A HAGYATÉKBÓL KÖZREADJA KLEMENS RENOLDNER

Nekünk, akik összegyűltünk itt egy gondolat körül, érzésem szerint már fölösleges elképzelésünk szükségességéről és kényszerítő logikájáról vitatkoznunk: ez elvesztegetett idő volna. Minden jelentős államférfi, tudós és művész régóta egyetért abban, hogy csak egy valami képes a gazdasági nehézségeket enyhíteni és a háborús lehetőségeket, egyszersmind a háború miatti aggodalmakat is elhárítani – amelyek egyben a gazdasági válság részleges okai –: valamennyi állam szorosabb összekapcsolása egy föléjük rendelt képződménnyé, és igazi feladatunk nem lehet más, mint hogy gondolatainkat a vita terméketlen szférájából a tett termékeny szférájába helyezzük át.

Ehhez mindenekelőtt rá kell ébrednünk ama rendkívüli nehézségekre, amelyek gondolatunk megvalósításának útját állják, mert e gondolat egyelőre, mint a humanizmus korszakaiban, csak egy szűk felső réteg tulajdonába hatolt be, ám a nemzetek igazi földjében nem vert gyökeret, és a valótlanság vétkébe esnénk, ha arról győzködnénk magunkat, hogy célunkhoz már közelebb jutottunk. Először is tehát ismerjük el az ellengondolat, a nacionalizmus tényleges fölényét korunkban. Az európai gondolat nem elsődleges érzelem, nem olyan, mint a hazafiasság, mint a nemzethez tartozás, nem eredendően, ösztönből fogant, hanem felismerésből, nem spontán szenvedély terméke, hanem egy magasabb rendű gondolat lassan beérett gyümölcse. Egyelőre tökéletesen hiányzik belőle ama szenvedélyes ösztön, amely a hazafias érzelemnek annyira sajátja, és a nacionalizmus szent egoizmusa az átlagember számára mindig is kézzelfoghatóbb lesz, mint az európai érzelem szent altruizmusa, mert mindig könnyebb a sajátunkat elismerni, mint tisztelettel és odaadással megérteni szomszédainkat. Ehhez adódik még, hogy a nemzeti érzelem évszázadok óta jól szervezett, és támogatásához a leghatalmasabb segéderőket leli meg. A nacionalizmus maga mellett tudhatja az iskolát, a hadsereget, az újságokat, az egyenruhát, a himnuszokat és rangjeleket, a rádiót, a nyelvet, ott van számára az állam mint védelmező és a tömegek visszhangja. Mi eddig semmi egyebet nem tudhatunk eszménk mellett, mint a szót és az írást, amelyek, ne tagadjuk, csak elégtelen hatással bírnak e sok évszázados, jól bevált eszközökkel szemben. Könyvekkel és brosúrákkal, konferenciákkal és vitákkal az európai össznépségnek mindig csak egy elenyészően csekély hányadát érjük el, és végzetes módon mindig éppen a már korábban meggyőzöttek hányadát, így pedig fáradozásunk igazából hiábavaló, ha nem használja ugyanúgy az agitáció új technikai és vizuális formáit. Ha például mai eszmecserénket vesszük próbaként, úgy holnap valamelyik lapban, több száz egyéb hír között talán lesz majd egy rövid kivonat erről a mi vitánkról, amely fölött gyorsan és közömbösen siklik át a sok millió szem. És ha próbát teszünk, és holnap a házban, ahol lakunk, a sofőrnél, aki szállít bennünket, a dohányárusnál, ahol cigarettánkat vesszük, rákérdezünk, rá fogunk jönni, hogy még abban a városban is, ahol e kongresszust tartottuk, a valódi névtelen tömeg egyáltalán nem vett tudomást fáradozásainkról, és hogy talán elhamarkodottan tekintjük tettnek, ami megint csak egy gesztus maradt, ama szép, de hiábavaló gesztusok egyike, amelyekkel az elit évtizedek és évszázadok óta újra és újra kísérletezget.

Ha tehát azt akarjuk, hogy gondolatunknak valódi hatása legyen, ki kell vezetnünk a szellemi vita ezoterikus szférájából, és minden erőnket arra kell fordítanunk, hogy eszménket a széles köröknek is láthatóvá és beláthatóvá tegyük. A szó erre a célra, ezzel legyünk tisztában, nem elegendő, hanem a kor összes agitációs erőit be kell vonnunk, és fáradozásainkat arra fordítanunk, hogy eszméinket a tömegek számára is érzékelhetővé tegyük. Ismerjük el csodálattal, mily nagyszerűen képes a nacionalizmus, miután már eleve az állam összes erői rendelkezésére állnak, művészien és teátrálisan megjeleníteni magát, emlékezzünk Mussolini kétszázezer ember előtt mondott beszédére; ama május elsejére a tempelhofi mezőn, amelyre milliók sereglettek össze; a felvonulásokra a moszkvai Vörös téren, ahol órákon át kétmillió munkás és katona masírozott végig zárt menetben, és tanuljuk meg belőle, hogy a tömeg ott érzi összetartozását a legboldogabban, ahol mint tömeg láthatónak és látványosnak tűnhet. Mindeme tömeghatásokban hipnotikus erő munkálkodik, létrejön az elragadottságnak az a mámora, amely az igazi hithez szükséges, és amelyet brosúrák vagy újságok puszta olvasásával soha nem lehet bejuttatni a nemzetek mélyébe. Ha eszménk iránt nem sikerül egyidejűleg lentről kiindulva, a nemzetek vérmélyeiben is ilyen szenvedélyt keltenünk, akkor minden megfogalmazás hiábavaló, mert a történelemben soha nem sikerült változást létrehozni pusztán a szellem felől, a puszta megfontolásból. Eszménket mindenekelőtt tehát láthatósággal és szenvedélyességgel kell felvérteznünk, az ideológia állapotából át kell vezetnünk a szervezés és agitáció állapotába, és pusztán logikai helyett demonstratív jelleggel kell ellátnunk. Minden gondolatunknak és indítványunknak ebben a gyakorlati és szervezeti szellemben kell találkozniuk, és kinek-kinek közülünk jó volna a maga részéről fölmérnie a gyakorlati és lélektani lehetőségeket.

Engedjék meg, hogy ebben az értelemben legalább indítványt tegyek Önöknek eszménk láthatóvá tételére:

Az európai gondolat tragikuma abban rejlik, hogy természettől fogva nincs saját alapokon nyugvó, stabil középpontja. Európánkból hiányzik a főváros, mert Genf, amelynek ebben az értelemben azzá kellett volna válnia, nem lett Washington, nem lett főváros, hanem megmaradt konferenciahelynek, mégpedig olyannak, ahol nem a nép, hanem a társadalmi rendek küldöttei, a diplomaták gyűlnek össze – megint csak a legszűkebb felső réteg. Ami ott történik és amiről ott határoznak, még soha nem érte el a tömegérzést, soha nem ért el valódi lendületet, Genf soha nem vált népszerűvé, és a szlovák munkás, a norvég matróz, ha egyáltalán ismeri a Népszövetség nevét, jottányi érzelmét sem köti össze vele, szenvedélyeit nem érinti meg. Mindeme politikai és gazdasági vitákból hiányzik számára az optikai, a látható, az érezhető, és mindaddig, amíg ez európai eszme – ismétlem – nem éri el a láthatónak, érezhetőnek, szenvedélyesnek ezt az ősformáját, mindaddig, amíg nem válik az emberek számára egyfajta hazafiassággá és magasabb rendű nacionalizmussá, terméketlenségre van ítélve, és nem lesz valóra váltható. Mindenekelőtt tehát látható középpontot kell találnunk számára [amely ma még hiányzik, és egy szervezet révén mindazon erőket, amelyek ma öntudatlanul az európai egység szellemében hatnak, láthatóan összefognunk; a szó meg a brosúra elvontan humanista formái helyett végre demonstratív és agitatív Európa-politikát kell teremtenünk. Ezért most minden javaslatnak gyakorlati területen, az érzékileg látható terepén kell mozognia.]1*

Hadd terjesszek Önök elé egy ilyen javaslatot: örülnék, ha jónak tartanák, de még jobban örülnék, ha jobbal vagy hatékonyabbal tudnák felüllicitálni vagy legalábbis támogatni. Az imént említettem, hogy már ma is sok formában léteznek nemzetek fölötti európai kötelékek. Évről évre egyetemes sportrendezvényeknek vagyunk tanúi, száz meg száz kongresszusnak, az orvosok, teológusok, munkások, az írók, bankigazgatók, szociológusok, a fizikusok, technikusok, postahivatalnokok, a baromfitenyésztők, filozófusok, borkereskedők nemzetközi kongresszusainak – szándékosan állítom össze kissé groteszkül a foglalkozásokat és választok a végtelenből csak egy kis sort, mert de facto alig van olyan rend és csoport, amely sokszínű világunkban ne gyűlne össze évente kongresszusra. E találkozók során mindannyiszor az európai érzés élő kapcsolatai jönnek létre, egy szűk körben mindannyiszor tudatosul a nemzetek fölötti eszmecsere szükségessége, de ez mind csak egy-egy virág, amely az irdatlan nagyüzemben észrevétlenül virágzik ki és hervad el, a láthatóság jelensége, ama vizuális, amelyet én oly szükségesnek tartok, mindezeken a kongresszusokon csak egyetlen napra, egyetlen órára jön létre, és ez a mi eszmecserénk is végzetesen a mulandóságnak ebbe a szférájába tartozik. Ám ha egy szervezet – és ez volna a javaslatom – úgy rendezné, hogy valamennyi nemzetközi kongresszust időben és térben úgy helyezzék el, hogy egy adott éven belül mindig egy városba és egy hónapra tegyék őket, akkor ez a város egy hónapra jól láthatóan Európa fővárosává válna, azáltal, hogy e város összes munkása, jogásza, tudósa, fogorvosa, hivatalnoka, földművese, tehát a város összes polgára – ki-ki azzal, ami törekvéseiben közös – erre az egy hónapra az összes országgal összekapcsolódna, az adott várost valóban áthathatná a mi európai gondolatunk, és ez a város meg a környéke, és talán az egész körötte fekvő ország hónapokig, évekig emlékezne erre a nagy közös pillanatra. Ugyanaz az erő tehát, amely egyébként kárba vész az elszigeteltség és szétszórtság miatt, itt egyetlen nagy demonstratív aktussá kapcsolódna össze. Ez pedig fontos, mert ünnepélyesség nélkül ritkán marad meg az emberek emlékezetében országuk egy-egy nagy eseménye. Tételezzük fel tehát, hogy egy adott év összes kongresszusát Helsingforsba vagy Prágába vagy Lyonba, vagy Hamburgba vagy Glasgow-ba tennék – szándékosan hagyom ki a milliós városokat, mint London, Párizs, Berlin, mert túl nagyok ahhoz, hogy bennük az egyes kongresszusok vendégeinek akár a legnagyobb tömege is optikailag megjelenhessen –, akkor ez a város egy hónapig az összes náció zászlóiban pompázna, az összes európai nyelv sokszínűségétől zsongana és élne, az ünnepségek szinte maguktól adódnának, és ebbe az egy városba és vele az egész országba évtizedekre beleíródna annak az emléke, hogy egyszer az egész világ színe előtt Európa fővárosa volt. Ne féljünk attól, hogy ezek az ünnepségek esetleg némi teátrális jelleget ölthetnének, hanem legyünk tisztában vele, hogy elvont eszménknek semmire nincs jobban szüksége, mint arra, amit Németországban Aufmachungnak, Franciaországban mise en scène-nek hívunk, e téren tegyük félre velünk született ódzkodásunkat. Az ókortól fogva mindenfajta politika újra meg újra arra törekedett, hogy láthatóvá váljon, és egy európai politikát az európai technika minden erejével és leleményével ki kell szolgálni, rádióval és hangszóróval, sportünnepekkel és attrakciókkal, nagy élő tömegek megmozgatásával, mert a tömegre csak a látható tömeg tesz benyomást, és a valós térben zajló erős mozgás támogatja a szellemi mozgalmat. Ha így vándorolunk városról városra, megvan a remény, hogy mindenütt, ahol egyszer valamennyi osztály és rend egyfajta európai parlamentként gyűlt össze, eleven és termékeny maradjon a kötődés eszméje, hogy a szervezet, amit ott alapítunk, nemcsak egy mulandó kört fog át, hanem valamennyi rendből és osztályból erős táplálékot merít, s akkor azt remélhetjük, hogy szép lassan végbemehet eszméink bizonyos fokú népszerűsödése. Egyik város a másiknak, egyik ország a másiknak akar majd nyomába lépni, és azon kell majd iparkodnunk, hogy ezt a versengést, amely oly gyakran ellenségeskedésben élte ki magát, a vendégszerető közösségi szellem versengésévé fordítsuk át. Természetesen évekig fog tartani, amíg e vándorlásunkon egész Európát elértük és áthatottuk, ám ez a kerülőút várostól városig számomra még mindig hatékonyabbnak tetszik, mint a puszta szó és írás általi hatás, amely – valljuk be őszintén – mindig csak egy felső, erőtlen kört ér el: a nagy tömegeket azonban, amelyekkel számolnunk, és főleg amelyeket keresnünk kell, őket a kimondott szóval nem, hanem csak a közvetlen érzékkel, az érzékileg látható képpel, csak célirányos, beható szervezéssel foghatjuk meg.

Franciaország, Németország, Olaszország és minden más ország nemzeti érzése is lassanként, sok kis otthonérzésből forrt egybe, és ahol évszázadok kellettek, nekünk talán még évtizedekkel kell számolnunk. Ám a legfőbb, hogy hozzákezdjünk, és fáradozásainkat a… [befejezetlen mondat].

További előnyt jelentene, hogy ily mód nyilvánosan tisztázódhatna, Európa mely országai készek már ma az európai gondolatra, és melyek viszonyulnak hozzá még bizalmatlanul vagy elutasítólag. Én azonban abban reménykedem, hogy mindenki szívesen és örömest adna teret egy ilyen egyetemes kongresszusnak, mi több, egyfajta rivalizálás jönne létre az egyes nemzetek és városok között, hogy egy évre európai fővárossá vagy kongresszusvárossá váljanak.

Jól tudom, hogy ez csak kezdet volna, de legalább valamilyen forma lenne eszménk láthatóvá és demonstratívvá tételére. Nem zárja ki a többi és hatékonyabb formát, és mivel mindenestül politikától és kötelezettségtől mentes, azzal a reménnyel áltatom magamat, hogy megvalósítható lenne. Egyáltalán nem kell az általam javasolt tervvel kezdenünk, csak egyáltalán kezdjünk már hozzá! Ne vesztegessük az időt, mert az idő nem

nekünk, hanem ellenünk dolgozik, az esztelenség korszakában ne bízzuk magunkat a józan észre, és hagyjunk fel a hiú humanista hittel, hogy szavakkal, cikkekkel, kongresszusokkal el lehet érni valamit egy olyan világban, amely fegyverektől dermed, és kölcsönös bizalmatlansággal van csordultig tele. Emlékezzünk Faust szavára, aki határozottan elveti az értelmezést: „Kezdetben volt a szó” – és határozottan a valósabbat választja helyette: „Kezdetben volt a tett.”

---

A szöveg német közlése a Stefan Zweig angliai hagyatékához tartozó gépiraton alapszik, amely ma a New York/Fredoniai Állami Egyetem Reed Könyvtárában található.

A hétoldalas gépirat első oldalára Lotte Zweig ceruzával írta rá a címet:

Európa egyesítése

(Párizsi előadás, nem lett megtartva)

A szöveg keletkezéstörténetéhez:

A zsidó írókra 1933 tavaszán bevezetett németországi közlési tilalmat és Stefan Zweig Herbert Reichnerrel kötött szerződését követően – az író legfontosabb műveit 1934-től a bécsi Reichner Kiadó kívánta újra közreadni – Zweig két kötetbe gyűjti elbeszéléseit. Egy másik antológiához, amely addig csak folyóiratokban és napilapokban elszórtan publikált szövegeket, cikkeket és tanulmányokat kívánt egybegyűjteni, s amely 1937-ben „Begegnungen mit Menschen, Büchern, Städten” címmel jelent meg, Zweig ugyancsak átnézte kéziratait. A rendezésben londoni titkárnője és későbbi második felesége, Lotte Altmann segített neki. Ehhez néhány szöveget újra le kellett gépelni.

Ebben a kontextusban állította össze Zweig néhány Európával foglalkozó, a harmincas évek elején írt és tartott előadását is. Az itt közölt előadás Európa egyesítéséről – amelynek apropója éppúgy ismeretlen előttünk, mint az ok, amiért végül mégsem hangzott el – feltehetően a harmincas évek közepén Londonban keletkezett. Az angol papírméret és az írógép betűtípusa egyaránt erre vall. A gyűjteményes kötetbe azonban nem vette fel Zweig az előadást, és most lát napvilágot először.

Egy Joseph Rothnak írt levélben említődik egy lemondott párizsi előadás, ám az nem derül ki, hogy az itt olvasható szövegről van-e szó. Stefan Zweig 1934. március 27-én így ír Rothnak Londonból Párizsba:

„Ami az előadást illeti, még Salzburgban megígértem egy előadást a párizsi rádiónak, megírtam, és saját költségemre lefordíttattam franciára (még meg is van) – ez tehát legjobb szándékaimat bizonyítja. Aztán kiderült, hogy két éve már egy másik témáról is ígértem egy előadást egy társaságnak, és nem akartam egyszerre két előadást tartani Párizsban, mert ott – mint Ön is tudja – mindig szigorúan őrzöm a névtelenségemet, és nem akarom, hogy aztán a meghívások örvényébe kerüljek. … Az az előadás, amelyet – becsületes módon – Németország miatt nem tartottam meg, és lemondtam, egy évvel ezelőtt, röviddel Hitler jövetele után lett volna Straßburgban. Ugyanis támadások tárgyává tették volna, ha éppen Straßburgban, ahol mindenki ért németül, német író létemre franciául beszéltem volna, és még straßburgi barátaim is azt mondták, hogy a jelenlegi helyzetben kínosan hatna. Ezt én beláttam, és minden józan embernek be kell látnia.”

Amennyiben itt az „Európa egyesítéséről” írt előadásról van szó, a levélrészlet akkor sem világosít fel arról, hogy kik lehettek ama „társaság”, melyik előadás hangzott el ténylegesen Párizsban, és melyik volt a másik előadás, stb. Rádióelőadásról nemigen lehet szó, mivel Zweig többször is „mai eszmecserénkről” beszél – vagyis hallgatóság jelenlétét feltételezhetjük. A fredoniai egyetem Zweig-gyűjteményében egyébként valóban megvan az előadás francia változata.

Utószó

„Ez az új mánia, hogy a szellem misszionáriusaként utazzák be Európát, ragályos egy kór… a közönség pedig mindenütt ugyanazzal a bárgyú és hűtlen kíváncsisággal bámulja.”

E lenéző megjegyzés az értelmiségiek európai misszionárius-szelleméről nem Stefan Zweig valamelyik különösen csípős nyelvű kritikusától származik, mint azt föltételeznénk, hanem magától Zweigtől. Francia író-barátjának, a Nobel-díjas Romain Rolland-nak 1926. október 25-én írt levelében arról panaszkodik, hogy Thomas Mann és Paul Valéry a nemzetközi filmipar szupersztárjaihoz hasonlatosan zarándokolnak országról országra, és a német-francia béke pionír apostolaiként adják elő magukat.

Itt nem rivalizálásról, hanem féltékenységről van szó: Stefan Zweiget bosszantja, hogy Thomas Mann párizsi előadásaival ekkora tetszést arat a közönségnél és a médiában. Pedig nem ő volt-e, köszönhetően számos franciaországi látogatásának, köszönhetően a Romain Rolland-dal és más francia művészekkel kötött barátságának – nem ő volt-e a legjelentősebb közvetítő a német és a francia kultúra között? És volt az már korábban is, a század elején, amikor számos kétoldalú francia-német kulturális projektben közvetítőként, fordítóként és szerkesztőként tűnt ki? Most pedig, évekkel később jön ez a potyautas Thomas Mann, bevonul Párizsba, és azon álmélkodik, hogy ennyire meghitten folyik a franciákkal a párbeszéd? Meg lehet érteni, ha Zweignek idegeire megy a jelenség.

Stefan Zweig ténylegesen nem csak Baudelaire, Verlaine, Verhaeren és Rolland műveinek fordítójaként tevékenykedett a Franciaország és a német nyelvű országok közötti kulturális csereáramlásért, mikor még harmincéves sem volt. Már ifjú íróként tájékozódott a földrész különböző irodalmairól, kíváncsian figyelte, hogy mit produkálnak az egyes európai országok írói és költői, milyen anyagokat, milyen témákat dolgoznak fel, és korán hozzálátott saját hálózatainak kialakításához, nemcsak Franciaországban, de Olaszországban, Belgiumban és Angliában is, mindenekelőtt azonban Németország irodalmi és színházi életében. Zweig szerteágazó kapcsolatait természetesen az osztrák-zsidó-olasz-cseh családtörténet fényében, e családtörténetet pedig az író európai önértelmezésének valódi alapjaként kell látnunk.

Aki ma „Stefan Zweig, a nagy európai” elkoptatott címkéjét használja, annak jó volna átgondolnia, hogy igazából miben állt ez az européerség. Nem volt annyira naiv, amennyire szeretik annak mondani. Kétségtelen, hogy különös figyelme nem az állami reprezentánsok reálpolitikai stratégiáinak, nem a nemzetileg irányított struktúráknak és politikai szervezeteknek, hanem az európai országok történelmi örökségének, szellemi és művészeti termékeiknek szólt. Többféle módon is kísérletet tesz arra, hogy ezt az ókor óta létrejött „európai örökséget” egy új, nemzetek fölötti európai békerend közvetítő energiájaként hozza játékba. A francia forradalommal (Joseph Fouché; Marie Antoinette; A szegény ember báránya; Fantasztikus éjszaka; Waterloo stb.) és a reformáció történetével (Rotterdami Erasmus diadala és tragédiája; Castellio és Calvin stb.) foglalkozó szövegeit egyaránt ennek fényében kell látnunk. Ugyanebből a szellemből táplálkoztak a négy esszékötetben közreadott életrajzi portrék (Három mester, Három költő, Küzdelem a démonnal, A lélek orvosai).

Zweig azonban, mint az Európa egyesítéséről szóló, most először publikált előadás mutatja, a szón, könyveken és brosúrákon, az eleve egyformán gondolkodók petícióin, előadásain és kongresszusain túl is hatni szeretne.

Míg közvetlenül az I. világháború vége után Zweig még maga próbálkozott egy nagy európai értelmiségi konferencia szervezésével – amely aztán mégsem jött létre –, a következő években többnyire már lemondta a hasonló szimpóziumokon való részvételét. Óhajtotta az európai egyesülést, a szervezeti struktúrák ugyanakkor ellenére voltak: „Ezek a konferenciák a legmélységesebben viszolyogtatnak, az eredményük pedig nullával egyenlő” (Stefan Zweig Romain Rolland-nak írt, 1926. október 25-én kelt levelében). Könyveinek magas példányszámai viszont más nyelvet beszélnek, mégpedig a sajátjáét. Szeretné ugyan elérni őket, a tömegeket, de velük együtt ágálni – no, azt azért már nem.

Ez persze furcsa, hogy Zweig nem képes megbarátkozni a húszas években keletkezett, a földrész szellemi egyesítését szorgalmazó európai kezdeményezésekkel. Egész életében nagy súlyt fektetett „személyes szabadságára” – ez pedig azt jelentette, hogy soha nem tudta egy csoport vagy csapat tagjának tekinteni magát. Már a legcsekélyebb eltérésnél ott szimatolta a veszélyt, hogy olyan ügyért mozgósítják, amelynek esetleg nem tud minden pontjával egyetérteni. Közösségi kezdeményezésektől, bármennyire áhította őket, a csoportos szervezeti formáktól, noha alapjában véve szükségesnek tartotta őket, kezdettől fogva elhatárolódott.

Zweig meg akart maradni egyéniségnek. Olyas valakinek, aki az „európai örökség”, az európai irodalom, művészet és történelem feldolgozásának területén egy nagy egész értelmében tevékenykedett, ezt azonban csak különutasként tudta tenni – aki a nagyvárosoktól, a hangos embergyülekezetektől távol akart hatni. Jobban kedvelte a személyes eszmecserét, mint a csoportos társalgást, íróasztali magányában írta számtalan levelét barátainak és üzleti partnereinek, többnyire utazni is egyedül utazott. Ez volt a „személyes szabadság” zweigi fogalma: senkinek sem elköteleződni. Így arra is képes volt, hogy – mint az itt közölt példán látjuk – elfogadjon egy előadásra való felkérést, kidolgozza, de aztán mégse tartsa meg.

Hogy különutasságának csak egy példáját ragadjuk ki: Coudenhove-Kalergi Richard gróf 1923-ban publikálta Paneuropa c. könyvét. A könyv a következő években hatalmas siker lett, s nem utolsó sorban egy sor prominens politikus elismerésének is köszönhetően széles körben elterjedt. Azt gondolhatnánk, hogy Zweig, aki saját Európa-eszméinek fórumot keresett, örömmel fogadta a Páneurópa-mozgalmat. ő azonban ebben az esetben is megőrizte a baráti távolságtartást. Ami nem akadályozta meg abban, hogy Coudenhove-Kalerginek címzett levelében (1924. június 1.) azt írja: ő is egy olyan központot szeretne, amelyben minden európai kezdeményezés, egyesület és szövetség tömörülhet. Romain Rolland már az I. világháború kitörésekor „morális parlament”-ről beszélt.

Jóllehet Zweig a Paneuropa-könyvből, mint azt kimutatták, több gondolatot is megszívlelt, nem jött létre együttműködés közte és Coudenhove-Kalergi között. Zweig számára túl sok reálpolitikai, gazdasági energia van ebben az Európa-koncepcióban. Európát ne a politikusok határozzák meg, hanem magának a lakosságnak kell magáévá tennie ezt a gondolatot, veti ellen Zweig. Csak ha sikerül a tömegeket Európáért lelkesíteni, jöhet létre 50-100 év múlva – amint azt Zweig 1923-ban feltételezi, s amint ezt az Európa egyesüléséről itt közreadott előadása is dokumentálja – az Európai Egyesült Államok. A kifejezést feltehetően Alfred Fried használta először Pan-Amerika című könyvében (1910).

Zweig az I. világháború traumájára is hivatkozik, amikor egy európai kulturális örökség letéteményesének tekinti magát. Nacionalizmusellenes tartása, amely miatt a cionizmusnak is határozott ellenzőjévé vált, európai „morális integrációs alak”-ként való önmeghatározása és 1919 utáni irodalmi munkássága sokféle módon, újra meg újra kapcsolódik az I. világháborúhoz. Mi több, az I. világháború tragikus főmotívumként kíséri végig kései művét. Zweig messzemenően tisztában volt azzal, hogy egy ilyen európai tragédia után nem lehet beérni az értelmiség informális eszmecseréjével, bizonyos szervezeti struktúrákra is szükség van. Erre aztán számos konkrét javaslatot tesz.

Hogyan lehetne – kérdezi Zweig például az Európa morális méregtelenítéséről szóló előadásában, amelynek olasz fordítását 1932-ben, az Accademia di Román olvastatta fel (ő maga nem volt jelen) – fölnevelni az európaiak új nemzedékét, amelyet nemcsak saját hazájához, a nemzethez fűz érzelmi kötődés, hanem Európát is otthonának érzi, sőt „az egész világot, az egész emberiséget” szereti?

Zweig minden Európa egyesülésével foglalkozó írásában arról beszél, hogy az európai béke megteremtéséhez nem racionális fölismerésekre van szükség, hanem az európai értékekhez való érzelmi kötődésre. De melyek ezek az értékek, és hogyan lehet átadni őket? Stefan Zweig az oktatás nacionalista alapú útjait is górcső alá veszi, és levonja a következtetést: „Minden a helyes irányba fog eldőlni, ha Európa új ifjúságát egyidejűleg Európa valamennyi országában helyes módon fogják tanítani.”

Hogy ez miként történhet meg? Új történelemfelfogásra van szükség. A történelmet, követeli több írásában Zweig, nem szabad többé nemzeti történelemként, az önérvényesítés, háború és hódítás, a nemzetek közötti rivalizálás és a felelősségáthárítások históriájaként elbeszélni. Nem szabad többé katonai teljesítmények sorozataként sem felfogni a történelmet, hanem csak „szellemi történelemként”, európai kulturális történetként. Csak így lehet minden nációt egyenjogúnak tekinteni. Aki erre példamutatóan vállalkozik, azonnal érezni fogja „az összetartozás szellemét és az optimizmus érzését”.

Hasonlóan ahhoz, ahogyan az „Európa egyesítésé”-ben évente váltakozó európai fővárost követel Zweig, a témakörrel foglalkozó egyéb fejtegetései ugyancsak tartalmaznak javaslatokat. Rendszeresen visszatérnek az oktatás, a képzés kérdései. A fiatalok, követeli Zweig, már a gimnáziumban utazhassanak, és kötelezővé kell tenni, hogy más országokban is töltsenek valamennyi időt. Az egyetemistáknak ösztöndíj-rendszert kell kitalálni, amely rendszeres cserekapcsolatokról gondoskodik, és megkönnyíti a külföldön való tanulást.

Stefan Zweig egy Európai Akadémiát is elképzel, a különböző országok felsőbb iskoláinak szövetségét, melyek képviselői váltakozó városokban gyűlnek össze éves találkozóikra, és – aztán újra csak konferenciákat tartanak. Zweig emellett még egy közös, az összes európai nyelven megjelenő napilapról is álmodik. A média számára különösen fontosnak tartana valamilyen döntőbíróságot. Az újságok azok, mondja, amelyek a nemzetek közötti gyűlölködést szítják. A média közösségi szellemét támogatandó, Európának központi ellenőrző hivatalra, nemzetek fölötti instanciára van szüksége „minden politikai hazugság helyreigazításához Európa minden országában”. Így lehetne elérni, hogy „minden hazugságnak, még mielőtt világgá kürtölődne, rögtön határozottan a lábára tapossanak.”

És miközben belátja, hogy ezzel kiemelt szerepet tulajdonít egy értelmiségi elitnek, egyúttal – mint az itt olvasható előadásából láthatjuk – a tömegek megszólításáról sem feledkezik meg. Meglepőnek tűnhet, hogy a tömegek Európa iránti lelkesítéséről szólva éppen Mussolinit, Hitlert vagy Sztálint hozza fel összehasonlításul színpadias nagyrendezvényeikkel és parádéikkal. Ám Zweig számára, aki a németországi könyvégetések és megjelenési tilalom után tisztában volt írói hatóerejének korlátozottságával, és előre látta az európai történelem tragikus fordulatát, ez újabb merész fantazmagória volt: Európa mint egy hatalmas tüntetés.

Ma, ha több mint hetven évvel Stefan Zweig halála után Európa kulturális egységéről, az EU sorsáról és válságáról folyik a vita, és az értelmiség szerepét firtatják, Stefan Zweigre alig-alig hivatkoznak – eltekintve egy-egy általános utalástól „a nagy európaira”. Ám hogy elképzelései és az európai integrációt illető követelései ténylegesen aktuálisak, azt újra meg újra bizonyítják az európai értelmiségiek utóbbi években tett állásfoglalásai. Befejezésül, különösen markáns példaként a francia írónővel és pszichoanalitikussal, Julia Kristevával készült interjút említenénk, aki Zweighez hasonlóan hiányolja az európai háborús traumák feldolgozását. Kristeva is görög, zsidó és keresztény filozófiai iskolákat említ Európa szellemi fundamentumaként. A földrész „kulturális identitásának” erejéről beszél, és azt követeli, hogy „az európai sokszínűséget gazdagságként kell értelmezni”. Zweighez hasonlóan Kristeva is európai kulturális akadémia, közös európai díjak és kulturális iniciatívák alapítását követeli. „Nekünk, értelmiségieknek – mondja a bolgár-francia filozófusnő – az a feladatunk, hogy felismerjük és tovább adjuk az európai identitást.” A beszélgetést záró mondat akár Stefan Zweigtől is származhatna: „Itt az idő egy erősebb és büszkébb európai tudat megteremtésére.”

Klemens Renoldner

MEGJEGYZÉSEK

Az utószóhoz Stefan Zweignek az európai gondolattal kapcsolatos szövegei, így elsősorban a Bábel tornya (1916), Európa morális méregtelenítése (1932) és Az európai gondolat történelmi fejlődése (1932) szolgáltak alapul.

A Zweig és Coudenhove-Kalergi gróf közti kapcsolatra az Új-Zélandon oktató germanista, Stephan Resch hívta fel a figyelmemet, aki 2009-ben a berlini Stefan Zweig-szimpóziumon tartott erről előadást: Differenz des Einklangs: Stefan Zweig und Richar Coudenhove-Kalergi. In: Stefan Zweig und Europa. Szerk. Mark H. Gelber és Anna-Dorothea Ludewig. Olms-Verlag, Heidelberg, 2011, 55–83.

Stefan Zweig Joseph Rothnak írt levelét az alábbi kiadásból idézem: Jede Freundschaft mit mir ist verderblich. Joseph Roth und Stefan Zweig. Briefwechsel 1927–1938. Szerk. Madelaine Rietra és Rainer Joachim Siegel. Göttingen, Wallstein Verlag, 2011., kül. 156 f.

A Julia Kristevával készült interjú „Sprich über deine Schatten” (’Beszélj az árnyaidról’) címmel jelent meg a Frankfurter Allgemeine Zeitung 2013. május 4-i számában.

FORDÍTOTTA ADAMIK LAJOS

A fordítás az Internationales Stefan-Zweig-Center/Salzburg támogatásával készült.

JEGYZETEK

1. * A gépiratban áthúzott szöveg.