Búcsú a történelemtõl

Hányszor elhangzott már a magyar irodalmi közbeszédben, hogy a magyar irodalom elsõsorban folyóirat-irodalomként mûködik; hányszor büszkélkedett már a magyar kultúra azzal, hogy Európában szinte páratlan módon – a lakosság és az olvasóközönség létszámához képest – aránytalanul sok színvonalas folyóirat jelenik meg egymás mellett, hányszor jelölte meg a magyar irodalomtörténet az egyes korszakokat folyóiratok nevével mint védjeggyel! – s milyen keveset tudunk mégis arról, hogyan is alakult ki, hogyan virágzott ki, s hogyan funkcionált korszakonként a folyóirat-kultúra! Hiszen a folyóiratok – szemben a könyvekkel – nem maradandó mûvek, életük és sorsuk mindig az éppen adott történelmi pillanathoz kötõdik (terjedjen bár ez a pillanat akár néhány évtizedre is), s az idõ múlásával már nem maga a folyóirat, hanem a benne valaha megjelent mûvek, a belõle kiszakadt és önálló életre kelt, önálló hagyományt teremteni képes egyedi alkotások maradnak meg az irodalmi hagyomány emlékezetében, õk emelkednek ki a történelem folytonosságából – a régebbi, régi folyóiratok ott porosodnak a könyvtárak polcain, az irodalomtörténészi szakmán kívül rendkívül kevesen forgatják õket, s ha forgatják is, gyakorta inkább méltatlankodásuknak és csalódásuknak adnak hangot: gondoljunk csak arra, hányszor hangzik fel, enyhe kárörömmel vagy korholásként, az a nem mindig jóhiszemû (bár persze némi igazságot mégsem nélkülözõ) vélemény: lám, még a Nyugat is mennyi másod- vagy harmadosztályú mûvet is leközölt volt!

S ez az egyszerre kegyes és egyszerre kegyetlen irodalmi emlékezet természetesen jogosan jár el akkor is, amikor megemlékezik (bár persze kellõ ismeret és olvasás nélkül!) e folyóiratok fontosságáról, s akkor is, amikor nem keresi meg õket a könyvtáraknak mélyén: a folyóiratoknak ugyanis nem az (s soha nem is volt az) a feladatuk, hogy remekmûveket (vagy csak remekmûveket közöljenek, hanem az, hogy keretet biztosítsanak az élõ irodalom mozgásának, hogy megteremtsék és fenntartsák azt a koordinátarendszert, amelyben a keletkezõ irodalom mozogni tud , azaz hogy viszonyítási alapként funkcionálhassanak. Hogy teret biztosítsanak a kezdõ írók számára, akik még önálló kötettel nem jelentkezhetnek, s hogy kritikáikkal, „reklámjaikkal” felhívják a közönség figyelmét az épp jelentõsnek vélt mûvekre: mindezeken keresztül a folyóirat tulajdonképpen a korszak befogadói elvárás-rendszereként (egyik rendszereként) él és hat. S a keletkezõ irodalom sohasem csak a majd késõbb is kanonizálható vagy kanonizálandó remekmûvek köré szervezõdik – hisz rengeteg olyan fontos irodalmi mûvet ismerünk (és emlegetünk) a régiségbõl (is), amelyek ugyan talán semmilyen szempontból nem tekinthetõk remekmûveknek, de amelyeknek korabeli erjesztõ hatása, kulturális, kultúrpolitikai potenciálja megtermékenyítõen hathatott az éppen alakuló irodalmiságban. S a folyóiratok épp arra szolgálnak „természetes” terepként, hogy ezt az erjedõ és mindig igen sokfelé tájékozódó irodalmiságot valamiféleképpen koordinálják. S e téren szerepük nem ritkán még az egyes remekmûvek kiemelkedõ hatásánál is fontosabbnak tûnhetik.

Mert a keletkezõ irodalom, a nagyon nagyszámú egyéni alkotónak sokfélesége okán, az egymás mellett élõ és egymással folyamatos vetélkedõ és konkuráló irodalmi elképzelések, elméletek, ideológiák, ízlés-csoportok végtelen kavalkádjában önmagától soha nem jelentkezik strukturáltan, önmagától soha nem szervezõdik oly egyértelmû irányzatok körvonalazott történetévé, amilyenként az iskolai irodalomtörténet prezentálja – ahhoz, hogy egy irodalmi kezdeményezés, mozgalom, mozgás egyáltalán láthatóvá és befogadhatóvá váljék, meg kell szervezni ama kereteket is, amely keretek között láthatósága és értelmezhetõsége nemcsak körvonalazódhatik, hanem meghatározó erõvé is válhatik. A folyóiratok ily kereteket teremtenek: a teremtõdõ irodalom végtelen változatosságából és gazdagságából, meghatározhatatlan sokféleségébõl valamilyen célkitûzés, szándék, elkötelezettség, ízlés önkényének érvényesítésével azt mutatják fel, amit a folyóiratot szerkesztõ és képviselõ irodalmár-csoport (azaz a szerkesztõknek és a velük együtt mûködõ alkotóknak társasága) éppen most fontosnak vél: radikálisan válogatnak, egyes szerzõket vagy mûtípusokat erõteljesen preferálnak, másoktól elhatárolják magukat, egyes szerzõket és mûveket pedig egyszerûen észre sem vesznek. S e válogatásukkal, e keret-teremtésükkel hozzák mozgásba nem az egyes alkotókat, hanem az alkotóknak együttesét; nem az egyes (remekmívû vagy nem remekmívû) mûvekkel operálnak, így nem is mûveket hoznak létre, hanem fenntartják azt a mindig vitázó, mindig vetélkedõ irodalmi életet, amely a mûvek megalkotásának és befogadásának elengedhetetlen feltétele. S mivel a parttalanul áradó irodalmiságot igen sokféleképpen lehet nézni, igen sokféle látószög is lehetséges – a különbözõ folyóiratok (jó esetben) ezért mindig különféle kereteket alkotnak meg az irodalom szemléléséhez: különféle keretekben vélik biztosíthatónak az irodalom interpretálásának stratégiáit. A folyóiratok nem egy utópikusan elképzelt egységes és homogén nemzeti irodalom képzetével operálnak (ezt meghagyják a klasszicizáló, iskolás irodalomtörténetek számára), hanem mindig új látószöget kívánnak felállítani és érvényesíteni az irodalom terén – funkciójuk ezért lehet oly megtermékenyítõ (bizonyos irodalomszemléletek számára pedig olyannyira kárhoztatható). A folyóiratnak szükségszerû létformája tehát a vita (akkor is, ha szerkesztõi nem tömik tele a lapot veszekedésekkel), hiszen már azáltal, hogy sajátos keretben mutatja fel a neki tetszõ képet az irodalomról, más látószögekkel és keretekkel szembe kell, hogy kerüljön – amint az irodalmi mûvek állandó és folyamatos vitában állnak egymással, ugyanúgy a folyóiratok is; ha nem lenne sajátos szemléletük, létjogosultságukat veszítenék el.

S így volt ez a már modern magyar kultúra kibontakozásának hajnalán, a 18. század végén is. Mikor 1788-ban Batsányi János patetikus szavakkal örvendezett a magyar nyelvû kultúra kivirágzásán („Ha erre az utolsó két tíz esztendõre, mellyben Hazai Nyelvünket betsûlni s mívelni kezdettük, és azokra a munkákra tekéntünk, mellyek az-ólta sajtóink alól ki-jöttek: nem lehet valamennyire nem vigasztalódnunk. Úgy tetszik, mintha egyszerre ébredtünk vólna fel hoszszas mélly álmunkból; vagy-is inkább, mintha egyszerre szabadúltak vólna fel kezeink a lántzok alól, mellyek alatt esztendõ-százoktól fogva senyvedtenek”), rögtön folyóirat-alapításon töprenkedett – hiszen szavai a Magyar Museum hasábjani láttak napvilágot. S fejtegetéseiben a folyóiratok terjedésében látta e kibontakozás elõmozdíthatóságát – azaz a mûvek együttesének felmutatásában, s a mûvek ily csoportosításának vitát generáló hatásában reménykedett („Tudva vagyon, mennyit használnak más Nemzeteknél a Tudományoknak s Hazai Nyelvnek elõ-mozdíttatására, az a végett hetenként, vagy holnaponként közre-botsáttatni szokott Írások. Az afféle Gyûjtemények, ha külömbféle válogatott jó darabokból állanak, mind a Nemzetnek kedvet adnak az olvasásra, mind pedig az Íróknak alkalmatosságot szolgáltatnak, holmi jeles munkátskáikat, mellyek külömben talán esméretlenül maradtak vólna, számos kézbe, s közönséges esmeretségre juttatni”). E folyóirat felállítása nyíltan provokatív céllal született – a korabeli, a szerkesztõk által „konzervatívnak” minõsített irodalom stratégiáival és irodalomszemléletével szemben kívántak állást foglalni, a vitát mint megtermékenyítõ, ösztökélõ gesztust téve az irodalmi mûködés és diskurzus alapjává – Batsányi még évtizedekkel késõbb, 1828-ban is a „pennacsatákban” látta az irodalom felvirágoztatásának legfõbb mozgatóját („…Az ollyanféle tudós vetekedést, a’ mellyet mi nálunk, Bessenyei György s több más érdemes hazafiak utánn, pennatsatának nevezni szoktak, némellyek haszontalannak és szükségtelennek állíttyák; mások tsupa múlatságnak és hívságos idõtöltésnek, vagy elme- s tudományfitogatásnak nézik. Más némellyek, a gyakran tapasztaltt viszszaélés miatt, egyenesen rosszallyák, minden alkalmatossággal betsmérlik; és mind azt, mind a’ kritikát ‘s úgy nevezett recensiot, általán fogva kárhoztattyák. Mások ellenben nagyon-is kedvellik, hathatósan pártyát fogják, védelmezik; és, mint igen jót, igen hasznost, s ugyan azért igen kívánatost, minden kivétel és kifogás nélkûl ajánlva ditsérik, magasztallyák…”). S hogy e teóriát a szerkesztõk mennyire komolyan vették, azt igen szépen mutatja, hogy a Magyar Museum szerkesztõi között is nagyon hamar kibékíthetetlen irodalmi és kultúrpolitikai ellentét (nem magánéleti!) állt fel, s a másik alapító szerkesztõ, a vitát mindig is nagyon kedvelõ Kazinczy Ferenc mit is tehetett volna mást – rögtön új, saját folyóiratot alapított (Orpheus, 1790).

A 19. század elsõ felében a rendkívül nehéz politikai viszonyok között csak lassan és nagyon szakadozottan bontakozhatott ki a folyóirat-kultúra, jóllehet minden jeles értelmiségi személy és csoport folyamatosan fejezte ki óhaját új és új periodikák iránt; ami pedig mégis megszületett, legfeljebb néhány évig tudta magát fenntartani (amely folyóirat e korszakban nagyon sokáig fennállt, azaz a Tudományos Gyûjtemény, 1817-tõl több évtizeden keresztül, elsõsorban nem irodalmi, hanem címének megfelelõen tudományos fórumként határozta meg magát, s bár teret adott irodalmi, elsõsorban nyelvújítási vitáknak, nem csoport-felfogást, hanem „egyetemesen” érvényes általános tudományosságot akart képviselni; fennállásának késõbbi évtizedeiben el is vesztette érdekességét és hatását a korabeli értelmiségi diskurzusra). Ám a korszak erõteljes irodalmi mozgalmai, különös módon, mégis folyóiratok (vagy évkönyvek, almanachok) köré akartak és tudtak szervezõdni: mind az Aurora (Kisfaludy Károly vezetésével), mind a Criticai Lapok (szerkesztette Bajza József), valamivel késõbb az Athenaeum (Bajza, Toldy Ferenc és Vörösmarty lapja), határozottan irányzatosra formálták stratégiájukat (az utóbbi két esetben elsõsorban a kritikai reflexió dominanciája révén), ki is híva nem egy jeles, az adott csoportba nem tartozó literátornak komoly rosszallását; s provokatív, máig egészen különös és egyéni, nagyon nagyra törõ folyóiratot szerkesztett a korszaknak talán legizgalmasabb figurája, Kölcsey Ferenc is (Élet és literatura) – olyan folyóiratot, amelyben egyszerre kapott helyet elmélkedés, vita, reflexió, magánbeszéd és disputa, kultúrpolitikai program és ironikus bírálat, a közölt anyagoknak már elhelyezésével is a dialogikus szándékot hangsúlyozva; talán ez volt az elsõ olyan folyóirat, amely – mai szóval élve – szinte avantgárd hevülettel képviselte teóriáját és indulatát az irodalommal szemben; nagy kár, hogy csak rövid megjelenési tartam adatott meg számára.

A magyar folyóirat-irodalom elsõ aranykora alighanem a cenzurális szempontból már nagyon megenyhült 1840-es évekre tehetõ; sõt, talán azt is mondhatnánk, ez az évtized mutatja fel egy ideális folyóirat-kultúra modelljét. Ekkor ugyanis három irodalmi folyóirat konkurált folyamatosan egymással – három nagyon markánsan elkülönülõ irodalmi ízlés-világ képviseletében: a Pesti Divatlap (Jókai szavaival) a táblabíró-világ modernizálódó irodalmi preferenciáit követte, a Honderû a konzervatív, arisztokratikus ízlésnek adott teret, míg az Életképek a radikális, egyszerre vadul romantikus, és egyszerre kérlelhetetlenül népies újító irodalmiságot prezentálta, ráadásul úgy, hogy a szerencsés körülmények folytán e népszerû folyóirat az új irányzat nagyon fiatal szereplõinek kezébe került (Jókai és Petõfi mint huszonévesek lettek e fórum teljhatalmú irányítói!). E folyóiratok állandó nyílt vitában (sokszor veszekedésben) álltak egymással; mind elméletileg, mind kritikailag, mind pedig közlési gyakorlatukban egymással szemben szervezték az irodalmat, a vitákat sokszor provokálták (és végigvitték), konkurenseket állítottak egymással szemben (pl. a Honderû komoly propagandát fejtett ki Petõfi ellen, úgy, hogy ellenlábast is állítottak, s megpróbálták Jámbor Pált, azaz Hiadort Petõfi és irányzata ellen kijátszani), s a végletekig kihasználták a viták látványosságát saját irányzatuk népszerûsítésére. S ez a vetélkedõ, nagy nyilvánosság elõtt zajló irodalmi diskurzus bizonyára nagymértékben hozzájárult mind ahhoz, hogy ennek az évtizednek irodalmi termése mennyiségileg is ugrásszerûen megnõtt, mind pedig ahhoz, hogy az egyes irányzatok elkülönülése markáns teoretikus meghatározást is nyerhetett; továbbá talán az is feltételezhetõ, hogy az ebben az évtizedben született remekmûveknek magas aránya is összehozható a folyóiratok által kiváltott és biztosított élénk irodalmi társalkodással.

S különös módon a szabadságharc bukása után is, a Bach-korszak elnyomatásának idején is, az igen szigorú cenzúraviszonyok mellett is a folyóiratok vállalták magukra az irodalmi élet megindításának és mozgásban tartásának feladatát – ez idõben is meglepõen sok olyan kezdeményezés indult meg, amelyek periodikus megjelenésükkel akarták az irodalom szervezését biztosítani. Elnyomás ide, elnyomás oda – az 1850-60-as években rengeteg, bár persze különbözõ színvonalú periodikus fórum mûködött már (ha persze hosszú ideig csak kevés tudta fenntartani magát): ilyenek voltak az Új Magyar Múzeum, a Hölgyfutár, a Délibáb, a Nefelejcs és még sokan mások. E virágzás persze elsõsorban azzal függ össze, hogy a modernizálódó irodalom ebben az idõszakban kezdett tömegesedni: egyre többen tudtak és akartak olvasni, s az olvasás egyre szélesebb körökben vált oly szabadidõs tevékenységgé, amely már nem feltétlenül igényelte a legmagasabb szintû szellemi koncentrációt; az egyes folyóiratok közötti idõnként szélsõséges konkurenciaharc, hol elméleti viták szintjén, hol az irodalmi (befogadói) igények szintjeinek meghatározásán keresztül egészen a személyeskedõ ellenségeskedésig is terjedt. Voltak magas igényû, az irodalom elitáriánus felfogását képviselõ fórumok, mint a Budapesti Szemle (Gyulai Pál kezében, 1857-tõl igen hosszú ideig) vagy Arany János lapjai (Szépirodalmi Figyelõ, Koszorú), voltak olyanok, amelyek a divatlapok hagyományát vitték tovább (Divatcsarnok), voltak, amelyek a már egyre erõteljesebb nõi olvasóréteget célozták meg (Vajda János lapja, a Nõvilág, továbbá az elsõ nõk által nõk számára szerkesztett folyóirat, a Családi Kör, Kánya Emília fõszerkesztése alatt), volt olyan fórum, amely, persze remek képekkel ellátva, a közismereti funkciót vegyítette a szépirodalom minden mûfajával (ez volt a legnagyobb sikerû, legnagyobb példányszámú periodika, az 1854-tõl sok évtizeden át uralkodó Vasárnapi Újság, az indulástól Jókai Mór szerkesztésében) – s mindennek mintegy betetõzõdéseként még olyan vállalkozás is megindulhatott és nagyra nõhetett, amely manapság példátlannak is tekinthetõ: 1864-tõl irodalmi napilap is mûködött nagy sikerrel – egészen 1903-ig (Fõvárosi Lapok, Tóth Kálmán, majd Vadnay Károly szerkesztésében)! Az irodalom mûködésének ez idõben a kultúra terjesztése és a szórakoztatás mellett egyértelmûen nemzetébresztõ és nemzetfenntartó funkciót tulajdonítottak: nyilván ennek köszönhetõ e beláthatatlan virágzás – ami mellett persze rögtön meg kell említeni ismét, hogy e funkció párhuzamosan futott a mûvelt szórakoztatás igényével is; s alighanem e két funkció együttes hatásának tudható be, hogy a 19. század végén értelmes és értelmezhetõ kategóriaként mûködött az az ideál, amely a mûvelt középosztály kategóriájának tényleges jelenlétével vált közkinccsé és köztudattá – s az irodalmi folyóiratoknak olvasása és fogyasztása a magyarországi középosztály és értelmiségi réteg számára életformává vált.

S persze e lapok között dúltak az irányzatok és mozgalmak közötti harcok is: a század utolsó harmadára uralkodóvá (mondhatnánk: államosított irodalommá) vált hivatalos, akadémikus irodalomszemlélet, amely az irodalom mûködésének minden területére szerette volna kiterjeszteni abszolút érvényét, természetesen kihívta a maga ellenzéki irodalmát is, s – mivel e korszakban cenzurális eljárások szinte nem léteztek – így az ellenzéki (vagy önmagukat ellenzékinek tartó) folyóiratok megszervezõdését, idõnkénti támadását is (pl. Figyelõ, 1871). A Kisfaludy Társaság arisztokratizmusa ellen megszületett a Petõfi Társaság, amely Koszorú címmel indította fórumát a Gyulai Pálék által el nem ismert vagy kirekesztett írók megjelentetése érdekében, az 1884-ben indult Magyar Salon finoman, politika nélkül, de erõs ízléskülönbségekkel érzékeltette modernség-igényét az akadémizmussal szemben, a századforduló körül s után pedig már számos olyan kísérlet létezett, amely irányzatként is hirdette egy modernebb magyar irodalom iránti kívánalmát (Magyar Géniusz, Szerda); ennek az önmagát egyértelmûen „polgárinak” nevezõ kívánalomnak a legintenzívebben a Kiss József által szerkesztett A Hét c. társadalmi, irodalmi és mûvészeti közlöny akart eleget tenni (1890–1924), amely rendkívül széles skálán volt képes összefogni a különbözõ, de a hivatalos irodalmisággal elégedetlen törekvéseket – oly sikerrel, hogy joggal mondhatta róla Szerb Antal: „rövidesen orgánuma lett mindazoknak, akikben az új polgári szellem irodalmi formát öltött, de hordozta a régebbi nemzedékek kritikusabb elméit is”. S e folyóiratnak oly nagy sikere, oly intenzív hatása volt nagyon hamar érezhetõ, hogy a konzervatívabb irodalmi körök is elengedhetetlen szükségét érezték, hogy reagáljanak, de folyóiratban reagáljanak rá: s ezért megalakították a korszak egyik legnagyobb irodalmi könyves cégének, a Singer és Wolfner vállalatnak a kiadásában az Új Idõk c. „szépirodalmi képes hetilapot” (a korban nagyon népszerû, a modernitás és a konzervativizmus között ingadozó, kitûnõ tollú Herczeg Ferenc szerkesztésében, Mikszáth Kálmán és Bródy Sándor fõmunkatársi mûködése mellett, 1894– 1949). E folyóiratnak hatása, úgy tûnik, beláthatatlanul nagy volt: az a mûvelt középosztály, amely a modernitás éles kihívásaira már nem szívesen reflektált volna, e fórum olvasójává vált (igen nagy számban), s e folyóirat ízléses konzervativizmusa a huszadik század egész elsõ felében meghatározó szerepet tudott vinni.

Ily háttér elõtt jelent meg az a folyóirat (1908–1941), amely napjainkig a magyar szépirodalmi periodikák legkiválóbbjaként van számon tartva, a Hatvany Lajos nagyvonalú magánmecenatúráján alapuló Nyugat. Szerkesztõi, a nagy tekintélyû, szigorúan áldozatkész Osvát Ernõ, és a korban már híressé vált jó tollú költõ, író, publicista Ignotus szerkesztették, s rövid idõ alatt maguk mellé tudták szervezni a korabeli magyar irodalom legtehetségesebb (akkor még persze fiatalnak tekinthetõ) újat akaró és irodalmi szempontból sokféleképpen újításra kész alkotóit, Ady Endrétõl kezdve Füst Milánig, Babits Mihálytól kezdve Móricz Zsigmondig. A folyóirat erõsen polemikusan indult: már címe, a Nyugat is szinte nyílt provokációként fogalmazódott meg a konzervatív irodalom keleti-magyarság-kultuszával szemben (e szembenállást csak erõsítette a nyitó cikk, azaz Ignotusnak Kelet népe c. írása), s bár politikai radikalizmus egyáltalán nem jellemezte (a szintén ekkortájt indult társadalompolitikai folyóirat, a Jászi Oszkár által irányított Huszadik Század pl. minden szempontból élesebben fogalmazott), társadalmi beállítottsága, tematikus értelemben vett igen széles nyitottsága, ízlésirányokkal szembeni nagyon tág keblû toleranciája egyértelmûen kihívást jelentett a konzervatív hivatalossággal szemben – e kihívást talán az jellemzi a legjobban, hogy mûködését folytonosan támadások övezték, írásait a konzervatív sajtó állandóan élesen bírálta (a legkülönbözõbb tematikai, ideológiai, erkölcsi, sõt nyelvhasználati szempontokból is), s jelentõsége oly erõteljesnek bizonyult, hogy maga az igen nagy mûveltségû, komoly miniszterelnök, Tisza István is fontosnak tartotta, hogy véleményt formáljon róla, mondván: „Ady és a Nyugat levéltetvek a magyar irodalom virágoskertjében”. A Nyugat, ha nagyon nagy példányszámot soha nem is tudott elérni, ha olvasótábora számszerûen nyilván jóval szûkebb is volt, mint az Új Idõké, rövid egy-két év alatt az irodalmi kultúra legfontosabb fórumává nõtte ki magát, mintegy viszonyítási pontként tudott funkcionálni, s késõbbi, több évtizedes mûködése során a szinkron irodalmi kánon legegyértelmûbb megtestesüléseként volt minõsíthetõ, amelybe mind konzervatív, mind avantgárd írók is törekedtek bekerülni. Szervezési elkötelezettségét, kulturális hivatástudatát pedig talán Osvát Ernõnek az egyik ünnepségen elmondott pohárköszöntõje jellemezheti; õ tömören úgy fogalmazta meg a Nyugat „jelszavát”: „Éljen a magyar irodalom!”.

S e fontosságot a konzervativizmus is észrevette, sõt, talán úgy mondhatnánk: elismerte – hiszen kulturális veszélyt sejtett benne –, s ezért megalakították a Nyugat ellenfolyóiratát, Magyar Figyelõ címmel, gróf Tisza István védnõksége alatt (1911); amely gesztusban azt is látnunk lehet vagy kell, hogy ellentámadásukat õk is folyóiratban kívánták végrehajtani; úgy látszik, a folyóiratok súlya és jelentõsége ez idõben is oly nyilvánvaló volt, hogy az ideológiai ellenfelek sem elégedhettek meg a hírlapi denunciálásokkal vagy hivatali packázásokkal: ugyanazon a terepen is érvényesíteni akarták befolyásukat (persze megemlíthetõ, hogy nem nagy sikerrel – a magas színvonalú konzervatív lapnak magának sem volt nagyobb olvasói népszerûsége, mint a Nyugatnak). – S ugyanígy folyóiratban reagált, mondhatnánk, magától értetõdõ módon az induló avantgárd mozgalom is (Kassák Lajos vezetésével), amely már radikálisan elégedetlen volt azzal a modernséggel is, amelyet Osváték és Babitsék mutattak fel, s indulatuknak a Tett, a Ma (majd a háború után Dokumentum, Munka) címmel adtak fórumot; s hogy maga a folyóirat mûfaja mily jelentõséggel bírt az alkotók számára, azt talán az szimbolizálhatja a leglátványosabban, hogy a háború vége felé már a Nyugatot alapító Hatvany Lajos is, mikor önálló elképzeléseit és meggyõzõdéseit kívánta nyilvánosságra hozni, saját folyóiratot is alapít (Esztendõ, 1918), mintegy a Nyugat mellé? ellen? kiegészítéseképpen?

S a folyóiratok ily vetélkedése a két háború között is folytatódott: a Nyugat még sokáig fenntartotta magát és tekintélyét – de vele szemben a vesztett háború miatt kiélesedett konzervatív szemlélet ismét ellen-folyóiratot prezentált: a Napkelet c. folyóirat (1923–1940, Tormay Cécile irányításával) már címével kiélezi a Nyugattal szembeni indulatokat, s feladatvállalásaként azt tûzi ki célul, hogy a hagyományos magyar konzervatív értékek és nemzeti ideálok („magyar méltóság és komolyság”) mentén oly fórumot teremtsen, amelyben a századforduló óta elterjedt „idegen szellem”, tekintélyellenesség, túlzott individualizmus, léha erkölcstelenség (kivált az erotikus irodalom) elnyeri bírálatát, s amely ellensúlyként fog majd hatni – annak a nagyszabású irodalom-felfogásnak a nevében, miszerint: „folyóiratok és újságok országot tudnak veszíteni, lázadást és forradalmat tudnak csinálni” –, de „egyetlen költemény is ütközetet tud nyerni”. Talán e folyóirat mondta ki a legnyíltabban, hogy az irodalmi, szellemi élet mozgásait leginkább a folyóiratokkal lehet koordinálni: „folyóiratra van szükség! Nem könyvkiadó-vállalat kell, nem könyv, de folyóirat! Az igazságokat szüntelenül ismételni kell, mert a tévedéseket is folyton ismétlik. Könyvben csak egyszer lehet az igazságot elmondani, folyóiratban újra és mindig újra…” (Tormay Cécile: Séta a szentmihályi parkban. Napkelet, 1923. 1. füzet). S habár e folyóiratban valóban nagyon komoly konzervatív szellemi potenciál gyûlt össze (egy ideig az irodalomtörténész Horváth János is szerkesztõje volt, Németh László, Szerb Antal is dolgozott bele), – hatása azonban a Nyugat dominanciáját nemcsak hogy megszüntetni, de még csak gyengíteni sem volt képes (még akkor sem, ha persze figyelembe kell venni az akkori „kettészakadt irodalom” csoportjai közötti nagyon nehéz és csekély mérvû átjárhatóságot).

Az az irodalom-felfogás, amely a Nyugat elsõ korszakát mintegy politika-mentesen jellemezte, a két háború közti idõszak nagyon erõsen átideologizált irodalmi életében persze már lehetetlen volt – magán a Nyugaton belül is nagyon erõs ellentétek is mûködtek, pl. a szerkesztõ-váltásoknál, vagy a Babits és Móricz közti szerkesztõi stratégiai különbségek esetében, amire nagyon szépen és élesen rávilágít a Nyugatból kiváló Móricznak erõs gesztusa: 1935-ben saját folyóiratot alapít (címválasztása megint szimbolikus: a Kelet népe cím nála már nem távolságtartásról, hanem új közeledésrõl beszél!). S még inkább érezhetõ volt mindez az induló új folyóiratok ideológiai elkötelezettséget hirdetõ beállítottságában – mintha mindannyian az irodalomnak elsõsorban aktivista, cselekvésre, társadalmi változatásra törõ aspektusát képviselnék, s majdnem minden esetben egymással szemben: a kolozsvári Korunk egyértelmûen baloldali marxista elképzeléseket táplál (1926–1940, Gaál Gábor), a maga által egyedül írott folyóiratot kiadó Németh László (Tanú, 1932–1937) a saját nagyszabású, de egyszemélyes nemzet-ideológiája köré szervezné az irodalmat, a Válasz (1934–1938, Sárközi György szerkesztésében) a népi írói mozgalom politikai és irodalompolitikai célkitûzéseit kívánja nyilvánosságra hozni, a Szép Szó pedig a magát „urbánusnak” tekintõ baloldali, de nem kommunista értelmiségnek lesz fóruma József Attila és Fejtõ Ferenc szerkesztésében (1936–1939). A korszak nagy értelmiségi vitái mind e fórumokon zajlanak – nélkülük, ismeretük nélkül a korszak irodalmi-társadalmi tájékozódása teljes mértékben érthetetlen lenne: a gondolkodásnak szinte kizárólagos terepe a folyóirat-vita, amelyet folytonosan gerjesztenek – talán éppen a felvetett kérdéseknek az adott keretek közti teljes megoldhatatlansága okán (amire nagyon erõsen rávilágít Móricz lapjának jelmondata, amely mind az általa esztétizálónak tekintett Nyugattal, mind a népi írókkal, mind az urbánusokkal, mind az egyértelmûen „pártos” irodalom-felfogásokkal szemben mondja ki egy szinkretikus, de a társadalmiságra figyelõ irodalmiságnak az ideológiával szemben képviselt vagy képviselhetõ utópiáját: „Hagyd a politikát, építkezz!”). S a két háború közti folyóirat-kultúrának szép, elégikus utójátékaként tekinthetõ a folytathatatlan Nyugat folytatása Illyés Gyula kezében, Magyar Csillag címmel (1941– 1944): Illyés, aki már Babits mellett is szerkesztõként mûködött, heroikus küzdelemben próbálta továbbvinni a Nyugatnak egyetemességre törõ szellemiségét – s amit a kor rettenetes körülményei között meg lehetett tenni, azt meg is tette: a Magyar Csillag méltóképpen zárta le egy nagy korszaknak igencsak ellentmondásos irodalmi mozgásait, erõsen érezve és éreztetve, hogy mindez már lezárás, nem pedig egy új korszak kezdete.

A háború befejezte után nagyon hamar megindult az irodalmi élet – vagy ami ugyanazt jelenti, nagyon hamar megjelentek az irodalmi folyóiratok is, amelyek nyilván nem számítottak arra, hogy életidejük csupán egy-két évre szorítkozik majd. Sok folyóiratnak nem lett folytatása (Napkelet, Szép Szó stb.), más, különbözõ irodalmi csoportok új vagy megújuló formációkban léptek fel – a legkülönösebb változás nyilván az lehetett, hogy az Új Idõket az agg Herczeg Ferenc után Kassák Lajos vette irányítása alá. De feltámadt a Válasz (Sárközi Márta és Illyés Gyula szerkesztésében), s a korszaknak egyik legizgalmasabb, legérdekesebb fórumává nõtte ki magát (itt jelentek meg – sok elsõ osztályú irodalmi mû mellett – Bibó István társadalmi tanulmányai), pár évig létezett a Magyarok és a Haladás (Zsolt Béla lapja), a marxista elitértelmiség Lukács György és társai szerkesztésében kapta a Fórum c. lapot, Kassák továbbvihette avantgárd mûvészetfelfogását az Alkotás hasábjain, s a Nyugat legutolsó nemzedékének, a legfiatalabb nyugatosoknak a kezén, szándékuk szerint Babits örököseiként, megszületett az Újhold (Lengyel Balázs és Nemes Nagy Ágnes irányításával). Az irodalmi élet mindezek szerint igen változatos képet tudott felmutatni – a különbözõ irányzatok és csoportok meg tudták fogalmazni önmagukat és szándékaikat; természetesen igen sok egymás közt folytatott vitával – s igen sok kellemetlenséggel az éppen kiépülõ hatalom részérõl. S a pár évig tartó színes és élénk irodalmi és folyóirat-kultúra 1948–49-ben egy csapásra átalakíttatott: a fent említett összes folyóirat (és még sok más is persze) egyszerûen betiltás alá esett – a folyóirat-világ , a kultúra szocialista homogeneizálásának nevében, hirtelen, s a feltámadás reménye nélkül, megszûnt. A kultúrpolitika épp azt nem tûrte (tûrhette) el, hogy az irodalmi élet sokféle módon nyilvánítsa meg magát, hogy az irodalomnak többféle irányzata és értelmezési módja létezhessék: amint a politikában az egypártrendszert vezették be brutálisan, úgy egységesítették, ugyanolyan kérlelhetetlen keménységgel (legalábbis a hivatalosság és a nyilvánosság szintjén), az irodalmat is a szocialista realizmus fantazmagóriájának nevében. Az egységesítés megtörtént ideológiailag (a szocialista realizmus kizárólagosságának nevében), társadalmilag (az írókat szövetségbe kényszerítették, s a szövetségen kívülieket nem ismerték el íróként), s szervezetileg is: csak a párt által irányított néhány folyóiratnak adtak megjelenési engedélyt. Hetilapot alapítottak szovjet példa nyomán, s a Literaturnaja Gazeta mintájára megszületett az Irodalmi Újság, havilapként pedig két központi és központosított folyóiratot (Csillag, Új Hang) engedélyeztek, amelyek mind nagyon szigorú pártszerû válogatással és pártszerû cenzúrával mûködhettek csak – volt bennük mindenféle irodalomra emlékeztetõ írásmû; csak éppen az hiányzott belõlük, ami a folyóiratoknak a lételeme: a szellemi vitáknak a mozgása (ami vitát ezek a lapok produkáltak, mindenre emlékeztetett, csak nem a gondolkodás sokféleségére vagy épp, neadjisten, szabadságára…). S ha nagy néha meg is jelent bennük, mintegy véletlenül, egy-egy érdekesebb írás is, annak visszhangja, legalábbis a nyilvánosság elõtt, kizárólag csak pártvéleményként fogalmazódhatott meg; így, e folyóiratok pár éves mûködése révén, csak épp az irodalmi értékek devalválódtak végzetesen, s a folyóiratok mozgatója, a kritikai szellem tûnt el, vagy szorult a nem-nyilvános magánbeszélgetések terére. Ha ma valaki csak épp beleolvas is ezekbe az „irodalminak” csúfolt nyomtatott papírlapokba, hihetetlen sivatagba téved, s el nem tudja képzelni, hogy – különös módon – még ezekben az években is zajlottak azért figyelemre nem méltatlan irodalmi mozgások.

Az ötvenes évek végének megtorlásai természetesen a folyóiratokat is elérték – csak az évtizedfordulón jelenhetett meg a konszolidáció szolid ígéreteként (s a tényleges írósztrájk megtörésének reményében) két központi lap, a Kortárs és az Új Írás (továbbá az 1956-ban kompromittálódott Irodalmi Újság helyett hetilapként az Élet és Irodalom), amelyek megpróbálták – persze erõsen központosított és cenzúrázott módon – azokat az írókat is megszólaltatni s nyilvánossághoz juttatni, akik nem akartak a teljesen kiszolgáló jellegû pártos irányzathoz (azaz a hivatalossághoz) csatlakozni: s valóban, a hatvanas-hetvenes években nem kevés érdekes és fontos irodalmi alkotás jelenhetett meg a lapok hasábjain is. Ám a folyóiratok szerkesztése – a régebbi módszerekhez képest – radikálisan átalakult: a fõszerkesztõk (és többnyire a munkatársak is) mind felülrõl kinevezett állami hivatalnokok voltak (pl. Tolnai Gábor, Király István, Darvas József, Pándi Pál; Váci Mihály, Simon István, Juhász Ferenc), a kultúrpolitika irányítóiként funkcionáltak (akkor is, ha egyébként írói tehetségük nem mindig volt tagadható), akik a párt kultúrpolitikájának képviseletével voltak megbízva (s e politikán, ha akartak volna is, csak alig-alig tudhattak, finomítani). A toleráns és konszolidált szerkesztõi stratégia a hivatalos elvárásoknak kevéssé megfelelõ közléseknek sem vetett mindig gátat – fontos feladatuk volt viszont, hogy egy ilyen megjelenésnek az élességét rögtön más publikációkkal vegyék el, hogy a feltûnõ és érdekesebb közleményeket egyszerûen belekeverjék a középszerû mûveknek generális masszájába. A legfontosabb cél – ha nyíltan talán nem is fogalmazódott meg – az volt: nehogy legyen már egy folyóiratnak saját arculata! hiszen az azt feltételezné, hogy a homogénnak tételezett szocialista kultúrán belül önálló csoportok és irányzatok, azaz különbözõ irodalom-felfogások (netalántán politikai felfogások!) léteznének – ez pedig maga volt a megtestesült megengedhetetlenség. A folyóiratok laza egymás mellettiségben közöltek mindenfélét, jót, rosszat, tetszõt, támogatottat és éppen csak megtûrtet – csak azt nem kívánták vagy merték felmutatni, hogy egy-egy publikáció, bármily szempontból fontosabbnak tûnjék a másiknál. Azok a viták, amelyeket e folyóiratok produkáltak (és/vagy provokáltak), mindig felülrõl irányított módon folytak és zárultak le, s mondanivalójuknak kilengése nemigen volt mérhetõ vagy becsülhetõ; a kritika-írást pedig jóformán tönkretették: a bírálat vagy a hivatalosságnak volt csupán szócsöve – vagy pedig többnyire semmitmondó dicséretekbõl és udvariaskodásokból állt; a részletesebb elemzések, amelyek a nem-hivatalos beszédmódot követték volna, nem kívánatosként távol tartattak a lapoktól.

A hetvenes évek végén azonban a konszolidációs kultúrpolitikának már recsegtek-ropogtak az eresztékei – az irodalmi életben egyre erõteljesebben jelentkezett az az igény (természetesen nem függetlenül az éppen ekkor meginduló szamizdat-folyóiratnak, a Beszélõnek lététõl és kulturálisan is nagyon erõs hatásától), hogy a folyóiratok ismét alapkérdésekben egyet értõ csoportok fórumaként mutatkozhassanak: ezt az igényt azonban a hatalom rendre elutasította, a folyóiratkérelmeket nem engedélyezték; legfeljebb annyit tûrtek el, hogy egyes lapokban enyhe dominancia mutatkozzék valamely csoport tevékenysége iránt (így a Jelenkor az „urbánusnak” nevezett irodalomnak adhatott inkább teret, a Tiszatáj pedig legalább valamelyest képviselhette a határokon kívüli magyar irodalom mûködését; elsõsorban a nagyszerû kapcsolatokat ápoló kiváló irodalomtörténész, Ilia Mihály jóvoltából; az ily törekvéseknek csak egy esetben nyílt szabad tér, az is csak a nyolcvanas évek végén, mikor a József Attila Kör ki tudta harcolni, hogy folyóirata (A Lap) négy különbözõ csoport szervezésében, nem az egységesség, hanem az elkülönbözõdõ csoporttudat jegyében induljon meg (Dolog és Szellem, Új Hölgyfutár, Polisz, A 84-es kijárat).

Nagy, valóban strukturális jellegû változás csak egy, sajnálatosan rövid életû lap esetében volt tapasztalható: a fiatal irodalom (természetesen: a „felnõttektõl” határozott mozdulattal elkülönített fiatal irodalom!) képviseletére szervezett Mozgó Világ (1975–1983; elõbb Veress Miklós, majd Kulin Ferenc fõszerkesztésével) mindenki legnagyobb meglepetésére önálló arculatot tudott kialakítani, s a nem csak fiatal magyar irodalom legérdekesebb, legkoncepcionálisabban szerkesztett lapjává nõtte ki magát. E lapban igen széles skálán volt képviselve az irodalom, képzõmûvészet, társadalmi gondolkodás – ám e széles merítés nem tette körvonalazatlanná a stratégiát: e lapnak szerkesztett számai voltak; a viták és körkérdések pedig nem a hatalom kezdeményezésére és koordinálásával zajlottak. A lap, amelynek kivált utolsó három évében igen nagy lett a népszerûsége, s amely az irodalmi élet mozgásaiban estek szervezésével is komolyan jelen volt, elment a kultúrpolitika toleranciájának határáig is – s ki is hívta a hatalom bosszúját: a fõszerkesztõ Kulin Ferencet leváltották, a Bibó István tiszteletére szerkesztett lapszámot betiltották. Az intézkedésnek komoly társadalmi visszhangja is lett, szokatlanul nagy botrány támadt körülötte: a szerkesztõség minden munkatársa lemondott, az egyetemeken erõteljes szolidaritási tiltakozási megmozdulásokra is sor került, s amikor a hatalom új szerkesztõséget nevezett ki, e szerkesztõség jó ideig kénytelen volt az írótársadalom nagy részének bojkottját is elviselni (Radnóti Sándor a szamizdatos Beszélõben például Haynau tettéhez hasonlította az új szerkesztõségnek szerepvállalását!).

A rendszerváltás éveiben a magyar folyóirat-irodalom váratlanul nagy méretekben virágzott ki: szinte naponként indultak új fórumok, s rövidesen irodalmi és társadalmi folyóiratok tömege lepte el az újságosok standjait (volt oly év a kilencvenes évek elején, hogy több mint százötven, önmagát irodalomnak nevezõ folyóirat jelent meg egymás mellett), s az olvasóközönség, nyilván az unalmas évtizedek szomját oltandó, rendre fogyasztotta és olvasta is e lapokat. S e lapok kapcsán vált nyilvánvalóvá: mennyire álságos volt is a szocialista évtizedek erõltetett „egységesség”-ideológiája: pillanatokon belül az irodalom-szemléleteknek, az irodalmi ízléseknek, az irodalommal szemben támasztott ideológiai igényeknek oly széles skálája bomlott ki, oly különbségekre derült fény, oly éles viták és ellenségeskedések kaptak teret, hogy e burjánzó irodalmi tenyészet még azokat is nagyon meglepte, akik pedig nem bíztak volt abban a teóriában, hogy az „irodalmi minõség” kategóriájának „tiszta” esztétikai jellege képes volt vagy lett volna az egyébkénti nagy (sokszor persze egyértelmûen politikai) különbségeket áthidalni. Az irodalmi élet, folyóiratain keresztül, hihetetlenül megélénkült – s sajnos, néhány év alatt darabjaira is hullott szét; oly meghasadás, vagy régiesen szólván, „visszavonás” állt be az irodalmi csoportok között, amelyhez képest a két háború közötti „kettészakadt irodalom” is a „békés egymás mellett élés” utópikus képzetét keltheti fel (tapasztalatom szerint a különbözõ táborok még csak nem is olvassák a más csoporthoz tartozóknak mûveit). Az újonnan alakult folyóiratok közt kiemelendõ a Holmi, amely a Nyugat hagyományát kívánta folytatni nagyszabású összefoglaló kulturális körképeivel (Réz Pál, Domokos Mátyás és Radnóti Sándor vezetésével), a Magyar Napló, amely egy ideig a régi Mozgó szemléletét próbálta továbbvinni (Kulin Ferenc, majd Reményi József Tamás szerkesztésében) – nem sok sikerrel, hisz e szemléletet a fenntartó Írószövetség maga ítélte túlságosan is „modernnek” vagy nyitottnak, s a szerkesztõséget rövid úton lecserélték; a Hitel, amely, a népi irodalom hagyományaira hivatkozva, már a szocializmus utolsó éveiben is szeretett volna megjelenni (Illyés Gyula szorgalmazására), de amely a rendszerváltás éveiben Csoóri Sándor (majd Görömbei András) irányításával, elsõsorban hagyományõrzõ nemzetpolitikai szerepben jelent meg, az Illyés-i hagyományoktól, megítélésem szerint, nem kevéssé eltávolodva; a Beszélõ, amely egykori szamizdatos politikai tevékenységét széles kulturális körképpel gazdagította; a Nappali Ház, amely a kilencvenes években induló nemzedéknek összmûvészeti fórumává tudott válni; a Café Babel, amely színes prezentációt nyújtott a posztmodern társadalmi elméletek gazdag választékából; az Új Hölgyfutár, amely ironikus avantgárd szemléletével oly merész gesztusokat is megengedett magának, amelyek magának a nagy politikának is szemet szúrtak, s egy híres jobboldali politikus parlamenti felszólalásban követelte betiltását – s a sor még soká folytatható lenne, kicsiny és nagy lapok terén is (pl. a sok fontos, bár rövid életû egyetemi lap terén: Pompeji, Határ, Sárkányfû, Puskin utca stb. stb.), igen széles szórásban: hisz mind politikai tekintetben, mind ízlésirányokban a szélsõségekig terjedt a skála.

Ily környezetben jelentünk meg mi is, a 2000, az elsõk között, 1989 tavaszán – független lapként, fenntartó intézmény, komoly támogató híján: mint önálló, baráti közösség. Célkitûzéseink között ott volt a társadalmi és irodalmi gondolkodás és mûködés közösségének eszméje, az irodalmi újítások iránti igény, a széles nemzetközi kitekintés folyamatosságának követelése (ráadásul Kelet-Európát illetõen is!); s mindvégig fenntartottuk a társadalom és a kultúra liberális szemléletének, sõt: együttes kezelésének jogosságát és szükségességét; oly módon, hogy sem politikai párthoz, sem más intézményes szervezõdéshez szorosan nem kapcsolódtunk. Az elsõ jó pár évben, ma már látható, sikerült elérnünk azt, hogy reklámszövegünk jogosnak látszódjék: bizonyos értelemben valóban a 2000 volt a „mértékadó elit lapja” (amit az akkori igen magas példányszámunk is szemléltethet) – mind társadalomelemzõ cikkeinknek, mind kritikáinknak, mind az általunk felmutatott irodalmi alkotás-sorozatnak nem csekély pozitív visszhangja volt tapasztalható; a politikai mindenhatósággal és az értelmiségi mindentudással szemben tanúsított ironikus és önironikus viszonyunk (amit egyik irodalomtudós kollégánk szellemesen „neofrivol” tartásnak nevezett) számottevõ rokonszenvvel találkozott; szépirodalmi elismertségünkre pedig kell-e annál jobb bizonyíték, hogy a szerkesztõknél jó másfél generációval fiatalabb költõ (Varró Dániel) szájából hangzott fel a tréfás, de mégis komolyan is vehetõ szlogen: „Ne gondold, öcsi, hogy létezel, / Amíg nem közölt le a 2000”… E népszerûség és olvasottság sokáig és intenzíven kitartott, persze az évek folyamán (hisz negyedszázadról van szó!) lassan megcsappant – de annyira soha nem, hogy a lapot érdektelenség övezte volna! S bizonyára lett volna még oly kultúrára fogékony olvasói réteg, amely a továbbiakban is igényt tartott volna e fórum jelenlétére. Ám központi, „nemzeti” anyagi támogatás híján a folyóirat be kell, hogy fejezze nyomtatott megjelenését.

Hisz a 2010-es években a kultúrpolitika jelentõset fordult: az állami támogatás, íme, mára csak (vagy legyünk toleránsabbak: elsõsorban) azon lapoknak és fórumoknak jut, amelyek e mostani rendszer nagyon erõsen ideologikus kultúrpolitikájával párhuzamosan futnak, ha ugyan nem õk maguk képezik a jelenleg uralkodó kultúrpolitikai irányzat fõ csapásának irányát (az ily folyóiratoknak száma az utóbbi pár évben ugrásszerûen megemelkedett); akik pedig függetlenségüket óhajtanák megõrizni, s távol tartják magukat az akut és hirtelen kultúrpolitikai ötletektõl, azok megszûnésre vannak ítélve (természetesen úgy, hogy a folyamat fõ tendenciája hivatalosan és nyilvánosan csak elkendõzve jelenjék meg). S e kizárólagosságra törõ és kizárásokban (és persze gazdag politikai preferenciákban és javadalmazásokban) gazdag politika nyomán az a színesség, az az elevenség, amely a folyóirat-kultúra lételeme kellene hogy legyen, íme kialszik: az irodalmi palettára ismét homogén színárnyalatokat kennek, hogy szépen prezentálhassák a szürke sok-sok árnyalatát.

Holott a folyóiratok sokfélesége nélkül nincs mûködõ irodalmi élet (vagy ha van, akkor intézményesített módon unalmas és élhetetlen) – hiszen, úgy vélem, a modern irodalom minden korszakára érvényes az a kedvesen ironikus rajz, amelyben Nagy Lajos (aki bizonyára nem kedvence a mai kultúrpolitikának) a két háború közti irodalmi élet legfõbb mozgatóját, mondhatnám, objektíve és szubjektíve egyaránt, a folyóirat-igényben vagy folyóirat-lázban akarta megragadni (Budapest nagykávéház, 1936):

„Hát itt tenni kell valamit. Nincs kizárva, hogy igaza van annak a kopott ruhás fiatalembernek, aki a csutkagyûjtõ, a rendõr és a prostituált mellett közönyösen elsietve befordult a Budapest Nagykávéházba, a kávéház mélyén leült egy asztalhoz, s feketekávét rendelt, miközben agyát az a gondolat töltötte meg – ha nem is egymagában, hanem egy másik mellett, amelyrõl még majd szó esik –, hogy: itt tenni kell valamit.

De mit? Mit kell tenni, és mit lehet tenni?

Mit lehet tenni az ágyúk és tankok ellen? Mit a japánok, az oroszok s a csutkagyûjtõ ellen, vagy akár a csutkagyûjtõért? A rendõr ellen, a prostituált ellen, vagy értük? A Brueghel-kép ellen, Az Ojság vicce ellen, a Budapest Nagykávéház ellen, a feketekávé ellen, vagy éppen a feketekávéért? Az öregasszonyért, aki a csutkagyûjtõ sorsára juthat. Meg amiatt, hogy a szegény nõ, az ajtó mellett, hiába várja, azaz várta a férfit – mert éppen most állt fel és megy el, a ruhája túl egyszerû, szinte proletáros, nem ilyen elegáns kávéházba való, de a fagylaltot ki tudta fizetni. (Lám, néha hiába aggódik az ember!)

Mit kellene és mit lehetne itt tenni?
 Egyet. Csakis ezt az egyetlenegyet.
 Lapot kell indítani. Egy új lapot!”

Úgy vélem, pár év múlva minden fiatal irodalmár ugyanígy fog gondolkodni, sóvárogni – és törekedni.

Hát, addig is…