* Részlet a szerző Halott a bunkerban (Det Tote im Bunker, Paul Zsolnay Verlag Wien, 2004) című regényéből.

Tüffer városka Alsó-Stájerországban fekszik, 12 kilométerre Cillitől (szlovénül Celje), a Sann völgyében. Alsó-Stájerország annak az osztrák koronatartománynak volt a része, amely 1918-ban Krajnával együtt Jugoszláviához került. Szlovénül ma is Štajerska a neve, Tüffert pedig Laškónak hívják. Dédapám, Paul Bast a Rajna-vidékről vándorolt oda. A Bastok mind odavándorolt telepesek voltak. Ezt csak akkor derítettem ki, amikor e könyv megírására készülve behatóbban kezdtem a család történetével foglalkozni. Nagyapám mindig azt mondta, hogy ő egy évszázadok óta Tüfferben honos család sarja, én is ezt hittem mindeddig. A Rajna-vidéki Paul Bast egy tekintélyes tüfferi polgár lányát vette feleségül, Juliane Reniert, nyolc gyermeket nemzett vele, talán többet is, mindenestre ennyi maradt életben. Bast dédapám tímárműhelyt működtetett a városkában, ebből ő is, a családja jól meg tudott élni. Tekintélyes házat épített a főtéri zömök templommal szemben, megvan még ma is. Régebben a Ëikovec-patak partján állt a ház, a patak vizét a műhely mellett egy csatornába ágaztatták el, hogy legyen hol áztatni a bőrt. Valamikor 1900 után a patakot befedték, ráépítettek, úgyhogy a helység területén most már a föld alatt folyik, s csak nem sokkal a torkolata előtt, ott, ahol a Sann, szlovénül Savinja folyóba ömlik, bukkan felszínre ismét.

Hogy Rajna-vidéki ősömet mi indíthatta arra, hogy a Habsburg-monarchia egyik távoli, többségében szlovének lakta vidékén telepedjen le, továbbá hogy ő alapította-e a Bast-féle bőrműves műhelyt vagy ő már csak beházasodott a műhelybe, mindez nem derül ki a rendelkezésemre álló dokumentumokból, ezek közül nagyon sok elveszett az idők során. Annyi bizonyos, hogy dédapám katolikus vallású volt, akárcsak a felesége, szorgalmas, társaságkedvelő ember, aki tudta, hogyan vívjon ki elismerést magának és hogyan tegyen szert tekintélyes pozícióra a városban. Erre nem utolsósorban a Horiak Szálló éttermének törzsasztala mellett nyílt mód, ahol a helyi értelmiség találkozgatott. Dédapámat többször beválasztották a helyi önkormányzati testületbe, emellett polgári kötelességének eleget téve esküdtként részt vett a cilli esküdtbíróság munkájában, ellátta a helyi takarékpénztár, valamint az önkéntes tűzoltók vezetőjének tisztét, és tevékenyen részt vett mindenféle nemzetiségi egyesületben, a Városcsinosító Egylettel és a Német Iskolaegylettel az élen.

A németek 1900 körül a tüfferi lakosság kétharmadát tették ki, zömük kisvárosi polgár, kereskedő és mesterember volt, akadt egypár gyáros, aztán szakmunkások, akik a Sannra telepített fűrészmalmokban dolgoztak, néhány orvos, ők a Ferenc József császárról elnevezett fürdő alkalmazásában álltak, aztán ott volt még a hőforrás tulajdonosa, bizonyos Theodor Gunkel, egy jegyző, egy ügyvéd meg néhány tanító. Tüffer látképét a hosszan elnyúló vár uralja, a Vetter von der Lilie grófok építették romba dőlt középkori elődje helyére a város fölé magasodó dombon.

A folyó túlsó partján létesült Ferenc József-fürdő (Franz Josef Bad) majdhogynem elegáns, világvárosias jelleget kölcsönzött a helységnek, az egykori fürdő- és vendégkönyvek szerint középosztálybeli tisztviselők, magánzók, birtokosok és kereskedők látogatták a Monarchia minden részéből. Pár kilométerrel feljebb a folyó mentén volt még egy fürdő, a Römerbad, azaz, a Római-fürdő. A sűrű erdőkkel borított dombok között a völgy mindkét oldalon összeszűkül, kápolnák fehérlenek a dombetőkön, a Sann-völgyiek szemmel láthatóan vallásos emberek voltak. A település fölé a Hum markáns dolomitkúpja magasodik, lejtőin szőlő és szelídgesztenye nő. A tüfferiek közül sokaknak volt földjük, szőlőjük vagy méhesük a környező dombvidéken, a benti csaknem urbánus életforma és az önellátásra berendezkedő paraszti lét szétválása a századfordulón még nem ment teljesen végbe.

A Bastok, ahogy családi többesben szerették hívni magukat, a tüfferi/laškói német polgárság szilárd oszlopai voltak. A legidősebb fiú, az orvostanhallgató Ludwig, a helyi dalárda tagja, aki népszerű szónok és műkedvelő színész volt, rendszeresen fellépett a szilveszteri mulatságokon és más hasonló alkalmakkor, sokszor húgaival, Käthivel és a Pepinek becézett Josefine-nel együtt; ezek az életvidám, helyes lányok a tüfferi műkedvelő színtársulat egyetlen előadásáról sem hiányozhattak.

Amikor a műkedvelő társulat egyik alkalommal a Heinzelmännchen (Manók) című egyfelvonásost vitte színre a Horiak Szálló nagytermében, a német nemzetiek Cilliben megjelenő orgánuma, a Deutsche Wacht (Német őrség) dicséretesnek nevezte Pepi és Käthi Bast kisasszonyok színészi alakítását, nemtetszésének adott hangot viszont amiatt, hogy a lelkesen tapsoló közönség soraiban szlovéneket is lehetett látni.

„Ma, e küzdelmes napokban, midőn a szlávság részint arcátlan háborúval, részint a rá jellemző társadalmi mellékutakon lopakodva nyomul be köreinkbe, jobban örültünk volna annak, ha ily gyönyörű ünnepnapon, mint aminő ez volt Tüfferben, világosan látható lett volna az elkülönülés; azt szerettük volna, ha e jótékony célú előadás tisztán német ünnep lett volna.”

Alsó-Stájerországban minden: vendéglők és egyesületek, pénzintézetek és iskolák, olvasókörök és újságok, a szentek szobrai az utak mentén, de még a templomi istentiszteletek is elkülönültek nemzetiségi hovatartozás és nyelv szerint. A szlovének hársfát ültettek a tereikre, a németek tölgyet, a szlovének a Posojilnica Bankba vitték a pénzüket, a németek a Sparkasséba. Itt szlovének élnek! – Itt németek! Mindkét oldal kínosan ügyelt rá, hogy a nyelveket elválasztó láthatatlan határt nehogy átlépjék. A németek „nyelvhatáron élőknek” nevezték magukat. Sprachgrenzdeutsche, ez a szó olyan harciasan hangzott, mintha az ég zendült volna meg.

1892-ben Tüfferben a német iskolaegylet segítségével négyosztályos német elemi iskola létesült, jóllehet a kisvárosnak volt már egy elemi iskolája, csakhogy az kétnyelvű volt, szlovén-német, vagy más szóval utraquista, így nevezték. A németeknek nem kellett ilyen iskola, sokan a nemzetiségüket fenyegető veszélynek érezték azt, ha németajkú gyermekeik megtanulják a szomszédok nyelvét. Alsó-Stájerországban, ahol a túlnyomórészt német városok és a körülöttük lévő szlovén községek közös iskolakerületeket alkottak, a Német Iskolaegylet, amely Engelbert Pernersdorfer, az osztrák szociáldemokrácia egyik későbbi megalapítója kezdeményezésére jött létre, 1880-ban tisztán németnyelvű iskolák alapításával próbálta elérni, hogy a két népcsoport legalább az iskolapadban elkülönüljön egymástól. Mikor Tüfferben és a szomszédos Cilli/Celje városban is megalakult a saját német elemi, a németek ezt fontos részgyőzelemnek értékelték az előrenyomuló szlovének elleni védekező harcban. Intő példaként lebegett előttük Krajna és fővárosa, Laibach, a németség legdélibb támaszpontja, amelyet elvesztettek, de feltétlenül vissza akartak hódítani.

„Vasárnap örömünnepet ültünk. Tüffer városában új német iskolaépületet avattak. Mi, akik a legdélibb német tartományban élünk, szlávul beszélő keveréknépséggel körülvéve mindenfelől, lépten-nyomon azt látjuk, hogy ősi kultúránk vívmányait veszély fenyegeti: ezért a mi szemünkben egy új német bástya felállítása óriási jelentőséggel bír”, írta a Deutsche Wacht az iskolaavatás alkalmával. Dédapám házában a kéthetente megjelenő újságot úgy olvasták, akár a Bibliát. A legfontosabb német nemzetiségi egyesületek, a német tornaegylet, a német kerékpáros egylet, és a cilli férfidalkar mind zárt alakzatban érkeztek, hogy együtt ünnepeljék a tüfferiekkel ezt a nagy napot. Mindegyik egyletnek saját jeligéje volt.

A férfikórus mottója így hangzott: „Ha német ajkon német a dal, /a német szív is egyet akar”. A cilli kerékpárosok pedig ezt írták zászlajukra: „Ha német a szó, / már víg a vidék, / és szárnyal kedv, / és száll a kerék!”

A szlovének saját egyesületeikben énekeltek, kirándultak és tornáztak, volt egy szabadelvű tornaegylet, amelyet a cseh példát követve „Sokoli”-nak hívtak, később egy keresztény is alakult, az „Orli”, őket a németek csak „Tschukis”-nak vagy „baglyok”-nak csúfolták. A cseheknek nagy volt a tekintélyük a nemzeti érzelmű szlovének körében, mert ők dacosan szembeszegültek a monarchiabeli németekkel. A tornaegyletek ünnepségein és rendezvényein – mindegy, hogy német vagy szlovén, keresztény vagy szabadelvű volt az egylet – rendszeres összetűzésekre került sor az ellentétes oldallal, ilyenkor nem ritkán vér is folyt.

A Bast-fiúk lelkes tornászok voltak, ami szinte ugródeszka volt ahhoz, hogy volksdeutschnak, a távoli hazához elkötelezetten hű, népi németnek tekintse magát valaki. „Német nyelved megbecsüljed, az olaszt meg elkerüljed” – ezt a rigmust, mely a német torna atyjától, Jahntól¹ származik, nagyapámtól hallottam, már nem tudom, milyen alkalomból, mindenesetre nálunk, Amstettenben nemigen voltak olaszok (igaz, szlovének sem).

Néha a legjelentéktelenebb apróság is elég volt ahhoz, hogy szlovének és németek hajba kapjanak. Mikor cseh kerékpárosok vagy tornászok, szokolosok látogattak el szláv testvéreikhez Celjébe/Cillibe vagy egy búcsún a parasztlegények virágos jó kedvükben elkezdték kurjongatni, hogy „Ëivio!”(ami nagyjából annyit jelent, hogy „Üdv!”), a németek azt már provokációnak érezték. A sértésre eleinte csak egy-egy tömör „Heil!”-lel válaszoltak, aztán röpködni kezdtek a söröskorsók és levegőbe lendültek az öklök. A művelt szlovének, ügyvédek, orvosok és papok „Ëivio!” helyett „Pereat Germania!”-t² is kiáltottak, elvégre a cilli német gimnáziumban latint is tanultak; ilyenkor a tanult emberek is ölre mentek, néha még lövöldöztek is. A rendőrség és a bíróság tele volt munkával. A Deutsche Wacht hasábjain megjelenő tudósítások aprólékos részletességgel számoltak be az összetűzésekről, természetesen mindig a szlovének voltak a felbujtók, a provokátorok, a németek nem tehettek mást, kénytelenek voltak védekezni.

1898 júliusában, amikor a cilli német kerékpáregylet vidéki kirándulásra indult, Tüchern helységben „Ëivio!”-kiáltásokkal és kőzáporral fogadták őket. A kerékpárosok fel voltak készülve az ilyen incidensekre, szinte mindegyiküknél ott volt az élesre töltött pisztoly.

A németség erősítésére különböző egyleteket és társaságokat hívtak életre, ilyen volt például a „Südmark” (Délvidék) névre hallgató egylet, mely fő hivatását abban látta, hogy német parasztokat telepítsen a vegyes lakosságú területekre, ily módon megtartva a veszélybe került „rögöt”; csak aztán az egylet jóval északabbra eső vidékre, az ún. Windische Bühelre (Slovenske Gorice, Vend-hegység) összpontosította tevékenységét, ami ellen Cilliben és a Sann alsó völgyében erőteljesen tiltakoztak. Német diákok 1885-ben Cilliben alakították meg azt a „Germania” névre hallgató alsó-stájerországi főiskolás diákszövetséget, amelyből később a párbajairól elhíresült grazi Germánia diákegylet kinőtt. A germániás diákok az egyletalapítás évfordulóit rendszeresen Cilliben ünnepelték meg, onnan aztán fröccstúrára indultak Tüfferbe és más helységekbe: ezeken a nemzeti megmozdulásokon rengeteget szónokoltak, énekeltek és vedeltek. Éljen Germánia, mindnyájunk édesanyja! A germániások ki akarták nyilvánítani, hogy szolidárisak „a déli végeken élő” német testvéreikkel, és mindent megtettek azért, hogy ezt a szlovének is lássák.

A Grazban tanuló Bast-fiúk mind beléptek a Germánia diákegyletbe és annak kebelén belül vívták párbajaikat – így tett a nagyapám, az apám, a nagybátyám; gyerekkoromban azt hittem, hogy a vágott sebhely ugyanolyan szerves tartozéka a férfiarcnak, mint a szakáll.

Van egy fénykép, amin apám látható, amint egyenesen a fényképész felé megy, dehogy megy, menetel, mogorva tekintettel, jobb kezében sétabot, bal könyökével egy aktatáskát szorít magához, világos ballonkabátot visel, pedig tél van, a háttérben látszik a hó, a fején szoros fekete sapka, arcán mindkét oldalt fehér géz, valószínűleg a fején van összekötve, és a sapka tartja. A fénykép hátoldalán apám dőlt betűs írása olvasható: „Így nézett ki, akit »elvezettek«”³. A felvétel valószínűleg akkor készült, amikor Grazban volt egyetemista.

Egy másik képen pödrött bajszú, karcsú fiatalember látható, a fején tolldíszes barét, mellén vállszalag, karimás csizmában, szűk, világos nadrágban – a nagyapám. A felvétel a grazi Germánia diákegylet időszakos kiadványában található, alatta a következő felirat: „Rudolf Bast mint x.” Az x azt jelenti, hogy első számú vezető vagy senior; holott szinte gyerek még, a fénykép 1902-ben vagy 1903-ban készülhetett. Nagyapám az 1901/1902-es téli szemeszter idején iratkozott be a grazi egyetem jogi karára, nem sokkal azután kezdett részt venni aktívan a Germánia diákegyesület életében. 1902-ben átvette a vívófelügyelő tisztét, 1903 nyarán a szóvivőét, vagyis ettől fogva ő vezette és képviselte kifelé az egyesületet. Különösen nagy buzgalommal vetette bele magát a germániások határvidéki munkájába, e tevékenysége gyakran vitte Alsó-Stájerországba, Marburgba, Cillibe és Laibachba. A fényképen egy asztalnak dőlve áll, fehér vívókesztyűs keze a kard kosaras markolatára támaszkodik, ez az a kardfajta, amivel párbajozni szoktak.

A fegyverek bűvölete. Fényes pengék, vadászfegyverek, sörétes puskák, kanócos flinták, revolverek. Nagyapám folyton fegyverekről beszélt, olyan fegyverekről is, amelyek egykor az övéi voltak, de emlékezetében ma is úgy éltek, mint az ő drága halottai. A Mannlicher-Schönauerem, a Sauer-Stutzenem, mondogatta szomorúságtól és haragtól remegő hangon. 1945-ben, amikor már közel voltak az oroszok, elásta a vadászfegyvereit, olajjal átitatott pokrócba és ponyvába csavarva őket, aztán öt évvel később, mikor visszatért Amstettenbe, nem találta meg a rejtekhelyet. Lehet, hogy valaki kiásta őket. Az ő fegyvereit!

Mikor a szlovének, nyelvük egyenjogúságáért síkra szállva, a két legnagyobb alsó-stájerországi városban, Cilli/Celjében vagy Marburg/Mariborban kétnyelvű utcatáblákat követeltek, „vend uszítóknak” szidalmazták őket vagy – a szlovének belső vitáiból kölcsönzött fogalommal – „pervákoknak”; a szlovén liberálisok ezzel a gúnynévvel illették a konzervatívokat, mert azok mindig elsők (prvi), a vezető erő akartak lenni állítólag. Ugyanezt kapták meg a szlovének akkor is, ha egy cilli vagy tüfferi német vendéglőben a saját nyelvükön beszélgettek; a német törzsvendégek ilyenkor keresetlen szavakkal kérték ki maguknak – és sokszor tettlegesen is – ezt a „pervák pimaszságot”.

Az üzletekben is megpróbálták keresztülvinni a két népcsoport elválasztását, hogy a magukéit támogassák, a többit meg gyengítsék. „Deutsche, kauft bei Deutschen!” (Németek, vásároljatok németeknél!), prédikálta a Deutsche Wacht. „Svoji k svojim!” (Kiki az övéihez!) – visszhangzott szlovén oldalról a válasz.

Ezek a csetepaték, helyi villongások mai szemmel nézve nevetségesnek tűnnek; kisszerű viták voltak, részeg hőzöngések, kocsmai verekedések, csak aztán nagy feneket kerítettek nekik és nemzetiségi harccá stilizálták fel őket. De ha jobban megnézzük, látjuk, hogy kezdetleges formában már itt megfigyelhető az, amit néhány évtizeddel később véres komolysággal és gyilkos perfekcionizmussal hajtottak végre. Az idegenek, a mások – zsidók, szlávok, szlovének – elnyomása, elűzése és kiirtása végül. Némelyik konfliktus hatása már akkor túlterjedt Alsó-Stájerország határain, a cilli gimnázium körül kirobbant vitával az élen. A botrány „cilli iskolavita” néven vonult be a történelembe és megrázta az egész Monarchiát.

Szlovén újságokban közölt tudósítások szerint a cilli gimnáziumban német diákok, „az egykori rőthajú germánok taknyos utódai” titkos összejöveteleket tartottak, ilyenkor megkoszorúzták Bismarck és a német császár arcképét, osztrákellenes dalokat énekeltek és azt kiáltozták, hogy „Éljen Bismarck! Éljen Németország!” Ez bizony felforgató tevékenység volt a javából. Úgyhogy a bécsi parlamentben szlovén képviselők benyújtottak egy petíciót, melyben azt követelték, hogy indítsanak párhuzamos szlovén osztályokat a cilli gimnázumban. A németajkú cilliek felháborodottan utasították vissza a követelést, mint olyan törekvést, amelynek célja az alsó-stájerországi német tulajdon megnyírbálása és mint ilyen, veszélybe sodorja a helyi németséget. Azt azonban még a nem éppen szlovénbarát Deutsche Wacht is kénytelen volt elismerni, hogy a gimnáziumban németek és szlovének egyenlően vannak jelen. A gimnáziumért folytatott több hónapos kötélhúzás azzal ért véget, hogy egy szlovén algimnázium alakult Cilliben; a döntés a Windischgrätz herceg vezette koalíciós kormány bukásához vezetett, ugyanis a feldühödött német képviselők nem voltak hajlandók megszavazni az algimnázium költségvetését.

A cilli iskolavitának nemcsak az lett a következménye, hogy megbukott a kormány, hanem az is, hogy Alsó-Stájerországban tartósan elmérgesedett a politikai légkör. Nagyapám, aki az 1880-as évjárathoz tartozott, azokban az években járt a gimnáziumba, amikor az a viták kereszttüzében állt, és tizennégy, tizenöt éves fejjel lelkesen harsogta az öregek harci jelszavait. „Iskolánkból nem engedünk – a Sann partján mi őrködünk! Ha a németek Cilliben nem vigyáznak, a szlovének majd a nyakukra hágnak.” Más szóval: Alsó-Stájerország hadszíntérré vált, a németek ezek után nem tehetnek mást, mint hogy az utolsó csepp vérükig védekeznek.

A hétköznapokban azért nem volt ilyen kiélezett a harc, a soviniszta jelszavak ellenére sok német és szlovén érintkezett egymással, a magánéletben és az üzleti életben egyaránt. A túlnyomórészt németek lakta Cilliben a szlovéneknek nem volt más választásuk, mint hogy németeknél vásárolnak, hisz az egész kereskedelmet ők tartották a kezükben. Ugyanakkor a tüfferi német tímármester, Paul Bast a házában szlovén személyzetet tartott, a műhelyében szlovén munkásokat alkalmazott, és ha elfogadható volt az ár, szlovén kereskedőktől vette a bőröket. Az üzlet az üzlet. Németek és szlovének egymás mellett laktak, ajtó- és kertszomszédok voltak, például a dédapáméval szomszédos házban látta meg a napvilágot Fran Orožen, az első szlovén alpinista egylet elnöke, erről emléktábla is tanúskodik. Voltak vegyesházasságok, barátságok, egészen megátalkodott német nemzetiek és fanatikus szlovének között is, még a két háború közti időszakban is, meg később is. A személyes szférában előfordulhatott ilyesmi, barátok és rokonok között, akkor is, ha különböző táborhoz tartoztak. Ilyen esetben elfeledkezhettek az ideológiáról, a radikális szólamokról, ott ültek együtt az asztalnál, hogy egyenek, igyanak és vigadjanak. A társas élet azonban nem változtatta meg az embereket. Továbbra is hűek maradtak a meggyőződésükhöz, csak átmenetileg váltak meg tőle, letették, mint a kabátot a ruhatárban, aztán odakint újra felvették magukra. Odakint, ahol németek és szlovének betörték egymás fejét.

A „déli végeken élő” németek magukat olyan erődnek tekintették, amelynek hivatása feltartóztatni a szláv áradatot, olyan határőröknek, akiket mindenki magára hagyott és elárult, a bécsi kormány éppúgy, mint a katolikus egyház, amely minden megürült lelkészi állást „szlovén heccpapokkal” töltött be. A Deutsche Wacht számtalan esetet hozott fel annak igazolására, hogy radikális szlovén papok milyen álnok módon bujtogatják az állítólag jóindulatú szlovén falusi népet a németek ellen. A növekvő feszültség előkészítette a talajt az olyan ideológusok számára, amilyen például a rabiátusan német nemzeti irányultságú Georg Schönerer⁴ volt, aki elindította a „Los von Rom” (Elszakadni Rómától) mozgalmat: Németnek lenni annyi, mint Rómától elszakadni. „Zsidó, Róma nélkül máris / épül német katedrális.” A Deutsche Wacht hasábjain valóságos használati utasítások olvashatók arra nézvést, hogy az olvasó hogyan s miképp térhet át mihamarabb a katolikusról a protestáns hitre, merthogy a németeknek ez volna úgymond a „természetes” vallásuk.

Ahogy ez a protestáns dal is mondja, amelyre gyakran rázendítettek: „Luther igaza terjed /A német föld, a nép örül.” A német alsó-stájerok túlnyomó többsége hű maradt a katolikus egyházhoz, de az értelmiség és a diákság körében megvetették a lábukat az össznémet megoldást követelő schönereristák. A Habsburg-ellenes és antiklerikális németek ugyanúgy átvették Schönerertől a „Heil!” köszöntést és az agresszív antiszemitizmust, ahogyan Adolf Hitler is, aki szintén Schönerer tanítványa volt.

A Bast-családban is lassanként elfordultak a katolikus egyháztól, mert az a szlovénekkel tartott. Azt nem tudom, hogy már a tímármester is elhagyta-e ősei hitét, mindenesetre a fia, Rudolf, az én nagyapám még katolikusnak lett keresztelve, de 1910-ben már a laibachi evangélikus templomban esküdött, később pedig hosszú évekig az amstetteni evangélikus egyházközség kurátora volt.

Bastéknál Tüfferben nem az amúgy mindenütt jelenlévő Ferenc József lógott a tiszta szobában, hanem a szúrós tekintetű, busa bajszú, porosz Bismarck, jóllehet a Rajna-vidéki Paul Bast egyébként nem sokra tartotta Poroszországot. De mégis többre, mint a Habsburgokat. Azok árulók voltak, szlávok, csehek, szlovének barátai. Mindenki reménykedve nézett Németországra. A Német Birodalom. A vaskancellár. Bismarck. „Mi németek a Fentvalótól félünk, de itt a földön senkitől.” „Az Isten ültetett vasat.”⁵

Vasárnap kirándulni ment a család, többnyire Tüffer környékére, de néha elvonatoztak Cillibe, ott fölmentek a Bismarck-dombra, ahol rokon érzelműekkel találkozhattak. A fiatalság és az aprónép búzavirágot viselt a ruháján, a kabátján, a sapkáján, ez volt Vilmos császár kedvenc virágja, a német nemzetiek jelvénye. Hazafelé a vonaton rázendítettek a „Wacht am Rhein”⁶-re és más nemzeti dalokra. 1895. április 1-én Alsó-Stájerország valamennyi helységében megünnepelték Bismarck 80. születésnapját. Tüfferben nagyüzem volt Julia Horiak éttermében, a termet egy kép díszítette, mely „a német birodalom kovácsát” ábrázolta az üllő mellett, amint Germániának kovácsolja a kardot, igen népszerű volt ez a motívum, olcsó nyomatokon és képeslapokon terjesztették.

A férfiak velős mondásokkal rukkoltak elő, patakokban folyt a dél-stájer habzóbor; másnap a tüfferi Bismarck-rajongók írásos jókívánságokat küldtek a nyugdíjas kancellár friedrichsruhi rezidenciájába.

Máskülönben Tüffer városkában eléggé egyhangúan folyt az élet. Paul Bast gondokkal küzdött, a bőrműhely nem ment már olyan jól, mint az első esztendőkben, a nagyobb üzemek konkurenciája sok fejtörést okozott neki. A dolgok ebbe az irányba haladtak, 1800 körül Cilliben még hét tímárműhely működött, a 19. század második felében már csak három. Paul Bast egy szép napon vendéglőt rendezett be a háza földszintjén, hogy két lábon álljon gazdaságilag, a család még így is bőven elfért a házban. A századforduló után nem sokkal a legidősebb lány, Anna hozzáment Wilhelm Edler von Eckhelhez, egy nagybirtok intézőjéhez. Rudolf Bast ugyanebben az évben tette le az érettségi vizsgát Cilliben. Húszéves volt. Lehet, hogy osztályt ismételt? Nagyapám erről soha nem beszélt, az iskola neki nem volt téma, csak a horgászat és a vadászat. Egy iskolai jelentésből az derül ki, hogy a cs. kir. főgimnáziumba 190 német, 69 szlovén és 2 cseh nemzetiségű tanuló járt, ebből 253 volt katolikus, heten voltak protestánsok, és összesen egy zsidó volt az intézményben. Külön kimutatást vezettek az „önálló, két tannyelvű, német-szlovén cs. kir. gimnáziumi osztályokról”, ezekbe 119 tanuló járt, valószínűleg egytől egyig szlovén nemzetiségűek. A szlovének tehát változatlanul küldték gyermekeiket a német iskolákba, ugyanez fordítva nem állt fenn.

Nagyapám még be sem rendezkedett igazán a diákéletre Grazban, amikor 1901 februárjában váratlanul meghalt az apja, Paul Bast. Szívroham vitte el ötvenhat évesen. A tüfferi tűzoltó testület a burschenschaftoktól átvett szertartással búcsúztatta parancsnokát. A Horia Szálló dísztermében az elhunyt emlékére „lenyomtak” egy „szalamandrát”, ezt a rítust más néven „falkabúcsúnak” is mondták. Először az új parancsnok megemlékezett elődjéről, aztán csúszott le a „szalamandra”, ami annyit jelentett, hogy a tűzoltók egy hajtásra fenékig ürítették a korsójukat.⁷ A Deutsche Wacht nekrológjában határozott felfogású német embernek nevezte az elhunyt tímármestert és háztulajdonost, hiszen valamennyi nemzeti egyesületben áldozatos tevékenységet fejtett ki. Külön kiemelték a tüfferi temető átalakítása körül szerzett érdemeit.

FORDÍTOTTA HALASI ZOLTÁN