JÁMBOR BESZÉLGETÉSEK

ZELKI JÁNOS: Szabad így kérdezni: mi az isten? Szabad Istent, a nevét, nagybetű mellett, esetleg kisbetűvel is leírni?

TILLMANN J. A.: Amikor a név kérdése a Bibliában felvetődik, Istentől az a válasz érkezik: Én vagyok itt. Ezt Martin Buber fordítása (Ich bin da) alapján mondom, amely a legközelebb áll a héber eredetihez, de általában úgy szokták fordítani: Aki van… Ennek alapján – legalábbis zsidó, illetve keresztény kontextusban – elég egyértelműnek tűnik a válasz a kérdésedre. De mégsem egészen az: aligha beszélhetünk róla egészen úgy, mintha olyasvalaki lenne, mint Te meg én, miként azt sem gondolhatjuk, hogy a létige itt egyet jelent azzal, ahogy általában értjük.

A filozófiában a világot – amit talán a legközelebb állónak lehet nevezni Isten nevéhez – nemigen definiálják. Per definitionem meghatározhatatlan, mert a világ éppen az, ami mindent felölel, nincs se eleje, se vége, nem vonható határok közé. Persze vannak kísérletek, régiek és újabbak. Az egyik ilyen világ-meghatározási kísérlet Martin Heideggeré: ez egy általa négyességnek vagy négyezetnek (Geviert) nevezett világmodell, tulajdonképpen egy mandala.1 A mandalát használó vallásokban, elsősorban a buddhizmusban, ez egy kapu, ami a transzcendens felé nyílik. Világ-meghatározásában Heidegger azt mondja, hogy a Földből és égből, isteniekből és halandókból álló négyesség tükör-játéka a világ.

Hozzá képest egy költői kísérlet, Borbély Szilárd: Hogy a világ mégsem több… című verse, melyben képekről, szagokról és ízekről, emberekről, állatokról és más elillanó dolgokról ír, megközelítésmódjánál és költői erejénél fogva többet képes mondani a világról, mint bármilyen meghatározási kísérlet. Valahogy így vagyunk Istennel is… Bár a kérdésed ezzel nem lett megválaszolva, de talán jobban érthető.

Z. J.: Vannak olyan megoldhatatlannak látszó kérdések, amelyekre a választ mégis mindennél jobban tudni. Ezek részint abból fakadnak, hogy az ember gondolkodása mégiscsak véges, miközben azt tapasztalja, hogy az őt körülvevő világ végtelen, vagy legalábbis annak látszik – nincsenek határai. De ami túl van minden határon – és hát, mondjuk, az egyszerűség kedvéért, végtelennek látszik –, az az emberi élet végessége során bejárhatatlan nagy terület.

T. J. A.: Mi arról próbálunk beszélgetni, amit a modernitásban a racionalitás tárgykörén túli területnek, irracionálisnak szoktak nyilvánítani. Kevésbé kíméletesen: értelmetlennek. Ez a felfogás kissé korlátoltan értelmezi az értelmet. Az, hogy világ van, nem racionális; az okok és okozatok láncolatában nem értelmezhető. Nem vezethető le semmiből. Vannak ugyan kísérletek a mai kozmológiában, hogy vákuumfluktuáció és egyéb konstrukciók révén a semmiből való létrejövés sajátos, tudományosan alátámasztottnak látszó teóriáit hozzák létre – Székely Lászlónak vannak erről szép cáfolatai2 –, de a világ léte mellett semmiféle racionális érv nem szól. Ezt a problémát a legélesebben éppen az „ész évszázadában” Leibniz vetette fel, amikor azt kérdezte: miért van egyáltalán valami, s nem sokkal inkább semmi? Hozzáfűzve azt, hogy: a semmi ugyanis egyszerűbb és könnyebb, mint a valami. Vagyis, ha nem lenne semmi, az sokkal magától értetődőbb volna…

Z. J.: Milyen érdekes, hogy merrefelé kalandozunk. Ha elhatározzuk, hogy olyasmiről beszélgetünk valakivel, amiről csak a családban vagy barátok közt szokás – mert intim dolog, mindenkinek magánügye a saját Istene, a legszigorúbb magánügyek egyike –, hamar találunk magunknak erre-arra kiskapukat, hogy ki lehessen kerülni, ne kelljen mindjárt a kellős közepébe találni.

T. J. A.: Igen, a beszédmódról, illetve arról a nyelvről kellene szót ejteni, amiben benne vagyunk. Mert többféle beszédmód van forgalomban, és a kis- vagy nagybetűvel írás problémája is ebből adódik: van ez a felvilágosodás óta bevett, értekező, tudományos referenciára törekvő diskurzus, amit mi is használunk. Van aztán az egyházak által használt nyelvezet, ami a különböző bibliafordítások és felekezeti konvenciók szerint alakult és kövült meg. Újabban pedig van egy harmadik, a különféle keleti vallások illetve ezotériák beszédmódja, aminek hatását a köznyelvben is lehet hallani, pl. a spiritualitás kötőszószerű használatában… Ezek a nyelvi mezők vesznek körül bennünket, s persze keverednek is.

Z. J.: Megtehetjük még talán azt is, hogy vallásoktól, vallási dogmáktól függetlenül beszélünk Istenről?

T. J. A.: Ilyen próbálkozásokat lehet tenni, létezik a vallástudomány, de azért látni kell a határait: ki beszél, honnan beszél, milyen háttérrel. Esetünkben vallási képzeteinket a zsidó-keresztény kultúra határozza meg, és nem nagyon lehet fölé menni.

Z. J.: Mellé sem?

T. J. A.: Lehet ilyen kísérletet tenni, lévén a vallás emberi sajátság. Ha egy lakatlan szigetre lepottyantanának egy fiatal populációt, amennyiben fennmaradna, kialakítana valamiféle hitvilágot. Az antropológusok beszámolói legalábbis ezt valószínűsítik. Az ember antropológiai sajátossága a religiozitása. Azért mondom inkább latinul, mert ha vallásnak nevezzük, akkor rögtön egy konfesszionális hitre szokás gondolni, holott bele kell érteni az összes hiszemet és ideológiát, amelyek vallásként funkcionálnak – a különféle termékekkel kapcsolatosan élő hiteket éppúgy, mint a forradalmak megváltó erejéről, vagy például a paleolit táplálkozás üdvös voltáról alkotott elképzeléseket, és persze gyakorlásukat. Azt lehet mondani, hogy minden ember rendelkezik egy bizonyos „vallási volumennel”, és ez – személytől, kultúrától és adott időtől függően – a legkülönfélébb tárgyakra szét tud terülni: a márkák imázsa előtti hódolástól a sztárkultuszon át a politikai próféciákig… A szó szűkebb értelemben vett vallási hitek ezeknek csak egy részét jelentik.

Z. J.: Olyasmiről, amit az ember inkább csak érez, mint tud, kénytelen – mert mi mást tehetne? – a nyelv révén eszmét cserélni. S ez már meghatározza, hogy meddig tudunk elmenni, legalábbis egy rádióműsorban, ahol szavakat formálunk, amiket ki-ki másként érthet. És ez határokat szab annak, amiről itt szólhatunk.

T. J. A.: Kertész Imre a Gályanaplóban azt írja, hogy a világ megértése az ember vallási feladata, teljesen függetlenül a megnyomorító egyházak megnyomorító vallásaitól. Ezt abszolút mértékben érvényesnek tartom. De a világ megértésének, ennek a „vallási feladatnak”, a vallás világának a megértése is része, mindazzal együtt, amit intézményeinek működési jellegéről mond. És persze a nyelv megértése is része ennek.

Azt a nyelvet, amit használunk, erősen meghatározza az eredete: a szó centrális szerepe a zsidó-keresztény kultúrában. Ez abból ered, amit hagyományosan kinyilatkoztatásnak szokás nevezni. Ennek az a sajátsága, hogy nem egyszerűen a világ megértésének a feladatát adják fel – mert azt mindenkinek feladják –, hanem ezen túlmenően feladnak néhány nagyon határozott kijelentést is. Esetünkben ez könyvnyi terjedelmű – aminek persze eltérő sűrűségű és érvényű részei vannak. Ennek a megértése nemzedékek sokaságát foglalkoztatta, aminek – az irodalom, a metaforák stb. révén – máig terjedő hatása van a nyelvre és a gondolkodásra.

Z. J.: Abba nem is szeretnék most belemenni, hogy a gondolkodás mennyire határozza meg a nyelvet, vagy éppenséggel a nyelv mennyire a gondolkodást. De amikor az ember kiűzetett a Paradicsomból, mert mégis csak belekóstolt a tudás almájába, akkor nem éppen azt tudta meg ezzel, hogy az élete véges? És ettől kezd minden sürgős és fontos lenni, ami egyébként nem lenne az?

T. J. A.: A filozófus Hans Jonas szerint az embert három tulajdonság különbözteti meg állati előzményeitől: az eszközhasználat, a képalkotás és a síremlékállítás. Ugyan az állatok egy része használ eszközöket, de nem állít síremléket és nem készít képet. Az ember számára a sír előtt állva merülnek fel a legnyilvánvalóbban kezdet és vég kérdései; ez mindenfajta metafizikai gondolkodás forrásvidéke. Kérdésünk szempontjából Jonas nemcsak ezért egyike a legfontosabb gondolkodóknak, hanem azért is, mert elgondolkodott azon, hogy milyen az istenfogalom Auschwitz után.3 Mivel Auschwitz nem egyszerűen egy súlyos történeti tény, hanem olyasvalami, aminek messze ható következményei vannak. Nem utolsó sorban az istenfogalomra nézve is. Mert az isteni mindenhatósággal kapcsolatos összes elképzelést érvénytelenné tette. (Nem mintha bárkinek is tudomása lehetett volna arról, hogy mi is az a minden…) Mert azt nem gondolhatjuk, hogy Isten olyannyira részvétlen lenne, hogy a borzalomnak mindenhatóságában tétlen szemlélője. Ezért tarthatatlan a mindenhatóság eszméje.

Z. J.: Isten szerint az valamiért rendjén való volt, ami Auschwitzban történt?

T. J. A.: Formálisan valóban fennáll egy ilyen lehetőség, de egyébként majd’ minden ellene szól; általában a Biblia egésze, különösen pedig a mindenhatóság eszméjének eredete. Paul Ricœur, aki osztotta Jonas istenfogalmát, azt mondja erről, hogy politikai-hatalmi kategória. Az „isteni” hatalom kultuszának, a korabeli közgondolkodásnak nem csekély hatása volt: a kinyilatkoztatás forrásának, eszméjének mintájául az abszolút politikai hatalom szolgált, ezt a képzetet pedig a politikai hatalom igazolására használták. Ami nemcsak a kereszténységre, hanem a judaizmusra is vonatkozik, jóllehet a zsidóság esetében egészen egyedülálló a hatalom kultuszának elutasítása. Ricœur egyenesen azt mondja, hogy a mindenhatóság eszméjét a pokol képzetével együtt kell elvetni, mert mindkettő a vallással való politikai manipuláció származéka.4

Z. J.: Nem engedményt tesz az ember ezzel magának, hogy megvonja a mindenhatóságot az istentől, mert így aztán a magyarázhatatlanra is találni magyarázatot?

T. J. A.: A mai kozmológiák az eredet, a kozmikus kezdet problémáját évmilliárdok távlatában tárgyalják.5 Az elmúlt két-háromezer év folyamán a világ kezdetéről, a teremtésről a Genezis első lapjai alapján úgy gondolkodtunk, mint ami a mindenhatóság jegyében néhány nap alatt történt: Isten csettintett egyet első nap, csettintett még egyet második nap, harmadik nap, negyedik nap és így tovább…

Z. J.: Nem beszélve arról, hogy nem a mai értelemben vett huszonnégy órát kell érteni egy nap alatt…

T. J. A.: Erősen szimbolikus szövegről van szó, amely ugyanakkor tartósan azt a képzetet keltette, hogy a világ létrejötte az isteni alkotó szempontjából egy könnyed aktus révén, és – hatalmának mindenható voltából adódóan – úgyszólván pillanatok alatt zajlott le. Ehhez képest Jonas azt a lehetőséget írja le, hogy a Teremtő feláldozta magát a teremtés aktusában; Isten önnön magát az idő sodrába vetette, a véletlen kezére adta. A teremtésben felszámolta magát, és hagyta, hogy a világ a véletlenek végtelenségében kibontakozhassék – amiként a modern kozmológia és az evolúcióelmélet is értelmezi a világ és az élet keletkezését.

Az evangéliumból is ez a belátás adódik. Csak az elmúlt kétezer év teológiai-vallásfilozófiai gondolkodása nem nagyon vette tekintetbe ezt a perspektívát. A kereszt perspektívájában a világ teremtése nem egy könnyed szülés. Sokkal inkább az a fajta önmagát feláldozó és felszámoló isteni gesztus, ami a kereszthalál önkéntes felvállalásában leli meg a párhuzamát.

Z. J.: Kicsit vulgárisan fogalmazva, mintha engedélyt adott volna, vagy rálegyintett volna, hogy ha kell, hát legyen egy ősrobbanás.

T. J. A.: Voltak, akik a teremtést, a világot mint egy isteni színjátékot, mint egy drámának a kibontakozását szemlélték és írták le. A mindenhatóság feltevése felől a világ egy isteni forgatókönyv, az időben ez valósult meg, és a mű forog. Ez sok mindennel ellentmondásban áll, legfőképpen azzal, hogy miért is lehetett érdekes Istennek a világot megteremtenie?

A másik megközelítés egy olyan világ, amely a lehetőségek, az esetlegességek, és – az ember megjelenésével – választások milliárdjain keresztül bontakozik ki. A szabadság – ami hangsúlyos része a biblikus kultúráknak – nem is valósulhat meg másként, csak ilyen módon a világban.

Z. J.: Másrészről gondolhatja azt az ember, hogy ennek így kellett lennie, mert ha nem így kellett volna lennie, nem így lenne.

T. J. A.: Igen, de ez kétféleképpen is történhet: pillanatról pillanatra és okról okozatra következően egy isteni gondviselés menetrendje szerint, és lehet a kezdet koordinátái között kialakuló esetlegességek összjátékának eredményeképpen. Ahogy ez egyébként a kozmikus struktúrák tekintetében meg is mutatkozik: az univerzum plazmaállapotában terjedő hanghullámok alakították ki a mindenség mai szerkezetét.6

Z. J.: Ha visszatérünk ehhez a gondolathoz, hogy mintegy a maga útjára engedte a világot, hogy legyen, amilyennek lenni akar, és ezt egymás után többször tette volna meg, lehet, hogy mindannyiszor ugyanígy alakult volna, mert másképp nem lehet?

T. J. A.: A Bibliában vannak utalások a többszöri teremtésre. És a kozmológiában is vannak olyan elgondolások, amelyek több kezdetet feltételeznek.

Z. J.: Amikor azt hallod, hogy isten, akkor te magadban belül mire gondolsz? Hogy még profánabban fogalmazzak, mire kell neked az isten?

T. J. A.: Mindenki hordoz magában valami istenit, ezt a biblikus nyelvezet Isten képmásának nevezi. Ami nem azt jelenti, hogy Te vagy én úgy nézünk ki, mint ahogy némely ábrázolásokban az isteni személyeket meg szokták jeleníteni. Sokkal inkább azt, hogy van egy magasabb mintázat bennünk, ami abban is megmutatkozik, hogy képesek vagyunk minderről beszélgetni. Olyan magas fokú komplexitást képezünk, amihez hasonlót sem ismerünk az univerzumban. Ez teszi lehetővé annak a teljességnek valamelyes sejtelmét, ami előtte, fölötte és mögötte áll mindannak, ami körülvesz bennünket.

Végtelenül unnánk magunkat, hogyha csupa hasonlóval állnánk szemben, mint ahogy feltehetően Isten is így volna a világgal, hogyha az csupán csak mindenben hasonló személyekkel, lényekkel és egyebekkel volna teli.

JEGYZETEK

1. Vö. Detlef B. Linke: Heideggers Mandala. Philosophisches Jahrbuch der Görres-Gesellschaft 93. Jg. 1986. 2. Hb.

2. Székely László: Mítosz és tudomány a modern kozmológiában, Café Bábel, 1995/1–2.; Kozmológia és természettudomány: a fizikai kozmológia ismeretelméleti határairól, Pannonhalmi Szemle, 2006/4.

3. Hans Jonas: Az istenfogalom Auschwitz után. Zsidó gondolatok, 2000, 1996/8.

4. J-P. Changeux – Paul Ricoer: A természet és a szabályok. Osiris, Budapest, 2001

5. Timothy Ferris: A világmindenség. Mai kozmológiai elméletek, Typotex, Budapest, 2005.

6. Vö. Ezredvégi beszélgetés Szalay A. Sándor kozmológussal, in Ezeredvégi beszélgetések, Palatinus, Budapest, 2000.; http://www.c3.hu/~tillmann/konyvek/ezredvegi/szalay.html