– Azt állítod, hogy Susan Sontag egyetlen mondata miatt utaztál a Krím-félszigetre? – kérdezte Ron Rosenbaum barátom hitetlenkedve.

– Nem – válaszoltam. – Egész pontosan két mondata miatt.

A két mondat Sontag A szenvedés képei című könyvéből származik:

Ezek után nem meglepő, ha az első idők háborús foto­gráfiájának sok kanonizált képéről kiderül, hogy megrendezték a helyszínt vagy az alanyokkal ügyeskedtek valamit. Miután Fenton ló vontatta sötétkamrájával Szevasztopolhoz közeledve elérte a tüzérségi lövedékekkel teli völgyet, kétszer exponált ugyanabból az állványpozícióból: az utóbb „A halál árnyékának völgye” címet kapott híres fotó (jóllehet a könnyűlovasság nem itt indult végzetes rohamára) első verzióján ágyúgolyóktól feketéllik az úttól balra eső tereprész, de a második felvétel előtt – ez az, amelyről azóta megannyi reprodukció készült – a fényképész felügyeletével magán az úton rakosgatták szét az ágyúgolyókat.

Sontag könyvében nincsenek képek, csupán a képekre tett utalások, éppen ezért megkönnyítem az olvasó helyzetét. Íme a két kép, amelyet Fenton készített ugyanarról a háromlábú állványról. A két képnek a „Mellette” és a „Rajta” címkét adom: az egyik képen az ágyúgolyók az út mellett vannak, a másikon az úton hevernek.

Nem kevés időt töltöttem azzal, hogy ezt a két képet nézegettem, és a két mondaton is sokat gondolkoztam. Sontag természetesen nem azt állította, hogy Fenton az exponálás után bármelyik képet is megváltoztatta volna – csupán azt állította, hogy a második képet változtatta meg, jobban mondva állította be oly módon, hogy megváltoztatta a tájat, amit fotózott. Ez idáig világos. De honnan tudja Sontag, hogy Fenton változtatta meg a tájat vagy, ha már itt tartunk, „a fényképész felügyeletével magán az úton rakosgatták szét az ágyúgolyókat”?

Teljesen nyilvánvaló, hogy erre csakis olyan bizonyíték lehet, amely nem szerepel magukon a képeken. Nem látjuk Fentont (ahogy senki mást sem) egyik képen sem, ahogy lehajol, hogy felvegyen vagy lerakjon egy ágyúgolyót. Honnan tudja akkor Sontag, hogy mit csinált Fenton vagy miért csinálta, amit csinált?

Miközben ezzel a kérdéssel küszködtem, rádöbbentem arra, hogy egy sokkal alapvetőbb kérdést kell először megválaszolni: honnan tudta Sontag hogy milyen sorrendben készültek a fényképek? Honnan tudta, hogy melyik az első kép: a Mellette vagy a Rajta?Feltehetően rendelkezett valamilyen többletinformációval is, amely lehetővé tette a képek sorrendbe rakását: ez az első, ez pedig a második. És ha ennek alapján állította, hogy a második fénykép beállított – hogy a második képen a tájat elrendezték a fénykép kedvéért –, akkor vajon miért nem hozakodik elő Sontag ezzel a bizonyítékkal?

Lábjegyzet nincs Sontag könyvében, de szerencsére a végén találtam egy ajánlott olvasmányok listát.

Az információt arról, hogy Fenton két változatban készítette el „A halál árnyékának völgye” című képet Mark Haworth-Boothnak köszönhetem a Victoria és Albert Múzeumból. Mindkét kép megjelent Ulrich Keller könyvében, a The Ultimate Spectacle: A Vi­sual History of the Crimean Warban (Routledge, 2001).

Felhívtam Kellert, aki a Santa Barbarai Califor­nia Egyetemet maga mögött hagyva éppen kutatási szabadságát töltötte Németországban.

ERROL MORRIS: Engem az érdekelne, honnan jött az az elgondolás, hogy az egyik kép beállított? Hogy az egyik kép hamisított?

ULRICH KELLER: Némileg retusálták vagy máshogyan babráltak vele, hogy fokozzák a drámai hatást, ami eredetileg nem volt a képen. Én nem mondanám hamisításnak, de mindenképpen megtévesztő.

E. M.: Mégis, milyen szempontból megtévesztő?

U. K.: Nos, azért megtévesztő, mert azt a látszatot kelti, mintha a képet valamiféle nagy veszély közepette készítették volna, pedig nem ez a helyzet.

E. M.: Mindkét képet?

U. K.: Csak a másodikat. Nyilvánvaló, hogy az a kép készült később, amelyen ágyúgolyók hevernek az úton – ez nyilvánvaló.

E. M.: De miért?

U. K.: Nos azért, mert az egyik képen az ágyúgolyók a két oldalt futó árokban láthatók (Mellette), míg a másik képen magán az úton (Rajta). Sokkal életszerűbb az a feltételezés, hogy Fenton a golyókat kiszedte az árokból és az útra rakta őket, mint fordítva. Milyen megfontolásból rakta volna az úton heverő golyókat az árokba? Miért tette volna ezt? Ezért gondolom, hogy a dolog nyilvánvaló. Maga talán másként látja?

E. M.: Igen. Kíváncsi voltam, hogy milyen meggondolások alapján jutott arra a következtetésre, hogy az a kép (Rajta) a második, amelyen az ágyúgolyók az úton hevernek. Ön azt állítja, hogy Fenton nem volt veszélyben, de úgy gondolta, hogy némi drámai hatást csempészne a képbe, ha úgy festene, mintha éppen támadás érte volna őket. Ön szerint Fenton a saját vakmerőségéről akart hamis benyomást kelteni. De miért gondolja ezt?

U. K. Nos azért, mert azt érteni vélem, hogy valaki miért venné ki az ágyúgolyókat az árokból és miért rakná őket az út közepére. Ennek látom értelmét. Azt gondolom, hihető, ha valaki ilyet tesz. Arra azonban nem tudok semmilyen magyarázatot, hogy miért tenné valaki a fordítottját.

E. M.: Tehát a pszichológiai magyarázat hiánya az, ami miatt úgy véli, hogy az ön által feltételezettek fordítottja valószerűtlen vagy nem hihető?

U. K.: Igen.

De lélektanilag tényleg elképzelhetetlen, hogy Fenton rakta félre az útról az ágyúgolyókat? Egy kolléganőm, Ann Petrone azt állítja, hogy nem:

– Persze, hogy ő vitette félre az ágyúgolyókat. Hiszen az utat használniuk kellett valahogy.

Szerinte a józan ész ezt a megoldást diktálja. de lehetnek művészi megfontolások is. Meglehet, hogy Fentonnak megtetszett a csupasz út nyújtotta esztétikai látvány. Meglehet, hogy ő volt az, aki az első kép kedvéért (Rajta) felrakta az útra a golyókat, majd a második (Mellette) kép kedvéért rögvest le is vetette ezeket, mert jobban tetszett neki a Mellette kép egyszerűsége. Talán ő volt az, aki miután megpillantotta a golyókat az úton, úgy vélekedett, hogy ezeknek túlságosan beállítottnak látszanak és éppen azért vetette le őket, hogy valódibb képet készítsen.

Keller könyvében szerepel egy levél, amelyet Fenton írt a feleségének 1855. április 24-én. Íme egy részlet:

(…) Tegnap, miután befejeztem a Körkép-sorozat utolsó darabját is, rávettem Sir Johnt, hogy adjon kölcsönbe nekem két öszvért, hogy a kocsimat elvontassák egy szurdokhoz, amelyet a Halál völgyeként ismertek arrafelé, mert annyi orosz ágyúgolyó érte. Azonban késve indultunk, így csupán délután három órára értünk oda. A batárt csaknem sikerült egészen odáig levinni, ahová eredetileg is szándékoztam, majd előre siettem, hogy megfelelő helyet találjak. Alig fogtam hozzá, amikor az előttünk lévő mozsárágyú mögött a felcsapódó homokból arra következtettünk, hogy valami felénk tart, majd egy újabb földdarab felverődése világossá tette, hogy egyenesen a mi irányunkba halad, és egy pillanat múlva meg is láttuk az ágyúgolyót. A közelünkbe érve aztán félrepattant, de hogy hová gurult, azt már nem láttam, mert egy bomba érkezett nagyjából ugyanarra a helyre, a gyutacsa azonban kiesett, és anélkül, hogy felrobbant volna, csatlakozott társaihoz, amelyek nagy tömegben hevertek ugyanott. Világos volt, hogy a tűzvonal pontosan arra a helyre esik, amelyet először kinéztem, ezért vonakodva ugyan, de egy másik részt szemeltem ki a völgyben, mintegy 70 méterre a legjobb ponttól. A kocsival oda álltunk, rögzítettem a kamerát, és miközben szintbe állítottam a gépet, egy másik ágyúgolyó érkezett, ezúttal ferdébben becsapódva, megérintette a mozsár hátulját, ahogyan korábban a többi is tette, de ahelyett, hogy az úton görgött volna végig, a bal oldalunkon mintegy 40 méternyire lévő buckán megpattant, egyenesen felénk tartott, majd a lábunknál megállt. Felszedtem és beraktam a kocsiba, mert ajándékot reméltem csinálni belőle kegyednek. Ezt követően a közelünkbe már nem hullott több, noha az út két oldalára bőségesen került belőlük. Mintegy másfél órát tartózkodtunk ott, két jó képet csináltam, majd győzelemittasan hazatértem a zsákmányaimmal és aznapra aztán már be is fejeztem a munkát, csupán a kocsit vontatattam fel a mozsárágyúkhoz a domb tetejére, a könnyűlovasság állásai elé.

Íme a levélből kihámozható tények:

1. A fényképet 1855. április 23-án készítette – egy nappal a levél megírása előtt.

2. Fenton a Halál völgyében fotózott.

3. A két fotót valamikor délután három és öt óra között készült, hiszen Fenton ezt írta: „csupán délután három órára értünk oda…” és „mintegy másfél órát tartózkodtunk ott”.

4. Fenton és segédje először egy meglehetősen veszélyes helyet választottak, majd mintegy hetven métert visszamentek az úton. Noha az így kiszemelt pont már nem esett közvetlenül a tűzvonalba, még így is elég nagy veszélynek voltak kitéve.

5. Fenton az egyik ágyúgolyót zsákmányként hazavitte a feleségének.

Ez a levél olyan volt, mint egy égi ajándék – a hasznos információk tárháza. Nélküle feltehetően nem lehetne megmondani, hogy mikor és hol készültek a fényképek. A levél azonban nem utal a képek sorrendjére, arra, hogy az ágyúgolyókat levették vagy feltették az útra. Kezdtem kétkedni. Vajon mi volt előbb: az elképzelés a képek sorrendjéről, amelyet Fenton (igaz vagy vélt) szándékaiból következtettek ki vagy egy adott történelmi információtöredék – például valami, amit Fenton írt – utalt arra, hogy a fotók milyen sorrendben követik egymást?

E kérdés nyomán egy általánosabb problémához is eljutottam. Lehetséges-e úgy megállapítani a képek sorrendjét, hogy ehhez nem vesszük figyelembe azt, hogy mit mondott Fenton (hiszen ennek megbízhatóságához kétség is férhet) – hanem kizárólag a fényképek alapján döntünk a sorrendről? Ez az ötlet már csak azért is nagyon megtetszett, mert nem kellett hozzá elképzelnem azt, hogy mik voltak Fenton szándékai, azaz nem kellett belső szellemi állapotáról véleményt alkotnom. Hiszen már azt sem tudom megmondani, hogy a fickó, aki a Starbucksban a szomszéd asztalnál ül, mit gondol, akkor hogyan tudnám megmondani, hogy mi járt egy 150 évvel ezelőtt élt férfi fejében?

Gordon Baldwinnak, a Los Angeles-i Getty Múzeum közelmúltban nyugdíjba vonult kurátorának megvan a saját véleménye a két fotóról.

Õt is felhívtam.

GORDON BALDWIN: Azt hiszem teljesen egyértelmű, hogy mi történt – hogy miért van két fénykép, és ezek miért különböznek. És azt gondolom, hogy tévednek, akik korábban úgy vélekedtek, hogy Fenton maga volt az, aki leszedte az útról az ágyúgolyókat. Nem gondolom, hogy ő lett volna, aki ide-oda hurcolászta őket. Az ágyúgolyókat, hogy úgy mondjam, learatták, méghozzá az ott lévő katonák. A magyarázat pedig a hely, ahol Fenton a képeket készítette – ugyanis léteznek beszámolók az Illustrated London Newsban erről a helyről, és az egyik ilyen beszámolóban megemlítik azt a tényt, hogy a katonák begyűjtötték az ágyúgolyókat, hogy azokkal lőjenek vissza. Talán volt alkalma, hogy megnézze azokat a leveleket, amelyeket Fenton a Halál völgyéről írt haza. Két ilyen levél is született arról a helyről, és arról, hogy mi történt ott. Az elsőben arról beszél, hogy kiment a helyszínre felderíteni a terepet – akkor még kamera nélkül – és megemlíti, hogy az ágyúgolyók olyan sűrűn borították az utat, hogy szinte lépni sem lehetett tőlük. Aztán a második levélben írja le a fényképek születésének körülményét, és ott beszél arról is, hogy rájuk is lőttek. Az volt az az eset, amikor ágyúgolyók pattogtak körülöttük. Nem hiszem, hogy ha valakire ágyúból lőnek, akkor ideje vagy kedve lenne a golyókat ide-oda rakosgatni, hacsak az ember nem katona.

ERROL MORRIS: Az én figyelmemet Susan Sontag utolsó könyvének néhány bekezdése keltette fel az egész ügy iránt. Õ említi, hogy Fenton egyik képet manipulálta vagy beállította. És hogy mekkora csalódást kelt bennünk, amikor egy-egy fényképről kiderül, hogy meghamísították. Aztán arról ír, hogy mi a különbség egy hamis festmény és egy hamis fotó között.

G. B.: A manipulálás nem vall Fentonra , egyszerűen úgy fotózta le a helyszínt, ahogy rátalált. Nem gondolom, hogy bármiféle elképzelése lett volna arról, hogy milyen szimbolikus – vagy legalábbis mások által szimbolikusnak tulajdonított – értéke lenne egy ilyen képnek. A Krímben készített fotóinak a többsége egyszerűen dokumentálja azokat a helyszíneket, ahol a csaták zajlottak. Nem hiszem, hogy drámai képet akart volna csinálni. Az a hely már korábban is nagyon ismert volt. Még a hely elnevezése – a Halál árnyának völgye – sem tőle származik, hanem a katonáktól, akik egyszerűen a veszély miatt aggatták rá ezt az nevet. Az oroszok ugyanis attól tartottak, hogy a szurdokból váratlan támadás indulhat az állásaik ellen, és ezért időnként ágyútüzet zúdítottak a völgyre, akár voltak ott emberek, akár nem. A kép remek metaforája a pusztításnak, de nemigen hiszem, hogy Fenton ennek szánta volna.

E. M.: Keller érvelése felkeltette a figyelmem, már csak azért is, mert Sontag is alapvetően ennek alapján jutott arra a következtetésre, hogy Fenton gyáva volt. Vagy ha nem is gyáva, de legalábbis olyan valaki, aki igencsak meggondolta, hogy bármiféle valós veszélynek tegye ki magát.

G. B.: Én ellenben úgy gondolom, hogy kimondottan kalandvágyó egyéniség volt. Egyszerűen dokumentálta azt, ami a szeme elé került, bármikor és bárhol járt. A Krímbe épp akkor jutott el, amikor a harcok alábbhagytak. Szevasz­topol ellen a távozása után indult átfogó támadás. A brit érzékenység nem engedte volna, hogy halott vagy haldokló embereket mutassanak. Halottakról csak valamivel később készülnek az első fényképek, és akkor is csak az ellenség hulláit lehetett lefényképezni. Legalábbis kezdetben csak az ellenségét – néhány évvel később például az indiai lázadás résztvevőinek tetemét. Az ember a saját halottairól nem készít fotókat. Mivel ahol Fenton járt, ott nemigen harcoltak, ezért orosz holttesteket sem igen fotózhatott le. De még ha lettek volna orosz holttestek, akkor sem került elég közel azokhoz a helyekhez, ahol a harcok folytak és lefényképezhette volna őket. A szerkocsija könnyű célpont volt: nagy volt, de a fotózásnál használt kellékek miatt mégiscsak szükséges. A krími háború rendkívül népszerűtlen volt, ráadásul a hadvezetés sem állt a helyzet magaslatán, nem is annyira a táborok, hanem az utánpótlási vonalak voltak menthetetlenül elavultak. Az első télen, még Fenton előtt odaérkező katonáknak nem jutott megfelelő élelem, megfelelő szállás és megfelelő ruha. A propagandacélból készült fényképeken persze az látszik, hogy minden rendben van. Ilyen szempontból Fenton képei persze propagandacélokat is szolgálnak, de ennél tovább nem ment és az is igaz, hogy mire kijutott a Krímbe, az állapotok sokat javultak.

E. M.: Azt olvastam valahol, hogy Fenton segédjéről, Sparlingról és a sötétkamrát hordozó kocsiról ugyanaznap készült egy fotó, mint amikor a Halál árnyékának völgyéről. Sparling azért kérte meg Fentont, hogy fényképezze le őt, mert azt hitte, hogy nem éri meg a másnapot.

G. B.: Igen, én is ismerem ezt a történetet, bár nem vagyok biztos abban, hogy honnan származik. Semmi okom azt feltételezni, hogy ne lenne igaz, bár Sparling amúgy vicces figura volt. Nem egyszerűen csak Fenton segédjeként szolgált, noha akkoriban már hosszú ideje valóban ezt a munkát végezte és úgy is reklámozta magát, mint Mr. Fenton jobb keze. De agyafúrt fickó volt. Írt például egy kézikönyvet a fotózásról, amely meglepően világos és nagyszerűen megfogalmazott mű, noha hiányzik belőle Fentonnak az az ékesszólása, amelyet osztályhelyzeténél fogva sajátított el. Sparling azért kérte, hogy Fenton örökítse meg, mert tudta, hogy arra a veszélyes helyre készülnek, ahol Fenton korábban már járt – noha az nem derül ki, hogy első alkalommal – három héttel korábban – Sparling is vele tartott volna, bár mivel akkor csak felderítő útra indult és nem vitt magával kamerát, ezért könnyen elképzelhető, hogy Sparling nem volt ott. Viszont, ha Sparling az utat veszélyesnek ítélte, akkor ez egyben cáfolja Kellernek azt a feltevését is, hogy Fenton gyáva lett volna, nem igaz?

Íme tehát két gyökeresen eltérő álláspont. Kellett valaki, aki a patthelyzetet eldönti és nekem Richard Pare-re esett a választásom. Pare a Fentonról készített monográfia szerzője, aki ékesszólóan ecsetelte könyvében, hogy miért olyan fontosak ezek a képek: „A fotográfia vitathatatlan remekművei közé tartozó felvételek a Halál árnyékának völgyéről olyannyira a háború szimbólumai lettek már keletkezésük pillanatában, hogy a helyszín elnevezése már a fotónyomatokon is szerepelt. Ennél a képnél Fenton még inkább igyekezett, hogy a kép tárgyát ne kösse semmiféle jól beazonosítható helyszínhez. Eredetileg egy teljesen más beállítást akart, egy olyat, amely szemből ábrázolja Szevasztopolt és egy sor jól beazonosítható és felismerhető tereptárgy van rajta. De a közvetlen életveszély miatt hátrább kellett mennie az úton és ekkor tárult a szeme elé az a látvány, amit végül megörökített. A képről hiányzik bármiféle topográfiailag beazonosítható részlet, amelyből ki lehetne következtetni a helyet; ehelyett az összes háború borzalmait és a pusztítás hétköznapi ügymenetét ábrázoló kép született. A fotóból csupán kisejlik a hirtelen és válogatás nélkül lecsapó halál lehetősége. Fen­ton két változatban készítette el a képet, és ha a kettőt egymásra illesztjük, akkor látni lehet, hogy a második, és végül publikált kép minden valószínűség szerint egy beállított fotó. Ez az a fotó, amelynek nincs előzménye és amelyet nem követett hozzá hasonló sem: egy szörnyű tárgy komor ábrázolása.”

A fenti szövegből egyértelműen kiderül, hogy Pare szerint a Mellette fotó megelőzte időben a Rajta képet. Ugyanakkor ő maga is bevallja, hogy ebben a kérdésben az álláspontja erősen ingadozik.

RICHARD PARE: A véleményem ingadozik: lehet, hogy Fenton vagy Sparling rendezték el az ágyúgolyókat, de aztán újra megnézem a képet és ez a következtetés sem tűnik logikusnak. Ha a számítógépen a két képet ide-oda ugrálva nézi az ember, akkor látni lehet, hogy honnan hiányoznak az ágyúgolyók, de egyáltalán nem következik szükségszerűen, hogy az ember ilyesmit csinál, ha egy ehhez hasonló vállalkozásba fog bele. Van azonban még egy lehetőség. Az mégpedig, hogy egy begyűjtő csoport is a helyszínen járt éppen akkor, és ők szedték össze a golyókat, bár Fenton a feleségének írt levélben erről nem tesz említést. A háborúról szóló más beszámolókban viszont szerepel, hogy a földet szó szerint olyan tömegben borították az ágyúgolyók, hogy a lovak nehezen tudtak ellépdelni közöttük. Éppen ezért közel sem olyan lehetetlen, hogy a golyókat ő szórta szét, sőt hogy kifejezetten elrendezte őket. Úgy vélem, hogy a kép igen erőteljes és példa nélküli kifejezése a háború néma borzalmának – bárhogy is rendezte el Fenton a terepet. De a szétszórt ágyúgolyók csak fokozzák a hatást.

Ahogyan Gordon Baldwin rámutatott, Fenton korábban már legalább egyszer járt a völgyben. Ezt az 1855. április 4-5-én kelt levelében említi: „mintegy fél mérföldet sétáltunk egy amolyan legelőfélén, amelynek végén orosz ágyúgolyók hevertek szétszórva. Valamivel távolabb a golyók már sűrűbben borították a földet, de amikor elértünk egy szurdokba, amelyet a Halál árnyékának völgyeként ismertek, a látvány minden képzeletet felülmúlt […] kerek ágyúgolyók és robbanótöltetek hevertek elnyúló sorban a szurdok mélyén egészen a végéig, s nem lehetett úgy haladni, hogy rá ne lépjen az ember valamelyikre […] a szurdok kanyarulatát követve egy barlanghoz értünk, ahová néhány járőröző katonát telepítettek ki. A barlang szájánál kis házikertet csináltak maguknak és az ágyások szegélyét ágyúgolyókkal rakták ki. Tovább haladtunk és éppen a sziklák szépen kicsipkézett szegélyeit csodáltuk és az orosz ágyúgolyók ütötte lyukakat, amikor az előttünk lévő szikla felől hatalmas robaj riasztott meg bennünket, porfelhő csapódott fel, majd ezúttal a szurdok másik fala felől hallatszódott a becsapódás zaja, amint az ágyúgolyó a másik oldalnak pattant, végül pedig a szurdok aljára egy rakás kő gurult le és velük együtt maga az ágyúgolyó is…”

Mindenütt ágyúgolyók. Lehetséges, hogy Fen­ton, aki április 4-én ezt látta, április 23-án megpróbálta a korábban látottak mását létrehozni? A Rajta kép nem lenne más, mint egy korábbi esemény újrajátszása? Lehet, hogy amikor 23-án megérkezett a Halál árnyékának völgyébe, csalódva kellett látnia, hogy kevesebb ágyúgolyó hever a földön, mint korábban, ezért ő maga rakott még oda néhányat, hogy felidézze a korábban látott képet?

Ezekre a kérdésekre Fenton leveleiben nem találunk választ.

A problémák jó része abból származik, hogy kollektív lelki szükségleteinket követve a fotókat megpróbáljuk bizonyos szándékokhoz társítani – annak ellenére, hogy a képen nincsenek emberek, s maga Fenton is hiányzik –, s tesszük mindezt meglehetősen gyanús módon. Abban a pillanatban azonban, hogy Fenton szándékait és indokait – azaz lelki állapotát – kezdjük firtatni, máris ingoványos terepre tévedünk. Éppen ezért ennél a pontnál döntöttem úgy, hogy a képek keletkezésének sorrendjét úgy próbálom meghatározni, hogy eközben teljesen figyelmen kívül hagyom a Fentonról vagy a lelki állapotáról szóló okfejtéseket – azaz sem a szándékait, sem az elképzeléseit nem vizsgálom. Azt terveztem, hogy az egészből kihagyom magát Fentont. Vajon a képen látottakból – és csakis abból – meg lehet állapítani a képek keletkezésének sorrendjét?

Ebben az esetben viszont először azt a kérdést kell tisztázni, hogy melyik irányba nézett Fenton gépe: északnak, délnek, keletnek vagy nyugatnak? Vajon az ágyúgolyók Fenton szemszögéből szemből érkeztek vagy pontosan az ellenkező irányból? A képeken úgy látszik, mintha a kamera fölfelé nézne a dombokra és nem le a völgybe és inkább délnek, mint északnak.

Keller az Ultimate Spectacle című könyvében szóba is hozza ezt a témát: „Fenton két döntést is hozott, amelyek azt mutatják, hogy csak vonakodva volt hajlandó veszélynek kitenni magát. Először is két hasonlóan kinéző völgy közül ő a kevésbé veszélyeset választotta, azt amelyik Chap­man ütegének háta mögött volt. Másodszor, a szurdok felső, kevésbé mély részén állította fel a kamerát, nem pedig a mélyebb, az oroszokhoz közelibb részen, amelyet én a ’legmegfelelőbb áttekintő kép’ címen ábrázolok. Ezen a helyen döntött úgy, hogy a kamerát visszafelé, a tábor irányába fordítja, nem pedig lefelé, Szevasztopol felé, ahogyan Simpson és Robertson tette korábban.

De hol van erre bizonyíték? Ennél a pontnál döntöttem úgy, hogy elutazom a Krímbe és magam veszem szemügyre a Halál árnyékának völgyét.

2. Történelmi esemény volt. Az operatőrömmel, Bob Chappell-lel és első asszisztensével, Eric Zimmermannal éppen néhány nappal azelőtt érkeztünk meg, hogy Szevasztopol 1855. szeptember 8-án történt elestének 150. évfordulójára emlékeztek. A Krím-félsziget fővárosában, Szimfe­ropolban a reptéren több tucat brit turistába botlottunk, akik a délutáni géppel érkeztek Isztambulból. Egy pillanatra felvetődött bennem, hogy filmet készítek ezekről az emberekről, akik életük végén megpróbálnak visszatérni az ismeretlen múltba és megpróbálják feltárni saját múltjuk valamelyik előttük sem ismert részletét. Mi lenne, ha a nyomukba szegődnék? És filmre venném, ahogyan megpróbálnak kapcsolatba kerülni a történelemmel?

Az évforduló miatt nehéz volt helyi idegenvezetőt keríteni, de aztán rátaláltunk a sokszor zsörtölődő Olga Makarovára – minden idegenvezetők legjobbikára. Mielőtt még elindultunk volna a Krímbe, már szép gyűjteménnyel rendelkeztem térképekből, s a korabeli térképen az olvasó is tisztán láthatja a Halál árnyékának völgyét. És az is könnyen kivehető, hogy miért kapta ezt az elnevezést. A szurdok ugyanis ott fekszik, ahol három jelentős orosz üteg röppályája is keresztezi egymást.

Olga először a Voroncov-szurdokhoz vezetett bennünket, amely a modern térképek szerint keletre esik a Halál árnyékának völgyétől. Csodával határos módon a területet még nem építették be. Még mindig kivehetők a dombokon ásott lövészárkok körvonalai, amelyek a Nagy Várfallal néztek szembe. És a régi Chapman üteg helye is. Az ágyúk ugyan nincsenek már ott, de a földön szétszórva még mindenütt apró csigaházak hevernek – a krími háborúról szóló beszámolókban ezért szerepel ez a hely sokszor Csigaház-domb néven. Nem is tudom miért, de a csigaházak láttán megérintett a történelem.

Az út mentén parkoltunk, majd leereszkedtünk a völgybe, egészen az alján futó útig ­– addig az útig, amelyet Fenton képein is látni lehet. Olga persze magas sarkú cipőben jött. Dél felé vettük az irányt és a növényzettel benőtt tájat minduntalan összevetettük Fenton fényképeivel, hátha rájövünk, hogy éppen hol járunk. Hamarosan egy útelágazáshoz értünk – feltehetően ugyanahhoz, amely már az 1855-ös képeken is látszott. Miután egy darabig feltérképeztük a terepet, miközben egyre kisebb és kisebb területeken sétáltunk fel, s alá, s túl voltunk néhány téves riasztáson és hibás számolgatáson is, végre ráleltünk a helyre, ahol Fenton a két fényképet készítette.

Az úton egyetlen más olyan pontot sem találtunk, ahonnan a táj akárcsak megközelítőleg hasonlítana Fenton eredeti fényképeihez. Ez volt az egyetlen pont, ahonnan láttuk az egyezést. Dél felől, azaz Szevasztopol irányába nézve a terep ellaposodva nyúlik el egészen addig a fennsíkig, ahol egykoron a britek táboroztak. Északra nézve csak a Szevasztopol előtt húzódó dombokat látni.

Persze egészen biztosan Fenton képeiből sem lehet megmondani, hogy melyik irányba nézett a fényképész. De amikor az ember benne áll a tájban, akkor egyértelművé válik, hogy Fenton észak felé nézett. Egészen pontosan észak-északnyugat felé.

Egyetlen zavaró probléma maradt. Honnan jön a fény? Amikor először láttam Fenton fényképeit, azt gondoltam, hogy az ágyúgolyók hátulról kapják a fényt. De ez ellentmond a józan észnek – ez nem lehetséges –, ha valóban észak felé nézett Fenton. Az északi féltekén a fény ugyanis déli irányból érkezik. A golyókra tehát nem hátulról, hanem elölről kellene esnie a fénynek! Vajon megint csak előítéletem határozta meg, hogy mit láttam? Ráadásul, hogyan festenének az árnyékok valójában egy ágyúgolyón, egy olyan ágyúgolyón, amit valóban a krími háborúban használtak 1855 körül? ­Persze, nem úgy, ahogyan Fenton képén látjuk, hanem ahogyan most, 150 évvel később egyedül hever a Halál árnyékának völgyében?

Olgát láthatóan mulattatta a dolog. Nem vagyok a bizonyosság nagy híve, de abban szinte biztos voltam, hogy Edinburgh hercege nem kérte meg őt, hogy együtt menjenek el a Körkép Múzeumba és kölcsönözzenek ki egy ágyúgolyót a krími háború idejéből. A múzeum egészen különleges hely: részben múzeum, részben egy kör alakú bástya ahol a 360 fokban körbefutó körképet állították ki. Az első körképeket az ostromról nem sokkal a háború után festették meg – az első Párizsban készült, majd egy kép Szevasztopolban is. Akkoriban ez nagy divat volt. A körképet 1905- ben – az ostrom 50. évfordulóján – egy különleges bástya belsejében helyezték el és az átmeneti győzelmet arató orosz seregeket mutatja, amelyek aztán nem sokkal később végül vereséget szenvednek a szövetségesektől (a franciákból, angolokból, törökökből és – ki gondolná – szardíniaiakból álló seregtől). A körkép – a háború pusztítását bemutató festmény – végül a 2. világháború alatt pusztult el egy német bombázás során és a háború után rekonstruálták, immár az új bástyában.

A kölcsönbe kapott ágyúgolyóval visszatértünk a völgybe és egy sor képet készítettünk. Amint a nap alábukott nyugaton, az égbolt homályosodni kezdett és egyre kevésbé lehetett kivenni a golyóra vetülő árnyékot – ebből pedig már következtetni lehetett, hogy a golyóra eső fényeket és árnyékokat talán mégsem lesz olyan könnyű rekonstruálni, mint ahogy képzeltem.

Richard Pare, aki mindig szolgál egy-két érdekes adalékkal Fentonról, nem csak a képek sorrendiségének bizonytalanságát említette, hanem azt is, hogy ezek a képek önmagukban is bizonytalanságot sugároznak.

RICHARD PARE: Fenton mindig is kedvelte az absztrakt, geometriai formákat a képein. Vegyük például a perspektíva furcsa összeomlását, amelyet oly módon ért el, hogy az út baloldalán futó gyalogösvény a kép tetejénél becsatlakozik a főútba, miközben eltűnik a horizont felett. A két út széltében egymás mellett fut, ami miatt a szem ide-oda táncol és vizuálisan ez egyfajta nyugtalan csapongást vált ki a szemlélőből. Fenton rendkívül elégedett volt a két képpel: azzal, hogy sikerült két negatívot csinálni, és ennyiben is hagyta az egész dolgot. Ugyanakkor érdekes, hogy ez a két felvétel hogyan illeszkedik az egész ottani munkájába. Nem tudom, hogy mennyire ismeri a krími munkásságát? Nagyrészt a főtisztek arcát fotózta, tábori jeleneteket és tájakat. Elkészítette a főparancsnok, Lord Raglan és a török fővezér Omár pasa portréját, lefotózta a franciák parancsnokát, Pélissiert és a fontosabb tábornokokat. Mit tud a krími háború történetéről? 1854-et írunk, amikor III. Napóleon előás a lomtárból egy régi szerződést 1740-ből, s ennek alapján bejelenti, hogy a franciáknak jogában áll megvédeni minden külföldit és más nemzetek lakóit, akik a Szentföldet akarják meglátogatni – márpedig a Szentföld akkoriban az Oszmán Birodalomhoz tartozott. Eredetileg az ürügyet bizonyos veszekedő szerzetesek adták – katolikus és orosz ortodox papok egyenesen a betlehemi Születés Templomában estek egymásnak. Kitört a perpatvar azon, hogy kinek áll jogában a csillagot feltenni a jászol fölé és néhány papot meg is öltek.

Napóleon 1852-ben államcsíny révén került trónra. De a cár gyakorlatilag semmibe vette, amolyan törtető senkiházinak tartotta és a perpatvart arra használta fel, hogy csapatokat indítson a Szentföldre. A franciák nyomban szövetséget kötöttek az angolokkal – ami már önmagában is elképesztő dolog volt, ha figyelembe vesz­szük, hogy alig harminc évvel voltunk Waterloo után.

Mind a britek, mind a franciák a végletekig kihasználták utánpótlási vonalaikat. Az 1854-55-ös tél pedig minden képzeletet felülmúlóan borzalmasnak bizonyult. Amikor szeptemberben megérkeztek még gyönyörű őszi idő várt rájuk: mindenütt vadvirágok borították a réteket. Mint a földi paradicsom. Januárra azonban a katonák helyzete szinte kilátástalanná vált, nyomorúságos élet köszöntött rájuk. Hatalmas szélvihar tört rájuk, hurrikán, amelyik valamennyi lakósátrat elsodorta. Kolera tombolt a táborban és vérhas. A halottak száma egyre nőtt. A kétharmadukat nem is a csatában kapott sebesülések vitték el, hanem a járványok és a betegségek.

Fenton később érkezett, és már azokat az embereket vehette szemügyre, akik közelről látták a poklot. Megpróbálta tehát valamilyen módon megragadni mindezt, és végül ezen az egyetlen képen az erőfeszítéseit siker is koronázta.

Ezen felül létezik még egy egészen elképesztő 11 részes panorámafotó is, amelyet a szevasz­to­poli fennsíkról készített Ha baloldalról elindulunk a képen, akkor először a tábort látjuk, a masírozó csapatokat, a gúlákba halmozott fegyvereket, a katonákat, amint éppen lövészárkot ásnak, szellőztetik a sátrakat, azaz zajlik a mindennapi tábori élet. Láthatjuk a készültségben álló hordágyvivőket, és a Szevasztopol irányába bámuló embereket, akik a naponta ismétlődő ágyúzást várják, majd középen a senki földjét – ezek voltak szó szerint a gyilkos mezők, ahol ezrével hullottak az emberek –, majd a kép jobb oldalát a főtisztek sírjai zárják le. A panoráma egyfajta hátterét adja annak az egyetlen képnek – a Halál árnyékának völgyét ábrázoló fotónak –, amely minden kétséget kizáróan sokkal jobb kép, mint ez.

A brit tüzérség a Szevasztopol fölé magasodó dombokon foglalta el az állásait, a frontvonal két részre oszlott, s a két részt a Voroncov-út választotta el egymástól: a Chapman üteg helyezkedett el bal oldalon (ha Szevasztopollal szemben állunk), míg a Gordon üteget állították fel jobb oldalon. Balaklava kikötőjéből vasútvonalat építettek a Szevasztopol feletti fennsíkon lévő brit táborhoz. A britek és a franciák mintegy 500 nagy ágyút állítottak fel az orosz erődítmény közelében. Mindféle fajta és méretű tüzérségi lövedék felhalmozása után elkezdődött a zárótűz. Fenton április 4-5-én kelt levelében említi a „halál völgyét”. A város második ágyúzása néhány nappal később kezdődött.

Ma rendkívül erős volt az ágyúzás, de a korábbi ígéretekkel ellentétben nem az összes üteg nyitott tüzet. A szóbeszéd szerint ezt egészen addig halasztják, míg a háború vagy a béke kérdésében végső döntés nem születik … ez idáig kétségtelenül az oroszok kerültek ki jobban a dologból … már ami az ostromot illeti…, mert viszont amikor csak a támadás mellett döntöttek, akkor veszítettek … s halottaik halmokban hevertek. Ennek ellenére folytatták az erődítést, új ütegeket állítottak fel és új lövészárkokat ástak… Ma az a hír terjedt el, hogy hétfőn nyitnak újra tüzet az ágyúk és öt napig folytatják a tüzelést, majd az egész sereg rohamra indul.

A tüzelés végül Fenton jóslatának megfelelően 1855. április 9-én, húsvét hétfőn kezdődött meg és tíz napig folyamatosan tartott. Olvastam olyan becsléseket, hogy 6 ezer orosz halt meg ez idő alatt, míg a szövetségesek 1600 embert veszítettek.

A krími háborút gyakran az amerikai polgárháború előfutáraként emlegetik, pedig sokkal inkább az 1. világháború hadviselését vetítette előre: megmerevedett frontvonalak, ahol a két fél szünet nélkül ontja egymásra a halálos ágyútüzet. A par excellencelövészárok-hadviselés. Lord Rag­lannak, a brit erők főparancsnokának, aki korábban Wellington hercegnek volt a szárnysegédje, Waterloonál egy francia ágyúgolyó vitte el az egyik karját. Külön neki varrtak egy kabátot is, ami aztán raglán kabátként lett ismert. A bak­lava és a kardigán mellett körülbelül ez minden, ami a krími háborúból emlékezetes maradt. Egy kabátujj, egy kalap és egy pulóver. A kissé megzavarodott Raglan, aki egyébként alig valamivel Szevasztopol eleste előtt halt meg a Krím-félszigeten, gyakran keverte össze, hogy ki ellen is viselnek háborút. Nem egyszer ugyanis arra buzdította katonáit, hogy vívjanak meg a franciákkal, s ilyenkor emlékeztetni kellett arra, hogy most éppenséggel az oroszok ellen harcolnak.

A Halál árnyékának völgyében tett második kirándulásunk után egy nappal Jaltába mentünk. Háromórányi autóút Szevasztopolból a Krím-félsziget déli partvidékén. Odafelé egy helyen Olga megkért minket, hogy húzódjunk le az útról az autónkkal. Kihajtót nem láttunk. És táblát sem. Csak a szalagkorlátot, a bozótost és egy meredek domboldalt, amely a Fekete-tenger felé futott lefelé. Olga rámutatott valamire. A távolban éppen csak hogy ki lehetett venni egy épületegyüttes narancssárga tetejét. Gorbacsov nyaralója, magyarázta Olga: „Úgy érkezett ide, mint a Szovjetunó miniszterelnöke, s úgy ment el, mint egy senki”.

Gorbacsov nyaralójától nem messze állt Hruscsov dácsája is, noha ez az útról nem látszott. Olgának, aki orosznak tartja magát, a bögyében volt Hruscsov. Az ukrán származású Hruscsov ugyan­is a saját születésnapja alkalmából Ukrajnának ajándékozta a Krím-félszigetet. Amikor a Szovjetunió felbomlott, a Krím Ukrajnánál maradt, noha hagyományosan Oroszország része volt. Olga ezt a nagyvonalúságot soha nem tudta megbocsátani neki.

Hruscsov dácsája ott állt, ahol a szovjet határ a legközelebb esett a szemközti Törökországhoz. Olvastam valahol, hogy Hruscsov időnként kiült dácsája teraszára és a vizet kémlelte. Időnként azt gondolta, hogy egészen Törökországig ellát – ami azonban a föld gömbölyűsége miatt fizikai lehetetlenség. És nem csak Törökországot látta, hanem Kennedy átkozott, Törökországba telepített Jupiter rakétáit is, amelyeket a Szovjetunióra, sőt egyenesen a dácsájára irányítottak. Ekkor döntött a szemet-szemért, fogat-fogért politika mellett. Ha Kennedy rakétákat telepíthet Törökországba, pár száz kilométerre a Szovjetuniótól – az ő dácsájától – akkor ő meg majd rakétákat telepít Kubába. A kocka el volt vetve.

Olvastam egy beszámolót 1962. október 28-ról – a kubai rakétaválság utolsó estéjéről, amikor sok, a dolgok mélyére látó ember azt gondolta, hogy eljött a világ vége. Hruscsov még nem kapitulált és Kennedy eltökélte magát, hogy akár atomháborút is indít. Hruscsov Moszkvában volt, Kennedy Washingtonban. Hruscsov fiának, Szergejnek a visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy aznap este Hruscsov mit csinált. Annyira aggasztotta a nukleáris háború lehetősége, hogy az éjszakát álmatlanul töltötte, majd másnap reggel a moszkvai rádióban jelentette be, hogy a rakétákat kivonják Kubából – így rögvest az egész világ hallhatta, amit mondott. Aznap este Kennedy a Fehér Ház medencéje mellett volt a szárnysegédjével, Dave Powers-szel és két barátnőjével együtt: Audrey Hepburn-t nézték a Római vakációban.

Magam elé képzelem Fenton párját a másik táborból. Valakit az orosz frontvonalon, aki átélte a borzalmas ágyúzást 1855 áprilisában. Egy oroszt, aki a Kert ütegnél állomásozott és aki maga is ágyúzta a Halál árnyékának völgyét. És aztán megtaláltam: egy fiatal tüzértiszt, aki még a katonai karrier gondolatától is irtózott. És aki azt mondta: „talán nem lesz belőlem tábornok a hadseregben, de az irodalomban még lehetek tábornok”. Szevasztopoli elbeszélések című művében ezt írja:

Elmondtam hát, amit mondani akartam – de most nyomasztó kétség vett erőt rajtam. Ki tudja, talán nem kellett volna mindezt elmondanom. Talán az, amit itt elmondtam, azok közé a veszedelmes igazságok közé tartozik, amelyek öntudatlanul ott rejlenek mindannyiunk lelkében, de amelyeket nem szabad kimondani, mert kárt okozhatnak, mint a borseprő, amelyet nem szabad felkavarni, nehogy megrontsa a bort.

Hol jelenik meg ebben az elbeszélésben a rossz, amit kerülnünk kell? Hol jelenik meg benne a jó, amit példaképül kell vennünk? Szereplői közül vajon melyik a gonosz és melyik a hős?

Valamennyien jók és valamennyien rosszak… Egyikről sem mondhatjuk, hogy gonosz volt, de hősei sem lehetnek ennek az elbeszélésnek. Elbeszélésem hőse, akit egész lelkemből szeretek, akit a maga teljes szépségével igyekeztem ábrázolni, s akinek örök szépségét sohasem halványíthatta és sohasem halványíthatja el az idő – elbeszélésem hőse: az igazság. (Lev Tolsztoj: Sze­vasztopoli elbeszélések)

Nincs bizonyítékom, hogy így történt volna, de mégis úgy képzelem, hogy az egyik forrón izzó ágyúgolyón, amely ide-oda csapódott a Halál árnyékának völgyében a szurdok falai között – még az is lehet, hogy épp az a lövedék, amely Fenton lábánál landolt – Lev Tolsztoj láthatatlan ujjlenyomatai voltak.

Nagy kár, hogy felhős idő volt aznap. Nem igazán látni az árnyékokat.

Barátom, a feltaláló Dennis Purcell ennél a pontnál kijavított: – Nem hiszem, hogy felhős lett volna. Fényes, napsütéses nap lehetett. Legfeljebb amolyan felhőátvonulásos napsütés.

Aztán elmagyarázta, hogy a 19. századi a fotográfiai emulziók még kékérzékenyek voltak, és éppen ezért az égboltot nem lehetett fényképezni velük – a felhős vagy akárcsak felhőátvonulásos égbolt minden esetben túlexponált lett. Az égbolt egyetlen fehér folttá olvad össze, de az égnek ez a „fehérsége” független attól, hogy voltak-e aznap felhők az égen vagy hogy lehet-e látni az árnyékokat. A pánkromatikus filmet csak sokkal később fejlesztették ki. Az égbolt mind a Rajta, mind a Mellette képen borongósnak tűnik, mégis látod az árnyékokat.

Márpedig ha megnézed az árnyékokat az ágyúgolyókon, akkor ezekből talán ki lehet számolni, hogy milyen magasan járt éppen a nap. Fenton képein általában ritkán nyílik alkalom efféle fotográfiai bizonyítási eljárás lefolytatására. A kép azért lehetett olyan erőteljes metaforája a háború pusztításának, mert hiányoznak róla a jól beazonosítható jegyek, s emiatt az árnyékokról és a nap beesési szögéről sem szolgálnak sok információval. Egyedül az ágyúgolyók azok, amelyeken érdemes árnyékok után kutatni.

Vessünk egy pillantást Szevasztopol naptérképére 1855 áprilisából. Szevasztopol koordinátáinak az északi szélesség 44 fok 37 percet és a keleti hosszúság 33 fok 31 percet adtam meg, a dátumot pedig 1855 április 23-ára állítottam be. A szoftver csupán száz évet megy vissza az időben, de szerencsére nincs sok eltérés 1855. április 23-a és 1955. április 23-a között – legalábbis, ami a nap járását illeti Szevasztopol fölött. A naptérkép szerint 1855. április 23-án a nap valamikor 6 óra körül kelt fel és nem sokkal este 8 óra előtt nyugodott le. A térképből kiderül az is, hogy a nap délután 1 óra körül ért a legmagasabb pontra, amikor is 60 fokkal állt a horizont felett déli irányban. Délután 4 óra körül a nap mintegy 40 fokkal járt a horizont felett.

A naptérkép ennél többet sajnos nem segít. Ezen felül is tudnunk kell még pár dolgot. Például azt, hogy a képeket délelőtt vagy délután készítették. Ha ugyanis délután állunk a mondott helyen északi irányba nézve, akkor az ágyúgolyókat a nap elölről világítaná meg, ahogyan kelet felől nyugat felé, azaz jobbról balra tart.

Ismét kételkedni kezdtem a saját adataimban. És éreztem, hogy ismét egyre közelebb kerül hozzám ősellenségem, az önámítás. Vajon magam győztem meg magamat, hogy az ágyúgolyókra hátulról esik a fény? Vagy oldalról? Esetleg elölről? Egyáltalán láttam jól kivehető árnyékokat? A naptérkép szerint, ha a képeket egy órás eltéréssel készítették, akkor a nap alig 10 fokot mozdult el – lefelé és fölfelé, jobbra vagy balra. Márpedig 10 fok az nem túl sok. Vajon le lehet ponotsan mérnie egy ekkora mozgást egy fényképen, az árnyék alig észrevehető elvándorlását jobbról balra vagy föl és le? Egyáltalán, mennyi idejébe tellett Fen­tonnak elkészíteni a két képet? Egy órába? Több mint egy órába? Talán.

Dennis Purcell azt javasolta, hogy keressem meg John Russt és Chris Russt, apát és fiút, akik elsőként dolgoztak ki egy olyan az igazságügyi szakértők által használt fényképészeti felismerő programot, amely segítségével a számítógép feldolgozza a betáplált fotókat.

John Russnak más dolga akadt, Chrisnek azonban volt ideje, hogy megnézze a fotókat és elkészítse az igazságügyi szakértői elemzést.

CHRIS RUSS: Minden a táj elrendezéséről szól. Nézzük meg először a Mellette képet. Ha egy kicsit felül, a domboknál nézem a képet, akkor ott is látok fényt, de ugyanúgy látunk lent a völgyben is. A Rajta képen azonban csak lent látok fényt, mert a nap lejjebb ment. Csak azért látunk itt lent fényt, mert a fenti részt már nem világítja meg a nap. A Mellette kép tehát korábban készült, mint a Rajta kép. Azt gondolom, hogy az ágyúgolyók korábban is ott voltak, és úgy rakták őket az útra a kontraszt kedvéért, mert a Mellette képen bőségesen akad belőlük. Az új golyók száma nem túlságosan jelentős összehasonlítva a már ott lévő ágyúgolyókkal. Meglehet tehát, hogy csupán a kép kedvéért – esztétikai okokból – rakták oda őket. Mert ha megnézi mindkét képet, ha megnézi az árokban heverő golyókat, akkor azokból legalább ötször több van, mint az úton lévőkből. A két képen lévő ágyúgolyók száma között tehát meglehetősen kicsi a különbség és fogadni mernék, hogy azok az ágyúgolyók valahonnan baloldalról, a dombokról kerültek oda. De úgy gondolom, hogy sokkal inkább azért rakták oda őket, hogy szép képet csináljanak, s nem a dicsekvés kedvéért.

ERROL MORRIS: Az biztos, hogy ez az érv megállja a helyét, mert a kép ettől sokkal kézzelfoghatóbb lesz, mert tisztábban lehet látni az ágyúgolyókat. A golyók feketesége jól elüt az út relatíve világosabb felületétől.

C. R.: Az biztos. Még az is meglehet, hogy a fényképész megvárta, hogy a jobb tonalitás kedvéért a napot eltakarja egy felhő, s így jobb legyen a felvétel. Ha ugyanis valódi fotográfus az illető, akkor minden tőle telhetőt megtesz, hogy a fényviszonyokat szabályozza. Megtalálta a helyet, már csak a megfelelő fényt kellett kivárnia és néhány ágyúgolyót kellett odébb raknia, hogy jobb képet kapjon. Megkomponálta a képet. És nagyon szép fotót csinált, hogy a történetet jobban alátámassza, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy milyen anyagokkal kellett akkoriban dolgoznia – fekete-fehér képre, miközben a világos és a sötét részek kontrasztjának dinamikáját csak egy korlátozott tartományban lehetett ábrázolni.

E. M.: Ez rendben is van. De a legfőbb érv amellett, hogy a Mellette előbb keletkezett, mint a Rajta, mégiscsak lélektani, azaz arra épül, hogy az emberek milyen okból csinálnak ezt vagy azt, hogy ilyen vagy olyan helyzetben hogyan reagálnak – márpedig ez független attól, hogy magából a képből mit tudunk kiolvasni?

C. R.: Vannak azért dolgok, amiket a kép alapján lehet megállapítani. Például az, hogy láthatók bizonyos eltérések és a megvilágítás közötti különbség egybeesik azzal a másfél órás eltéréssel, amelyről a fényképész beszélt. Ez persze tisztábban látszódna, ha valaki vette volna a fáradtságot és leszúr egy függőleges rudat és a kamerát meghatározott irányba fordítja. De ha kissé lefelé nézünk észak-északnyugati irányba, akkor a nyugatról érkező nap meg fogja világítani a talajt. De akkor magyarázza már nekem meg valaki, hogy a talaj miért jól észrevehetően sötétebb a Mellette képen, mint a Rajta képen. Egyetlen magyarázatot találok erre: a fény lett szórtabb. Nézzük csak meg a Mellette képet, amin a talaj relatíve sötétebb, mint az úton lévő keréknyomok. Hogyan lehet, hogy észak-északnyugat felé nézünk és a talaj mégis sötétebb? Fogadni mernék, hogy megvárta, amíg egy felhő kitakarja a napot és csak akkor készítette el a képet.

Vajon megint csak a saját farkunkat kergetjük? Vajon Chris is bedőlt az ócska trükknek és Fenton szándékait próbálja kisakkozni? Hogy mi járt Fenton fejében? Vajon Christ is beszippantotta az árnyékok félhomályos világa – és elragadta a felszín hajlatainak, a szórt és éles fény közötti különbségnek, a napfény beesési szögének és a valódi és az elképzelt közötti különbségnek az őrülete? Vajon Chris is azon az állásponton van, hogy egy kép értelmezéséhez többre van szükség magánál a képnél? Azt állítja, hogy sok mindent megtudhatunk egy képből, de egyetlen képből sem tudhatunk meg mindent?

Eközben Dennis Purcell alaposan átvizsgálta a képet: köveket számlált és a nap beesési szögét elemezte. És végül ő volt az, aki nyugvópontra vitte az egész ügyet, méghozzá úgy, hogy a lényegbevágó részleteket elválasztotta azoktól a tév­utakról, amelyek nem vezettek sehová. Dennis a cáfolhatatlan tényeket vette szemügyre, méghozzá magán a fényképeken és egy csodálatos, abszolút meggyőző megoldással állt elő, amely leírva persze már egyszerűnek tűnik.

A módszer a következő volt: Fenton képein a köveket vettük szemügyre és ezeknek a köveknek nevet is adtunk.

DENNIS PURCELL: Nézd meg, ez az irány van lefelé a domboldalon. Tehát itt van a LIO­NEL nevű kő a Mellette képen és itt van LIONEL a Rajta képen. Ez a két másik fickó nem mozdult el közben. Némileg bele is ágyazódtak a földbe. De valaki ezt a követ odébb rúgta és végül itt kötött ki. És itt van GEORGE. GEORGE mindössze annyit tett, hogy egy egészen kis távolságnyit elmozdult: egy csöppet lejjebb került. Egészen apró elmozdulások. Ez itt a LIONEL nevű fickó, ezen a képen pedig itt van. Ez a három itt pontosan ugyanott van. Pontosan kivághatod mindkét képből ugyanazt a kis részletet, aztán ide-oda ugrálsz a két részlet között, miközben magadban azt kérdezgeted: vajon mi változott meg a második képen? Sok minden, mert néhány golyó elmozdult, néhány pedig nem. És itt van egy egészen apró kő. Jól elkülöníthető, mert van rajta egy kiugró rész és két bemélyedés. Ugyanaz, mint ez itt. És megint ugyanaz: lefelé mozdult el a lejtőn, mintha valaki levitte vagy lerúgta volna és lejjebb görgött.

ERROL MORRIS: Várj csak egy pillanatra. Van itt egy kép Olga Makarováról, az orosz idegenvezetőnkről. És még egy. Mutattam már a saját magamról készítette képet a Halál árnyékának völgyében?

D. P.: Szép kép.

E. M.: Köszönöm. Ez pedig az a fotó, amit Bob Chappell csinált a Halál árnyékának völgyében.

D. P.: Ugyanaz az út. Nézd csak! Ott van. Istenem, el sem hiszem, hiszen ez Marmaduke. Rohadt jól sikerült ez a fotó. Meglepően hasonlít – a 150 év ellenére is. Vegyünk el néhány bokrot és máris ott járunk, ahol azelőtt. Vajon van még olyan dolog a világon, ami ilyen keveset változott volna 150 év alatt? El sem hiszem, hogy olyan rengeteg információ van a képen, amihez csak a tudatlanságunk mérhető. Most már biztos, hogy minél több információt kapunk, annál magasabb a tudatlansági szintünk.

E. M.: Tehát ez a két fickó – GEORGE és LIONEL a megoldás.

D. P.: Ez a kettő, no meg persze Marmaduke – vagy nevezzük bárminek. A kövek a gravitáció szabályait követve mozognak. Először nézd meg a kövek mozgását, aztán nézd meg a fotókat. A kövek fentről lefelé mozdultak el.

És ez a leglényegesebb pont. Amikor a kövek még fent vannak a dombon és ránézel az útra, akkor azt látod, hogy az ágyúgolyók az út mellett hevernek (Mellette kép). Aztán megnézed, amikor a kövek már elmozdultak a helyükről – ezeket a köveket odébb rúgták, aztán legördültek a dombról – és az ágyúgolyók már az úton vannak (Rajta kép). Röviden tehát az első kép akkor készült, amikor az ágyúgolyók még az út mellett, a domboldalon hevertek.

Dennis megoldotta a kérdést. Nincs ugyanis más magyarázat – én legalábbis nem találtam –, ami ezt az érvelést cáfolhatná. Kiderült tehát, hogy mégis Kellernek és Sontagnak volt igaza. A Mellette kép készült előbb és a Rajta később. Megpróbáltam bebizonyítani, hogy ők ketten tévedtek – hogy a Rajta képet készítette Fenton először, csak aztán a Mellette fotót. Elbuktam. Ez tagadhatatlan tény. Ugyanakkor bebizonyítottam, hogy igazuk volt ugyan, de az érvelésük hibás. Mert nem Fenton jelleméből vagy éppen jellemtelenségéből lehet kikövetkeztetni a képek sorrendjét. És nem is a nap beesési szögéből, sem az árnyékokból. Hanem a mellékesen ott heverő kövek mozgása a bizonyíték – köveké, amelyeket odébb rúgtak vagy meglöktek, miközben lefotózták az első, majd a második képet. Kövek, amelyekkel nem törődött senki. És elmozdulásukat a nedves fotólemez nem azért rögzítette, mert valaki rögzíteni akarta. Éppen csak megtörtént – mellékesen. Mellékes kövek, mellékes bizonyíték – és életbevágó információ.

FORDÍTOTTA BOJTÁR PÉTER

A cikk “Which Came First, the Chicken or the Egg” címmel a New York Times-ban jelent meg: http://opinionator.blogs.nytimes.com/2007/09/25/which-came-first-the-chicken-or-the-egg-part-one/?scp=1&sq=%22Which%20came%20first%20the%20chicken%20or%22&st=cse