis: The 1931 Campaign Against Paragraph 218 in Germany”. New German Critique, Spring 1978, 119–137. A statisztikákat illetően lásd főleg 121–122., illetve 125.

10. Lásd Mathilde Kelchner: Kummer und Trost jugendlicher Arbeiterinnen. Eine soziologische Untersuchung an Aufsätzen von Schulerinnen des Berufschule (Leipzig, Verlag von L. C. Hirschfeld, 1929), illetve a Deutsche Akademie für soziale und paedagogische Frauenarbeit Forschungen über Restand und Erschütterung der familie in der Gegenwart sorozatának köteteit. Ezek átfogóan számoltak be 1926 és 1932 között a korabeli német család helyzetéről, illetve bomlási folyamatairól. Természetesen még hosszan sorolhatnánk a hasonló tartalmú könyveket, kiadványokat.

11. Sexual-Higiene, Zeitschrift des Reichsverbandes für Geburtenregelung und Sexualhigiene (Berlin, Verlag Wilhelm Schöffer), 2/12. (1930. szeptember), 90.

12. Kaiser: Die Liebe als Kunst, 121.

13. A „proletár szexualitás” szemléletes, életszerű bemutatásához lásd például az Otto Rühle és Alice Rühle-Gerstel által kiosztott kérdőívek eredményeiről szóló beszámolókat: Alice Rühle-Gerstel: Die Frau und der Kapitalismus. Das Frauenproblem der Gegenwart. Eine psychologische Bilanz (Leipzig, Verlag von S. Hirzel, 1932), 147–235. (reprint kiadás: Frankfurt, Verlag Neue Kritik); Otto Rühle: Illustrierte Kultur- und Sittengeschichte des Proletariats (reprint kiadás: Giessen, Focus Verlag, 1977), 40–64. Továbbá Wilhelm Reich: „Sexual Misery of the Working Class”, in Herbert Steiner (szerk.): Sexualnot und Sexualreform, IV. Kongress, Wien, 1930 (Wien, Elbemühle Verlag, 1931).

14. J. R. Spinner: „Die Bedeutung der Lustkurven für das Eheglück”, in Liebe und Ehe, Monatschrift für Liebe und Ehe Wissenschaft (Berlin, Kultur Verlag, 1/2, 1928, július), 53.

15. Lásd Anna Davin: „Imperialism and Motherhood”, History Workshop 5 (1978, Tavasz), 9–65.

16. Zeitschrift für Sexualwissenschaft, 5/5 (1928. október), 359.

17. A szexualitásról írt legismertebb kézikönyv vitathatatlanul Th. H. Van de Velde: Die Vollkommene Ehe. Eine Studie über ihre Physiologie und Technik (Leipzig, Stuttgart, Benno Konegen Medizinischer Verlag, 1928). (Magyarul: A tökéletes házasság élettana és megvalósítása. Fordította dr. Feldmann Sándor. Rozsnyai Károly kiadása, é. n.) A kommunista orvos, Max Hodann a munkásosztálynak szánta művét (Geschlecht und Liebe in biologischer und gesellschaftlicher Beziehung. Berlin, Büchergilde Gutenberg, 1932); Wilhelm Reich pedig az ifjúságnak (Sexueller Kampf der Jugend, 1932). A weimari időszak alatt szép számban jelentek meg a szexuális reformnak szentelt sajtótermékek; ezek egy része tudományos jellegű volt, de akadt jócskán félig-meddig pornográf kiadvány is, egy részüket munkásosztályi laikus szervezetek jelentették meg.

18. Michael Gordon: „From an Unfortunate Necessity to a Cult of Mutual Orgasm. Sex in American Marital Education Literature, 1830–1940”. In James M. Henslin – Edward Sagarin (szerk.): The Sociology of Sex. An Introductory Reader (New York, Schoeken, 1978), 77. (A tanulmány jó forrás az Egyesült Államokkal való adatszerű összehasonlításhoz.)

19. Van de Velde: A tökéletes házasság, 167., 165.

20. Lásd például uott, a 161–180. oldalon közölt görbéket; Hodann: Geschlecht und Liebe, 16–20. old.; Reich: Sexuelle Kampf, 27–36.; továbbá Lexikon der Sexualwissenschaft, ein Nachschlagewerk für alle Gebiete meddizinischer, juristischer und soziologischer Sexualforschung (Wien, Leipzig, Verlag für Kulturforschung, 1930).

21. Der Eheberater. Monatschrift für Hygiene und Volksbelehrung 3 (1929), 66.

22. Julius Wolf: Die neue Sexualmoral und das Geburtenproblem unserer Tage (Jena, Verlag von Gustav Fischer, 1928), 14.

23. Friedrich Wolf: Der swache Punkt der Frau, Gesunde Mädchen, Glückliche Frauen (Stuttgart, Süddeutsches Verlaghaus, 1930), 3.

24. Sexual-hygiene 4/2 (1932. február).

25. Emilie Fried – Paul Fried: Liebes- und Ehe-Leben. Ein praktischer Berater für die gesunde und harmonische Ehe sowie für sexuelle Not-fragen (Wolfenbüttel, Verlag der Freunde, 1929), 35.

26. Van de Velde: A tökéletes házasság, 302–303.

27. Uott, 233.

28. Lásd Annemarie Troeger: „Die Frau im wesensgemässen Einsatz”. In Frauengruppe Faschismus Forschung (szerk.): Mutterkreuz und Arbeitsbuch (Frankfurt, Fischer, 1981), a Typenlehre tárgyalásához lásd 246–272.

29. Lionel L. Lewis – Dennis Brissett: „Sex as Work. A Study of Avocational Counseling”. Social Problems 15 (1967), 8–18. A szerzők elkövetik azt a hibát, hogy speciálisan „amerikainak” gondolják a problémát. Lásd még Gordon: „An Unfortunate Necessity”.

30. Van de Velde: A tökéletes házasság, 299.

31. Georg Klatt: „Variation”. Neue Generation. A Deutschen Bundes wie des Internationalen Vereinigung für Mutterschutz und Sexualreform kiadásában. (Berlin, 1931. július/szeptember), 136.

32. Lásd Ben B. Lindsey – Wainwright Evans: Die Kameradschaftsehe (Berlin, Leipzig, Deutsche Verlags Anstalt, é. n.), illetve Ben B. Lindsey: Die Revolution der Modernen Jugend (Berlin, Leipzig, Deutsche Verlags Anstalt, é.n.). Mindkét könyv fordítás, amerikai eredetiből. Az amerikai szexuális reformerek, mint például Lindsey bíró, vagy Margaret Sanger, rendkívül ismertek és népszerűek voltak Németországban.

33. Der Eheberater, 230.

34. A német ipari üzemszervezésről lásd Robert A. Brady: The Rationalization Movement in German Industry, 1933 (reprint kiadás New York, Howard Fertig, 1974).

35. Ludwig Preller: Sozialpolitik in der Weimarer Republik (Stuttgart, Franz Mittelbach Verlag, 1949), 125.

36. Richard Woldt: Die Lebenswelt des Industriearbeiters (Leipzig, Verlag von Quelle und Meyer, 1926), 25.

37. Kaiser: Die Liebe als Kunst, 237.

38. Ideal Lebensbund. Monatschrift für Geistes und Körpererziehung zur Ehe, 3/2. (1929, február), 47.

39. David Noble szóban forgó kritériumainak elemzéséhez lásd America by Design. Technology and the Rise of Corporate Capitalism (New York, Alfred A. Knopf, 1977), 70.

40. Uott.

41. Harry Braverman: Labor and Monopoly Capital: The Degradation of Work in the Twentieth Century (New York, Monthly Review Press, 1974), 113–119.

42. Uott, 182

43. Lásd például Wilhelm Reich: Der sexuelle Kampf der Jugend, illetve Sexual erregung und Sexualbefriedung. Beantwortung sexueller Fragen (Graz, Verlag O, 1976), valamint Ernst Bornemann visszaemlékezéseit Reich berlini intézetére, Die Ur-Szene. Eine Selbstanalyse (Frankfurt, Fischer, 1977), 22–25.

44. Lásd Klaus Theweleit: Männerphantasien (Frankfurt, Verlag Roter Stern, 1977 ¹, 1978 ²), amely briliáns és magával ragadóan eredeti elemzését adja annak, hogyan érzékeli a jobboldal a szexualitás megnyilvánulásait.

45. Lásd Hodann: Geschlecht und Liebe, továbbá Reich: Sexueller Kampf, valamint egész sor munkásosztályi elkötelezettségű szexuál-reformer folyóirat, mint a Sexual-Hygiene vagy a Volksgesunde, melyek szövegei nem egyebek, mint Van de Velde „szocialista”, illetve „proletarizált” változatai.

46. Otto Herschan: „Typologie der psychisch eheuntauglichen Frau”, Zeitschrift für Sexualwissenschaft und Sexualpolitik, 16/5 (1929. október), 325.

47. Uott, 323.

48. Zeitschrift für Sexualwissenschaft…, 14/9 (1927), 323– 332.

49. Lásd Alice Rühle-Gerstel: Die Frau, Margarete Kaiser: Die Liebe als Kunst, Sofie Lazarsfeld: Erziehung zur Ehe (Wien, Leipzig, Verlag von Moritz Perles, 1928), valamint a Neue Generation folyóiratban megjelent írásokat.

50. Alice Rühle-Gerstel: Die Frau, 175.