Cimoh Nyilavics Makej koporsóját a sír mellett bakokra rakták fel, amelyek hirtelen összeroppantak, mert a hosszú évek során, esőben-hóban elkorhadtak, Cimoh Nyilavics pedig testes ember volt. A koporsó felborult, Cimoh Nyilavics teteme legurult az agyagdombról a temető kerítésénél nőtt sűrű bokrok közé, nekieredt a havas eső, sietőssé vált mindenki dolga, s a nagy kapkodásban nem vették észre, hogy a koporsó üres; rátették a fedelét, és elföldelték, az elhunyt nélkül.

Késő ősz volt, majdnem tél, és a bokrok, bár sűrűk voltak, de kopárak. Cimoh Nyilavics kezdett átázni, ezért felkelt, és meglátta, hogy a következő feliratú kereszt alá temették: Makej Cimoh Nyilavics, 1959.11.11.–2009.11.11. – amiből az következett, hogy ezen a világon, ahol olyan emberek vannak, akik – hogy meg ne fázzanak a havas esőben – képesek holttest nélkül temetni el egy koporsót, ő pontosan fél évszázadot élt. Még 10 éve volt hátra a nyugdíjig.

Körbejárta a keresztet, gyönyörködött szép, fekete szalagos fényképében, és elindult hazafelé, mert nem tudta, mit csináljon így, elföldeletlenül, a temetőben.

Otthon nem nyitott ajtót senki, szokás szerint tapogatta a zsebeit, a kulcsokat kereste, de nem találta, és azt gondolta, kár, hogy nincs szokásban, hogy kulcsokkal együtt temessék el az embert, hisz bármi történhet… A szomszédasszony szintén nem volt otthon, a lánya pedig, „fülessel” a fején, azt mondta, a zene hangjaira rángatózva, amit a „fülesben” hallgatott, hogy az anyja, Renya nénivel, a „Napocska” kávéházban van éppen, halotti tort ülnek, mert Renya néninek a férjét elvitte a szívbaj, és furcsa, hogy ő maga, a halott, ezt nem tudja. Ganya, a szomszédasszony lánya, még figyelmeztette is, hogy vigyázzon, mert szinte minden thrillerben, amit az utóbbi időben látott, egyre kegyetlenebbek az emberek a kísértetekkel szemben, megcsonkítják, sőt, meg is ölik őket. Õ, Ganya, úgy gondolja, hogy a filmművészetben ez az irányzat egyszerűen a világon elhatalmasodó erőszak következménye. Az emberek egyre sátánibbá válnak.

Cimoh Nyilavics rájött, hogy Ganya kísértetnek tekinti őt, és megkérdezte tőle, mit gondol: tényleg egy szellem ő, vagy csak annak látszik? – mire Ganya azt válaszolta, esze ágában sincs ezen gondolkozni, mert hogy egyáltalán nem érdekli. Maga még életében is, bár testes volt – mondta a szomszéd lánya, továbbra is rángatózva –, de valahogy láthatatlan. Mint egy kísértet.”

A „Napocska” kávéház felé mentében Cimoh Nyilavics Gyiana Szvjatkovszkajával találkozott, akivel diákévei óta nem látták egymást, így hát Gyiana nem tudta, hogy ő meghalt. Valaha Cimoh Nyilavics szerelmes volt a szépséges Gyianába, és ő is szerelmes volt a nagydarab Cimohba, de az egyszer sem adott randevút neki, korábban sosem hívta meg egy kávéra, így hát meghívta most.

A kávéházban nem volt egyetlen szabad asztal sem, ahol magukban ülhettek volna le – hát a halotti toroshoz ültek oda. Renya siránkozva odébb húzódott: „Ülj le, Gyiana, hát látod, nincs már Cima, aki miatt valaha összevesztünk, most hát nincs ki miatt veszekedjünk…” – Gyiana pedig, mikor leült, azt mondta: „Renya, nekem is meghalt a férjem…” – és Renyával együtt elsírta magát. Cimoh Nyilavics elgondolkozott, és közéjük ült, mert különben egymás vállán fognak bőgni egész este – nem lehet majd társalogni. Renyával már kibeszélte magát, de Gyianával szeretett volna elbeszélgetni. Pláne, hogy meghalt a férje.

„…és valahogy úgy végezte csendben a dolgait, hogy mindenki csak csodálkozott, amikor elkészültek, és ahogy a projektek projektekké váltak” – fejezte be búcsúbeszédét az intézet igazgató- helyettese, ahol Cimoh Nyilavics dolgozott, és Cimoh Nyilavics kollégája, Sztasanszki mérnök hozzátette, hogy majdnem húsz évig két egymás melletti asztalnál ülve az elhunyttal, nem tud eszébe idézni olyan esetet, amikor az elhunyt bármivel is zavarta volna őt – tényleg észrevétlenül dolgozott a megboldogult.

A toros asztalnál mindenki, egyik a másik után, szólásra emelkedett, kivéve az intézet igazgatóját, aki sem a temetésre, sem a halotti torra nem jött el, és mind szépen beszélt, mikor azt kívánta, nyugodjék békében. Cimoh Nyilavics nem nagyon dőlt be ezeknek a szavaknak, hiszen ha nem a saját búcsúztatásán ült volna, hanem Sztasanszkién, ő is felállt volna, és ugyanezt mondta volna. Nem mintha Sztasanszki húsz év alatt sehogyan se zavarta volna, de még mennyire, hogy irritálta, de Cimoh Nyilavics azt mondta volna, hogy ez őt egyáltalán nem zavarta. Pedig majdnem bizonyos, hogy éppen Sztasanszki, aki az intézet igazgatójának mintegy tanácsadója volt, bár valójában csak a fenekét nyalta, beszélte rá az igazgatót, hogy ne menjen el Cimoh Nyilavics Makej búcsúztatására, hiszen egy egyszerű mérnök nem akkora figura, hogy az igazgató búcsúztassa.

A halotti toros asztalnál, azon a helyen, ahol az igazgatónak kellett volna, a szomszédasszony ült, aki felállt, és elmondta, hogy Cimoh Nyilavics nagyon jó szomszéd volt.

– Én szerettem – állt fel mellette Gyiana. – Ha vallomást tett volna, hogy ő is… De… Még ma is: meghívott, de nem mondta. Nem tudtam, hogy meghalt… Észrevétlenül ment végig az életemen, nyugodjék békében.

– Valami mégiscsak volt benne, ha megállt a szíve… – sóhajtotta az igazgatóhelyettes titkárnője, aki, mint a titkárnője, mindenhová vele ment, még a halotti torra is.

Cimoh Nyilavicsnak szintén úgy tűnt, hogy Gyiana nem egészen azt mondta, amit mondania kellett volna. Vagy legalábbis nem mindent. Ez valamiért bántotta. Még meg is próbált Gyianától távolabb húzódni, Renyához közelebb, de emez belekönyökölt az oldalába, mondván: meghaltál, hát maradj nyugton.

Hogy miért nem akart Renya hozzá simulni, azt a halotti tor után értette meg, mikor szokás szerint Renya nyomában ment hazafelé, pedig Sztasanszki volt, aki indult, hogy hazakísérje – és ezek majdnem minden kereszteződésben amolyan diákmódra csókolóztak. Oda se figyelve a szomszédasszonyra, aki pedig mögöttük bandukolt. Sztasanszki fel is akart menni, de az özvegy mégis- csak elszégyellte magát és nem engedte: „Még itt van, hadd múljon el legalább az éjszaka…”

– Na mi van, Sárkány? – kérdezte Sztasanszki, mikor ketten maradtak az utcán. – Most hová mész?

Cimoh Nyilavicsra még gyerekkorában ragadt rá a Sárkány gúnynév. Pedig sehogy se hasonlított sárkányra, már hogy lenne sárkány? – de a gúnynév annyira ráragadt, hogy még a halál se tudta letörölni.

Cimoh Nyilavics megvonta a vállát: tényleg nem tudta, hova tartson most?

– Talán Gyianához? – mondta mintegy javaslatként Sztasanszki, aki türelmetlenül várta, hogy Cimoh Nyilavics elmenjen. – Vagy a szomszédasszonyhoz…

Annak, hogy a szomszédasszonyhoz menjen, nem volt semmi értelme. Hallott róla, hogy majd’ mindenkinek lehetett ilyen kapcsolata szomszédasszonyokkal, de neki nem volt. Előfordult, hogy az megkérte, csak úgy szomszédosan, hogy szereljen fel egy polcot vagy javítsa meg a csapot, utána töltött egy kupicával, és valahogy úgy nézett rá, várva valamire, de Cimoh Nyilavics nem ivott – még a saját halotti torán sem ivott egy cseppet sem.

– Gyianához – mondta Cimoh Nyilavics, és Sztasanszki vállon veregette:

– Helyes! Hiszen annyi év… – és kezét sietősen búcsúzóra nyújtva érdeklődött. – Holnap bejössz dolgozni?

– Muszáj bemennem – szorította meg Sztasanszki kezét Cimoh Nyilavics, bár nem akarta. – Mikor hiányoztam én?

– A fene ismer ki téged! – csapott másik kezével a másik vállára Sztasanszki. – Ha nem figyel oda az ember, hát nem is látni, hogy létezel-e vagy sem… Tényleg, miért neveztek el Sárkánynak?

– Mert háromfejű vagyok – felelt Cimoh Nyilavics. Egyik fejével le szerette volna köpni Sztasanszkit, másikkal tűzet okádni rá, a harmadikkal pedig… A harmadikkal…

Minek a Sárkánynak egy harmadik fej?

Útban Gyiana felé Cimoh Nyilavics eltévedt, először is azért, mert már éjszaka volt, másodszor, mert nem ismerte a Gyianához vezető utat. Bolyongása közben maga számára is észre- vétlenül a temetőbe jutott – éppen a saját sírhantjához. Sétált egyet a kereszt körül, amelyen ez a felirat volt: Makej Cimoh Nyilavics, 1959.11.11.–2009.11.11. – amiből az következett, hogy ezen a világon, ahol olyan emberek vannak, akik – hogy meg ne fázzanak a havas esőben – képesek holttest nélkül temetni el egy koporsót, ő pontosan fél évszázadot élt meg.

Elállt a havas eső. Miután gyönyörködött kicsit saját szép, fekete szalagos fényképében, Cimoh Nyilavics lefeküdt a bokorba, megéjszakázott, reggel pedig fölkelt, és bement dolgozni. Még 10 éve volt hátra a nyugdíjig.

FORDÍTOTTA KÖRNER GÁBOR

Uladzimir Nyakljajeu: Belorusz költő, író, politikus (nevét a sajtó gyakran írja oroszosan Vlagyimir Nyeklajevnek). 1999-től 2003-ig hazáján kívül élt: Lengyelországban és Finnországban. 2010-ben, a közelgő elnökválasztás előtt ellenzéki mozgalmat alapított “Mondj igazat” néven. Esélyes jelöltként indult a “választásokon”, ám még a választások napján (2010. december 19.) kora este a hatóságok félholtra verték és letartóztatták, mint hat másik elnökjelöltet is a több mint 600 személy között. Az elnökjelöltek közül ketten jelenleg is börtönben vannak, Nyakljajeut nemzetközi nyomásra január 29-én a börtönből házi őrizetbe helyezték át (elzárva így a szükségessé vált kórházi kezelés lehetőségétől), hármójuk ellen pedig lakhelyelhagyási tilalom van érvényben. Alesz Mihalevicsnek, aki két hónapig ült december 19. után vizsgálati fogságban, márciusban sikerült Csehországba szöknie, ahol azonnal politikai menedékjogot kapott. Az eredeti vád mindnyájuk ellen “Tömeges rendbontás szervezése”, ami a belorusz törvények szerint 5-től 15 évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő, de Nyakljajeu vádját áprilisban módosították, jelenleg három évig terjedő szabadságvesztés fenyegeti.