Nehéz megbékélni a gondolattal, hogy egy számban olyan kicsiny nemzet, mint a cseh, adhat a világnak valakit, aki életművével a legtehetségesebb lengyeleket, németeket avagy oroszokat is simán maga mögé utasítja

I. rész: Jára Cimrman a ködös homályban

A prágai Nemzeti Múzeumban most zárt be annak a Jára Cimrmannak a kiállítása, aki a cseh nemzet, s egyben a világ egyik legnagyobb szellemóriása volt. Megnyílni pedig a nemzeti ünnepen, Csehország védszentjének, Szent Vencelnek a napján, e piros betűs nemzeti ünnepnapon nyílt meg. Abban az országban, amelytől oly idegen az üres pátosz, ez nyilván jelent valamit. Cimrman ugyanis csak Leonardo da Vincihez mérhető reneszánsz elme volt. („Az egyetlen páciensem, aki miatt komplexusom támadt” – Sigmund Freud.)

A Nemzetiben Cimrman munkásságának csupán egy töredékét: találmányait láthattuk. Sokat közülük úgy kellett kortárs cseh mérnököknek rekonstruálniuk, azoknak a vázlatoknak az alapján, amelyek 1965 óta folyamatosan kerülnek elő véletlenül, nagyrészt különböző befalazott rejtek- helyekről.

Amikor először próbáltam bejutni a kiállításra, közelharcot kellett vívnom a tárlók előtt és körött tolongó tömeggel. Az igazat megvallva csak egy pillanatra tudtam bedugni a fejem egy brit hölgy és egy francia úr egymáshoz préselődő teste közé, hogy láthassam a cseh lángész alkotását. Egyszerűen zseniális volt: egy villásdugó. (Sok cimrmanológus szerint a villanykörtét feltaláló Edisonnak is Jára Cimrman nyújtott segédkezet: a villanykörte menetét készítette ő; innen, hogy idős emberek Cseh- szlovákiában még a két világháború között is villanyt gyújtva Jára-menetet emlegettek.) A múzeumban megpillantott korszakos villásdugó öngyilkosoknak készült. Fogantyúja fémből van, miáltal ha az öngyilkosjelölt bedugja a konnektorba, garantált az azonnali halál.

Kevesen tudják, hogy Jára Cimrmanban az internet úttörőjét tisztelhetjük. Az amerikai Strowger 1889-ben találta föl a telefonközpontot. Nem sokkal később történt, hogy Cimrman vett egy olcsó cirkuszi sátrat, s azt fejlesztette tudományos telekommunikációs központtá. Fölvett tizenkét nyugdíjas középiskolai tanárt, leültette őket a sátorban egy-egy telefon mellé, hogy órabérben válaszoljanak a szakterületükkel kapcsolatos kérdésekre. A sátor évekig üzemelt, egészen addig, míglen egy vírusos fertőzés levert a lábáról egyszerre hét tanárt.

Jára Cimrmant – a feltalálót, a drámaírót, a színházi kísérletezőt, a zeneszerzőt, a fogászt, a filozófust, a síbajnokot, a világutazó felfedezőt (aki meghódította az Északi-sarkot), Albert Einstein kebelbarátját és tanítómesterét – Lengyelországban alig ismerik.

Mielőtt rászántam magam, hogy megtörjem a lengyelség ilyen irányú hallgatását, ki akartam deríteni, hogy hazai bohemistáink miért nem szenteltek neki egyetlen árva népszerűsítő cikket sem. Sok cseh barátommal is megtárgyaltam a kérdést, s mind egybehangzóan állították: az irigység. Ami bizony sok más nemzetet is esz. Szinte mindenkit készületlenül ér a cimrmani hagyatékkal való találkozás, olyannyira, hogy sokkot kap, aztán meg elönti a sárga irigység. Például sokan kételkednek abban, hogy Cimrman ténylegesen meghódította az Északi-sarkot: azt terjesztik, hogy a cseh sarkkutató, amikor a csámcsong törzs kiéhezett tagjai elől menekült, hét méterrel elvétette a célt. Nehéz megbékélni a gondolattal, hogy egy számban olyan kicsiny nemzet, mint a cseh, adhat a világnak valakit, aki életművével a legtehetségesebb lengyeleket, németeket avagy oroszokat is simán maga mögé utasítja.

Ami egyébként az utóbbiakat illeti, felfedeztem, hogy René Œliwowski alapvetőnek számító Csehov-monográfiájában (véletlenül?) egy szó sincs a két alkotóművész azon sorsdöntő találkozá- sáról, amelynek köszönhetően a Három nővér elnyerte végső formáját.

Történt pedig, hogy üldögélt Csehov a filagóriában és írt.

– Mi szépet írogat, Anton Pavlovics? – érdeklődött az épp arra sétáló Jára Cimrman.

– A Két nővért – felelte az író.

– Nem lesz az egy kicsit kevés? – kérdezte a lángeszű óriás, s továbblépett.

Alább még kitérek arra, hogy milyen komoly hatással volt a cseh férfiú nemcsak Csehovra, hanem a színházművészetre általában (beleértve ebbe a paraguayi színjátszást is). De kezdjük az életrajzzal.

Jára Cimrman Bécsben született valamikor 1840 és 1893 között. Apja, Leopold Cimrman cseh szabó, míg anyja, Marlen Jelinek-Cimrman osztrák színésznő volt (a szülők közötti nézeteltérés miatt a kis Cimrman egyszerre járt cseh és német iskolába).

A maga választotta cseh identitást teljes mértékben vállalta. Mivel már kiskorában remekül írt, tiltakozó leveleket küldözgetett a megszálló Habsburg-hatalom képviselőjének, azaz Ferenc József császárnak, amelyekre azonban soha nem kapott választ. Valószínűleg azért nem, mert a kis Jára arra kérte az uralkodót, hogy valamilyen könnyen memorizálható évben hunyjon el, illetve mondjon le a trónról. 2008-ban került elő Cimrman utolsó hazafias színműve. Kéziratára akkor bukkantak, amikor bezárták a cukorgyárat Dymokuryban, ahol Cimrman egy darabig elemi iskolai tanító volt. A darab címe A cseh mennybolt, s valóban arról szól, hogy az égben összeül a cseh történelem legnagyobb alakjaiból álló parlamenti felsőház. „A cukortermelés uniós korlátozásának megvolt legalább ez az egy édes haszna” – írták a lapok. A rendezői utasításban Cimrman egyenesen azt tanácsolja, hogy
a darab Habsburg-ellenes eszmei mondanivalóját leplezendő a mindenkori rendező vegye fontolóra, hogy a művet esetleg Dicsőség a császárnak! címmel vigyék színre.

Mindenesetre Dymokury lakói büszkék arra, hogy segítséget nyújthattak a drámaköltőnek. Ugyanis hogy legyen egyszerre több, egész pontosan 27 példánya, Cimrman az összes, egész pontosan mind a 27 diákjának egyszerre diktálta le a darabot. Csak nemrég hunytak el az utolsók azok közül az elemi iskolai tanulók közül, akik még azzal dicsekedhettek, hogy Cimrman úgynevezett eleven xeroxai voltak.

Jára apja, a lelkes cseh hazafi Liptákovból származott el, és ezt soha életében nem tudta kiheverni. Sigmund Freud, aki mindig az öreg Cimrman bécsi műhelyében varratta télikabátjait, kényszerneu- rózist diagnosztizált Leopoldnál, helyesebben annak egyik változatát, amely aztán telepatriotizmus (távhazafiság) néven vonult be a szakirodalomba. A szabó varrás közben egyszercsak kisfiúnak képzelte magát, amint édes szülőhelyén, Liptákovban mézcukrot szopogat. Ilyenkor öntudatlanul
a szájába vette, egy kicsit csócsálta, majd lenyelte a keze ügyébe eső fémgombokat. Megemészteni persze nem tudta, úgyhogy végül műtéti úton kellett eltávolítani őket szervezetéből. 87 gombot szedtek ki belőle. (Miután az atya megszabadult a nehéz gyomortartalomtól, az a rögeszméje támadt, hogy lehetetlenül súlytalan, s mindjárt a levegőbe emelkedik; Freud ezzel is kezelte.)

De térjünk vissza ahhoz a kérdéshez, hogy miért mutatkozik olyan nagy szórás abban a tekintetben, hogy mikor született Jára Cimrman. Egy lengyel tudós, Pawe³ Leszczyñski a zseni egyik rögeszméjében látja ennek okát. „Cimrman mániákusan megsemmisített, illetve meghamisított minden vele kapcsolatos vagy róla szóló információt, a fényképektől kezdve a hivatalos okmányokig. Így akarta megakadályozni, hogy legendák keletkezzenek róla: számára csak a tettek voltak igazán fontosak, nem pedig a száraz tények és évszámok.”

Ezért is nehéz megállapítani, hogy pontosan mikorra datálható az internet több évig működő prototípusa.

Valószínűleg a nyomok megsemmisítése miatt nem ismerünk szinte egyetlen Jára Cimrman- portrét sem. Fennmaradt ugyan egy önmagáról mintázott, kőből készült mellszobra, erről azonban eltűntek az arcvonások, mert évtizedeken át egy kalapműhelyben szolgált mint próbababa, amire a filcet tették, hogy aztán a forró gőzt ráeresztve kalappá formálják.

Van viszont a jövendő lángészről egy fényképünk, amin körülbelül egyéves lehet.

Ikernővérével együtt van lekapva, de sajnos nem derül ki, kettejük közül melyik Jára.

Megfigyelhető, hogy az egyik csöppség, ahogy fölemeli bal kezét, csuklóját lágyan behajlítja, s ez arra enged következtetni, hogy ő a kislány. Ám az utóbbi időben olyan híresztelések kaptak lábra, hogy Jára Cimrman egyebek között homoszexuális is volt, s ebben az esetben az sincs kizárva, hogy épp a behajlított csuklójú kisgyerek a hímnemű.

Sokat írtak Jára fiatalon elszenvedett traumájáról. Szülei tizenhat éves koráig titkolták előle, hogy fiú, mert azt akarták, hogy elhordja nővére ruháit.

Visszatérve a kérdéshez, hogy Cimrman pontosan mikor született, idézzünk egy 1992-es Prágában elhangzott előadásból, amelynek alapján Csehországban több éven át ünnepelték a zseni születésének századik évfordulóját: „Ebben az évben is megünnepeljük Jára Cimrman születésének századik évfordulóját. Franz Huschek plébános, aki Bécsben, a 4. kerületben a születési anyakönyvet vezette, gyakran volt alkoholos befolyásoltság alatt. Ezért nem állapítható meg teljes bizonyossággal, hogy a Cimrman házaspárnak (Marlen és Leopold) melyik február fagyos éjszakáján született egy kisfiuk: 1857-ben? 1864-ben? 1867-ben? Netán 1892-ben? Sőt, a születési anyakönyv alapján még 1893 is szóba jöhet. Tehát Cimrman születésének jövőre is századik évfordulóját üljük.”

Hogy Cimrman mikor halt meg, azt viszont nem tudni. Feltételezhető, hogy egy bizonyos pillanatban semmivé lett, de hogy mi módon, hol és mikor, az talány.

Az 1966-os év szenzációja az volt, hogy előkerült a Cimrman-hagyaték. (Egy zeneesztéta, egy bizonyos dr. Hedvabný liptákovi házában kandallót akart rakni, s közben a falban egy ládikára bukkant, ami Cimrman drámáit, partitúráit és tervrajzait rejtette.) Ez után sor kerülhetett Cimrman első darabjának, az Aktusnak a bemutatására. Egy csapásra kiderült, hogy Cimrman minden idők legjobb cseh színpadi szerzője. Ezt legjobban a Betétes üvegek és a Kolja című filmek forgatókönyvírója és főszereplője, Zdenìk Svìrák fogalmazta meg: „Lehet ebben kételkedni, lehet evvel egyet nem érteni, azonban ez az egyetlen, amit csinálni lehet ellene.”

1992 óta működik a prágai Žižkovban a Jára Cimrman Színház (www.zdjc.cz), amely a mester
29 fellelhető darabja közül 19-et tart a műsorán. A jegyekért már reggel héttől állnak a sorok. Tíz év alatt mindössze egyetlen előadásra sikerült bejutnom, azonban még ennyivel is szerencsésnek mondhatom magam – állította az egyik jegyekért harcoló amazon.

Mivel nem tudni, Cimrman mióta nincs az élők sorában, feltételezhetjük, hogy a szocialista Csehszlovákiában inkognitóban láthatta darabjainak első előadásait.

Azóta, hogy a közönség elé kerültek a cseh zseni munkái (első ízben a prágai alkoholmentes Pók-borozóból egyenes adásban közvetített népszerű rádióműsorban), darabjai divatba jöttek és divatban maradtak mindmáig. Nálunk az elmúlt húsz évben nem nagyon írtak vagy beszéltek róluk, tekintettel arra a nagyrabecsülésre, amelynek vezető értelmiségi köreinkben egy Václav Havel nevű drámaíró örvend. Cimrman színháza valahol az operett és Ibsen között van. Darabjait valaki „a logika és a felnőttkori élmények szűrőjén átengedett meséknek” nevezte. Drámaírói munkássága sokszínűbb, mint Havelé, hisz az ő tolla alól kikerültek monumentális történelmi freskók, bohózatok, musicalek és bűnügyi játékok is.

Egyik darabja a hozzáértők szerint arról tanúskodik, hogy Jára Cimrman mégiscsak idős kort ért meg. A szilva című drámában – alcíme szerint Színrevitt szklerózis – a szereplők többsége nagyon öreg ember, s a dialógusok szaggatottak és befejezetlenek, mintha elhagynák a cselekmény folyómedrét, lagúnákat és holtágakat képezve, ahonnan már nincs visszatérés. Mindenki egyetért abban, hogy csak nagyon érett művész képes ilyen tökéletesen bemutatni, hogyan nyomja rá bélyegét az aggkor
az agyra. Cimrman a vén elme két egyidejű fogyatékosságát mutatja be: hogy már nem képes megrögzíteni egy eszmét, egy gondolatot, és hogy a világ minden kincséért sem tud megszabadulni attól, amelyik valahogy mégiscsak megrögzült.

Cimrman hosszú éveken át dolgozott színészekkel, s felmérve értelmi képességeiket, szellemi erőiket megalkotta a Csehországban és Ausztriában nevezetessé vált A színészek tízparancsolatát. Íme a négy első parancsolat:

Ne feledd, hogy a színpadon másképp hívnak, mint az életben. Nem árt, ha a többi szereplő nevét is tudod.

Az érzelmeket a közönségnek háttal állva fejezd ki. A nevetést, akárcsak a sírást, leginkább a vállad mozgatásával tudod érzékeltetni.

A színpadra dobált tárgyakat ne köszönd meg.

Ne ismételj el minden mondatot, amit hallasz a súgótól, némelyik a kollégáidnak szól.

Mint színházi guru, Jára Cimrman hajtotta végre a 20. század első felében az európai színházművészet legérdekesebb kísérletét. (Itt most Jiøí Šebánek docens 1970-ben, a IV. Jára Cimrman Szalonon mondott ismertetését foglalom össze.) A cseh művész a történelem monumentális kaleidoszkópját akarta bemutatni, kezdve a thermopülei csatával és végezve a kínai boxerlázadással. A színt egy nyolc kilométer hosszú amfiteátrumba helyezte. Ekkora színpadot még távcsővel sem lehet belátni, ezért a K. u. K. Vasúttársaság engedélyével Jára a Tìšetice és Vrkuty közötti pályaszakaszt díszletezte be, mert a szerelvény ott lassított, s így a nézők a fülkeablakból és a vagonok tetejéről figyelemmel kísérhették a cselekményt. Amikor aztán jött a vonat visszafelé, a nézők előtt kivételes lehetőség tárult fel: másodszor is megnézhették az előadást, ezúttal a végétől az elejéig. A korabeli sajtó feljegyezte, hogy mikor a vasúttársaság észlelte, hogy a legizgalmasabb jeleneteknél egyre többször meghúzzák a vészféket, kiszállt a koprodukcióból.

De térjünk vissza a színház világába. A világvándor Jára Cimrman az 1890-es években honosította meg Paraguayban a bábszínházat, ami alkalmat adott neki az úgynevezett életre lehelt fadarab ötletére.

A paraguayi nyomortelepeken folytatott politikai munkája során találta magát szembe a problémával, hogy miként magyarázza el a nélkülözőknek a „bábkormány” fogalmát. Először faragott fabábukat mutogatott nekik. Ám a naiv nézők értetlenül tovább ordibáltak: „A mi minisztereink nem ilyen törpék!”. Ezért Cimrman kénytelen volt egyre termetesebb bábukat faragni, végül a Peréz-ruhagyárban vásárolt néhány próbababát. Ezekért az alakokért aztán már a proletariátus is lelkesedett. Sajnos azonban A bábjuntatöbbszöri előadása, a babák rángatása úgy kimerítette őt is meg munkatársait is, hogy ki kellett fundálnia valamit. A megoldás alapjaiban rázta meg a bábművészetet. Cimrman ugyanis élő szereplőkkel helyettesítette a próbababákat, s őket kezdték „életre lehelt fadarabnak” hívni. Ezek a színészek, igaz, tehetségtelenek voltak, de a kezükre kötözött pórázon lehetett vezetni őket, sőt, saját erejükből is tudtak mozogni. Cimrman ezért cserélhette le később félvezetett bábukra őket, akik persze fél gázsit kaptak.

Egy későbbi paraguayi diktátor A bábjunta című szatirikus pamfletet a tiltott művek listáján a harmadik helyre rangsorolta.

Cimrman hagyatékából időről időre új művek kerülnek elő, és ez így megy már évek óta. Érdekes, hogy míg a drámai művek címe szokványos, földhözragadt, addig a zeneműveké mindig sziporkázóan szellemes, például: A jazzuiták (korál), Foxtrotil (foxtrott), Művesepecsenye (diszharmonikus nyitány), Majonéz (polonéz), Piskótaélen(szonáta két sípra és nádihegedűre ), 5. c-moll csapolt (szimfónia),
6. c-moll palackozott (szimfonietta).

Az opera világával Cimrman először 1882-ben került kapcsolatba, amikor zongoraliftet készített
a Theater an der Wien számára, amivel időt és fáradságot takarított meg, hisz addig az alagsori próbateremből hat embernek kellett naponta a lépcsőn föl- aztán meg visszacipelni a színpadra a zongorát, ami a hangszert is nagyon megviselte. Rá egy évre Jára már kész is volt a színház számára
írt első kupléjával.

Köles című operáját egy Varsó környéki szántóföldön szerzette. Barátjával, Ferdinand Zeppelin gróffal 1895 szeptemberében kormányozható léghajón Brüsszelbe indult. A kedvezőtlen széljárás azonban elsodorta őket, egészen Lengyelországig. Sikerült megúszniuk, hogy a fák tetején landoljanak, s Zeppelin a friss tarlón tette le a léghajót, amelynek így több helyen is kiszakadt
a köpenye. Ahogy Jára kászálódott kifele a kosárból, kificamította a bokáját, ezért a gróf volt kénytelen a lyukakat foltozgatni, Cimrman pedig arra használta a kényszerű szünetet, hogy befejezze a Kölest, ezt a hétórás nagyoperát, amelynek az a nyitójelenete, hogy Glasgow közelében a sziken egy szegény szerb családban megszületik a gazdag Nikoliæ gróf.

Cimrman különleges kottaírási módszert fejlesztett ki: nem használt kottapapírt. Egy időben ezt azzal magyarázták, hogy akkoriban drága volt a vonalazott papír. Jára valóban sima papírra írt, az öt vonal egy mozgatható alátétre volt rajzolva, s azt helyezte a papírlap alá. Utóbb
a szakértők kiderítették, hogy a magyarázat nem a magas papírárakban, hanem a transzponálásban rejlik. Az alátétet egyetlen mozdulattal följebb vagy lejjebb lehetett csúsztatni és máris transzponálva volt a mű, ami megkönnyítette a zenészek munkáját.

Máig nem értékelték érdemének megfelelően, ahogy Cimrman az operanyitányt megújította. Az összes korabeli zeneszerzőtől eltérően ő a nyitányban mellőzött minden melléktémát, a főtémáról nem is beszélve. A Csehó a hegyi tisztáson című operett nyitányában például nem találni egyetlen zenei gondolat sem, Cimrman itt kizárólag zenei szünetekkel dolgozik. Feszült atmoszférát teremt, amit azzal bír fokozni, hogy váltogatja a felcsigázás és a kiábrándítás hatásmechanizmusát. Ez a mű csupán egy az ő híres „frusztráló kompozíciói” sorában. Egy effajta nyitány után a kielégítetlen hallgató még mohóbban várja magának az operettmuzsikának a hömpölygését.

Ilyen összefüggésbe állítva persze elhalványul John Cage (sok évtizeddel későbbi!) nevezetes műve, az 1952-ben készült 4’33’’, a „Négy és fél perc csend” néven is ismert zenedarab, amelyben egyetlen hang sincs.

De a cseh lángésznek sem minden ötlete aratott sikert. Librettistaként abszolút tökélyre törekedett, ezért foglalkoztatta annyira a rím kérdése. Az olyan tiszta rímeket, mint például „élek – lélek” vagy „ráfázott – pofázott”, félrímeknek tartotta.

Cimrman szerint a hallgatónak joga van a teljes összecsengésre. Így érlelődött meg benne az abszolút rím elmélete. Ennek az a tézis az alapja, hogy abszolút rímet kizárólag szóismétléssel lehet létrehozni. Mint az Uhlíøské Janovice című operájában:

„Szerettem én egy lányt nagyon, / Én egy lányt szerettem nagyon. / Egy lányt szerettem? Én? Nagyon? / Egy én? Lányt? Szerettem? Nagyon.”

De hiába, az igényes hallgató mégsem tud szabadulni attól az érzéstől, hogy a rímelés tökélye mintha a tartalom rovására ment volna.

A fényképészet egyetemes történetét viszont kétségkívül gazdagította Jára Cimrman, az ő abszolút eredeti ötletéből született ugyanis az a fénykép, amelyen nem látszik semmi.

Elsőként fotografálta le a sötétséget, ami ugyanolyan mérföldkő a vizuális művészetek terén, mint Kazimir Malevics Fekete négyzet fehér alapon című festménye.

A cseh zseni számos egyéb ötlete is hasonló sorsra jutott, például az a találmány, amelyet annak rendje és módja szerint bejegyeztetett a londoni Patent Office-ban s amely meghódította a britek szívét, akik, mint tudjuk, bolondulnak a kutyákért: a Stones and Sons kőművescég kivitelezésében kutyacsárdák kialakítására került sor. Sajnos azonban hamarosan el kellett távolítani az utcákról az itatóedényeket, mert a gonosz járókelők éjszaka folyton különféle szeszesitalokkal öntötték tele őket.

Ezúttal csak ennyi helyünk volt minden idők legnagyobb cseh géniuszának szűkreszabott bemutatására. Azt azonban feltétlenül meg kell még említeni, hogy az elmondottak fényében talán nem szorul különösebb magyarázatra, hogy a Szudétákban, egy Tanvald nevű kisvárosban nemrég egy olyan Cimrman-emlékművet avattak, amelyen ő maga nem látható.

2. rész: Jára Cimrman a valóban

Nincsen olyan cseh ember, aki ne tudná, ki az a nem létező és soha nem is létezett Jára Cimrman,
a kitalált zseni, akit azonban mégis kultikus rajongás övez.

A jelenséget hat dolog teszi érthetőbbé.

Először: felfedezhetők benne az igazság morzsái.

A žižkovi Jára Cimrman Színház valóban működik, és pénztárainál valóban hajnaltól állnak
a sorok a jegyekért.

Valóban rendeztek kiállítást a Nemzeti Múzeumban, s az valóban Szent Vencel napján nyílt meg.

A Cseh mennybolt című hazafias színművet (melynek kéziratára állítólag egy cukorgyárban bukkantak) valóban Csehszlovákia megalakulásának kilencvenedik évfordulóján, 2008-ban mutatták be.

2009-ben megjelent Jára Cimrman drámáinak összkiadása, a szerzőről szóló tanulmányokkal és előadásokkal együtt (részben ezekből merítettem a fenti információkat).

Cimrmanról utcát neveztek el Brnóban, Olomoucban és négy más településen. Egy kisvárosban, Lipnikben, ahol se folyó, se patak, se tó, szóval semmiféle víz nem található, van Jára Cimrman rakpart.

Másodszor: az ötlet.

A Jára Cimrmant megteremtő „csalók” álmukban sem gondolták, hogy az ötlet több mint negyven évet átvészel. Attól kezdődően azonban, hogy 1966-ban, a nem létező prágai alkoholmentes Pók borozóból „közvetített” rádióműsorban bejelentették, hogy megtalálták a lángész hagyatékát, egyre több embert sikerült lépre csalniuk.

Ladislav Smoljak (aki a nemrég elhunyt filmrendező és színész, Zdenìk Svìrák mellett az egyik legfőbb értelmi szerző) kifejtette, hogy minden Cimrmannal kapcsolatos anekdotának, történetnek, adatnak legalábbis valószínűsíthetőnek kellett lennie.

Kettejüktől elég korán elváltak a harmadik ötletgazda, Jiøí Šebánek útjai, mert az ő humora túl fekete volt. Például azt mesélgette, hogy Cimrman apránként megszabadult a belső szerveitől, s végül már úgy járt-kelt a világban, mint testének üres doboza.

Harmadszor: a misztifikáció, a hamisítás-ködösítés: cseh nemzeti műfaj.

2008-ban David Èerný Entropa címen zajos visszhangot vert 27 darabból álló installációt állított ki Brüsszelben, amelynek az európai nemzetekről kialakult közkeletű elképzeléseket, sztereotípiákat kellett volna bemutatnia. A munkában részt vállaló 27 különböző nemzetiségű művész honorá- riumát a cseh állam fizette. Kisvártatva azonban kiderült, hogy az egész installáció a cseh szobrász műhelyében készült, alkotótársai mind fiktív figurák, akiknek mindenük – életrajzuk, nemzetiségük, internetes oldalaik – kitalált hamisítvány.

2003-ban nagyszabású reklámhadjárat indult a Cseh álom nevű nem létező szupermarketről. Az ennek keretében készült, a fogyasztói társadalmat bíráló reklámfilmnek a csehek többsége bedőlt.

1911-ben (öt évvel a dadaisták színrelépése előtt) Jaroslav Hašek „A Törvény Keretein Belül Mérsékelten Haladó Párt” néven kitalált magának egy egyszemélyes pártot, amelynek voltak fiktív jelöltjei, különféle kocsmákban választási nagygyűlései és így tovább. A párt röplapjai, a szónok- latok, a dokumentumok egy egész kötetet töltenek meg, élén a pártelnök, „a legnagyobb cseh író, Jaroslav Hašek” bevezetőjével.

1817-ben egy Václav Hanka nevű könyvtáros hamisított egy XII. századi kéziratot, majd „megtalálta” azt az Elba-parti Királyudvarban. Két évvel később csodás módon egy újabb kézirat került elő. Mindkettő azt bizonyította, hogy a cseh nemzetnek már igen korán magas szintű irodalma, kultúrája volt. Közel száz évig folyt a harc a kéziratok valódiságát állítók és tagadók között. Aki hamisítványnak merészelte nyilvánítani őket, az rögtön elszigetelődött, mellőzést és zaklatást kellett elszenvednie. Erre a sorsra jutott a jeles cseh nyelvész, Josef Dobrovský tiszteletes, aki azt írta: „Nincs jogunk hazug történelemmel kérkedni. Nekünk az is elég, ami történelmünkben igaz.
A hazugságot hagyjuk meg azoknak, akiknek kívüle másuk sincs.”

Negyedszer: „igény az lenne rá”.

Josef Jedlièka Cseh típusok avagy saját hős kerestetik (1992) című könyvében írja, hogy a cseh irodalomnak nincs egy igazi, tőrőlmetszett hőse. Sehol egy Roland, egy Parsifal, egy Robin Hood, egy Tarasz Bulba vagy egy Don Quijote. Persze, volt Szent Vencel, volt Husz János vagy volt Ëižka is, de ők történelmi alakok, olyan viszont nincs, akire ráillenének a hősről alkotott szokványos elképzeléseink.

Cimrmant tehát ez a hiány, ez a csalódottság, ez a frusztráltság is eredményezhette.

Ötödször: Jára Cimrman jelentősége.

Ezt a kiváló dokumentumfilmes, Helena Tøeštíková fogalmazta meg a legpontosabban. Õ, miután 1967-ben leérettségizett a szocialista Csehszlovákiában, kiment Bonnba bébiszitternek. A villában, ahol a család lakott, életében először látott mosogatógépet, ami sokkolta. Házigazdáinak próbált mesélni Prága kulturális életéről, filmekről, színházról. Blogjában nemrég minderről így számolt be: „Amikor az alkoholmentes borozóhoz meg Jára Cimrmanhoz értem, értetlenül kezdtek pislogni. Fel nem tudták fogni, miért kell egy kitalált személyért lelkesedni, s mi van ezen nevetnivaló. Ekkor éreztem meg először, milyen magányos vagyok. Nem derített jókedvre semmiféle mosogatógép, kietlenül unatkoztam, értetlenség vett körül, semmi nem tudott tűzbe hozni.”

Aztán jött 1968 augusztusa, amikor a Varsói Szerződés csapatai lerohanták Csehszlovákiát.
A család azt tanácsolta neki, maradjon kint Nyugat-Németországban. „Nem, soha – mondtam magamban. – Nem akarok olyan országban élni, ahol minden fogáshoz új szalvéta jár, ahol azt hiszik, hogy az emberi szellem legnagyobb vívmánya a Mercedes, s ahol Cimrmant viszont nem értik! Közben a luxuskonyhában lévő tévén láttam a szovjet tankokat Prága utcáin. Gyerünk innen haza, mindenáron! Õszintén mondom, hogy Jára Cimrman szelleme volt az, ami, mint egy mágnes, hazámba visszahúzott.”

A cseh rádió varsói tudósítója, Petr Vavrouška nemrég azt kérdezte tőlem, hogy mi, lengyelek miért beszélünk annyit a hazafiságról. A tavalyelőtti választási kampányt nyomon követte Cseh- országban is, Lengyelországban is. – Lengyelországban – mondta – minden politikus, bármelyik pártot képviselte is, unos-untalan a hazát emlegette. Csehországban egyik sem, senki. Ti lengyelek, mitől féltek ennyire?

Bizony nagyon is lehetséges, hogy abban a kultúrában, ahol keveset beszélnek a hazaszeretetről, s ahol magát az érzést sem veszik szívesen szájukra az emberek, Jára Cimrman kultusza nem más, mint a hazafiság egyik formája.

Hatodszor: egy néző véleménye.

Különféle alkalmakkor teszem fel a kérdést cseheknek:

– Hogy képesek hinni egy olyasvalakiben, aki nem is létezik?

– Hogyan, hogyan! Hát ugyanúgy, mint maguk, katolikus lengyelek! Vagy nem?

FORDÍTOTTA BOJTÁR ENDRE ÉS PÁLFALVI LAJOS