Megsárgult, a széleken égésnyomokkal teli kéziratlapok másolatával keresett fel néhány nappal ezelőtt a nagyszalontai Csonkatoronyban működő Arany János Emlékmúzeum tárgyainak egykori gondozója. Mint elmondta, harminc éve, 1985–88 között a múzeum alkalmazottjaként dolgozott, és minden bizonnyal ennek köszönhető, hogy a múlt héten hozzá fordult egy helybeli, nagyszalontai lakos a padlásán talált papírokkal. A nevének elhallgatását kérő egykori múzeumi dolgozó az eredeti kéziratlapokat leadta a volt munkahelyén, s minthogy nem látott egyenesebb utat a nyilvánossághoz, a kézirat másolatával felkereste a Nagyszalontához legközelebb élő költőt (Gyulán élek, Nagyszalontától 36 kilométerre – a közreadó megjegyzése), hogy rajta keresztül esetlegesen publicitást kaphasson a töredék. Úgy véli, folytatta, hogy a kézirat, vagy a fiatal Arany Jánosé – hisz későbbi kéziratainak írásképét jól ismeri, s azok ettől igen különbözőek –, de még inkább a fiatal Arany Lászlóé (1844–1898) lehet. A töredékes vers nemcsak meglepően modern nyelvezetű, de érezhető rajta a fiú népmesék, illetve a műköltészet iránti erős együttes vonzalma. Feltételezhetően a nagyszalontai emlékekre (is) támaszkodva, a nagykőrösi gimnáziumi évek alatt keletkezett – még az Eredeti népmesék (1862) megjelenése előtt. A töredék megcsillantja az ifjú Arany László humorát, (ön)iróniáját, és akár az Elfrida (1866), akár realisztikus verses regénye, A délibábok hőse (1873) előfutárának is tekinthető.
A töredék formai érdekessége, hogy a felező tizenkettest hatos sorokba tördeli – szerencsénkre, hisz valójában ennek köszönhető, hogy a kéziratból több mint három egész oldal érintetlenül megmaradt, illetve néhány versszak a közepéből és a végéből is, hisz az ismeretlen eredetű tűz többnyire a kézirat közepét és a papírlapok két szélét pusztította.
Az itt-ott elmosódott vagy hiányzó központozást, illetve szavakat értelemszerűen kiegészítve, egyébként az eredetivel mindenben megegyezően a töredéket közreadja:

Kiss Ottó

Gyula, 2018. január 3.

ETETÉS A HÁZ KÖRÜL, AVAGY HOGYAN LETTEM KÖLTŐ E HONBAN

Jó estét, gyerkőcök,
hello, fiúk, lányok
– angolul is tudok,
amint azt látjátok!
De az aranyérmet
nem angolból nyerném,
annál jobban értek
az állatok nyelvén.

Gyerekként az erdőn
elég sokszor jártam,
tökmackót is vittem,
így voltunk mi hárman.
(A számolás nem ment
akkor még olyan jól,
inkább sziporkáztam
régen is angolból.)

Na de beszéltünk már
az angolról bőven,
és azt is tudjátok,
mi volt az erdőben
– mesélt róla apám,
az egy régi sztori,
csak azért hozom fel,
hogy azt mondjam: szori!

Gondolom, most nagyot
nevettetek rajtam,
hát igen: bennem van
a humoros hajlam.
Olyan furfangosan
sütöm én a tréfát,
mint ahogyan írom
most is ezt a strófát.

De elég az hozzá,
hogy szellemes vagyok,
a mókám csillagja
jó magasan ragyog.
Ha viccet indítok
a humor nevében,
senki se tud engem
tartani a féken.

Ám nem viccelődni
jöttünk össze máma,
hanem hogy benézzünk
egy régi utcába.
Megmutatom, gyertek,
hol telt el a múltam,
melyik az a ház, hol
etetni tanultam.

Az erdőn itattam,
és otthon etettem,
ám olyan is volt, hogy
épp fordítva tettem.
Akkor ott etettem,
itt meg pont itattam,
nem maradt hát állat
etetlen-itatlan.

Először egy csigát
láttam meg a járdán,
nem futott el tőlem,
szép nyugodtan várt rám.
Követ tettem elé,
hogyha éhes: egyen
– de átmászott rajta,
akár más a hegyen.

Azután egy sünit
találtam a fűben,
tettem elé követ,
csak úgy egyszerűen.
De ő se szerette,
kicsit arrébb tolta,
összegömbölyödött,
és meg se kóstolta.
…….
…….
Nahát, ennek most már
a fele se tréfa,
éhen haltok mindjárt,
ha nem esztek még ma
– gondoltam, és közben
törtem egy nagy ágat,
hogy egyen belőle
mind a két kis állat.

Rohantam a járdán,
csigám utolértem,
ágam eléraktam,
őt pedig megkértem:
egyen, ne szaladjon,
mert nagyon kifárad,
de ő erre, spuri,
húzott egy nagy nyálat.

A süni még mindig
kucorgott a fűben,
meg is simogattam,
csak hát nem kesztyűben.
Megszúrta az ujjam,
kiserkent a vérem
– ilyen áldozatot
hoztam érte, kérem.
…….
…….
Mutatok én mindjárt
olyan madárfészket,
hogy nem is csak kicsit,
hanem nagyot néztek!
…….
…….
…….
…….

Vagy két nappal később
megláttam egy cinkét,
adtam neki sarat,
tényleg csak picinkét.
De azt ő se kérte,
elröppent azonnal,
hiába is szedtem
aztán egy halommal.
…….
…….

Biztatott tökmackóm,
adjam oda bátran,
és én odaadtam,
pedig nem volt nálam.
…….
……. reszelt héja
…….
…….

Honnan tudjam, ugye,
mit eszik egy mókus,
nem vagyok én, kérem,
állatagronómus!
Azt is honnan tudjam,
mit iszik egy kecske,
…….
…….
…….
…….
bent az udvarunkban
is termett sok állat,
persze ott se volt, ki
velem szembeszállhat.
…….
.……

Tökmackómmal játsztunk
a ház előtt sokszor,
ő volt a beteg, és
én voltam a doktor.
Egyik alkalommal
……. pár cica,
meggyógyította a
homeopálcika.

Közben megjártam én
százszor is az erdőt,
jó sok idő eltelt,
tökmackóm is felnőtt.
…….
…….
…….
…….

Ríttunk mind a ketten,
nehéz volt a búcsú,
…….
…….
…….
ott van az ő párja,
…….
hadd menjen útjára!

A süninek almát,
a cinkének magot,
csigának levelet,
lehetőleg nagyot.
A tyúkok a szénát
akkor már megkapták,
közöttük a kakas
úgy állt, mint a hapták.

…….
akkor már nem martak,
és boldogan éltek,
amíg meg nem haltak.
Sétálgattam csendben,
mert a pinty épp költött,
nehogy megzavarjam,
mondom, én is költök.

Akkor kezdtem ezt a
verset fabrikálni,
a sorokat egymás
alá toszigálni.
Leültem a fűbe,
és ott hozzákezdtem
– alig vettem észre
máris költő lettem.