*Rainer Maria Rilke: Das Märchen von den Händen Gottes, in: uő: Geschichten vom lieben Gott, Marixverlag, Wiesbaden 2015. 10–18. A korábbi magyar nyelvű változat a www.ppek.hu cím alatt található, http://www.ppek.hu/konyvek/Rainer_ Maria_Rilke_Tortenetek_a_Joistenrol_1.pdf, letöltés ideje: 2015. december 2.

Nemrégiben, egyik reggel találkoztam a szomszédasszonyommal. Üdvözöltük egymást.

„Micsoda ősz!”, mondta egy kis szünet után, és fölnézett az égre. Én ugyanezt tettem. A reggel valóban nagyon tiszta és pompás volt, ahhoz képest, hogy már október volt. Hirtelen eszembe jutott valami: „Micsoda ősz!”, kiáltottam, és egy kicsit hadonásztam a karjaimmal. És a szomszédasszony egyetértőn bólintott. Egy pillanatig figyeltem. Jóságos és egészséges arca kedvesen nézett rám, tiszta és áttetsző volt, csak ajkai és halántéka körül volt egy-egy apró, árnyékos ránc. Hogyan szerezhette őket?

Ekkor akaratlanul megkérdeztem: „Hát a kislányai?” A ráncok egy pillanat alatt eltűntek, de azonnal még sötétebben húzódtak össze. „Egészségesek, hála Istennek, de…”, a szomszédasszony elindult, és én a bal oldalára léptem, az illem szabályai szerint. „Tudja, mindketten éppen abban a korban vannak, amikor naphosszat csak kérdeznének. És nemcsak naphosszat, hanem bele az éjszakába is.” „Igen”, dünnyögtem, „van egy ilyen életkor…” De ő nem zavartatta magát: „És nem csak ilyeneket kérdeznek, mint: hová megy ez a lóvasút? Hány csillag van az égen? És a tízezer több-e, mint a sok? Egészen más dolgokat is kérdeznek! Például: tud-e a Jóisten kínaiul? Aztán: hogy néz ki a Jóisten? A Jóisten nagyon érdekli őket! És éppen róla nem tudunk semmit.” „Nem, valóban”, ismertem el, „csak bizonyos sejtéseink vannak…” „Mit mondhatnánk például a Jóisten kezeiről…”

A szomszédasszony szemébe néztem. „Engedelmével”, mondtam nagyon udvariasan, „a Jóisten kezeit emlegette, ugye?” A szomszédasszony bólintott. Azt hiszem, egy kicsit elcsodálkozott. „Igen”, fűztem hozzá sietve, „azt hiszem, a kezeiről tudok egyet s mást.” „Véletlenül”, jegyeztem meg gyorsan, amint láttam, hogy elkerekedik a szeme. „Egészen véletlenül… azt akartam… nos…”, vágtam bele elszántan, „szívesen el is mondom, amit tudok. Ha van egy kis ideje, elkísérem hazáig, annyi épp elég lesz.” „Nagyon szívesen”, mondta, amikor végre hagytam szóhoz jutni, „de nem akarja inkább egyenesen a gyerekeknek…?”

„Én meséljem el a gyerekeknek? Nem, kedves asszonyom, azt nem tudom megtenni, semmiképp sem megy. Nézze, én rögtön zavarba jövök, ha a gyerekekkel kell beszélnem. Ez önmagában még nem lenne baj. De a gyerekek úgy érthetnék a zavaromat, hogy hazudok… És mivel nekem nagyon fontos a történetem hitelessége… Nos, maga majd elmesélheti a gyerekeknek. Bizonyára meg fogja találni a módját. Majd egybefűzi, díszíti, én csupán a legrövidebben a legegyszerűbb tényekre fogok szorítkozni. Jó lesz így?” „Jó, jó”, mondta a szomszédasszony, kicsit szórakozottan.

Elgondolkodtam: „Kezdetben…”, de azonnal félbe is szakítottam magam. „A maga esetében, kedves szomszédasszonyom, néhány dolog ismeretét feltételezhetem, amit a gyerekeknek elöljáróban el kellene mesélnem. Például a teremtést…” Egy hosszú szünet állt be. Majd: „Igen – és a hetedik napon…”, a derék asszony hangja élesen a magasba szökött. „Várjunk csak!”, állítottam meg, ne feledkezzünk meg a korábbi napokról sem, mert hiszen éppen róluk lesz szó. Tehát a Jóisten, mint ismeretes, azzal kezdte a maga munkáját, hogy megteremtette a földet, elválasztotta a víztől, világosságot rendelt. Aztán bámulatos gyorsasággal megformálta a dolgokat, mármint a hatalmas, a valóságos dolgokra gondolok, mint a sziklák, a hegyek, egy fa, s ennek mintájára az összes többi fa.” Idáig jutva már egy ideje lépteket hallottam magunk mögött, amelyek nem értek utol, de nem is maradtak vissza. Ez megzavart, s belebonyolódtam a teremtés történetébe, mikor így folytattam: „Ezt a gyors és eredményes tevékenységet csak úgy érthetjük meg, ha feltételezzük, hogy egy hosszú, elmélyült töprengés után mindez már készen volt a fejében, mielőtt…” Most végre mellénk értek a léptek, és egy nem éppen kellemes hang szólt hozzánk: „Ó, bizonyára épp Schmidt úrról beszélnek, bocsássanak meg…” Mérgesen néztem a hozzánk csatlakozóra, és szomszédasszonyom is nagy zavarba került: „Hm”, köhögött, „nem – vagyis igen – bizonyos értelemben épp…” „Micsoda ősz”, mondta egyszer csak a másik asszony, mintha mi sem történt volna, és apró, piros arca csillogott. „Igen”, hallottam szomszédasszonyom válaszát: „igaza van, Hüpferné, ritka szép őszünk van!” Ezzel az asszonyok elváltak. Hüpferné utánunk kuncogott: „üdvözlöm a gyerekecskéket”. De a derék szomszédasszonyom már nem figyelt erre; az én történetemre volt kíváncsi. Én viszont érthetetlen keménységgel mondtam: „Tessék, most nem tudom, hol akadtunk el.” „Éppen a fejéről mondott valamit, vagyis…”, a szomszédasszonyom elpirult.

őszintén sajnáltam, és így gyorsan mesélni kezdtem: „Nézze, amíg a dolgokat készítette el, a Jóistennek nem kellett folytonosan a földre néznie, hiszen ott nem történhetett semmi. A szél mindenesetre már fújt a hegyekben, amelyek a felhőkhöz hasonlítottak – azokat meg már rég ismerte –, de a fák koronáit még némi bizalmatlansággal kerülte. És ez a Jóisten kedvére is volt. A dolgokat, mondhatni, álmában készítette; de az állatoknál a munka elkezdte érdekelni; a munka fölé hajolt, és csak nagy ritkán vonta föl széles szemöldökét, hogy a földre vessen egy pillantását. Teljesen meg is feledkezett róla, amikor az embert formálta. Nem tudom, a test melyik bonyolult részénél tarthatott, amikor szárnyak kezdtek el susogni körülötte. Egy angyal sietett arra, és ezt énekelte: »Te, aki mindent látsz…«

A Jóisten megijedt. ő vitte bűnbe az angyalt, hiszen az épp egy hazugságot énekelt. Gyorsan lenézett az Atyaisten. És ott természetesen már olyasvalami történt, amit aligha lehetett jóvátenni. Egy kismadár tévelygett a föld felett ide-oda, mintha félne, és a Jóisten nem tudta hazasegíteni, mert nem látta, hogy melyik erdőből szállt ki szegény kis állat. Bosszús lett és ezt mondta: »a madarak maradjanak ülve, ahová ültettem őket«. De még emlékezett rá, hogy az angyalok közbenjárására szárnyakat adott nekik, hogy a földön is legyen valami olyasmi, mint az angyalok, és ez a körülmény még nyugtalanabbá tette. Nos, a kedély ilyen, semmi sem tudja úgy gyógyítani, mint a munka. És az ember építésével foglalatoskodva a Jóisten hamarosan megint jókedvre derült. Az angyalok szemei, mint a tükör ragyogtak előtte, azokban mérte föl tulajdon vonásait, és lassan és elővigyázatosan alkotta meg ölében egy gömbre rásimítva az első arcot. A homlok jól sikerült. Már sokkal nehezebben boldogult azzal, hogy a két orrlyuk szimmetrikus legyen. Mind mélyebben hajolt fölébe, míg újra susogást hallott, és fölpillantott. Ugyanaz az angyal keringett körülötte; most már nem hallatszott a himnusz, mert a maga hazugságában kioltódott a fiú hangja, de a száján Isten felismerte, hogy még mindig ezt énekli: »Te, aki mindent látsz«. És ebben a pillanatban lépett elé Szent Miklós, akit Isten különösen tisztelt, és a nagy szakállán keresztül így szólott: »Az oroszlánjaid nyugodtan ülnek, ugyancsak kevély teremtmények, ezt el kell mondanom! De egy kiskutya, egy terrier, szorosan a föld peremén futkos, látod, mindjárt leesik.« És valóban a Jóisten észrevett valami vidám fehérséget, egy csöppnyi fényt, amely ide-oda táncolt Skandinávia fölött, ahol a földgolyó már teljesen kerek. De most igazán megharagudott, és odavetette Szent Miklósnak, ha nem tetszenek neki az oroszlánjai, akkor próbálna meg ő ilyeneket teremteni. Erre Szent Miklós kiment a mennyből, és úgy bevágta maga mögött az ajtót, hogy egy csillag lehullott, és éppen a kis terrier fejére esett. Ezzel a szerencsétlenség beteljesedett, a Jóistennek be kellett látnia, hogy egyedül ő az oka mindennek, és elhatározta, hogy tekintetét most már nem fordítja el a földről. Így is lett. Ráhagyta a munkát a két kezére, hiszen bölcsek azok is, s bár roppant kíváncsi volt, milyen is lesz az ember, állandóan a földre bámult, ahol most, mintha dacból, egyetlen falevél sem rezzent. De hogy ennyi baj után mégis legyen egy kis öröme, megparancsolta kezeinek, mielőtt életre bocsátanák az embert, előbb mutassák meg neki. Újra meg újra megkérdezte, akár a bújócskázó gyerekek: »lehet már?«. Ám válaszként csak az alakító kezek neszezését hallotta, és várt. Úgy érezte, sokáig tart. Ekkor hirtelen meglátott valamit, ami a végtelen téren át zuhant, és az iránya alapján az ő közeléből kellett jönnie. Egy rossz sejtéstől eltelve szólította a kezeit. Azok agyagtól bemocskoltan, forrón és reszketve jelentek meg. »Hol van az ember?«, kiáltott rájuk. És akkor a jobb kéz a balnak esett: »Te engedted el!«. »Kérlek«, mondta sértődötten a bal, »mindent egyedül akartál csinálni, engem nem is engedtél szóhoz jutni«. »Neked kellett volna visszatartanod!«. Erre a jobb kéz már-már meglendült. De aztán meggondolta magát, és a két kéz egymás szavába vágva mondta: »olyan türelmetlen volt, mármint az ember. Már mindig is élni akart. Egyikünk sem tehet róla, ezt biztosan mondhatjuk, mindketten ártalmatlanok vagyunk«.

A Jóisten azonban komolyan megharagudott. Félretolta mindkét kezét, mert eltakarták előle a kilátást a földre: »Nem ismerlek már benneteket, csináljatok, amit akartok«. Ezt próbálják a kezek azóta is, de bármit is tesznek, mindent csak elkezdeni tudnak. Isten nélkül nincs beteljesedés. És aztán végül bele is fáradtak. Most egész nap csak térdelnek és vezekelnek, legalábbis ezt mesélik róluk. De nekünk úgy tűnik, mintha Isten pihenne, mert haragszik a kezeire. Még mindig a hetedik napnál tartunk.” Egy pillanatig hallgattam. Ezt a szomszédasszonyom nagyon okosan kihasználta: „És maga azt hiszi, hogy többé nem lesz kibékülés?” „Ó, dehogynem”, mondtam, „legalábbis remélem”.

„És mikor lesz ez?”

„Majd akkor, ha Isten megtudja, hogy hogyan is néz ki az ember, akit a kezei az ő akarata ellenére, eleresztettek.”

A szomszédasszony kicsit gondolkodott, majd nevetett: „De hiszen ehhez csak le kellett volna néznie…” „Bocsásson meg”, mondtam illedelmesen, „a megjegyzése éles elmére vall, de a történetem még nem ért véget. Tehát, amint a kezek félrehúzódtak, és Isten megint átlátta a földet, addigra éppen egy perc, vagy mondjuk egy évezred telt el, ami tudvalévően egy és ugyanaz. Egy ember helyett ekkor már egy millió volt. És már mindannyian ruhában voltak. És mivel a divat akkoriban épp nagyon csúnya volt, és még az arcokat is durván eltorzította, Isten teljesen hamis és (nem akarom eltitkolni) igen rossz képet kapott az emberről. „Hm”, dünnyögte a szomszédasszony, és akart valamit mondani. Figyelmen kívül hagytam, és megemelve a hangomat, így fejeztem be: „Ezért égetően szükséges, hogy Isten megtudja, milyen az ember valójában. Örüljünk neki, hogy vannak olyanok, akik megmondják neki…” A szomszédasszonyom még nem örült: „És kik lennének ezek?” „Egyszerű: a gyerekek. És néha-néha azok az emberek, akik festenek, verseket írnak vagy építenek…” „Mit építenek, templomokat?” „Igen, és minden mást is…”

A szomszédasszony lassan megrázta fejét. Egy s más nagyon különösnek tűnt a számára. Már túlmentünk a házukon, és lassan visszafordultunk, amikor hirtelen fölvidult és nevetni kezdett: „De hiszen ez értelmetlenség, Isten ugyanis mindentudó. Tudnia kellett volna például azt is, hogy honnét jött a kismadár.” Diadalmasan végignézett. Be kell vallanom, kicsit zavarban voltam. De mihelyst összeszedtem magam, sikerült komoly képet vágnom: „Kedves asszonyom”, magyaráztam, „ez csak egy önmagáért való történet. De hogy ne higgye azt, hogy ez nem más, mint kibúvó (természetesen hevesen tiltakozott ellene), röviden el kell mondanom: Isten minden tulajdonsággal rendelkezik, természetesen. Mielőtt azonban módja lett volna, hogy a világra – mintegy – alkalmazza őket, számára egyetlen nagy erőként jelentek meg. Nem tudom, érthetően fejezem-e ki magam. De a dolgokat tekintve képességei specializálódtak, és bizonyos fokig a kötelességeivé váltak. Nem volt könnyű neki az összeset megjegyezni. Voltak köztük konfliktusok. (Mellékesen: mindezt csak magának mondom el, és semmiképpen sem kell elmesélnie a gyerekeknek.) „Hová gondol”, bizonygatta a beszélgetőtársnőm.

„Nézze csak, ha átsuhant volna egy angyal, ezt énekelve: »Te, aki mindent tudsz«”, akkor minden jóra fordult volna …”

„És ez a történet fölösleges volna?”

„Persze”, erősítettem meg. És szerettem volna elbúcsúzni. „De egészen biztos mindebben?” „Egészen biztos vagyok benne”, válaszoltam szinte ünnepélyesen. „Akkor ma lesz mit mesélnem a gyerekeknek!” „Magam is szívesen meghallgatnám”. „Minden jót”, válaszolta ő.

És aztán még egyszer visszafordult: „De miért ez az angyal…” Asszonyom, vágtam a szavába, most veszem csak észre, hogy a maga lányai nem azért kérdeznek olyan sokat, mert gyerekek…” „Hanem?”, kérdezte a szomszédasszonyom kíváncsian. „Nos, az orvosok szerint vannak bizonyos öröklődések…” A szomszédasszonyom megfenyegetett az ujjával. De mégis jó barátokként váltunk el.

Amikor később (egy elég hosszú szünet után) megint találkoztam vele, nem volt egyedül, és így nem tudtam megkérdezni, hogy elmesélte-e a kislányainak a történetemet, és ha igen, milyen sikerrel. Kétségeimet egy levél oszlatta el, amelyet röviddel ezután kaptam. Mivel a küldőjétől nem kaptam felhatalmazást arra, hogy nyilvánosságra hozzam, arra kell szorítkoznom, hogy felidézem a végét, és ebből minden további nélkül kiderül, hogy kitől származik. Ezekkel a szavakkal zárult: „Én és még öt másik gyerek, merthogy magam is itt vagyok”.

Mindjárt a levél kézhezvétele után ezt válaszoltam: „Kedves gyerekek, szívesen elhiszem, hogy a Jóisten kezeiről szóló mese tetszett nektek; nekem is tetszik. De sajnos nem tudok elmenni hozzátok. Ne haragudjatok rám ezért. Ki tudja, tetszenék-e nektek. Nem szép az orrom, és ha még egy piros pattanás is van rajta, ami néha bizony előfordul, akkor ti egész idő alatt ezt a pontocskát bámulnátok, és nem figyelnétek arra, amit egy picikét lejjebb, a számmal mondok. És talán még álmodnátok is erről a pattanásról. Ez egyáltalán nem lenne a kedvemre. Én ezért más kiutat javaslok. Édesanyátokon kívül van egy egész sereg közös barátunk és ismerősünk, akik nem gyerekek. Majd megtudjátok, kik ők. Nekik majd időről-időre elmondok egy-egy történetet, ti pedig ezektől a közvetítőktől mindig még szebben fogjátok hallani őket, mint ahogy én el tudtam volna mondani. Mert a barátaink között még nagy költők is vannak. Nem árulom el nektek, miről szólnak majd a történeteim. De mivel benneteket semmi sem foglalkoztat annyira, és semmi sem fekszik annyira a szíveteken, mint a Jóisten, így minden alkalommal bele fogom szőni azt, amit tudok róla. Ha valami ebben nem lenne helytálló, akkor írjatok nekem megint egy szép levelet, vagy üzenjétek meg édesanyátokkal. Mert lehet, hogy itt-ott tévedek, mert már nagyon régen volt, amikor a legszebb történeteket hallottam, és azóta sok mindent meg kellett jegyeznem, ami nem volt ilyen szép. Ezt az élet magával hozza. És mégis, az élet nagyszerű dolog: erről is sokszor lesz szó a történeteimben. Ezzel köszönt benneteket – én, de csak azért egy valaki, mert magam is itt vagyok.”

Vidor Miklós fordítását fölhasználva fordította: Weiss János