SZONTAGH GUSZTÁV ÉS VAJDA MIHÁLY VISSZAEMLÉKEZÉSÉRŐL
(Stílus) „Az idő múlik, s véle egyedek s nemzetek enyésznek, szerencsések, ha írásban vagy tettben nyomot hagyva magok után mint sikeres tényezők jelenhetnek meg az állandóan fennmaradó emberiség életében, annak örök rendeltetését előmozdítva, mely végnélküli haladó fejlődés. Tennen életem elmúland, s én, ki rendeltetésem öntudatát hordom keblemben, ki e hold alatt sokat tanultam, láttam, tapasztaltam és gondolkodtam, jelét ne hagyjam földi életemnek, semmit ne lendítsek az emberi nem hivatása körében?” Sz. memoárjának első mondatai nyugodtak, kiegyensúlyozottak, kicsit emelkedettek. Szerzőjük láthatóan a nyilvános megnyilatkozás kánonjait tartja szem előtt. Amikor íráshoz fog, a maga beszámolóját megérteni képes, művelt olvasót képzel maga elé. Minthogy összegzéshez ért, indíttatva érzi magát, hogy némiképp ünnepélyes legyen. Bár szövegében gyakran tűnnek föl anekdotikus és humoros jelenetek, emlékezése hangsúlyozottan nem köznyelvi hangon szól, árnyalatnyit inkább patetikus regiszterben mozog.
„Nem emlékszem a gyerekkoromra. Egy-két kép, más semmi. A legkorábbi nagyjából másfél éves koromból; ezt onnan tudom, hogy a »mozgóképen« rajta van (mostoha)-nagyapám, ő pedig másfél éves korom körül meghalt. A rácsos ágyamban ugrálok nagyanyám lakásának nagyszobájában a Ferenciek terén, amikor üt a falióra, és belép a nagyapám a szobába. Örültem neki.” V. visszaemlékezésének első mondatai bizonytalanok, töprengők, a magánbeszédet idézik. A szerző itt mintha éppen nem nyilvánosan akarna megszólalni, inkább a maga magánjellegű emlékezetmunkájába próbálná bevonni reménybeli olvasóját. Nem általában valamiféle művelt és értő olvasóval számol: olyannal inkább, akit érdekel a szerzői kísérlete, és aki hajlandó végigkövetni őt a kísérlet során. Nem gondol összegzésre, nem próbál ünnepélyes lenni. Szövegét tudatosan köznyelvi regiszterben tartja; eltűnődik, mesél, fecseg, belemelegszik, itt-ott egyenesen trágár lesz; gyakran vulgáris és sosem patetikus.
(Művészet) Sz. számára valami olyasmi, amiről határozottan be tud számolni. Érti a keletkezését, egyértelmű képe van a kulturális helyéről, világosan látja a szerepet, amelyet a maga személyes fejlődésében betölt. Határozott elképzelései vannak tehát róla, és elsajátítását a maga műveltsége szempontjából elengedhetetlennek ítéli. Számára a művészetnek rendelt helye van: a művészetben, úgy vélekedik, a lélek alsó tehetségei nyilvánulnak meg, ezért a művészet előbb fejlődik ki az egyes emberekben és nemzetekben, mint a tudomány vagy különösen a filozófia. A lélek alsó tehetségei – az „érzék”, az „érzelem” és a „képzelődés” – megelőzik tehát a lélek fölső tehetségeit – az „értelmet” és az „észt”. A művészet szigorúan meghatározott pozíciót tölt be ilyenformán: előbb fejlődik ki, mint a tudomány és a filozófia – az egyes nemzeti kultúrák világában is megelőzi a magasabb szellemi területeket. A szülői házban nem találkozik a művészettel; úgy meséli, esztétikai nevelődése szeretett nagynénje házában – a jól ápolt kertet szemlélve és a gazdag könyvtár német irodalmi köteteit olvasgatva – indul meg tehát. Meghatározó esztétikai élményei itáliai útján érik: művészettörténeti tanulmánnyá kerekedő beszámolóban idézi föl, milyen hatást gyakorolt rá Rómában a Szent Péter bazilika meg a Pantheon, Nápolyban a királyi palota látványa. A beszámoló nyomán pedig indíttatva érzi magát, hogy a képzőművészethez, az irodalomhoz meg a zenéhez való affirmatív viszonyáról is megemlékezzen.
V. nem akar hasonlóan határozott művészeti fölfogással előállni. A művészethez fűződő viszonyáról eltöprengve, inkább tanácstalanságának ad hangot. Nem derül ki, mit gondol az esztétikáról, nem állítja a művészetet semmiféle fejlődésfolyamatba, nem kockáztat meg föltételezéseket róla, milyen szerepet is játszik a művészet a nemzeti kultúrában. Hangsúlyozottan személyes marad; művészeti élményeit a saját élettörténetébe helyezi. Nem, nem beszél a maga fejlődésfolyamatáról, esztétikai tapasztalatait nem próbálja a maga fejlődésébe illeszteni. Mesél csupán, fölidézi, milyen meghatározó művészeti élmények érték. Elmeséli, mennyire szereti a komolyzenét, milyen kevéssé ért a képzőművészethez, kritikusi munkássága során hogyan választotta ki a szemlézett szépirodalmi művet, a világot járva hogyan hatottak rá az építészet alkotásai. Nem tagadja, hogy a művészet igenis játszott szerepet a filozófiai gondolkodásában. A műalkotásokkal való találkozásait azonban nem valamiféle racionalizálható tapasztalatként fogja föl – éppen a ráción túli élményként azonosítja. Az amiens-i katedrális megpillantásának emlékét vagy egy New York-i Van Gogh-kiállítás műveivel való találkozását fölidézve egyenesen „transzcendenciaélményt” emleget. Neki, a vallástalan gondolkodónak nem a vallásos hit gyakorlása nyomán sikerül valamiféle transzcendens szférával kapcsolatba kerülnie: a kivételesen nagy műalkotások megtapasztalása nyomán jut a transzcendencia élményéhez.
(Család) Sz. memoárja nem megérteni akarja a családi környezetet: fölidézni csupán. Hogy memoárjának főhősét – saját magát – bemutathassa, be kell mutatnia a gyökereit. Emlékezését ősei és családja megrajzolásával indítja tehát. Megtudjuk tőle, hogy felvidéki, német eredetű magyar köznemesi családból érkezik. Első ismert őse egy selmeci bányaigazgató; a nemességet annak fi a szerzi meg; nagyapja jómódú bányatulajdonos; elszegényedett apja szolgabírói hivatalt vállal. Anyai nagyapja magyar nemesember, nagyanyja német asszony, anyja, noha apai ágon magyar eredetű, egyetlen szót sem tud magyarul. Apja, ezt is megtudjuk, magas és szálas férfi , nagyszerű természet és nagy jellem; anyja magas és karcsú alak, élénk érzelmi életet élő asszony és rajongásig szerető anya. A memoáríró csak olyasmit közöl olvasóival, amit ő maga is tud. Nem fölfedezni akar; nem megismerni valamit, amit eddig maga sem ismert, és nem megérteni valamit, amit eddig maga sem értett. A már ismertet és a már értettet gyűjti össze és közli velünk. Ismeri és érti önmagát, így ismeri és érti azt is, amit önmaga bemutatásához szükségesnek gondol. Mintha egy térképet adott volna a kezünkbe, amivel eligazodhatunk.
V. nem fölidézni akar: éppen megérteni. Ő nem eleve tud és ért valamit, amiről utóbb tudósít minket, olvasóit. Nem, emlékirata egészének tétje éppen a tudás megszerzésében és a megszerzett tudás megértésében áll. Nem geneológiai fejlődésvázlatot nyújt át, amelynek a végén, íme, megjelenik ő. Nem nyomoz hát vissza családjának történetében, kizárólag szülei alakja érdekli. Őket sem bemutatni akarja, megérteni inkább. Az emlékezet működése érdekli, hogy tudniillik mire emlékszik – és különösen, ha nem emlékszik, miért, milyen elfojtások nyomán nem emlékszik – a szüleivel kapcsolatban. Nehéz, az olvasó számára is érezhetően fáradságos emlékezetmunka eredményeként végül kirajzolódik a két alak. A föltűnően szép, művészi hajlamokat ápoló nő, aki önálló ambícióit föladva férjhez megy, gondos, de megkeseredett anya lesz. Az alacsony termetű, kicsit szürke, de szeretetre méltó férfi , a hatalommal szemben örökké megalázkodó és mindig megbízható hivatalnok apa. És kettejük viszonyából fölsejlik a rossz házasság, a boldogtalan család képe. Az olvasó itt nem térképet kap a kezébe: úgy érzi, valamiféle, fejteni kezdett, de talán sosem megfejthető rejtvénybe kezdik bevonni.
(Visszaemlékezés) Sz. visszaemlékezése mintha igyekezne distanciát tartani a filozófiától. Rajta dolgozva nem filozófiát művel; kifejezetten azért kezd bele, mert éppen nem tud filozófiával foglalkozni. Alighanem határhelyzetben érzi magát. Ötvenes éveinek második felében jár; úgy látja, elérkezett a számvetés ideje, vissza lehet tekintenie a pályájára. A forradalom és a szabadságharc bukásával a korábbi, reformkori nyilvánosság fórumai megszűnnek; az egész felnőtt életében írással foglalkozó, a nyilvánosság közegében tevékenykedő gondolkodónak így kényszerűen a maga számára kell följegyzéseket készítenie. Az összeomlás traumája pedig a nemzethalál vízióját látszik valóra váltani; be kell számolnia a történtektől, el kell gondolkoznia a nemzeti lét és nemlét alternatíváján. Az emlékirat megszületésében, több jel elárulja, mindhárom szempont tetten érhető. Az egyéni számvetés alkalma, a nyilvánosság közege nélkül maradt szerző kényszerű írásterápiája és a történelmi kataklizma tanújának történetfilozófiai töprengése: a memoár keletkezésében mindegyik szerepet játszik. Ugyanakkor pillanatig sem kétséges, hogy a visszaemlékezés lehetséges. A múlt szilárd és bizonyos, a visszaemlékezőnek csak a múlt felé kell fordulnia és meg kell ragadnia a múlt üzeneteit. Az emlékezetmunka itt problémamentes és könnyen elvégezhető.
V. számára ellenben a visszaemlékezés éppenséggel azért sajátképpen filozófiai tevékenység, mivel a múltat ő nem látja szilárdnak és bizonyosnak. Ő nem azért fog visszaemlékezésébe, mintha valamilyen határhelyzetben érezné magát. Nem gondolja, hogy itt volna a számvetés alkalma; nem maradt nyilvános fórum nélkül; nem akar földolgozni friss történelmi kataklizmát. Visszaemlékező munkáját a filozófiai munkálkodás sajátos területeként körvonalazza. Mintha az enigmatikus nietzschei aforizmát követve minden nagy filozófiát eleve úgy fogna föl, mint szerzőjének akaratlan önvallomását. Az emlékezés tétje nála tehát: éppen maga a filozófia. Memoárszerzőként emlékezetmunkát végez, nyilvánosság előtt fölmutatva a próbálkozásokat, ahogy a maga korai emlékeinek megidézésére indul. Megkísérli megragadni az emlékeit, finom elemzés alá vonva, hogy vajon miért, milyen elfojtások nyomán nem talál rájuk. Az emlékek fölidézési kísérlete nyomán pedig az első képekig hatol tovább: gyerekkora pillanatnyi látványait idézi föl, amelyek még jelentésük nélkül tolulnak föl benne, elbeszélésbe még nem foglalva jelennek meg előtte. A fogalmiságot megelőző és narrativitást nélkülöző képeket fogalmi alakra hozni és narratívába foglalni: az ő memoárjának ez lesz egyszerre rebbenékenyen szubtilis és kíméletlenül radikális kísérlete.
(Politika) Sz-nek van saját politikai filozófiája. A filozófiával, lehet mondani, valószínűleg egyáltalán azért kezd foglalkozni, hogy filozófiai reflexiót nyújthasson a születő modern politikai nemzetről; a „magyar philosophiához” írott „propylaeumai” után, mint beszámol róla, rögtön éppen a „társasági philosophiához” írott „propylaeumait” készíti el. Politikai filozófiája közvetlenül általános filozófiai nézeteiből következik. A filozófiában az idealizmus és a realizmus, a valóság tényeivel nem számoló idealizmus és az eszmékre nem tekintő realizmus szélsőségeivel szemben foglal állást. Politikai filozófiájában, hasonlóképpen, egyfelől a forradalom idealizmusát, másfelől a stabilitás realizmusát bírálja, a reform alternatíváját – a valóság adottságait is szem előtt tartó változtatás eszméjét – szegezve velük szembe. A reform programját – a megfontolt haladás rendszerét – pedig Széchenyi törekvéseiben látja megtestesülni; büszkén emlékszik vissza rá, hogy, mint maga minősíti, a legnagyobb magyar szűk baráti-tanácsadói közéhez tartozhatott.
V-nek nincs saját politikai filozófiája. Igaz, a filozófiát annak idején, az indulásakor épp azért választja, hogy képes legyen megérteni az őt körülvevő világot: az őt körülvevő szocializmus világa pedig, a maga hirdetett önképe szerint, épp a politikai ideológiaként funkcionáló marxista filozófia terméke. Memoárjának nagy narratívája épp az a szellemi küzdelem, amit a világ átalakításának programját nyújtó marxizmus elsajátításáért, értelmezéséért, majd meghaladásáért folytat. A küzdelem eredményeként fokozatosan elszakad az ideologikus filozófia álláspontjától és világ átalakításának programjától: visszaemlékezését fogalmazva, ma nem tartja legitimnek sem az ideológiai szerepet játszó filozófiát, sem a világ átalakításának filozófiai törekvését. A politika világa persze erősen foglalkoztatja: mint elmeséli, korai Husserl-könyvei és kései Heidegger-tanulmányai között, jó ideig politikai szociológiai esszéket írt; emlékezetes repülőegyetemi előadássorozatokat tartott a demokráciáról meg Bibó politikai gondolkodásáról. Ma azonban határozottan tagadni látszik, hogy a filozófiának bármiféle köze kellene legyen a politikához.
(Történelem) Sz. könyvében kétszer sejlik föl a történelem, a napóleoni háborúkkal és a forradalommal-szabadságharccal. A napóleoni háborúk a saját életének meghatározó tapasztalatává válnak, a forradalom-szabadságharc a nemzet létének vagy nemlétének alternatívájával szembesíti. A napóleoni háborúk hírét hallva lesz katona, hazafi as lelkesedés viszi rá, hogy önkéntesnek álljon. Részt vesz több fontos csatában; katonaként eljut számos országba – megjárja Itáliát, Franciaországot, Svájcot, Bajorországot és Galíciát –; tudatosan és rendszerezetten gyűjti úti tapasztalatait. Katonakorszaka hosszú ideig, csaknem negyedszázadig tart, a maga fejlődése szempontjából azt mégis afféle előkészítő szakasznak ítéli: az irodalmi munkálkodáshoz és a filozófia műveléséhez vezető útként tekint rá. A forradalom-szabadságharc bukásának traumája nyilvánvalóan meghatározóan járul hozzá, hogy memoárjának megírásába fogjon. A bukás a nemzethalál rémlátomását idézi föl a számára, a történtek tanújaként a történelem filozófiai értékelésére is vállalkozni próbál. Memoárjának a forradalom történetét fölidéző fejezete nem készül el; a forradalom szisztematikus értékelése során a sikertelenséget a forradalmi aktorok „képzelgésének” tudja be: bölcseleti alapbeállításának megfelelően, a valósággal nem számoló idealizmus megnyilvánulását fedezi föl tehát benne.
V. könyvében ugyancsak két történelmi esemény jelenik meg, a negyvennégyes vészkorszak és az ötvenhatos forradalom. A vészkorszak traumatikus tapasztalata teszi felnőtté, és – végső soron, a mából legalábbis így tekint vissza rá – az avatja filozófussá. Negyvennégyben kilencéves, a magyar vészkorszak történéseit már tudatos kisgyerekként éli meg tehát. Emlékezete, ami eddig nem akart működni, ettől kezdve élesen világos, határozottan értelemteli és narratívába szervezett képeket szolgáltat számára. A kisfiú sárga csillagot kap; családjával együtt csillagos házba kerül; nap mint nap lekolompolják a ház udvarára, ahonnan a kiszemelteket a Duna-partra hurcolják; tanúja lesz, amikor anyja és nagynénje összevitatkozik, nem kellene-e a gyerekeket vidékre menekíteni. A kisgyerek alig néhány hónap alatt fölnő és megöregszik; beleég saját másságának és alacsonyabbrendűségének, üldözöttségének és megsemmisíthetőségének tapasztalata. A forradalom idején egyetemista. Egyrészt tevékeny és lelkes résztvevője az eseményeknek: huszonharmadikán feleségével együtt ott van a Bem téren és Kossuth téren; nemzetőrnek jelentkezik; az egyetemi katonai bizottság tagja lesz. Másrészt az események sodrában időről-időre rossz érzése támad: a Kossuth téren, minthogy társaival együtt nemcsak magyar, de vörös zászlókat is a kezükben tartanak, gyanakodva kezdik figyelni őket; a nemzetőrök között hamarosan idegennek kezdi érezni magát. Ötvenhatot ugyanakkor természetesen – a nagyobb szabadság irányába ható – forradalomnak érzi, a rá következő megtorlást pedig keserűséggel éli meg. Mindenesetre, a forradalommal indul el azon az úton, amelynek végén föladja előbb szocialista meggyőződését, majd marxizmusát.
(Filozófia) Sz. számára határozottan körvonalazott gyakorlat és ismeretterület. Nem állítja ugyan, hogy mindig is a birtokában lett volna, de amint fokozatosan rátalált, pontosabban inkább kidolgozta önmagának, attól kezdve szilárdan be tud számolni róla. A filozófia, egyrészt, számára az élet filozófiája, nem elvont-életidegen szobatudomány. Mint büszkén meséli, életében kétszer is megkeresik filozófiaprofesszori ajánlattal, de ő mindkétszer határozottan ellenáll. A filozófiaprofesszor életidegen „szobaphilosophiájával” szemben a maga törekvéseit „öntájékozásunkra intézett philosophálás”-nak nevezi; filozófusnak gondolja tehát magát, de a filozófiát inkább az élet személyes megformálásának valamiféle instrumentumaként fogja föl. Filozófiai fölfogásának középponti gondolata, másrészt, az idealizmus és realizmus közötti közvetítés; pontosabban egy kettős vita: egyfelől a „szemlélődő philosophia”, az „eszményi irány” a „valóság nélküli”, „ábrándos” idealizmus, a másfelől az „eszmeüres realismus” bírálata. A kettős bírálat alapja ismeretfilozófiai jellegű: a megismerési folyamat empirikus kiindulópontjának fölfogása, a valóság „tárgyilagos” szemlélete, a fogalmak valóságalapjának hangsúlyozása húzódik meg a hátterében. A két bírálat közül ugyanakkor az előbbi határozottan hangsúlyosabb. Korunk, vélekedik, a „forradalom korszaka”, amelyben a „keresztény emberiség a fennállót eszmék szerint igyekszik alakítani”, ebből következőleg manapság inkább az idealizmus elúrhodása fenyeget. Innen adódik, hogy visszaemlékezése két leggyakrabban és leghevesebben bírált alakja, érdekesmód, egyfelől az „elméleti idealista” Hegel, másfelől a „gyakorlati idealista” Kossuth. Ahogy a spekulatív-szemlélődő német filozófia főszereplője, Hegel az élettől és a valóságtól elrugaszkodva, a fogalom dialektikus eljárásával, hamisan szerkeszti az embert, istent és a valóságot, úgy a forradalmi-fölforgató magyar politika kulcsalakja, Kossuth életidegen-doktriner radikális elveihez ragaszkodva, romba dönti az országot és a sír szélére juttatja a nemzetet. A kettős vita, illetve a szemlélődő filozófia/ábrándos idealizmus bírálata a szöveg számos helyén előbukkan, egyaránt alapját képezve a gondolkodó politikai állásfoglalásának, teoretikus munkásságának és gyakorlati életvezetésének. Ez lesz politikai filozófiájának alapja, a változatlan „stabilitással” és a fölforgató „forradalommal” egyaránt szembehelyezett „reform” rendszerével a középpontban. Ez lesz műkritikusi ars poétikájának szíve közepe, amely szerint az ideális műalkotás az észrevétel-reprodukció által összegyűjtött anyag eszményesítő-produktív földolgozását nyújtja. Ez lesz pedagógiai gyakorlatának vezérfonala, amelyben az „anyag” úgymond megelőzi az „alakot”, a természetrajztól indulva, a földrajzon és a történelmen át a filozófiáig jutva el. És ez lesz élete megformálásának regulája, amelyben harmonikusan egészíti ki egymást a lélek és a test fejlesztése, amelyben a bölcseleti tevékenység meg a dohány- és dinnyetermesztő testi munkálkodás egyaránt megtalálja a maga helyét.
V. számára éppen nehezen meghatározható jelenség. Ha ott világos meghatározások szerepeltek, itt épp a világos meghatározások hiányával vagyunk kénytelenek szembesülni. Az ő szövegének szövevényében útnak induló olvasó tehát nincs könnyű helyzetben: hogy tudniillik a visszaemlékező mit is gondol róla, voltaképp mi is a filozófia. A határozott állásfoglalás, a bizonyosságok megfogalmazása, a fogalmi szigorúság a visszaemlékezőtől általában is idegennek látszik. A visszaemlékezés második egységének, az értő barát készítette életútinterjúnak a címe – „A fontos, hogy amit állítok, ne legyen egyértelmű” – igencsak árulkodó. Az egyértelműségtől rettegő visszaemlékező attól is ódzkodik, hogy saját tevékenységéről határozottan fogalmazzon. A gesztus nyilvánvalóan provokatív is: a tudós, aki egész életét a filozófiának szentelte, ma a hazai filozófiai szcéna legjelentősebb alakjainak egyike, íme, azzal bosszantja az olvasóit, hogy nem tudja, voltaképp mivel is foglalkozott-foglalkozik egész életében, azaz mi volna tehát a filozófia. A szövegben elszórt megjegyzések, egyrészt, körülírják csupán a filozófia fogalmát. Ezeket összeolvasva, úgy tűnik, az ő számára a filozófia valami olyasmi, ami inkább kérdés, semmint válasz; inkább beszélgetés, semmint monológ; inkább tevékenység, semmint teória; inkább elbizonytalanít, semmint megnyugtat; inkább a tisztánlátást kell segítse, semmint hogy vigaszt nyújtson. Az olyan filozófia, amelyiknek kész válaszai vannak; amelyik a bizonyos tudás birtokában kinyilatkoztat; amelyik a praxistól elkülönülő üres elmélet csupán; amelyik befogadójának megnyugtatásában látja csupán a maga feladatát; amelyik valamiféle hamis vigasszal szolgál – nos, ez a filozófia mélyen idegen tőle. Eszménye, egy helyen világosan meg is fogalmazza, az európai kultúra első bölcselőjének, a korai Platón-dialógusok Szókratészének filozófiai működése: a kérdésekkel, a beszélgetéssel, a nyilvános tevékenységgel, a zavarba hozó-elbizonytalanító funkcióval meg a kíméletlen tisztánlátást elősegítő eredménnyel. A filozófiáról alkotott fölfogásáról, másrészt, közvetve, sokat elárul a marxizmussal folytatott küzdelme. Sokszor vissza-visszatér erre, mindegyre eltűnődve rajta, a számára mi volt annyira vonzó, majd mi lett annyira idegen a marxista filozófiában. Életének egyik legfontosabb küzdelme ez, ahogy a marxizmust előbb igyekszik elsajátítani, majd utóbb megpróbálja kritikailag átértelmezni, hogy végül sikerüljön elszakadnia tőle. A küzdelem végén, az elszakadás eredményeként ma úgy látja, két tényező van, ami miatt elégtelen-idegen lett számára a marxizmus: hogy olyan filozófia, amely ideologikus, és amelynek nincsen antropológiája. Hogy tehát benne a filozófiai ideológiává alakul, a világ átalakításának, az evilági megváltásnak a teóriája lesz. És hogy nem mond semmit az emberről, az ember világban betöltött helyéről. A visszaemlékező eszerint, figyeljük meg, nem hisz a világ megjavíthatóságában – különösen ellenszenves neki az evilági megváltás programja –, és a bölcselet feladatát éppen abban látja, hogy az reagáljon mindarra, amit az ember általában gondol. Ez a belátás lesz az, ami aztán Marxtól Heideggerhez vezeti el majd.
(Származás) Sz. német származású. Egész tudatos életét annak szenteli, hogy elvágja saját német gyökereit és őszinte-lelkes magyarrá váljon. Fölmenői, ugye, német eredetűek; apai ágon tisztán német eredetű armalista nemesek, bányászok, hivatalnokok; anyai nagyanyja ugyancsak német lévén, magyar származású édesanyja sem tud magyarul. A családi körben, otthon, németül beszélnek tehát. Gyerekkorát, ráadásul, szlovák környezetben tölti, tanulmányait pedig latin iskolában kezdi meg. Mégis, tudatos életét az első pillanattól kezdve magyar azonosságtudattal éli. Magyar identitású apja hangsúlyt helyez rá, hogy gyermeke teljesen magyarrá váljon, kilencéves fiát a miskolci kálvinista iskolába íratja hát. A család aztán Felvidékről az Alföldre költözik, a fiú tisztán magyar környezetbe kerül. Irodalmi pályáját megkezdve, első teoretikus munkáját még német nyelven közli, első publicisztikai írását pedig német nyelven írja, s csak a barátja fordítja magyarra, későbbi műveit azonban eltökélten magyar nyelven szerzi. A német gyerek tudatosan magyar íróvá lesz.
V. zsidó származású. Természetesnek érzett és problémátlanul megélt magyar azonosságtudattal éli az életét, közben pedig változóan viszonyul saját zsidóságához. Kispolgári, asszimilált zsidó családból indul, családjában a zsidóság nem beszédtéma, a gyerek is csak azért tud egyáltalán a maga zsidó származásáról, mert az iskolában zsidó hittanra jár. Zsidósága csak a megkülönböztetés jelei és az üldöztetés tapasztalatai nyomán tudatosul benne. A magyar vészkorszakot átélve, kisgyerekként tapasztalja meg kényszerűen, hogy más, mint a többiek. Saját zsidósága, úgy tűnik, csak most, visszaemlékezéseit fogalmazva – és általában az emlékezésnek a filozófiában játszott szerepét problematizálva – válik fontossá számára. Memoárjából mindenesetre két dolog kitűnik. Hogy, egyrészt, bármilyen üldöztetés ellenére, soha, pillanatra sem gondolkodik el komolyan rajta, hogy elhagyja a hazáját. Lehetősége lenne rá, barátainak példái is ösztönözhetnék, de nem, ő ezt, a magyar életvilágot érzi a magáénak. S hogy, másrészt, valamiféle zsidó/zsidós attitűdöt mindenképpen számon tart és értékel. Önreflexív és önironikus beállítódásnak látja, a saját álláspont „ironikus visszafogottságáról” beszél vele kapcsolatban.
(Közösség) Sz. tudatosan alkotja meg önmagát mint irodalmi szereplőt. Minden korábbi tevékenységét csak előkészületnek érzi, minden addigi vállalkozását csak fölkészülésnek gondolja ahhoz, hogy megvalósíthassa voltaképpeni célját: író és filozófus legyen. Amint irodalmi pályára lép, határozott választás elé kerül: anyanyelvén, németül kezdjen publikálni, vagy a magyar nyelv mellett döntsön. Választása, észrevehetően, nem csupán érzelmi jellegű. Mint beszámol róla, a magyar nyelvet és az alakuló magyar irodalmi nyilvánosságot racionális számítás és tudatos döntés nyomán választja. A német irodalmat fejlettnek és tagoltnak látja, amelynek jól belakott terében nehéz volna elismeréshez jutnia és kitüntetést nyernie. A magyar irodalmat épp fejletlensége teszi vonzóvá számára: hogy annak „parlag terén” úgymond „minden ültetett virágocska” „új nyeremény”, amellyel sikert arathat és megbecsülést szerezhet magának. A filozófiát pedig nem az irodalomtól független területként fogja föl: éppen a tágabb irodalmi tér új részterületét fedezi föl benne. A memoáríró számára a filozófia a filozófiai élettel azonosul, a szélesebben fölfogott irodalmi élet valamiféle önállósuló megnyilvánulása lesz tehát. Nem meglepő így, ha saját szellemi közösségének nem annyira a filozófusokat, hanem inkább az írókat érzi. A maga konstruálta „egyezményes filozófiai iskoláról” itt egyáltalán nem emlékezik meg, kizárólag az iskola társalapítójáról, Hetényi Jánosról ejt néhány elismerő szót. Valódi hősei az irodalmi élet baráti jelesei lesznek: életszerű miniportrét rajzol Kisfaludy Károlyról, Döbrentei Gáborról, Szemere Pálról vagy Jósika Miklósról.
V. vegyésznek készül, érdekli a matematika is, aztán mégis korán a filozófia mellett dönt. Meg akarja érteni a világot maga körül. Meg szeretné tudni: vajon miért van, hogy a marxizmus szellemében épített szocializmus valahogy egyre nyomasztóbbnak tűnik a számára? Magával az elmélettel van-e baj, vagy csak azzal, ahogy alkalmazzák? A filozófiát, a marxista filozófiát választja tehát. Se a kor nem segít neki benne, se az intézmények nem alkalmasak rá, hogy a filozófiát valóban megismerje. Viszont rendkívüli szerencséje lesz: kapcsolatba kerül a magyar filozófiai hagyomány legjelentősebb alakjával, Lukács Györggyel, és közösségre talál a korszak legfontosabb hazai filozófiai csoportosulásában, a Budapesti Iskolában. Memoárjában, ahogy olvassuk, ehhez képest érdekesmód Lukács inkább rokonszenves öregemberként tűnik föl, a Budapesti Iskola pedig szoros baráti körnek látszik. Lukács nem a vitatásra érdemes bölcseleti nézeteivel és vitatható politikai állásfoglalásával lép elénk: karizmatikus öregként, akit a visszaemlékező, mindennel együtt és mindennek ellenére, szeretni tudott. A Budapesti Iskola pedig erős rokonszenvekre épülő, ám határozottan érdektagolt és intrikáktól sem mentes csoportosulásnak látszik. Az eredetileg a marxizmus rekonstrukciójára szövetkezett iskola, tudvalévően, a marxizmus dekonstrukciójához érkezik el. Megszűntét a visszaemlékező egyszerre éli meg fájdalmasan és fölszabadítóan: mint meséli, „megváltó eszme” és „filozófiai álláspont” nélkül marad ugyan, az iskola fölbomlását mégis valamiféle „megszabadulásként” tapasztalja meg, amelynek nyomán: „végre önmaga lehet”.
(Vallás) Ahogy minden kultúrterületről, Sz-nek erről is szilárd képe van. Visszaemlékezésének lapjai közé illeszti hát vallásbölcseleti értekezését is. Annak idején ez az első önálló munkája, ez az eredetileg németül írott és megjelent traktátus; indíttatva érzi ezért magát, hogy memoárjának gondolatmenetébe illesztve, most magyarul is közreadja. A tanulmány a vallás jelenségének ellentmondásos jellegéből indul ki: hogy tudniillik, bár tárgya nem látható és nem tapasztalható meg, a vallás mégis az emberiség egyetemes megnyilvánulása, azaz az igaznak és bizonyosnak az egyébként csak a látható és a megtapasztalható jelenségeket elfogadó ember szükségképpeni manifesztációja. A vallás egyetemes jelenségében, szól a gondolatmenet, el kell különítenünk egymástól a lényeget és az alakot: az isten és a halhatatlanság hitében megnyilvánuló lényeget az egyes pozitív vallások időben és térben megnyilvánuló alaki különbségeitől. Az egyetemes, ezért szükségszerűként értelmezett vallás észvallás tehát: az ember egyetemes-szükségképpeni sajátja éppen az emberi ész és a vallásos alkotás, vagyis úgymond kizárólag az emberi ész gondolhatja el az érzékfelettit. Az észvallás pedig liberális és toleráns; szemben áll bármiféle vallási türelmetlenséggel és kirekesztéssel. Kerek és világos koncepció, a filozófiai alapbeállítással összeegyeztethető teória.
V., ahogy általában másról sem, erről sem fejt ki határozott álláspontot. Sőt, itt, a vallás dolgában még bizonytalanabb, mint egyébként. Vita nélkül elfogadja beszélgetőpartnere – Petrit idéző, de Weberre visszamenő – minősítését, hogy vallásilag voltaképpen bizony „amuzikális”. A családjában nem ülnek vallási ünnepeket; iskolai hittanórái nem gyakorolnak rá különösebb benyomást; nem hisz semmilyen tételes vallás tanításaiban; a vallásos transzcendenciával nincsen találkozása. Racionalista, aki azonban elismeri, hogy igenis léteznie kell valamiféle, érzéki tapasztalatainkkal nem hozzáférhető valóságszférának. Ezt a transzcendenciát azonban nem vallásilag tapasztalja meg. Nem, a transzcendencia élményében – láttuk – a művészet részesíti. A nagy műalkotások, a fenséges épületek, a képzőművészet elemi erejű darabjai, a fölemelő zene: ezekben ragadja meg valami, amire nincsen racionális magyarázata. A vallási transzcendenciaélmény az ő életében csak a hiányával van jelen.
(Kritika) Sz. vérbeli kritikus. Amint kapitányi rangját odahagyva nyugalomba vonul és az irodalom területére lép, először főként kritikákkal jelentkezik. Egyike lesz az akkor szerveződő kulturális nyilvánosság kritikusi szereplőinek: az induló folyóiratokban kezd bírálatokat közölni, egyként szemlézve szépirodalmi és értekező prózai munkákat. Visszaemlékezésében határozottan állást foglal a kritikusi szerepről is, és világosan rögzíti a maga kritikusi elveit is. A kritikusi szerep, meséli, a megszülető magyar irodalom megfelelő történeti szakaszai szerint alakul. A kritikus előbb az irodalom afféle kevés becsületet élvező, fizetség nélkül munkálkodó, inkább csak bosszúságot gerjesztő alakja; majd önálló, elismert és megfizetett szereplője; végül országos hírű, a politikai vitákat is alakító tényezője. A maga kritikusi elveit bölcseleti elveivel összhangban fogalmazza meg. A műalkotás a reprodukált anyag produktív földolgozásában áll, a műkritikusnak ezt a folyamatot kell föltárnia tehát.
V. maga is ír kritikákat, semmiképp sem tekinti azonban kritikusnak önmagát. Hangsúlyozza, hogy nem ért a dologhoz. Nincs kritikusi ars poétikája, sőt, általában is vitatja, hogy a kritikusi ars poétika mint olyan, egyáltalán lehetséges volna. A kritika nem lehet valamiféle elvont szabályok alkalmazása konkrét műalkotásra. A kritikus nem ismerheti a szabályokat, amelyek alapján a műalkotást meg kell komponálni, és nem mondhatja meg, hogy a konkrét műalkotás nem ezeknek a szabályoknak megfelelően van megkomponálva. A kritikus racionalizálhatatlan tevékenységet folytat: megpróbálja megfogalmazni, hogy ebben a konkrét műben mi is a rendkívüli és a nagyszerű. Nem szabályt alkalmaz, hanem a maga tetszését igyekszik indokolni. Kritikáit írva, meséli, maga is így tesz: szabályalkalmazás helyett a lelkesedésének ad hangot. Ráadásul, teszi hozzá, gyakran nem is a mű egésze ragadja meg, csupán egyes részletei. Ha időről-időre ír is kritikákat, semmiképp sem kritikus tehát.
(Magány) „Általában életemben rendesen nem azt tettem, amit a nagy tömeg, tehát különcködtem, de nem szántszándékosan, hanem mivel keblem másra vonzott, s azt ritkán helyeselhettem, mi után a sokaság tolongott.” Ezt Sz. meséli el önmagáról. Mint joghallgatónak, tizennyolc évesen módja nyílik rá, hogy több hónapig látogassa a pozsonyi országgyűlés üléseit. Hogy az ülésekre bejuthasson, magyar ruhát kellene csináltatnia hozzá. A ruhapénzen ő azonban könyveket vásárol, így az országos ülésekre nem is juthat be. A többiek, a társai bejuthatnak, ő nem. Ez, teszi hozzá, „ítéletem szerint helyesen is történt, mert otthon jó könyveimből csakugyan többet tanulhattam”.
„A tömegnek soha nincsen igaza – ezt azóta is tudom.” Ezt a gondolatot meg V. fogalmazza meg. Kamaszgyerek, amikor az épülő szocializmussal szemben lassanként homályos ellenérzései támadnak. Nem, nem tudja, persze, tizennégy évesen nem is tudhatja, hogy a Rajk-per nem egyéb aljas hazugságnál. Amikor azonban az apja elviszi valami nagygyűlésre, ahol bejelentik Rajkék árulását, elmondván, hogy az árulókat Rákosi elvtárs éberségének köszönhetően, íme, most leleplezték – nos, akkor valahogy hirtelen rosszul kezdi érezni magát a bejelentést megtapsoló, lelkes tömegben. Ez a rossz érzés, fűzi hozzá, „hamarosan lehetővé tette, hogy kételkedni kezdjek.”
Az esszé két hőse Sz. és V. Az előbbi, Sz. Szontagh Gusztáv (1793–1858); memoárja az Emlékezések életemből ([Ergo] Budapest: MTA BTK Filozófiai Intézet – Gondolat Kiadó, 2017), 1849 és 1851 között keletkezett kéziratát Mester Béla szerkesztette könyvvé és hozta nyilvánosságra. Az utóbbi, V. Vajda Mihály (1935); emlékirata a Szög a zsákból ([Tények és tanúk] Budapest: Magvető Kiadó, 2017), 2016-ban írott szövegét Kardos András életútinterjúja egészíti ki. Mindketten a maguk korszakának meghatározó filozófusai közé számítanak: Szontagh a Magyar Tudós Társaság egyik első, Vajda a Magyar Tudományos Akadémia ez idő szerint egyik utolsó filozófus tagja.