Gorkij hazatér

Egymást követték a gyárak, üzemek, iskolák, szakszervezet, pártszervezet, utána néha nem voltam képes levetkőztetni, annyira kimerült. Ugyanaz a rituálé mindenütt: úttörők köszöntik, megcsókolja őket, párttitkár-beszéd, megbízható elvtárs beszéde, vastaps, Gorkij-beszéd, vastaps, Internacionálé. Bábunak nézték, az is volt, egy Gorkij nevű váz. Tőle nem féltek, tőlem viszont igen, azt gondolták, csekista vagyok. Lázas volt, köhögött, vért köpött. Ha vért hányt, átmenetileg megkönnyebbült. Naponta jöttek az orvosok, Levin doktor és Pletnyov doktor. Amit beadtam, arra bólintottak, aztán pletykáltak, anekdotáztak, a politikai témákat elkerülték, borsos színházi történetekkel untatták. Alekszej félholtan is kedves volt hozzájuk, elvégre orvosok. Semmire sem becsülte, de babonásan tisztelte őket. Moszkvában is a Kísérleti Orvosi Intézetet igyekezett megszervezni, „legyőzzük a halált”, levelezett az ügyben boldog-boldogtalannal. A sorrentói címről Moszkvába küldték a napi negyven-ötven levelét, vagy eleve Moszkvába postázták, utóbbi esetben csak a szovjet cenzorok olvasták el, az olaszok pihenhettek. Moszkvában is Krjucskov olvasta el őket először, aztán mindet odaadta Alekszejnek, aki a levelek felére saját kezűleg válaszolt, a többire Krjucskov, volt munkabírása a nyomorultnak.

Moszkvába többen címezték neki az elmeszüleményeiket, mint valaha. Hajnalban kelt, kora délelőttig írt, akkor elvittek minket nagygyűlésre, találkozóra, és amikor éjfél után hazaért, hullafáradtan is olvasta, olvasta a kéziratokat. Reménytelen dilettánsok vaskos regényeit bogarászta végig ceruzával a kezében, nem tudott másként olvasni, csak javítgatva a rémes mondataikat, hátha mégis akad köztük tehetség.1

Június végén egyszer csak látom, hogy Makszim, Krjucskov és Alekszej az előszobában a velencei tükör előtt parókában és álszakállban illegeti magát. Rémesen állt Alekszejen a szénfekete paróka, tehetségtelen fodrász műve. Az álbajuszt a jóval hosszabb valódi bajszára erősítette; a testszínű vászonra egyúttal hosszú, őszbe csavarodó szakállat is ragasztottak. Krjucskov a Művész Színház fodrásztárából kölcsönözte a vendégszőrzeteket, és tartalékba elhozott még néhányat. Felpróbálták azokat is, gyermetegen vihogtak és mutogattak egymásra. Alekszej hahotázott, hadonászott, és rá akart beszélni, hogy én is vegyek föl parókát és álszakállat, és mulatott, hogy tiltakoztam. Makszim veszettül ugrált a tükör előtt, gyermetegen örült, Krjucskov komoran igazgatta a parókáját, humor egy csepp sem szorult beléje, érthetetlen, Marija Fjodorovna hogyan bírta ki vele évekig.

Másnap reggel Alekszej kiitta a kávéját, és a tükör előtt hosszasan igazgatta a parókát meg az álszakállat. Makszim és Krjucskov szintúgy. Vedlett felöltőbe bújtak, gyűrött sildes sapkát tettek a fejükre, üvöltött róluk a színházi eredet, kalucsnit húztak, és tolvajléptekkel távoztak. Alekszej visszaintett a lépcsőházból, és rám kacsintott.

Előkóválygott Katyerina Pavlovna, kérdeztem, de nem tudta, hogy hova mentek. Nyugtalan lett, és rögtön telefonált valahová.

Este vígan állítottak be, letépték magukról a parókát meg az álszakállat, Alekszej és Makszim egymás szavába vágva, hahotázva mesélt, Krjucskov mosolygott.

Kimentek a szovjet valóságba, hogy lássák, mi az igazság. Inkognitó: e varázslatos szót állandóan emlegették, mintha maga a szó tette volna őket láthatatlanná. Alekszej adta a kezembe Wells regényét, a Láthatatlan embert, még a háború előtti fordításban. Alaposan meg is bámultam a szerzőt, amikor Alekszej ’18-ban vendégül látta Pétervárott. Lidérces mű, mélyen az emlékezetembe rágta magát az a jelenet, amikor a láthatatlan ember haldoklik, és a teste lassan láthatóvá válik.

A kijevi pályaudvar környékén kóboroltak, pelmenyt ettek a restiben, sört ittak egy kocsmában, megteáztak egy kávéházban. Alekszejt senki sem ismerte fel, diadal. Megállapították, hogy a járókelők jól öltözöttek, a pincérek udvariasak, a pelmeny ízletes, a sör kiváló, a tea egészen teaszerű, úgyhogy tanúsíthatják, hogy a szovjet életszínvonal nem marad el a nyugati mögött. Egyetlen csúnya szó sem hangzott el, senki sem köpött a földre, nagy az olcsóság, szóval nem igaz, hogy az átlagember ne tudná megvenni a maga sörét vagy cigarettáját. Az utcák olyan tiszták, mint Berlinben. A kapualjakban hamutartó és köpőcsésze. Mindenütt hangszórók. A tereken rezesbandák. A hétköznap is ünnep. Ezt csinálják utánunk a kapitalisták!

Alekszej nevetett, bólogatott, a térdét csapkodta.

Krjucskovra néztem, fapofával állt. Nyilván időben értesítette az elvtársakat Alekszej tervéről, és mindenhová csekistákat állítottak. Csekisták voltak a pincérek, a vendégek, a járókelők, talán még a kóbor kutyák is. A környéket egész napra lezárták. Hány ember kellett vajon az akcióhoz? Sok száz. Megszervezték az elvtársak az életszínvonalat, és most néhány tucatnyian egybehangzóan jelentik: Makszim Gorkij futóbolond, mi sem könnyebb, mint átverni.

Este, amikor bekapcsoltam a gépet, Alekszej elhúzta a száját. A turpisság ellenére nem volt jó kedvében, én nem mondtam semmit.

Pár nap múlva kijelentette, hogy megpróbálja megmenteni Golovanovot. A Nagyszínház karmestere, a Zeneakadémia professzora, a Filharmonikusok vezetője Alekszej szerint az orosz operák legjobb dirigense volt a világon. Néha kicsit megbolondul, mondta Alekszej, áthangszereli Mozartot, basszus szólamot ír a Rekviembe a rézfúvóknak, hogy nekik is legyen munkájuk, de remek művész és kiváló vezető, kemény fegyelmet tud tartani. Április óta ócsárolták a Vecsernyaja Moszkvában és a Komszomolszkaja Pravdában, még mindig jobb, mintha a Pravdában vagy az Izvesztyijában támadnák, mondta Alekszej. Ókonzervatív burzsoá ízlést vetettek a szemére, és sürgősen lefogtak még egy csomó zenészt.

Sztálin, vélekedett Alekszej, talán nem is tudja, hogy bevitték őket, lehet, hogy alsóbb szinten akarják őket kicsinálni, ilyen idők járják, a tehetségtelen senkik minden tehetséget megtámadnak. Ha nincs más mérce, csak a politikai megbízhatóság, akkor ez a természetes. A zenészeket talán ki lehet hozni, ha viszont megkísérli a lehetetlent, és a mérnököket próbálja megmenteni, a lehetségeset sem tudja elérni.

Alekszej a moszkvai Kis Színházban vette Sztálin szavát, hogy kiengedi Golovanovot. Sztálin vagy sose hallotta ezt a nevet, vagy úgy tett, nem lehetett megállapítani. Jó színész, mondta Alekszej, és nagy baj, hogy nem színész lett.

Előadás után a színház előtt vártam egy csomó csekistával, amíg Sztálin, Katyerina Pavlovna, Alekszej és a szerző Trenyov a színház szalonjában beszélgetett odabent. Erre az alkalomra Alekszej pontosan olyan zubbonyt és csizmát csináltatott, amilyet Sztálin szokott viselni, a szabó előző nap vett méretet; le is fényképezték a két írót és Sztálint. Trenyov öltönyben feszített és laposan pislogott Alekszejre, aki a zubbonyával lejátszotta. A darabot akkor már másfél éve adták, Ljubov Jarovaja a címe, lapos, szájbarágós; ahogy a szereplők beszélnek, úgy ember nem beszél. Tömegjelenet tömegjelenet hátán, lózungok, ácsorogtak a szerencsétlen színészek, és darálták a hosszú tirádákat, ez lett az új dramaturgia. A színészek is rémesek voltak, a kritika agyondicsérte. Nem volt rossz viszont a címszereplő Pasennaja, ő is színházban nőtt fel színházi gyerekként, mint Marija Fjodorovna. Azt mondták a jegyszedőnők, hogy ha még Sztálin is megnézte a darabot, akkor Trenyov lesz a házi szerzőjük, minden fingot elő kell majd adni tőle. Így is lett. Szerencsére több darabját nem láttam. Alekszej már a háború előtt biztatta a szerzőt, amikor Caprira postázta az első darabját. Alekszej hiú volt, Trenyov pedig másoknál is szemérmetlenebbül hízelgett neki.

Aznap este száznegyvenes pulzust mértem. Sok erőt kivett belőle a nagy mutatvány, hogy eljátssza Sztálinnak az élénk, ép, erős, szellemes embert.

Katyerina Pavlovna moszkvai lakásába kiépítettek egy másik telefonvonalat is Alekszej számára, éjjel-nappal csörgött, és iszonyú mennyiségű nép előszobázott, pedig Krjucskov alaposan megszűrte őket. Kértek az orosz írók Alekszejtől az égvilágon mindent: ajánlást kiadóhoz, folyóirathoz, fordítót, külföldi kiadót, ösztöndíjat, az írásaik megszerkesztését, átírását, véleményt, támogatást, orvosságot, lakást, kölcsönt, pénzt, a családtag kimentését a börtönből, a gyerekük örökbefogadását, tűzifát télire, tűzifát tavaszra, nyárra, orvost, kézrátételt, bármit és akármit. Alekszej pedig intézkedett, szerzett, kijárt, kiutaltatott, utánanézett. Hiába könyörögtem, hogy ne pazarolja a drága erejét és az idejét, másodnaponta fogadta őket. Nem tudni, hány ezer író volt a Szovjetunióban összesen, de hogy Murmanszktól Vlagyivosztokig mind ott hemzsegett Katyerina Pavlovna lakásában, abban nem kételkedtem. Hosszú sor állt a lépcsőházban, mintha kolbász érkezett volna, a ház előtt és a lépcsőházban rendőrök posztoltak. Morogtam, hogy lakáshivatal és tűzifatelep lettünk, de Alekszej elhessentett, és egyetlen kivétellel mindenkit fogadott. Majakovszkij hússzor telefonált, Krjucskov többször is közbenjárt az érdekében, de Alekszej megmakacsolta magát, nem tudta megbocsátani a berlini sértést.

Hosszú vidéki programot is szerveztek az elvtársak, csoda, hogy Alekszej nem nyúlt ki már az első héten. Rajtam kívül Levin doktor és Pletnyov doktor kísérte el, és egykori barátja, az író Tyihonov, akivel már nem levelezett. Velünk tartott egy technikus az oxigén miatt, rá semmi szükség sem volt, továbbá egy csomó hivatalos csekista, meg a két gépkocsivezetőként szolgáló csekista, akik váltották egymást, és persze Krjucskov.

Jártunk Zaporozsjében a Dnyeperen épülő vízierőműnél, előző évben kezdték építeni. Rabok voltak a mérnökök, a művezetők, a munkások, csak az őrök nem. Rabszolgamunka, állapította meg Alekszej keserűen, így építhették a piramisokat is. Aztán lelkesen áradozott a fogadóbizottságnak, és sírt az örömtől, hogy ilyen csodálatos erőfeszítésre képes a munkáshatalom. Hat napot töltöttünk a Krímben, rohantunk egyik városból a másikba, az autóban aludtunk, a gépet a kocsiban nem lehetett használni, Alekszej fuldoklott. Baku, Tbiliszi, Jereván, fogadás, ünnepi beszéd, pohárköszöntő, fényképezés, aztán a Volgán hajókáztunk Caricintól Nyizsnyij Novgorodig, külön figyelmesség az elvtársak részéről, a becses vendég ott hajózott ifjan. A hajón Makszim is csatlakozott hozzánk, a csekistákkal azonnal megtalálta a hangot és az italt, boldog volt és felszabadult, új cimboráit nem győzte viccekkel szórakoztatni. Otthon lett volna a helye Sorrrentóban, nyolc hónapos volt már Darja, a második kislány.

Alekszej nyugágyban hevert a fedélzeten, írni próbált, de jobbára csak szendergett, a kajütben nem tudta kialudni magát. Lefogyott, alig evett, pedig a hajót telepakolták hússal, halakkal, tengeri herkentyűkkel és gyümölcsökkel, Cataldo ámult volna, ha látja. Két napot töltöttünk Kazanyban, negyven fok volt árnyékban. Makszim is szenvedett, az apja még inkább, minden félórában vízzel, teával, kávéval itattam, hogy ki ne száradjon, akkor még nem tudtuk, hogy a tea meg a kávé ilyenkor ellenjavallt.

A folyóparti városokban ugyanebben az időben nagygyűléseket tartottak a per kapcsán a szabotőrök ellen. A hangszórókból áradó fröcsögést a hajó fedélzetén sem lehetett nem hallani. Halál az árulókra, a nép ellenségeire, a kártevőkre, a szakértőkre, a mérnökökre, hajtogatták a szónokok. Alekszej rendszerint bemenekült a kabinjába.

Moszkvában Visinszkij halált kért tizenegy vádlottra, négy mérnököt és egy beosztottat július 9-én agyonlőttek, negyvenen tíz évet kaptak. Évek múlva úgy hallottam, hogy azokat is megölték később, csak előbb jól megkínozták őket. A kivégzés napján második napunkat töltöttük Makarenko javító-nevelő táborában.

Krupszkaja nem sokkal a Szovjetunióba érkezésünk előtt a Komszomol kongresszusán nekitámadt Makarenkónak, a fiatalkorú bűnözők számára létesített telep vezetőjének. A beszéd megjelent a Komszomolszkaja Pravdában, Alekszej olvasta, és kérte, hogy meglátogathassa a telepet. A bűnözők átnevelése megragadta Alekszej pedagógusi képzeletét. Makarenkóval, a kicsi, törékeny, beteges pedagógussal az első percben összebarátkozott. Makarenko a második nap végén odaadta a sok száz oldalnyi jegyzeteit, Alekszej pedig még aznap este nekilátott, hogy könyvet írjon belőle. Háborogtam: még egy dilettáns, nincs elég belőlük? Alekszej arra hivatkozott, hogy rendes ember, és látni való, hogy igen beteg. Mintha ő egészséges lett volna! Mondtam, hogy sok Makarenkónál is betegebb embert ismerek, de sokkal rendesebbek nála, ugyanis nem írnak. Alekszej nevetett, és amikor volt egy kis ideje, írta, írta, írta; ez lett aztán a Pedagógiai hősköltemény, Makarenko nevén adták ki.

Tyihonov, akit még 1905-ből ismertem, tett az úton néhány óvatosan kritikus megjegyzést, nem annyira merészségből, inkább felhatalmazták, hogy nálam is puhatolóddzon. Nem tudhatta, én is jelentek-e vagy sem. Sajnálkozott, amiért Alekszej Makszimovicsnak mindenütt nincstelenséget, elnyomást, sötétséget kell tapasztalnia; a fejemet csóváltam és nem mondtam semmit. Tyihonov elmondta: látta, hogy Sztálingrádban Alekszej ki akart szállni, de a tömeg láttán meggondolta magát, és elrejtőzött a kabinban. Én úgy láttam, hogy Alekszej nem akart elrejtőzni, csak rosszul volt.

Amikor elbúcsúztunk Tyihonovtól, lelkifurdalást éreztem. Nem biztos, hogy provokált, lehet, hogy bennem bízott meg egyedül, én pedig, aki régóta ismertem, elutasítóan viselkedtem.

Visszatérvén egy éjszakát töltöttünk Katyerina Pavlovna lakásában, másnap kiköltöztünk Moszkvától nyugatra, Barvihán túl a 10-es számmal jelzett Gorki üdülőtelepre, huszonöt versztányira a Rubljovka–Uszpenszk országúttól.

Minden csillogott-villogott, aznap reggel még dolgozhattak, a gerendákon papírszeletek adták tudtul, hogy vigyázat, fog. Sok brigád lehetett kirendelve, hogy a nemzetközi író elvtárs kipihenje az ünneplések fáradalmait. Túl nagy és túl csicsás volt a dácsa, de mindegy, mert bárhol jobb volt lakni, mint Moszkvában Katyerina Pavlovnánál. Az egész települést, az összes altelepével együtt, amelyek villáiban a legnagyobb fejesek laktak, csekisták őrizték. Azt reméltem, hogy vidéken végre békén fogják hagyni.

Szavva Morozov egykori nyaralóját, a Morozovkát kaptuk meg. Makszim szerint az épület egy kínai pagoda, egy középkori vár és egy kirándulóhajó keveréke. Alekszej jobban örült volna a másik Morozov-villának, közelebb van Moszkvához és nem annyira csicsás, abban lakott Lenin a második merénylet után, de Sztálin azt mondta: nem tudja belőle kitenni Lenin öccsét, aki a Lenin számára behozatott angol motoros triciklivel száguldozik az ösvényeken, frászt hozva a környékbeli nyaralókra. Azért is jobb lett volna, mert Zinaida Grigorjevna már Szavva halála után építtette, így Alekszejnek nem volt köze hozzá érzelmileg. Sztálin jóval később mégis kitette a száguldozót, és a villából Lenin-múzeumot csináltak. Marija Fjodorovna is vitt bele néhány Lenintől származó emléktárgyat. A fényűző bútorokat nem merték kidobni, túl szépek, de leborították fehér vászonnal, ne lássák a szovjet polgárok, milyen körülmények között éldegélt az ő puritánságáról híres vezérük.

A Morozovkában az írókat megúsztuk, megjelentek viszont a fejesek.

Az országjáró körút előtt már találkoztunk Jagodával. A moszkvai végrehajtó tanács elnökének, Uhanovnak a dácsájába voltunk hivatalosak, és ott volt Jagoda is, „a Földi”, ahogy Alekszej házi használatra, csak nekem nevezte. Menzsinszkij első helyettese volt, az össz-szovjet kultúra titkosszolgálati felelőse. Jagoda is Nyizsnyij Novgorod-i volt, a szüleit Alekszej ismerte, legalábbis Jagoda ezt állította, és Alekszej bólogatott. Valami rokonságot is emlegetett a Szverdlov családdal, de ez a vonal homályos maradt, és Jagoda nem is erőltette túlságosan. Szürke, köpcös, bajszos, jelentéktelen figura, fel sem ismertem volna, ha szembejön az utcán, ilyenek az ideális kémek.

Kedves Genrih Grigorjevicsnek szólítottam, ő pedig engem drága Olimpiada Dmitrijevnának, és az első találkozón látszott, hogy rajongva, a könnyes meghatódottságig szeret engem. Végre akadt még valaki, aki tudott sírni. El tudtam képzelni, hogy épp Jagodánál van betekintésre a dossziém a Lubjankán. A főcsekista nagyon-nagyon kedves volt Makszimhoz, a szabadságolt csekistához, aki a papája melletti szolgálatokra volt beosztva, emlékeztette is rá Jagoda tréfálkozva. Hozott neki külföldi rajzmappákat és különleges ecseteket, Makszim hálából rögtön le is skiccelte szénnel, Jagoda szörnyen örült. Alekszejnek volt dossziéja a Csekában, 1918-ban fektették fel, átvéve a cári anyagokat, Dzserzsinszkij mondta neki ’20-ban.

Sokszor sütöttünk húst a kertben. Alekszejnek a tűz volt a gyengéje, imádta nézni a lobogó lángot, hosszan bámulta a parazsat, piromániásnak nevezte magát. Annyi húst hoztak a csekisták, hogy a töredékét sem tudtuk megenni. Egyik alkalommal az őrök egyszerre öt kis farakásnak gyújtottak alá, a tüzet benzinnel locsolták, hogy élesszék, a tűz elharapódzott, összeértek az öt farakás lángjai, alig bírták eloltani. A Földi maga is oltott, jócskán volt benne vodka, a szájából akár láng is kicsaphatott volna.

Megint átminősültem házvezetőnőnek, annyian jöttek. Jagoda csaknem naponta átjárt hozzánk, dácsája volt a közelben. Én adtam ki az utasítást a szakácsoknak, mit és hogyan főzzenek; a kedves csekisták rettegtek tőlem, mint a tűztől. Továbbra is én adtam be az injekciókat, de a doktorok is folyton ott lógtak a nyakunkon, Pletnyov, Levin, Gorskov, Halatov, Holcman, Szperanszkij és a többiek; váltakozva hozták ki őket Moszkvából kocsival; megszokták, hogy mindent rám hagyjanak, és ők ne csináljanak semmit, csak filozofáljanak és a Kísérleti Orvosi Intézetet tervezzék. Biztos, hogy így tették a legkisebb kárt.

A látogatást Leningrádban fejeztük be. Alekszej annyira rosszul lett, hogy befektették, kivizsgálták, és az egészségi állapotáról jelentést adtak ki a Pravdában: tuberkulózis, miocarditis. Tiltakoztam az ötlet ellen, ez is a betegségtudatát növelte, nem hallgattak rám. Új gyógyszereket írtak fel, nem engedtem, hogy bevegye őket, és amikor vakbélgyulladással diagnosztizálták, kiseprűztem őket az egyágyas kórteremből. Ha megoperálják, belehal, ezt kiabáltam. Nagyon rikácsolhattam, mert egyetlen doktor sem mert visszajönni órákig. Két nap múlva Alekszej rendbe jött.

Alekszej végig Manuhint emlegette, aki minden kezelés előtt két üveg bort hozott, egy üveget kezelés előtt, egyet utána szopogattak el, mert „a vörösbor szaporítja a vért”. Én a mustártapaszt dicsértem, mert az se nem ártott, se nem használt. Épp az utazásunk előtt járt Sorrentóban Gorskov doktor, ő ragasztotta tele Gorkij hátát meg a vállát, hetekig ott mulatott nálunk.

Az orvosok, jelent meg a Pravdában, nem tanácsolták, hogy ’29 májusa előtt visszatérjen a Szovjetunióba. Mintha valaha is kifejezte volna a szándékát, hogy vissza akar menni. De azért táviratot küldött a Pravdának: Nehéz szívvel utazom el, nagyon nyugodt életem volt a Szovjetunióban. Viszlát májusban. A vonatban azt kérte tőlem, hogy mészároljam le, mielőtt még egyszer szovjet területre lép.

JEGYZETEK

1. A Diavolina című regény részlete.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.