Éjszaka arra ébredtem, hogy valaki kopog az üvegen. Az ablak felé tartottam, amikor újra felhangzott a kopogás, és megértettem, hogy a tükörből jön. Megdermedtem. Éreztem, ahogyan a hajszálaim égnek merednek. Lassan megfordultam. A kopogás újra felhangzott. Két, rövid koppintás a hideg felületen, aztán csend. A szobában sötét volt, de a szemem alkalmazkodott hozzá. Ki tudtam venni a tárgyak alakját. Az ágyét, az éjjeliszekrényét, rajta a lámpa körvonalait, a fotel sötét tömegét. Most mind engem figyelt. Közösséget alkottak, melynek én nem voltam a részese. Betolakodó voltam közöttük.

Füleltem. Újra zajt hallottam, ezúttal azonban másmilyen volt. Mintha hosszú körmök hegyével kocogtatná valaki a tükröt – immár folyamatosan. A csaknem egész alakos tükör a hálószobaajtó belső oldalán függött. Pár lépés tettem felé. A zaj folytatódott. Néhány másodpercnyi tétovázás után végül megálltam előtte. A kopogás abbamaradt. Tágra nyílt szemű, magas figura meredt rám, aki csak egy fehér bokszeralsót viselt. Ahogyan a tükörképemet bámultam, halk, komisz kuncogást hallottam, mintha valaki elbújt volna a tükör mögött, hogy aki belepillant, már ne láthassa.

– Már megint? – mondtam grimaszolva, és elléptem a tükörtől. Bosszúsan visszafeküdtem az ágyba, és a fejemre húztam a párnát. Eszembe jutott, hogy holnap dolgoznom kell. Félálomban aztán ködösen felrémlett, hogy ünnepnap lesz, nem kell korán kelnem, de fáradt voltam, úgyhogy gyorsan elaludtam. Ha felhangzott is később a kopogás, már nem foglalkoztam vele.

Másnap délelőtt kótyagosan ébredtem. Amint kinyitottam a szemem, eszembe jutottak az éjszaka történtek. Kikászálódtam az ágyból és a tükörhöz léptem. Magamon kívül semmit nem láttam benne, pont úgy, ahogyan éjszaka. Megkezdtem a reggeli rutinomat. A fürdőszobában, tisztább fejjel, azon töprengtem, hogy ezúttal miféle szerzet talált meg és mit akar tőlem. Tudtam, hogy hamarosan kiderül, és örültem, amiért éjszaka nem mentem bele a kisded játékába.

Próbáltam nem gondolni semmire, belefeledkezni abba, amit éppen teszek. Amit a testem tesz. Zabpehely, méz, tej. Kanalaz – rág. Kanalaz – rág. Ezt szeretem, amikor az elmém kifakul a világból, a testem, mint egy automata, teszi a dolgát. Csak semmi reflexió. Mikor a szemem újra fókuszba állt, ami csalhatatlan jele annak, hogy a tudatom visszatért és újra átvette az irányítást, lent álltam, a házamtól egy-két utcányira. A templom felé indultam.

Hideg, apró szemű eső szitált. November első napján mindig hasonló errefelé az idő. Az ég szürke volt, mint a tévéképernyő – valami ilyesmit olvastam egyszer. Nem tudom, hol, csak ez a részlet maradt meg, a szürke tévéképernyő-ég, de ez elég tisztán. Barátságtalan szél fújt, és kevesen voltak az utcán. Fázott a fejem, otthon felejtettem a kalapom. És az esernyőm. Az öltözetem máskülönben nem hagyott kívánnivalót maga után. Egyszerű, vastag sötét farmert és szürke, kötött pulóvert viseltem, hozzá fekete bőrcipőt és egy hosszú, sötét szövetkabátot, amelynek most feltűrtem a hajtókáját, hogy legalább a nyakamat és az arcom egy részét védjem a hideg széltől, mert sálat csak ritkán hordok.

Átvágtam a templom előtti kikövezett téren és beléptem a kőboltozat alá. Az a jellegzetes hideg fogadott, ami csak a templomokra jellemző. A szenteltvíztartóba nyúltam, de nem érintettem bele az ujjam a vízbe, soha nem szoktam. (Állítólag legalább olyan szennyezett, mint a gyorséttermek tálcái. Azokat is az aljuknál próbálom megfogni. Egy szenteltvíz-adagoló megoldhatná a problémát.) Térdet hajtva keresztet vetettem az oltár felé. A mécsestartóhoz léptem és elvettem róla egyet. Némi aprót dobtam a mellette álló perselybe, majd meggyújtottam a kanócot. A mécsest a tartó közepére helyeztem, ahol pislákolt még egy-kettő az enyémen kívül is, de a legtöbb már leégett. Kevesen voltak benn. Leültem a tartó melletti padra, és megvártam, míg a mécses végigég. Nem tartott sokáig, kevés viasz van egy-egy templomi mécsesben. Kicsi a tartó, de rengeteg lélek van, akinek lángot kell gyújtani. Nagyjából negyedórát ülhettem ott, és közben azon gondolkodtam, hogy a templomi oltárt vajon keletelték-e.

Ahogy a láng kihunyt, elindultam. Még nem volt kedvem hazamenni, inkább a kacskaringós utcákon sétáltam. Ezúttal nem tudtam elfeledkezni az otthoni problémámról. A gondolataim akörül forogtak, hogy mi történik majd este. Amikor már teljesen átáztam, beültem egy kiürült pizzériába, ami valamiért még most is nyitva volt. Ettem egy itt-ott megégett, itt-ott nyers pizzát, aztán ittam egy rossz kávét. Bosszús voltam, mégis nagylelkű borravalót hagytam az asztalon, amitől aztán még bosszúsabb lettem. Közben köd ereszkedett az utcákra. Mégis, csak nagyon-nagyon lassan sétáltam haza.

Az este idegtépően hosszú volt. Várakoztam. Semmibe nem tudtam belemerülni, ami elvonta volna a figyelmemet. Rég nem látogattak már meg azok. Ahogy besötétedett, töltöttem magamnak egy viszkit, és az ágy szélére ültem. Csak az éjjeliszekrényen álló lámpát kattintottam fel, amit az előző éjszaka a többi tárggyal együtt ellenségesnek találtam. A gyér fény a szoba nagy részét félhomályban hagyta. Bekaptam a gyógyszeremet, és lekísértem egy korttyal. A kisasztalon felállított sakktáblán lévő állást figyeltem. Rajtam volt a sor, de a legegyszerűbb kombinációkat is képtelen voltam végiggondolni. Rágyújtottam párszor, pedig nehezen lélegeztem. Még kétszer töltöttem az italból, minden alkalommal kicsit többet, mint előzőleg.

Elővettem egy könyvet, hogy gyorsabban teljen az idő. Tegnap még kíváncsi voltam, hogy mi vár a kis Danny Torrance-re, ha belép a kétszáztizenhetes szobába, most viszont erre sem tudtam odafigyelni. Négy-öt alkalommal is elolvastam egy bekezdést, de a végére sem értettem belőle semmit, mert a gondolataim máshol jártak. Danny valószínűleg már türelmetlenül várta, hogy átlépjen a küszöbön, de én minden újrakezdés alkalmával megakadályoztam ebben.

A kopogásra riadtam fel. Fordult velem egyet a világ. A szívem vadul kalapált, és azt hittem, pillanatokon belül felrobban a mellkasomban.

A kopogás abbamaradt, de éreztem a tükörben várakozó türelmetlenségét. Pár másodpercig csak feküdtem, ezalatt a szívem lelassult valamelyest. Felültem és belenéztem a tükörbe. Ismertem valahonnan azt a dolgot, ami vigyorogva visszanézett rám. Egyszerre emlékeztetett hüllőre és rovarra.

– Olvastam már rólad – mondtam neki. Nem tűnt meglepettnek, inkább olyan volt, mint aki elégedettséggel nyugtázza a szavaim.

– Sokakat látogattam már meg. A gyengébbek írtak rólam. Az erősek cselekedtek – szólt.

Megnedvesítettem a szám, és megkérdeztem a nevét.

– Akik ismertek, neveztek már a perverzió démonának, de az örök visszatérésének is.

– Mit akarsz tőlem? Azt hittem, többé nem kerestek.

– Hozzám hasonlóval még nem találkoztál. – Ebben igaza volt. – Terveim vannak veled. Hogy ezek milyen jelentősek lesznek, rajtad áll.

– Miért engem látogattál meg? – teszem fel a kérdést, ami már tegnap éjszaka óta nyomaszt.

Lapos vigyorra húzza hosszú pofáját, úgy felel.

– Te kerültél sorra.

Pislogtam egyet, aztán kissé bűnbánóan a lábfejemre néztem.

– Minden embert meglátogatsz a tükrön keresztül? – kérdeztem.

– Általában emberként jelenek meg előttük, mint az ismerősük vagy a szerelmük, de te túl gyanakvó vagy. Gyakran még magadnak sem hiszel – Megint az az émelyítő vigyor – Ezért jöttem közvetítők nélkül.

– És most? Sakkozni fogunk? – kérdeztem és vihognom kellett.

– Ne légy nevetséges – mondta, és komoly volt a pofája – Ennyi elég lesz kezdetnek. Azt akarom, hogy írj. Írj arról, mi történt veled – itt szünetet tart. Az összetett szemeit nézem, és megremeg a lábam. – Minden más majd ebből következik.

A következő pillanatban már nem láttam mást, csak a saját falfehér arcomat. Nem tudtam már kérdezni tőle semmit, de ha lett volna rá lehetőségem, akkor se tettem volna meg. A konyhába mentem és engedtem magamnak egy pohár vizet, aztán még egyet, majd átmentem a nappaliba, ahol a nyomtatóból kivettem egy köteg papírt, az íróasztal alsó fiókjából pedig egy félfamentes mappát. A henger alakú, fa tolltartóból, amelyben tucatnyi toll sorakozott, kivettem azt az egyet, amiről tudtam, hogy fog. Aztán visszamentem az ebédlőasztalhoz és leültem az asztalfőre.

Elkezdtem írni.

Először rákanyarítottam a nevem a mappára. Nem tudom, miért, és emiatt nyomban nevetségesnek éreztem magam. A mappa tetejére tettem egy lapot. Szinte fázni kezdtem, ahogyan az üres fehérségre néztem.

Még most is azt állítom, hogy nem azért fogtam bele, mert ő, ott a tükörben, ezt mondta akkor nekem. Már régen foglalkoztatott a gondolat, hogy le kellene írnom a történteket. Különben is, nem kért semmi olyasmire, amit ne tehetnék meg nyugodtan. Csak írok. Abból még soha nem lett semmi baj. Nem igaz?

És aznap este mégsem tudtam semmit leírni, semmit, csak a mappa tetején álló nevem.