Te is nézegesd csak, Mester, nyugodtan! Rád fér. Majd szépen megtanulod Te is egy életre, hogy többé kevés csupán a rezet kivágni, ha egyáltalán, ahogy szorult helyzetében Terézia Mora tette, vagy Te tetted, vagy bárki élő lény, nem, hovatovább tessék mától az atmoszférát is kivágni, ha sarokba szorítanak a banalitás földi helytartói, baszki! Le a gravitációval! Le az atmoszférával! Le a nyamvadt, pudvás, önkiszolgáló, zsémbes kis tüdőlebernyegekkel! Kibaszni a hóra mindet! Kibaszni őket most azonnal, apukám!

KARCSÚ ÉLETMÛVÛ MESTER!

október 6.

HADITITOKTARTÁS

…

(az elejét nincs kedvem megírni)

(illetve fejben már megírtam, de nem olyan izgalmas, és

nincs időm vacakolni valaminek az elejével, amit

már hogy írhattam volna meg fejben, könyörgöm,

egyáltalán, hogy lehet ilyen képtelenségre vetemedni,

ezt még Krasznahorkai Lászlótól sem tűrhetem, hogy ő

– legalábbis ezt hangoztatta orrba-szájba –

hogy ő fejben komplett mondatokat hord ki, na ja,

mint terhes anyák egészséges újszülöttet, de ha még terhesek,

honnan tudni, hogy egészséges lesz az az újszülött, és hogyan is lenne újszülött,

ha még pocaklakó,

még nem látta napvilág,

és ő sem láthatta a napvilágot, pfuj, pfuj…)

(Ezek a komplett, fejben kihordott keménykötésű, magvetős, jól tejelő, hírnévfialó életművek!

És az az anyafogás, jav.: az a nyafogás Kálmán Olgánál pár hete, szenzációs!

Azt nem lehetett volna tényleg csak fejben kihordani, mit kihordani, sőt!

Ama banalitásoktól vemhesen leélni a még hátralevőt?!)

(Üsse kő, inkább megírom, vagy már meg is írtam, hiszen ez az eleje,

pontosan ez az eleje, vak is látja, még ha nem is fejben fogant, hanem a gyomrom idegében,

vagy bárhol máshol, csak a fejemet hagyjuk már ki ez egyszer a játszmából!)

Mindenki felejtse el a fejemet!

És széles ívben táguljon a közeléből, ha lehetséges!

A fejemhez senkinek semmi köze, világos?!

Nincs több figyelmeztetés!

Tehát a nővérke megkérdé az egybegyűlt kollégáktól,

a recepciós pult melletti asztalnál ebédelő betegekre ügyet sem vetve,

mintha nem lenne jogunk csendben és nyugalomban

elfogyasztani a kórházi menüt, mintegy odaböki tehát,

mit tudom én, desszert gyanánt nekünk is, rágódjunk rajta,

a kérdést: Egyáltalán mért isznak az emberek kávét már kora reggel?

Majd a traumatológián, pici aranyom, ott filozofáljál, ne itt,

a fül-orr-gégén. Amúgy hármat találhatsz.

Mert az emberiség kávét kortyoló éber többsége

egy kiadós szarással akarja nyitni a napját, mégis mi a szent szarért?

Vagy mit gondoltál? Szerinted a kortizol nevű hormont

viccből termeli a mellékvese, he?

Vagy mindenki túlbuzgó és beszari béta-amiloid protein-killer

már hajnalok hajnalán, baszki?

Nem tegezlek, verset írok, nyugiba már!

Én nem fogom elmagyarázni egy irdatlanul nagypofájú,

feltételezem, vitaképtelen, mert a betegeket évtizedek óta

betegeknek, és semmi esetre sem vitapartnernek tekintő

nővérkének, se ebéd közben, se ebéd után, se soha,

hogy mi újság a csersavakkal a belekben kora reggel.

Hogy mit hogyan cirógat meg odabenn a koffein, hogy

szegény delikvens ne hordja már magával fölöslegesen

a saját szarát egész nap.

Az tuti.

Az vagy, amit megszel. Akkor pedig

amit kiszarsz, az már nem te vagy.

Ezért a mindig kissé mélabús pillantás a hűlő terményre,

ha az ember angolvécébe pottyant, ahol még szemrevételezhet

egy sóhajtásnyit a könnyes búcsú előtt.

Az emberiség közel fele nevében, tudom, tudom, nem nyilatkozhatom.

Nem nyilatkoztam meg még senki más nevében sem soha.

Csakis a magam nevében. Csakis a magam nevében.

Amit ide leírtam: szigorúan magánvélemény.

Halljátok jól? Akkor még egyszer. Hadititok.

A hétköznapi Auschwitzokat megjárt ember törődött bölcsessége.

A stratégia maga. Igen, azt írtam, Auschwitz.

A szemészet a másik szárnyban van, ugyanitt a negyediken,

csendben át lehet ballagni.

Még jó, hogy nem azt kérdezte meg fennhangon, hogy

na de Tóth úr, miért maszturbált hajnalban kétszer is

a horkoló szobatársak gyanútlanságát kihasználva

oly kétségbeesett fürgeséggel, mint akinek felforrt

az agyvize a napi két infúziótól, és attól a tűrhetetlen mellékkörülménytől,

hogy ebben a szájbabaszott1 országban kell majd leélnie az egész tetves, geci, kurva életét?

ÖRÖK-EGY-HELYBEN-MARADÓ NAGY MESTER!

október 10.

Akarsz hallani egy karakteres véleményt? Akkor kapd be szépen a faszomat, Mester!

Ez a véleményem a tegnapiakról. Kiakaszthatod.

Nagyon szívesen máskor is.

Majd legközelebb meghálálom. Ha el nem felejtem.

Igazán nincs mit. Ez a legkevesebb.

Annyira azért nem őszinte a haragom, nem kell beszarni. Egyszerűen csak tudomásul kell venni, hogy ez élet megy tovább, és kész. De kit érdekel az élet? És ha semmi dolgom sincs már az életben, mit bánjam én azt? Talán semmi dolgom nem volt ezen a földön. Talán csak annyi volt, hogy eljutassam a gyámoltalanságot egy kiadóhoz, eljuttattam, végeztem. Én nem fogok rimánkodni egyetlen kiadónak sem, hogy vegye komolyan a művedet. Ha nem veszi komolyan, legyen az az egyetemes közművelődés és az ő személyes baja, engem nem érdekel. Nem az én saram. Nem az én művem. Nem én haltam bele. Én majd – jó eséllyel – ebbe halok bele. Ebbe a francokat! A halálba halok bele, de a halált nem adják ingyen. Ezért szeretnék dolgozni ezen a regényen, nem másért. Ez a mű lenne a halál ára. Ugye jól mondom, néha azért igazán segíthetnél. Ezt most nem szemrehányásképpen mondom.

Egyszerűen csak mérhetetlenül dühít, hogy nem hagytál nekem egy elárvult szemernyi haragot sem a kamra végében. Felélted a raktárt, a teljes idegi és mentális készletet, és én most itt állok harag, düh, csalódottság, kétségbeesés, téboly és skizofrénia nélkül a sivatag szélén, ahol már csak emléked karavánja pásztáz néha a délibáb horizontján, fejjel lefelé, de nem azért, mert úgy optikailag érdekesebb a látvány, hanem mert ez így dukál egy kegyveszettnek, és kész. Ilyen irodalmi szörnyszülött, mint ami én vagyok, amúgy sem létezik. Egy dromedár és egy teve szándékos találkozása a boncasztalon semmi ahhoz képest, amit én hozok elő magamból naponta, csak hogy fenntartsam az emlékedet, amikor még hasonlítottál önmagadra, drága Mester! Amikor még hittél az irodalom publikálhatóságában. Én nem mondom, hogy ez nem fontos szempont, biztosan nagyon fontos, de engem már nem érdekel. Még csak hidegen sem hagy, egyszerűen leszarom. Az irodalom komolyabb dolog annál, mintsem hogy kiadókra bízzuk a sorsát. Ez a véleményem. Ezt is kiakaszthatod.

Minden kiadónak bőségesen megvan a maga saját baja, nekem elhiheted. Amikor egy éve az egyikükhöz befutott a gyámoltalanság, szerinted mit szóltak hozzá? Mit kellett volna szólniuk hozzá? Vagy miért kellett volna, mégis? Mit lehet kezdeni egy ilyen művel, mint a gyámoltalanság? Én is már ötvenedik oldala próbálok rajta fogást találni, eredménytelenül, hiába. Amit meg tényleg elmondhatnék, mert azért nekem is vannak róla gondolataim, azon meg Te akadnál ki, ezt most borítékolom. Mert nézd csak! Milyen nagyratörő terv is volt megírni egy regényt, amit majd nem lehet elolvasni! Milyen bámulatos teljesítmény volt mégis megírni, és hinni benne, hogy megjelenhet! Milyen káprázatos csoda volt belehalni tudni e felismerésekbe még a regény írása közben! Én ezekkel az alkotói kvalitásokkal nem versenyezhetem, tudom jól, meg sem próbálom. Amit viszont én tudok, az az olvasás. Vagy inkább így mondom: behúzódtam a távolságtartásnak abba a fedezékébe, ahol már rá lehet látni az elkészült regényre. Ezért is kell a fedezék a fejem fölé: egy elkészült műnél nincs nagyobb veszedelem. Mert mit jelent az, hogy elkészült? Mihez képest készült el? Hol vannak önmaga határai? Miért ne léphetné át ezeket a határokat éppen azon a jogon, hogy tudomással bír róluk satöbbi. És ha átlépi, mért ne léphetne túl rajtam is, aki viszont éppen e határok között igyekszem önmagamra találni e folyamatosan határsértő regényben. Ezért vándorlok én is hol ide, hol oda. Hol előszó vagyok, hol utószó, hol még mindig maga a kész mű. Miért kellene ezt nekem folyton eldöntenem? Mi ez a számonkérésszenvedély? Hát nem volt benne a pakliban kezdettől fogva, hogy a gyámoltalanság majd még a gyámoltalanságról is szólni fog, nem csak önmaga kiharcolásának folyamatáról? Hogy majd két szép szék közül – gondolok itt egy bőséges előszóra, és gondolok itt egy bőséges utószóra – éppen a gyámoltalanság fog majd a pad alá beesni? Miért kéne a saját regényem címéhez (Előszó egy komoly regényhez) tartanom magam azok után, hogy már ez az Előszó is komoly regénynek ígérkezik? Miért legyek pacifista egy csatatér kellős közepén, hm, Mester?

Ráadásul úgy, hogy a gyámoltalanságot majd még meg is kell jelentetni! Persze, nem vagyok hülye, még nem mondtam le róla teljesen, ami azt jelenti, hogy még én sem mondtam le róla egyáltalán. Különben mi a fészkes faszért írnék hozzá előszót, szerinted? De most komolyan. Éppen azt próbálom elmagyarázni, hogy attól, mert a regényed elkészült, még semmi nem dőlt el. Megírni is halálos kockázattal járt, miért ne járhatna halálos kockázattal az elolvasása is? Ennél olcsóbban odaadnád az olvasónak a művet? Ugye-ugye. Akkor meg nem kell foglalkozni a kiadókkal. A kiadókkal akkor kell foglalkozni, amikor a mű már eldőlt, már nem áll meg a saját lábán, már kiadóra van szüksége, már gyámolítás után eped, akkor! De csak akkor. Addig viszont a mű van, szakadatlan, és mindenki befoghatja a pofáját, befogom én is, csak még lezárom ezt a bekezdést, úgy, ni!

És elkezdem a soron következőt.

Éljen a gyámoltalanság!

Éljen az Előszó!

Éljen a Mester!

DISZKRÉTEN EROTOMÁN KIS MESTER!

október 22.

„Ön, kedves barátom, tudja, hogy én, legbelül, nem tartok sem hívőket, sem tanítványokat. Egyre inkább saját munkámban találok meg minden helyeslést és minden cáfolatot, minden veszélyt és minden oltalmat, ami csak létezhet égen és földön. Munkám medrében nyugszom, végtelenül, maradéktalanul: életre-halálra.” (Rainer Maria Rilke: Levelek I. 1894–1910. Fordította Báthori Csaba. Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, Budapest, 2014, 522. p.)

Ámen.

„A szívünk mély, de ha nem nyomódunk bele sorsunkba, soha nem ismerjük meg az alapját. Pedig lenn kell járni, az alapoknál. Erről van szó.” (Uo. 333. p.)

Szóval, Mester, Maga járt az alapoknál. Ha ez valamely olvasó számára netán spoilernek minősül, akkor csókolom a drága kezét, úgyis régen üdvözöltük egymást. Szóval Mester, Maga járt az alapoknál, és még egyszer, igen, ez itt bizony spoiler. Csókolom a drága kezét. Eddig hol tetszett lenni? Mit tetszett olvasni? Üdv a fedélzeten! Talán harmadszorra sikerül. Mester! Maga járt az alapoknál, mint tudjuk. Ez úgy történt, hogy Maga előbb szépen belenyomódott a sorsába, és aztán, zsupsz, megismerte annak alapját. Mesélne erről nekünk, kevésbé tájékozottaknak? Adna felvilágosítást, hogy ez a belenyomódás mégis miként történik pontosan? Információra vagyunk éhesek, Mester, és Maga hallgat. Beavatna a titokba? Lenne az orákulumunk? O-RÁ-KU-LUM. Orákulum. Lenne? Menne ez? Segítsünk? Rilke nem segített? Magának Rilke smafu? Világos beszéd, nehéz nem tudomásul venni. Akkor egy picit figyeljen még ide, és aztán engedem, hadd menjen.

De figyeljen ám jól! Abban a bizonyos Nagy Könyvben, melynek még se a szerzőjét, se a címét nem árulhatom el, a következő sorok olvashatók.

„Nem volna probléma, ha csak az ember kellene, hogy megfeleljen a környezetnek, s nem fordítva is, a környezet is annak, amiként az ember elképzeli, megválasztja és akarja magát. Ha elég lenne a környezetnek megfelelő, éber és hajlékony tárgynál-lét, s nem volna ennek feltétele egy produktív kerülőút, az ember önmagánál léte. Nem volna gond, ha csak a lét fenntartása, és nem az önépítés produktivitása és a lehetőségek beteljesítése volna a gond. Ha csak a lét fenntartása és nem mibenléte volna a gond, akkor nem volna gond, hogy milyen létet érdemes egyáltalán fenntartani, úgy az ember nem volna önmaga számára is titok, s léte sem közérdeklődésre számot tartó orákulum.”2

Tessék, ott van az orákuluma. Na és most csicseregjen, Mester. Köpje ki, felisszuk. Köhögje nyugodtan, nosza, nosza. Ne meneküljön az internet mögé, nincs pornó, halihó, mese van, meskete. Új bekezdés sincs, semmi, duma van, hallgatjuk. Gyerünk. Na! Azt a hétszázát neki.

Hát jó. Akkor ma is orákulom nélkül maradunk, majd túléljük valahogy, igaz, olvasó? Annyi orákulum van, mint a szemét, eggyel több vagy kevesebb igazán nem számít, nem oszt, nem szoroz.

Ugye, olvasó?

Minden orákulum le van szarva, már eleve le, esélye sincs orákulumkodni, még az ha orákulumhatnékolhatatlanságig is száz százalékos orákulumról van szó, akkor se. Akkor aztán rittig nincs irgalom az orákulumnak, akkor azonnal felvisít a Vesszen az orákulum-riadó szirénvisítmánya, és az orákulumnak annyi, abban a pillanatban lőttek az orákulumnak, de még az orákulum orákulumjellegének is. Egy jellegtelen orákulum lesz belőle egy csapásra, egy, mondhatni, antiorákulum, egy dezorákulum, egy aortátlan, vénátlan, béna, sete-suta aorákulum. Hiába kulizik utána már az orákulum, hadd kulizzon csak, ha jellegtelen orákulumból még jellemtelen orákulum is akar lenni, csak tessék, szabad a pálya! Orákulik kora! Hát minek ehhez ide okuláré? Mindenki láthassa, hova jutott a világ, még az orákulumnak áll feljebb! Szép kis kor ez! Kiskorú kivagyi orákulumok kretén kartellje krákog kéretlen. Nyüszít, bűdül, zsibong, szít, sőt ajz. Még ő ajz! Az arctalan pimasz. Egy orkban kevesebb a dölyf. Még ő rühell, Ráhel fattya! Rühell és Firtat & Co. Mit firtat, ne is kérdezd. Felfirtatja ezt a falfirkát is, ennek még a fakírfika se szent. És közben irkafirkál. Fifikásan fikázza az IKEA-t, ahonnan a cerkát csórta csórikám, beszabadul más műintézménybe, és tovább mórikál, mintha mise történt volna. Mert ő az orákulum, ő a Pökhendi Hendikep. Leköpik, de ő le nem kopna. Megtapossák, de ő visszatapsol. Leszarják, visszaszól. Bemószerolod, visszamaszatol. A titok, a háttér, a fedezet? Maszatmatyimutyi. Fütyifityiszkommando. Zsenánsarzénarzenál. Amit akarsz. Mert ő: Az Orákulum. Jó hogy nem már: LogoszDíva, nem? Dasaindizájner. Mindegy, hagyjuk. Kár a gőzért. Ezek kiözönlenek géz nélkül, ami elég gáz, gaz horrorcsorda, csalétkül, mert lépre csaltuk őket. Lépre csalta ám a csopaki csaplétra, az. Veszett ez a világ, ha ilyen alakok grasszálnak benne, én mondom. Nincs hova sasszézni előlük. Ezek sasszemmel kémlelik, hol illetlenkedhetnek, hol idény-idétlenkedhetnek egy ideig. Megtalálják a módját, nehogy azt hidd, hogy nem. Stírölik az éber smucig stricit a stégen, hátha stikában stréber béralvó. A kánkán is csomót keresnek. De amúgy semmit sem keresnek. Illetményük, illetve csak ményük, annyira betegek, nekik csupán illetlen letét a léthez, ledér létlepény, szarnak a közepébe. Mit nekik pénz, megélhetés, lakhatás, fizu. Közös költség. Egészségügyi hozzájárulás. Bankbetét. Õk csak tömik magukba a béta-karotint, szófosnak, a többi… elég! Retardált poénpetárdáikról regéljen csak sok veterán reterát a Vaterán, huncut azúri ramazurikról, nahát!… Még hogy orákulum!

Azt a paszta, cipőpaszta!

JEGYZETEK

1. A valóság nemi szerve a banalitás.

2. Király Jenő: A film szimbolikája. A filmkultúra filozófiája és a filmalkotás szemiotikai esztétikája. Kaposvári Egyetem Művészeti Kar Mozgóképkultúra Tanszék – Magyar Televízió Zrt. 2010. Első kötet, 2. rész, 8. p.