James Gleick The Information: a His­tory, a Theory, a Flood (Az információ: történet, elmélet, özön) című könyvének első fejezete a „Beszélő dobok” címet viseli. Az információ fogalmát egy egyszerű példán magyarázza el. A példa a dobnyelv, amelyet a Kongói Demokratikus Köztársaságban használtak, azon a területen, ahol a kele nyelvet beszélik. Az európai fölfedezők már jó ideje tisztában voltak vele, hogy az afrikai dobok szabálytalan ritmusa a dzsungelen keresztül rejtélyes üzeneteket közvetít. Fölfedezők érkeztek olyan falvakba, ahol európaiak korábban nem jártak, és azzal kellett szembesülniük, hogy a falu vénei már várták őket.

Sajnálatos módon a dobnyelvet, mielőtt elkezdett volna eltűnni, csupán egyetlen európai ember értette és jegyezte le. Ez az európai ember John Carrington volt, angol misszionárius, aki Afrikában élte le élete jó részét, és mind a kele nyelvet, mind a dobnyelvet folyékonyan használta. 1938-ban érkezett Afrikába, fölfedezéseit pedig 1949-ben publikálta The Talking Drums of Africa (Afrika beszélő dobjai) című könyvében.¹ Az európaiak és velük együtt az utak és a rádió megjelenése előtt az esőerdők kele ajkú afrikai lakói a dobnyelvet használták két falu közötti, gyors kommunikáció lebonyolítására. Minden faluban élt egy dobszakértő, és minden lakos megértette a dobüzenetet. Mire Carrington megírta a könyvét, a dobnyelv eltűnőben volt, az iskolákban már nem tanították. Az azóta eltelt hatvan évben a telefon, bevégezve a kimúlás folyamatát, elavulttá tette a dobot.

Carrington fölismerte, hogyan tette lehetővé a kele nyelv szerkezete a dobnyelv létrejöttét. A kele tonális nyelv, két, egymástól élesen elütő tónust használ. Egy-egy szótag vagy magas, vagy mély. A dobnyelvet két dobbal beszélik, amelyek ugyanezt a két tónust reprodukálják. A dobnyelv magas és mély tónusú ütések sorozatából áll. Amikor az emberi kele nyelvet átteszik dobnyelve, minden olyan információ elvész, amelyet a magán- és mássalhangzók közvetítenek. A dobszóba átmentett információtöredék csekély mértékű, és ennek megfelelően többértelmű. Egyetlen tónussorozat a hiányzó magán- és mássalhangzóktól függően több száz jelentéssel rendelkezhet. A dobnyelvnek tehát az egyes szavak többértelműségét további szavak hozzáadásával kell feloldania. Ha elegendő fölösleges szóval egészül ki egy-egy szó, az üzenet jelentése egyedivé válik.

1954-ben amerikai látogató érkezett Carring­ton missziós iskolájába. Carrington erdei sétára vitte a vendégét, ahonnan a misszionárius felesége dobszóval hívta őket haza ebédre. Ahhoz, hogy Carrington számára érthető legyen, fölösleges és ismétlődő kifejezésekkel kellett létrehozni az üzenet: „Fehér ember lelke az erdőben gyere, gyere haza a zsindelyes házba magasan a fehér ember lelke fölött a dzsungelben. Asszony ebéddel vár. Gyere, gyere.” Carrington meghallotta az üzenetet, és hazatért. Átlagosan nyolc dobszóra volt szükség egyetlen emberi szó egyértelmű közvetítéséhez. Nyugati matematikusok úgy mondanák, hogy az emberi kele nyelv információtartalmának egy nyolcada tartozik a tonalitáshoz, és a dobnyelv ennek közvetítésére képes. A dobnyelv kifejezéseiben mutatkozó redundancia a magán- és mássalhangzókban rejlő információ kiesését kompenzálja. Az afrikai dobosok persze mit se értettek a nyugati matematikához, próbálgatás révén mégis megtalálták a dobnyelvhez a redundancia megfelelő mértékét. Carrington felesége a dobosoktól tanulta meg a nyelvet, és tudta használni.

A dobnyelv az információelmélet központi tanát illusztrálja. A központi tan szerint a „jelentés érdektelen”. Az információ független attól a jelentéstől, amit kifejez, továbbá attól a nyelvtől is, amelyen kifejezik. Az információ elvont fogalom, amely egyformán megtestesülhet emberi beszédben, írásban vagy dobszóban. Ahhoz, hogy az információt egyik nyelvről a másikra átültessük, csupán kódrendszerre van szükségünk. A kódrendszer lehet egyszerű, és lehet bonyolult. Ha a kód egyszerű, mint a dobnyelv a maga két tónusával, az adott mennyiségű információhoz hosszabb üzenetre van szükség. Amennyiben a kód bonyolult, mint a beszélt nyelv, ugyanazt a mennyiségű információt rövidebb üzenet közvetítheti.

A központi tant illusztráló másik példa a francia optikai telegráf. 1793-ig, a francia forradalom ötödik évéig az afrikai dobosok az üzenetek nagy távolságra történő gyors közvetítése terén előrébb jártak az európaiaknál. 1793-ban Claude Chappe, francia hazafi a forradalmi kormány védelmét kívánta megerősíteni a belső és külső ellenségekkel szemben, és föltalálta a telegráfnak nevezett eszközt. A telegráf optikai kommunikációs rendszer volt, az egyes állomások hatalmas, mozgatható karokból álltak, amelyeket 18 méter magas tornyok tetején helyeztek el. Minden állomást egy operátor működtetett, aki leolvasta a szomszédos állomás üzenetét, amelyet azután továbbadott a közvetítőlánc következő állomásának.

A szomszédos állomások távolsága nagyjából 11 kilométer volt. A közvetítővonalak mentén az optikai üzenet gyorsabban haladt, mint az afrikai dobüzenetek. Amikor 1799-ben Napóleon átvette a hatalmat a Francia Köztársaságban, elrendelte az optikai telegráfrendszer kiteljesítését, Ca­lais-tól és Párizstól Toulonig és tovább Milánóig, minden fontosabb francia városra kiterjedően. A telegráf, Claude Chappe szándékának megfelelően, a nemzeti hatalom fontos eszköze lett. Napóleon pedig gondoskodott róla, hogy magán célra ne lehessen használni.

Szemben a beszélt nyelven alapuló dobnyelvvel, az optikai telegráf alapjául az írott francia szolgált. Chappe alapos kódrendszert fejlesztett ki, amellyel írott üzeneteket optikai jelekké lehetett alakítani. A dobosok rendszere gyorsan közvetítette a többértelmű üzeneteket. Le kellett lassítaniuk az átvitelt, hogy egyértelművé tegyék a jelentést. Chappe átvivő rendszere viszont fájdalmasan lassú volt, és fölösleges üzeneteket tartalmazott. A francia, akárcsak az alfabetikus nyelvek többsége, rendkívül redundáns, vagyis lényegesen több betűt használ, mint az üzenet jelentésének közvetítéséhez feltétlenül szükséges volna. Chappe kódrendszere lehetővé tette az üzenetek gyorsabb közvetítését. Számos általánosan bevett kifejezést és tulajdonnevet csupán két optikai jel segítségével kódoltak, miáltal a közvetítés sebességében jelentős időnyereségre tettek szert. Az üzenet küldője és fogadója egyaránt rendelkezett kódkönyvvel, benne mintegy nyolcezer kifejezés és név kódjával. Napóleon számára az volt a kód előnye, hogy mint titkosírás hatékonyan rejtette el az üzenet tartalmát a polgárok szeme elől.

A gyors kommunikáció afrikai és francia történeti példája után Gleick könyve a továbbiakban az információs technológia modern fejlődésével foglalkozik. A modern történelemben két amerikai, Samuel Morse és Claude Shannon játszott jelentős szerepet. Samuel Morse találta ki a morzejeleket. Egyszersmind egyike volt azoknak az úttörő alakoknak, akik a toronytetőn elhelyezett optikai karok helyett vezetékekben futó elektromos áram alkalmazásával építettek ki távírórendszert. Morse 1838-ban alkalmazta először az elektromos távírót, a kódot pedig 1844-ben tökéletesítette. Az ábécé betűinek kifejezésére az elektromos áram hosszú és rövid pulzálását használta.

Morse ideológiai szempontból Chappe ellenpólusa volt. Nem érdekelte sem a titkosság, sem az, hogy hasznos eszközt adjon a kormányhatalom kezébe. A morzerendszert profittermelő befektetésnek szánták, amely gyors, olcsó, és mindenki számára elérhető. Kezdetben egy üzenet levelenként negyed dollárt kóstált. A rendszer legfontosabb felhasználói az újságok levelező tudósítói voltak, akik az egész világ tudomására hoztak helyi híreket. A morze kód elég egyszerű ahhoz, hogy bárki megtanulja. A rendszer a felhasználói számára nem garantálta a titkosságot. Amennyiben a felhasználók mégis igényelték, kitalálhattak saját célra valamilyen kódot, hogy titkosítsák az üzenetüket. A titkosírással küldött üzenet ára magasabb volt, mint egy sima szövegé, mivel a távíró kezelője egy sima szöveget gyorsabban átírt, és a hibáit is lényegesen egyszerűbben tudták korrigálni, mint a titkosírásokét.

Claude Shannon az információelmélet atyja. Az elektromos távíró feltalálása után a mérnököknek száz évig nem volt szükségük magasabb matematikára az általuk kifejlesztett újabb és újabb kommunikációs rendszerek – mint a telefon, a rádió és a televízió – megalkotásához. Ekkor aztán Shannon előállt egy olyan elmélettel, amely mindezeket a rendszereket együtt értelmezi, az információt pedig a telefonüzenetben vagy a televízió képeiben foglalt absztrakt meny­nyiségként fogja föl.

Shannon még egy michigani farmon cseperedett, amikor elkészítette első házi gyártmányú távírórendszerét, amely a morze kódot használta. A szomszédos farmokra üzent, az elektromos jeleket pedig a kerítés szögesdrótja vezette. Amikor kitört a második világháború, Shannon a tudományos titkosítás egyik úttörőjévé vált, és olyan titkosított telefonrendszer kifejlesztésén dolgozott, amely lehetővé tette Roosevelt és Chur­chill számára a biztonságos csatornán folytatott kommunikációt. Shannon barátja, Alen Turing is kriptográfus volt ugyanekkor, ő a híres brit Enigma-programban dolgozott, amelynek keretében végül is megfejtették a német katonai kódokat. A két szakember gyakran találkozott egymással, amikor Turing 1943-ban New York-ba látogatott, ám más-más titokfejtő világhoz tartoztak, így a titkosírásról nem cserélhettek eszmét.

1945-ben Shannon „A titkosírás matematikai elmélete” címmel írt egy tanulmányt, amely azonban TITKOS minősítést kapott, és nem került a nyilvánosság elé. Aztán 1948-ban a szöveg kasztrált változatát a Bell System Technical Journal, a Bell Telefonlaboratórium belső lapja közölte, „A kommunikáció matematikai elmélete” címmel, és az írás azonnal klasszikussá vált: a modern információelmélet alapdokumentuma lett. Shannon után az információs technológia rohamos fejlődésnek indult, megjelent az elektromos számítógép, a digitális felvevő, az internet és a világháló.

Gleick szerint az emberiséget három részletben érte az információ hatása: az első a történelem volt, a több ezer év, mialatt az ember úgy hozott létre és cserélt információt, hogy eközben nem volt fogalma arra, hogy mérje is; a második az elmélet, amelyet elsőként Shannon fogalmazott meg; a harmadik pedig az információs özön, amelyben most élünk. Az információs özön csöndesen indult. Egy 1965-ös esemény tette világosan láthatóvá, amikor is Gordon Moore kimondta a Moore-törvényt. Moore elektromérnök, ő alapította a számítógépek és más elektronikai szerkezetek gyártására specializálódott Intel Cor­porationt. Törvénye szerint az elektronikai alkatrészek ára 18 hónapos periódusonként csökken, míg számuk ugyanennyi idő alatt megduplázódik. Ez azt jelenti, hogy egy évtized alatt az ár századára, a mennyiség pedig százszorosára nő. A folyamatos növekedést tekintve Moore előrejelzése az időközben eltelt 45 év során meghökkentően pontosnak bizonyult. Ez alatt a négy és fél évtized alatt az árak milliárdod részükre csökkentek, a mennyiség pedig milliárdszorosra, vagyis tíz a kilencediken-szeresére nőtt. Ez a tíz a kilencediken elegendő arra, hogy az információ lassan csörgedező patakocskáját özönné változtassa.

Gordon Moore a hardveriparban volt érdekelt, elektronikai készülékekhez állított elő hardver- alkatrészeket, az általa megfogalmazott törvény a hardver mennyiségének növekedésére vonatkozott. A törvény azonban a hardver által hordozott információra is igaz. Az információtárat memóriának nevezzük, az információ feldolgozását számításnak. Moore törvénye értelmében a memória és a számítás ára egy évtized alatt a századára csökken, a memória és a számítások mennyisége pedig a százszorosára nő. A hardverözön információözönt eredményez.

Shannon 1949-ben, egy évvel azután, hogy nyilvánosságra hozta információelméleti szabályait, készített egy táblázatot az akkor létező memóriatárolókról. Táblázatában a legnagyobb memóriatár a washingtoni Kongresszusi Könyvtár volt, mely becslése szerint száz trillió bitnyi információt tartalmazott. Ez akkor nem is volt rossz becslés a lejegyzett emberi ismeret teljes nagyságát illetően. Manapság egy olyan memória, amely ekkora mennyiségű információ tárolására képes, alig pár kilót nyom, és nagyjából ezer dollárba kerül. A világ kormányzati ésüzleti irodáiban, illetve a tudományos laborokban az információ vagy adat egyre csak ömlik ilyen méretű vagy még nagyobb memóriákba. Gleick az információözön hatásairól szólva Jaron Lanier számítástechnikai tudóst idézi: „Olyan ez, mintha letérdelnénk, hogy elvessük egy fa magvát, de az olyan gyorsan nő, hogy még mielőtt fölállnánk, már az egész városunkra kiterjeszkedett.” 2010. december 8-án Gleick megvilágosító erejű esszét tett közzé a The New York Review blogján, „The Information Palace” (Az információs palota) címmel. Ahhoz már késő volt, hogy a szöveg a könyvébe is bekerüljön. Ez az írás az „információ” szó jelentésváltozását vizsgálta a negyedévente frissített online Oxford English Dictionary aktuálisan legújabb változatának szócikke alapján. A szó 1386-ban bukkan fel először egy parlamenti jelentésben, ahol „feljelentés” értelemben használták. A történet a modern szóhasználattal fejeződik be: az „információs fáradtság” jelentése „apátia, a túl sok információ miatt kialakuló közöny vagy mentális fáradtság”.

Az információözön persze nem csupa negatív következménnyel jár. Az egyik olyan kreatív vállalkozás, amelyet az információözön tett lehetővé, a tíz évvel ezelőtt Jimmy Wales által elindított Wikipedia. Barátaim és ismerőseim körében mindenki bizalmatlan a Wikipediával, és mindenki használja. A bizalmatlanság és a termékeny használat egymással nem összeegyeztethetetlen. A Wikipedia alapvető, nyílt forráskódú információtár. Mindenkinek szabadságában áll, hogy olvasója és szerzője is legyen. 262 nyelven írják, több millióan. A benne foglalt információk teljességgel megbízhatatlanok és meglepően pontosak. Sok esetben megbízhatatlanok, mert számos szerző nem rendelkezik kellő ismeretekkel és hanyag is. Sok esetben pedig pontosak, mivel a szócikkeket tovább szerkesztik és korrigálják olyan olvasók, akik a szerzőknél jobban informáltak.

Jimmy Wales abban a reményben indította el a Wikipediát, hogy a lelkes önkéntes szerzők és a nyílt forráskódú információs technológia együttese forradalmasítja az emberi ismeretekhez való hozzáférést. A Wikipedia növekedési üteme azonban az alapító legmerészebb elképzeléseit is felülmúlta. Tíz év leforgása alatt a föld legnagyobb információraktára, és az egymással ütköző vélemények legzajosabb csatamezeje lett. Jól példázza Shannon megbízható kommunikációról szóló törvényét. Shannon törvénye szerint az információ pontos átvitele nagyon zajos kommunikációs rendszerben is lehetséges. A hibák még a legzajosabb rendszerekben is megbízhatóan korrigálhatók, és bennük átvihető a pontos információ, amennyiben az átvitel megfelelően redundáns. Dióhéjban összegezve így működik a Wiki­pedia.

Az információözön a tudományra is igen áldásos hatással volt. A szélesebb közönségben meglehetősen torz kép él a tudományról, mert a gyermekeknek azt tanítják, hogy a tudomány jól megalapozott igazságok gyűjteménye. A tudomány azonban valójában nem igazsággyűjtemény. A tudomány folytonos rejtélyfölfedezés. Bármerre menjünk is a világban, mindenütt rejtélyekbe botlunk. Földünket kontinensek és óceánok borítják, amelyek eredetére nincs magyarázatunk. Atmoszféránkat folyton megzavarják az ember által alig-alig értett jelenségek, amelyek összességét nevezzük időjárásnak és éghajlatnak. A világegyetemben a látható dolgokhoz képest elsöprő túlsúlyban vannak a sötét és láthatatlan dolgok, amelyeket egyáltalán nem értünk. Az élet eredete is tökéletes rejtély, miként az emberi tudaté is. Nincs világos elképzelésünk arról, tulajdonképpen mi a kapcsolat az idegsejtekben végbemenő elektromos kisülések az érzéseink, vágyaink és tetteink között.

Még a leginkább egzakt és biztos alapokkal rendelkező tudomány, a fizika is tele van rejtélyekkel. Nem tudjuk, érvényes marad-e Shannon információelmélete, ha az információhordozók területén a klasszikus elektromos áramköröket felváltják a kvantumeszközök. Meglehet, a kvantumeszközök egyetlen atomból vagy mikroszkopikus méretű mágnestekercsből állnak majd. Csupán annyit tudunk biztosan, hogy elméletileg képesek lesznek elvégezni olyan feladatokat, amelyekre a klasszikus eszközök nem alkalmasak. A kvantum számítástechnika ma még az információelmélet frontvonalának feltáratlan rejtélye. A tudomány rejtélyek sokaságának összessége. Megannyi változatos hang végtelen vitája. Sokkal inkább hasonlít a Wikipediára, mint az En­cyclopaedia Britannicára.

Az elmúlt tíz év során a Wikipedia lehetőségét az információözön gyors növekedése tette lehetővé, és ugyanez az információözön teremtette meg a huszonegyedik századi tudomány lehetőségét. A huszonegyedik századi tudományban az adatbázisnak nevezett hatalmas információkészletek játsszák a legjelentősebb szerepet. Az információözön lehetővé tette, hogy gyorsan és olcsón lehessen előállítani adatbázisokat. A huszonegyedik századi adatbázisok egyik jó példája a mikrobától az emberig terjedően a fajok sokaságához tartozó élőlények genomjainak gyűjteménye. Minden genom teljes genetikai információt tartalmaz, amely az adott élőlényt formálja. A ge­nomadatbázis gyorsan növekszik, és a világ minden tudósa számára elérhető. Kezdetei 1939- re mennek vissza, ekkor írta Shannon doktori disszertációját, „Az elméleti genetika algebrája” címmel.

Shannon ekkor az MIT matematika tanszéknek hallgatója volt. Épp csak sejtései voltak a genetikai információ fizikai formájáról. A genom fizikai megjelenését, a DNS-molekulák kettős hélix-szerkezetét ugyanis csak tizennégy évvel később fedezte föl Francis Crick és James Watson. 1939-ben Shannon arra jött rá, hogy a genetika alapja nem lehet más, mint az információ, és ezt az információt a fizikai megvalósulásától független absztrakt algebrának kell kódolnia. A kettős hélix-szerkezet ismerete nélkül Shan­non nem is remélhette, hogy a genetikai kód szerkezetére vonatkozóan részletes föltevései legyenek. Csak azt képzelhette el, hogy valamikor a távoli jövőben a genetikai információt sikerül dekódolni, és hatalmas adatbázisokba gyűjteni, miáltal meghatározható lesz az élőlények teljes diverzitása. Csak hatvan év kellett, hogy álma valóra váljon.

A huszadik század során az ember és más fajok genomjait fáradságos munkával dekódolták, és számítógépes memóriákban tárolt betűsorokra fordították. A dekódolás és a fordítás idővel olcsóbb és gyorsabb lett, az ár csökkent, a gyorsaság nőtt, Moore törvényének megfelelően. Az első humán genom megfejtése tizenöt évet vett igénybe, és nagyjából egymilliárd dollárba került. Ma egy humán genom megfejtése pár hét alatt megvan, és csak néhány ezer dollárba kerül. 2000 tájékán fordulat következett be: ettől kezdve olcsóbb genetikai információt előállítani, mint megfejteni. Ma már csak be kell táplálnunk a humán DNS-t egy gépbe, amely gyorsan leolvassa a genetikai információt, de nem tudjuk megfejteni az információ jelentését. Addig pedig nem értjük meg a maga teljességében az információt, amíg nem értjük az embrionális fejlődés folyamatának részleteit, melyet a DNS vezényel, és amelynek eredményeképpen azokká leszünk, akik vagyunk.

Ugyanakkortájt hasonló fordulóponthoz érkezett a csillagászat tudománya is. A távcsövek és az űrhajók fejlődése ugyan lassú volt, a felvevő készülékek és az optikai adatok feldolgozása azonban igen gyorsan haladt előre. Modern csillagászati projektek az égbolt hatalmas terültéről gyűjtenek adatokat, és több milliárd objektumra vonatkozó pontos információkat tároló adatbázisokat állítanak elő. A csillagászok hatalmas eszközök igénybe vétele nélkül, pusztán az adatbázisokat bogarászva úgy tehetnek fölfedezéseket, hogy nem kémlelik az eget. A nagy adatbázisok hasonló forradalmat indítottak el más tudományterületeken is, így a biokémiában és az ökológiában.

Az emberi társadalomra vonatkozó információk robbanásszerű növekedése az élet evolúciójának mint egésznek a szerkezetében végbemenő lassabb és rendezett növekedés része. Az élet évmilliárdok óta fejlődik az egyre növekvő mennyiségű információt megtestesítő organizmusokkal és ökoszisztémákkal együtt. Az élet evolúciója a világegyetem evolúciójának része, amely szintén a növekvő mennyiségű, rendezett struktúrákban, galaxisokban, csillag- és bolygórendszerekben megtestesülő információval együtt fejlődik. Az élő és élettelen világban egyre nagyobb rend tanúi vagyunk, amely a világegyetem korai szakaszának jellegtelen és egynemű gázállapotából indult, és különös objektumok csodálatos sokféleségét hozta létre, amelyeket ma megcsodálhatunk mondjuk az égbolton vagy az esőerdőkben. Ha körülnézünk, mindenütt azt látjuk, hogy egyre nagyobb a rend, és egyre több az információ. A Shannon fölfedezéséből eredő technológia csak helyi szinten gyorsítja fel az információ természetes gyarapodását.

A világegyetem rendezett struktúráinak látható növekedése a 19. századi tudósok és filozófusok számára paradoxnak tűnt, ugyanis ők a hőhalál lehangoló tanában hittek. A korszak egyik jelentős fizikusa, Lord Kelvin is a hőhalál tanát vallotta, és azt jósolta, hogy a melegebb objektumoktól a hidegebbek felé áramló hő végül mindenütt csökkenti a hőmérsékletkülönbséget, míg végül minden hőmérséklet teljesen kiegyenlítődik. Az élethez szükség van a hőmérséklet különbségeire, különben a hőveszteség mindent megfojtana. Így hát az élet meg fog szűnni.

Ez a komor jövőkép éles ellentétben áll a körülöttünk zajló élet túláradó növekedésével. A csillagászok fölfedezéseinek köszönhetően ma már tudjuk, hogy a hőhalál csak mítosz. A hőhalál nem fog bekövetkezni, és nincs semmiféle paradoxon. A paradoxon kimúlásának leginkább közérthető leírása Fang Lizhi és felesége, Li Shuxian Creation of the Universe (A világ teremtése) című könyvének egyik fejezete: „How Order Was Born of Chaos” (Hogyan született a káoszból a rend?).² Fang kétszeresen is híres, egyrészt mint neves kínai csillagász, másrészt pedig mint jeles politikai disszidens. Kettős karrierjét az Arizonai Egyetemen folytatja.

A hőhalál elmélete egy olyan elképzelésen alapult, amelyet a főzés szabályának nevezek. A főzés szabálya azt mondja ki, hogy a hússzelet, ha rátesszük a forró grillrácsra, fölmelegszik. Általánosabban fogalmazva, ha a dolgok energiát kapnak, fölmelegszenek, és lehűlnek, ha energiát veszítenek. Az ember több ezer éve süt húst, és olyat még senki nem látott, hogy a hús a tűzön kihűlt volna. A főzés szabálya olyan tárgyakra igaz, amelyek elég kicsik ahhoz, hogy kezelni tudjuk őket. Ha a főzés szabálya minden körülmények között igaz lenne, akkor helytálló volna Lord Kelvin érvelése a hőhalál mellett. Tudjuk azonban, hogy a főzés szabálya a csillagászati léptékű objektumokra nem igaz, mivel ott az energia meghatározó formája a gravitáció. Ismerős példánk a nap. Ahogy a sugárzás révén a nap energiát veszít, nem hűl, hanem egyre forróbb lesz. Mivel a nap összenyomható gázból áll, amelyet a saját gravitációja nyom össze, az energiaveszteség folytán kisebb és sűrűbb lesz, és az összenyomódás miatt forróbbá válik. Csaknem minden csillagászati objektum esetében a gravitáció a meghatározó, és így a csillagászati objektumok a várakozásainkkal ellentétesen viselkednek. A gravitáció megfordítja az energia és a hőmérséklet számunkra megszokott viszonyát. Ennek következtében a forró égitestek forróbbá, a hidegek hidegebbé válnak. A csillagok birodalmában, ha hő áramlik forró helyről hidegebb felé, a forró forróbb lesz, a hideg pedig hidegebb. Ezért az idő előrehaladtával a világegyetemben a hőmérsékleti különbségek inkább nőnek, semmint csökkennek. A világegyetemnek nincs egységes hőmérséklete, és nem létezik a hőhalál. A gravitációnak köszönhetően a világegyetem az élet otthona. Az információ és a rend az elkövetkező évmilliók során éppúgy gyarapodni fog, mint ahogyan nyilvánvalóan gyarapodott a múltban is.

A jövő végtelen játszóterének képe, ahol rejtélyek végtelen sora várja, hogy játékosok végtelen sora feltárja a végtelen információforrást, a tudósok szemében csodálatos vízió, már csak azért is, mert igazolja a létezésüket, és végtelen munkalehetőséget nyújt számukra. A művészek, írók és az átlagemberek számára már kevésbé örömteli. Az átlagember sokkal inkább a családja és a barátai, és nem a tudomány iránt érdeklődik. Az átlagember nem szeretné azzal tölteni a jövőt, hogy az információ végtelen özönében kapálózik. Az információ uralta világegyetem egy borúsabb képét festi meg Jorge Luis Borges, híres 1941-es műve, a Bábeli könyvtár.³ Borges könyvek, polcok és tükrök végtelen soraként képzelte el a könyvtárát mint a világegyetem metaforáját.

Gleick könyvének „The Return of Meaning” (Az értelem visszatérése) című epilógusa azoknak az embereknek az aggodalmait fejezi ki, akik úgy érzik, elidegenedtek a mai tudományos kultúrától. Az információelmélet óriási sikerét Shan­nonnak az a döntése hozta meg, amellyel az információt elválasztotta a jelentéstől. Központi tana, miszerint „a jelentés érdektelen”, azt jelenti ki, hogy az információ mint jelentésétől független matematikai absztrakció szabadabban kezelhető. E szabadság eredménye az az információözön, amelyben napjainkban fuldoklunk. A modern adatbázisok óriási mérete az értelmetlenség érzetét kelti bennünk. Az ekkora mennyiségű információ Borges minden irányban végtelen könyvtárára emlékeztet. Az ember feladata az, hogy erre a senkiföldjére visszacsempéssze az értelmet. Mint véges, gondolkodó és érző lények, az információ tengerében megteremthetjük magunknak az értelem szigeteit. Gleick az emberi állapot bor­gesi képével zárja könyvét:

Járjuk a folyosókat, fürkésszük a polcokat, átrendezzük őket, kakofónia és inkoherencia közepette keressük az értelem sorait, a múlt és a jövő történetét olvassuk, gyűjtögetjük a magunk és a mások gondolatait, és sűrű pillantásokat vetünk tükrökre, amelyekben talán felismerjük az információ teremtményeit.

FORDÍTOTTA NAGY MÓNIKA ZSUZSANNA

Freeman Dyson: How We Know. http://www.nybooks.com/ articles/archives/2011/mar/10/how-we-know/?pagination=false