Az 1609. esztendő egy téli sabbat-napján poroszlók toppantak be a zsidó Berl Landfahrernek a prágai zsidóvárosi Ufergäßlein egyik házában levő szobájába, és bekísérték őt az óvárosi fogdába, amelyet a zsidók az egyiptomi tömlöcvárak emlékére „Pithon”-ként vagy „Ramszesz”-ként emlegettek. Az ítélet szerint másnap a sintértelepen két kóbor kutya közé felakasztva kellett bevégeznie az életét.
Ezt a Berl Landfahrert egész életében üldözte a balsors. Kora ifjúságától fogva nem sikerült neki az égvilágon semmi. Sok mesterséggel próbálkozott, igyekezett, törte magát, mégis olyan szegény maradt, hogy ugyanazt a kabátot viselte sabbatkor és hétköznap, mikor pedig mások minden félig-meddig jeles napon másik kabátot hordtak. Utoljára a környék falvait bejárva fölvásárolta a leölt állatok bőrét, mármint azt, amit a keresztény mészárosok átengedtek neki; csakhogy ez olyan időben történt, amikor a parasztok a fejükbe vették, hogy tizenkét krajcárt követeljenek egy lenyúzott bőrért, amely még nyolcat sem ért. Az Ufergasse-i szomszédok azt mondogatták, hogy ha a Landfahrer gyertyákkal kezd kereskedni, bizonyos, hogy nem megy le többé a Nap. Ha dukátok hullanak az égből, a balszerencsés flótás biztosan otthon ül a kamrájában, de ha kövek potyognak az égből, bezzeg az utcán van. Nincs az a rög vagy gyökér, amelyben meg ne botlana, és ha van kenyere, kése nincs, ha meg mindkettő van, akkor sót nem talál se égen, se földön.
Hogy épp a szent sabbaton tartóztatták le és vezették el, az ünnep öröméből ragadva ki, az szintén a balszerencséjéhez tartozott. Ugyanakkor nem mondható, hogy ő maga teljesen ártatlan lett volna a dologban, hiszen a valódi szerencsétlenség nem Istentől jön. Landfahrer, ahogy azt maga is elismerte, szokatlanul alacsony áron, egy cobolyprémmel szegélyezett kabátot és egy hosszú ujjú bársonyruhát vásárolt egy katonától. Nem tudta, hogy Strassoldo ezredes, az óvárosban állomásozó császári csapatok parancsnoka, akit a császár a nyugtalan időkre való tekintettel teljhatalommal ruházott föl, két napja fővesztés terhe mellett megtiltotta, hogy katonáktól bárki bármit vegyen, hacsak az eladó föl nem tudja mutatni parancsnokának írásos engedélyét a holmi eladására. Ugyanis az óvárosban ismeretlen kilétű katonák több betörést követtek el, és drága kelméket, függönyöket és ruhákat tulajdonítottak el nemes családok házaiból. A tilalmat a szokásnak megfelelően valamennyi zsidóvárosi istenházában kihirdették: a Régi és az Új zsinagógában, a Pinkasz-, a Klausz- a Cigány-, a Meisl-zsinagógában, a Magas- és a Régi-új zsinagógában, de Berl Landfahrer éppen aznap úgy elmerült otthon, a szobájában a Raja Mehemna avagy A hűséges pásztor titkos tanaiban, hogy megfeledkezett a zsinagóga fölkereséséről. Mihelyt megtudta, hogy lopott holmi került a kezébe, természetesen átadta a cobolyprémes kabátot és a bársonyruhát a hitközség elöljárójának. Csakhogy már késő volt; az óvárosi csapatok parancsnokát felbőszítette, hogy fittyet hánytak a tiltásának, és hajthatatlan volt. Így aztán Berl Landfahrernek másnap reggel intő példa gyanánt a bitón kellett lógnia a két kutya között.
A rangidős zsidók és a zsidó tanácsosok minden tőlük telhetőt megtettek, hogy elhárítsák a feje fölül ezt a végzetet, fűhöz-fához szaladtak, kérleltek, ígértek – mindhiába. Úgy tűnt, a sors erői összeesküdtek Berl Landfahrer ellen. A császár előtti audiencia sem volt kieszközölhető, még a kályhafűtője közbenjárásával sem – a császár lázas betegen ágyban feküdt, és a kapucinusok kolostorában, fönt, a Hradzsinban éjjel-nappal kilenc szerzetes imádkozott a gyógyulásáért. Czernin von Chudenitz úr felesége rokonságban állt Strassoldo ezredessel, csakhogy ő neudecki birtokán tartózkodott, Prágától háromnapi postakocsi-útra. A keresztes rendiek kolostorának a zsidók iránt jóindulattal viseltető és tekintélyét az érdekükben többször latba vető perjele épp Rómába volt úton. És a magasságos rabbi, a vezető és az útmutató világosság a száműzetésben, rég a másik világban volt már.
A két kóbor eb nem vétett semmit. Nekik csak a zsidó szégyenének fokozása végett kellett meghalniuk. És nekik senkijük nem volt, aki szót emelhetett volna értük.
Az egyik ott is volt már a cellában, amikor a kulcsár bevezette oda Berl Landfahrert. A nagy, csonttá soványodott parasztudvari kutyának loncsos vörösesbarna bundája és szép, nagy szeme volt. Elveszíthette a gazdáját vagy megszökhetett tőle, mindenesetre már néhány napja éhesen kódorgott az óváros utcáin. Most egy csonton rágódott, amelyet a kulcsár vetett oda neki. Amikor a kulcsár Berl Landfahrerrel belépett a zárkába, a kutya fölemelte a fejét és morgott.
Berl Landfahrer aggodalmasan nézegette sorstársát. Bizalmatlan volt a nagy kutyák iránt, a parasztudvarokban ők voltak a legádázabb ellenségei; mindig sajnálták tőle a megvásárolt és a vállára vetett állatbőröket.
– Harap? – kérdezte.
– Nem – felelte az őr. – Ne bántsd, akkor ő sem fog bántani. Jó lesz, ha kijöttök egymással, mert reggel együtt mentek a Hinnom völgyébe.
És bezárva maga mögött az ajtót, magára hagyta Berlt a kutyával.
A Hinnom völgye: így nevezik a zsidók a poklot. A kulcsár ismerte a nyelvüket; elég zsidóval volt már dolga a fogdában.
– A Hinnom völgyébe! – mormolta megborzongva Berl Landfahrer. „Tudja is ez, hová megyek! Ismer talán? Gonoszságból mondta; már a pillantása is olyan, hogy ha ránéz a vízre, elpusztulnak a halak. A Hinnom völgyébe! Igazságos és örök Isten; nem panaszképp vagy szemrehányásképpen, de te aztán igazán láttad, hogyan szenteltem az életemet a tanulásnak, az imádkozásnak és a böjtölésnek, és miként kerestem meg, tisztességben, a napi betevőmet.”
Sóhajtva pillantott föl az égre a rácsos ablakon át.
– Három csillagot látok – mondta –, vége a sabbatnak. Nálam otthon, a szomszéd szobában ott ül most Simon Brandeis, a sörmérő és a felesége, a Gittel. Simon elmondta a Hávdálát, a szombatbúcsúztatás imáját, és most a jövő heti áldást énekli, szívből kívánva magának és a feleségének „örömet, egészséget, ahogyan mindig kérted; ne érjen soha véget”, mire a Gittel, mint minden sabbat-távozáskor, hozzáteszi a maga versikéjét: „Ámen, ámen! Így legyen ezen a földön, a Messiás még ez évben jöjjön!” És most talán, míg begyújtanak a tűzhelybe, és az asztalra teszik az esti levest, rólam beszélnek, és szegény Berl Landfahrernek vagy talán a jó Berl Landfahrernek neveznek, hisz épp tegnap adtam megint a Gittelnek olajat a sábeszlámpába meg bort a Kiddusra; nem volt pénze, hogy megvegye, ami kell. Ma szegény vagy jó Berl Landfahrernek mondanak az emberek, holnap én leszek a „boldog emlékezetű Berl Landfahrer, béke legyen vele”. Ma az a Berl Landfahrer vagyok, aki az Ufergasséban, A kakashoz címzett házban lakik, holnap az a Berl Landfahrer leszek, aki odaát van, az Igazságban. Tegnap még nem tudtam, milyen jó dolgom van: azt ettem, amit csak megkívántam, olvastam az Írást, és esténként az ágyamba feküdtem. Ma ellenségeim kezére adattam. Kinek panaszoljam? A föld köveinek kell elpanaszolnom. Mi haszna? El kell viselnem, hogy az történik, amit az Úr nekem rendelt. Dicsőség néked, örök és igazságos bíró! A hűség Istene vagy, s minden tetted hiba nélkül való.
És mivel besötétedett, arccal kelet felé fordult s elmondta az esti imát. Majd úgy kuporodott le a földre a cella egyik sarkában, hogy szemmel tarthassa a kutyát, amely most megint morgott.
– Hideg van, akárha össze akarna fagyni az ég a földdel – mondta. – A kutya sem akar békén maradni; morog és vicsorítja a fogát. Hát még, ha tudná, mi vár rá! De egy ilyesforma állat – mit veszíthet, mitől lehet megfosztani? A ember a ruachját veszíti el, a szellemi lényegét; mi, zsidók pedig mindenki másnál többet veszítünk az életünkkel, mert ugyan mit tudnak a többiek arról az édes boldogságról, amely jámbor őseink könyveiben, „a kalászszedés könyvé”-ben, „a négy sor könyvé”-ben és „a Fény könyvében” elmélyedve tölt el bennünket?
Lehunyta a szemét, és gondolatban a titkos tan magasságaiba és mélységeibe menekült, amely tan tíz lépcsőn átal Isten angyalaihoz vezet. Azért tette ezt, mert írva van: „Foglalkozz buzgón a bölcsesség és a megismerés titkaival, akkor távozand tőled a másnaptól való félelem”. És Berl Landfahrerben nagy volt a másnaptól való félelem, annyira, hogy alig lehetett kibírni.
Gondolatban bejárta az isteni hatalmak világát, amelyet a beavatottak Apirjonnak neveznek, ami annyit tesz, „menyegzői gyaloghintó”, s ahol az „örökké világlók” honosak, akiket „a bölcs belátást hozók” néven is említenek; ők e világ támaszai és tartóoszlopai. Eltöprengett ama mozgatóerőkön, amelyeket a négybetűs istennév rejt magába, és az őket uraló titokzatos valakin, akit „a rejtettek Legrejtettebbiké”-nek neveznek, és aki „teljességgel megismerhetetlen”. Lelki szemei előtt sorban fölvonultatta az ábécé betűit, csak a beavatottak számára ismert jelentésükkel együtt; ám amikor a Khafhoz ért, amely, ha szó végén áll, nem más, mint Isten mosolya, nyílt a zárkaajtó, és a kulcsár belökte hozzá a második kutyát.
Ez egy bozontos szőrű fehér pudli volt, a jobb szeme és a bal füle alatt egy-egy fekete folttal. Berl Landfahrer ismerte, ahogy az egész prágai zsidóváros ismerte a kutyát, minthogy az hosszú évekig Mordechai Meisl házánál lakott, a gazdag Meislnél, aki aztán szegény emberként halt meg. Mordechai Meisl halála óta a pudli szabadon kószált az óváros és a zsidóváros utcáin, hol itt kutatott élelem után, hol ott, és barátságos volt mindenkivel, de új gazdát nem akart.
– A boldog emlékezetű Meisl pudlija – mormolta döbbenten Berl Landfahrer. – Hát őrá is kimondták a szentenciát! Ugyan ki jósolhatta volna meg a Meislnek, hogy egyszer a bitón lóg majd a kutyája!
Landfahrer elnézte, hogyan üdvözlik egymást kutyamódra az ebek, amelyek csaholva összeakaszkodtak és birkózva hemperegtek. Ám hamarosan megelégelte a lármázásukat, mert sehogy nem akarták abbahagyni a cellában a kergetőzést, a morgást és az ugatást. És lassanként az egész városnegyed kutyái bekapcsolódtak; hol a közelből, hol messzebbről hangzott föl az ugatás és vonítás.
– Csönd legyen! – rivallt rá dühösen a két kutyára Berl Landfahrer. – Muszáj nektek állandóan ugatni és morogni, nem tudtok nyugton maradni?! Késő van, az emberek aludni akarnak.
Csakhogy falra hányt borsó volt; a kutyák nem hallgattak rá, s egyre csak lármáztak és tomboltak. Berl Landfahrer jó darabig reménykedve várta, hátha végül csak belefáradnak a hancúrozásba és lefekszenek aludni. Ő maga nem is gondolt alvásra; tudta, hogy nem jönne álom a szemére. Ezen az éjjelen csendesen elmélyedve az utolsó órájáig összeköttetésben akart maradni a szent tárgyakkal és erőkkel, ám a kutyák nem hagyták.
Tudvalévő, hogy a Kabbala, a titkos tan, nagy és különleges erőket kölcsönöz annak, aki a mélységeibe hatol, aki bejárja szakadékait és megmássza magaslatait. Berl Landfahrer nem használhatta föl ezeket az erőket saját élete megmentésére, minthogy ezzel ellene szegült volna Isten akaratának. De úrrá lehetett segítségükkel ezeken a teremtményeken, amelyek nem akartak engedelmeskedni neki.
A magasságos rabbiról az a hír járta, hogy úgy beszélt a Melochokkal – az angyalokkal – mintha a szolgái lennének. Ő, Berl Landfahrer azonban még soha életében nem állította szolgálatába a kifürkészett titkokat és azok mágikus erejét, minthogy félénk természet volt, és tudta: a titkos tan lángja fellobbantja és elemészti mindazt, ami nem olyan tűz, mint ő maga. Most, emez órán azonban a szorongástól reszketve elhatározta, hogy megpróbálja a titkos igével és az Úrhoz való mágikus felfohászkodással megzabolázni a féktelen és bosszantó kutyákat, amelyek ezen az utolsó éjszakán mindenáron meg akarták fosztani lelke békéjétől és Isten közelségétől.
Megvárta, míg előbújik a felhők mögül a hold, s akkor a Váv betűt rajzolta ujjával a cella falait borító porba. Minden megidézésnek ezzel a jellel kell kezdődnie, mert a Vávban egyesül az ég a világ örök alapjával.
A Váv alá a Bika jelét rajzolta, minthogy ez a jel a földön, az embervilág alatt élő összes teremtményt magába foglalja. Emellé az isteni trón-kocsi jelét írta a porba, s az alá, a megszabott sorrendben, hetet az Isten tíz neve közül, elsőként az Ehiehet, ami annyit jelent: „a Mindig”, mert az ebben a névben lakozó erők vezérlik és irányítják a Bikát. S az Ehieh alá azt a betűjét írta az ábécének, amely erőt és hatalmat rejt magában.
Ezután megvárta, hogy ismét eltűnjék a felhők mögött a hold. Ekkor Isten tíz angyalát hívta, a nevükön szólítva őket; Isten kézműveseit, akik Ő és a világ között állnak. Neveik pedig: a Korona, a Bölcsesség, a Megértés, a Kegyelem, az isteni Igazságszolgáltatás, a Maradandóság, a Pompa, a Felség, a Fundámentum és az Isten Királysága. Suttogva idézte meg a három őshatalmat. S végül zengő hangon szólította az alsóbb szférák angyalseregeit: a Fényeket, a Kerekeket és a Szentség állatait.
– Nem tudom, miért kiabál. Nem mindig lehet őket megérteni. Lehet, hogy éhes – mondta ebben a pillanatban a pudli a házőrző kutyának.
Berl Landfahrer soha nem tudta meg, milyen hiba csúszott a varázsigéjébe. Az első istennév alá a Thet betűt írta, csakhogy megcsalta az emlékezete. A Thetben ugyanis nem az erő és a hatalom lakozik, hanem a dolgok mélyére hatolás és a megismerés. És a megidéző igének ez a megváltoztatása azt eredményezte, hogy nem hatalmat nyert a teremtmények fölött, csak a nyelvüket értette meg.
Nem törte a fejét a dolgon, nem is csodálkozott rajta, hogy egyszeriben megértette, amit a pudli a házőrző kutyának mond. Magától értetődőnek tűnt számára, hogy érti: olyan egyszerű és könnyű volt. Csak azon csodálkozott, hogyhogy nem értette eddig.
Amennyire tudott, kényelmesen elhelyezkedett a zárka sarkában, és hallgatta a kutyák beszélgetését.
– Éhes, az én is vagyok – morogta a házőrző kutya.
– Elviszlek holnap a mészárszékhez – ígérte neki a pudli. – Ti, falusi kutyák nem igazodtok el egyedül. Jársz majd egy kicsit a két hátsó lábadon, egy bottal a szádban, és ezért a mutatványért adnak majd egy szép csontot, rajta egy kis hússal és kövérjével.
– Otthon a gazdáméknál is kaptam csontot, és nem kellett érte két lábon járnom – jelentette ki a házőrző. – Kását is kaptam. A házat kellett őriznem érte, és arra ügyelnem, hogy a rókák meg ne dézsmálják a libáinkat.
– Rókák? Azok meg micsodák? – kérdezte a pudli.
– A rókák… – ismételte a falusi kutya. – Hogy magyarázzam el neked, mik azok a rókák? Nincsen gazdájuk. Az erdőben élnek. Éjjelente meg bejönnek a faluba, és libát lopnak. Ezek a rókák.
– És mi az az erdő? – tudakolta a pudli.
– Nem tudsz te semmit! – morogta a falusi kutya. – Az erdő, az nem három vagy négy fa, hanem… nem tudom, hogy magyarázzam el… ahová csak nézel, csupa fa. És a fák mögött is fák vannak. Onnan jönnek a rókák. Ha elvittek egy libánkat, kaptam a hátamra a bottal!
– Engem sose vertek meg – dicsekedett a pudli. – Akkor se, amikor két lábon járni meg táncolni tanított a gazdám. Mindig kedves volt velem. Nekünk is volt egypár libánk, de a rókák békén hagyták őket, mert itt nincsenek erdők, ahonnan rókák jöhetnének. Ha volnának errefelé erdők meg rókák, megmondta volna a gazdám. Mindent elmondott nekem, semmit se titkolt el. Képzeld, azt is tudom, hova ásta el a pénzt, amit nem akarta, hogy megtalálják nála, és hogy kit illet az a pénz.
– Igen, elássák a pénzt – erősítette meg a falusi eb. – De minek? Azt nem lehet megenni.
– Ezt te nem érted – mondta fölényesen a pudli. – Igenis, okos dolog elásni a pénzt. Minden okos volt, amit a gazdám tett. Mellette voltam akkor éjjel, amikor vászonba csavarva elvitték. De még előtte jött hozzá valaki, pénzt hozott neki egy zacskóban; azt mondta, nyolcvan gulden, és ezzel vissza van fizetve az adóssága. A gazdám elkísérte az ajtóhoz; nagyon lassan ment, mert beteg volt, és ahogy jött vissza, ezt kérdezte tőlem: „Mit kezdjek én most ezzel a pénzzel? Ellöktem magamtól a pénzt, és tessék: fut utánam. Nem szabad, hogy megtalálják itt, egy garast sem szabad itt találniuk; még ma este el kell tüntetnem innen. De hová, mondd meg, hová?” Köhögött, fájdalmakra panaszkodott és végig egy kendőcskét tartott a szája elé. Majd azt mondta: „Ismerek valakit, akinek soha nem volt szerencséje; neki segítség lehetne ez a pénz. Szerencsét – azt nem tudok rá hagyni, de ez a nyolcvan gulden legyen az övé.” S rögtön ezután a homlokára csapott, ismét köhögött, és nevetett. „Ez ő: a Berl Landfahrer – ha itt aranyak potyognak, akkor biztosan nincs itt a jóember: valahol a falvakban tekereg a taligájával. Hát bizony; az ilyenen nehéz segíteni.” Gondolkodott egy darabig, majd vette a botját, kalapját és a kabátját meg a zacskót is, és végiggyalogoltunk az utcákon, ki a folyópartra; ott gödröt kapartatott velem, és elásta a zacskót. Aztán így szólt: „Ha a Berl Landfahrer visszajön a városba, megfogod a kaftánja szegélyét, és idevezeted; ez a pénz az övé, de én már nem tudom odaadni neki, mert még ma megtérek a Teremtőmhöz. Ismered a Berl Landfahrert: egy kicsit görbén jár, és hiányzik elöl három foga.”
– Az nem jó – vetette közbe a falusi kutya. – Akkor hagyja abba a csontrágást. Kását egyen, mondd meg neki.
– Csakhogy én nem ismertem és ma sem ismerem a Berl Landfahrert – kiáltotta a pudli. – Nem emlékszem rá. Így aztán még ma is ott van a pénz a földben. Hogyan láthassam, kinek hiányzik elöl a foga, hát kitátott pofával szaladgálnak az emberek az utcán?! Honnan tudhatnám, melyikük a Berl Landfahrer?
Berl Landfahrer az imént csodálkozva hallotta, hogy róla van szó, és onnantól feszült figyelemmel követte a kutyák társalgását. S most, hallván, hogy Meisl pudlija évek óta őt kereste, előjött a sarokból, ahová bevackolta magát, s szemrehányóan és szomorúan ezt mondta:
– Én vagyok Berl Landfahrer.
– Te vagy a Berl Landfahrer?? – kiáltotta a pudlikutya, és izgatott farkcsóválással a hátsó lábaira állva szolgált. – Mutasd csak! Nyisd ki a szád! … Igen, hiányzanak a fogaid. Te vagy hát a Berl Landfahrer! Rendben; holnap elmegyünk, és megmutatom, hol van elásva a pénzed.
S azzal visszahuppant a mellső lábaira.
– Holnap!? – kiáltotta metszően éles kacagással Berl Landfahrer. – Holnap?? Hát hiszen én vagyok Berl Landfahrer! Holnap mind a hármunkat fölakasztanak.
– Miért akasztanának föl engem? – kérdezte megrökönyödve a pudli.
– Így szól a parancs – világosította föl Berl Landfahrer.
– Téged lehet, hogy fölakasztanak – vélte a pudli –, engem ugyan nem. Engem föl nem akasztanak. Csak nyissák ki az ajtót, és már el is szeleltem.
Megfordult néhányszor a tengelye körül, aztán lefeküdt a cella kövére.
– Most aludni akarok – mondta. – Te is hajtsd le a fejed a lábaid közé! Szóval te vagy a Berl Landfahrer. Nem, engem aztán föl nem akasztanak!
És elaludt.
Pirkadatkor nyílt a cellaajtó, de nem a hóhér jött Berl Landfahrerért, hogy a kivégzőhelyre vezesse, hanem Rebbe Amschel és Rebbe Simcha zsidótanács-tagok léptek a zárkába. A sok kérlelés és elszánt puhítás nyomán Strassoldo ezredes úr végül hajlandónak mutatkozott ötszáz gulden váltságdíj fejében, amelyet a zsidó vének tanácsának haladéktalanul meg kellett fizetnie, elengedni Berl Landfahrer büntetését.
– Szabadságot hozunk a fogolynak és megváltást a bilincsbe vertnek – kiáltotta Rebbe Amschel – Dicsérjétek Istent, aki nem vonta meg tőlünk kegyelmét!
Rebbe Simcha ugyanezt mondta, csak kevésbé emelkedett szavakkal: – Rebbe Berl, ön szabad. Ki van fizetve magáért a váltságdíj. Hazamehet.
De úgy tűnt, mintha Berl Landfahrer nem értette volna meg.
– A kutya! A kutya! – kiáltozta. – Hol az a kutya; az előbb még itt volt! Meisl kutyája. Tudja, hol van elásva a pénzem. Nyolcvan gulden!
– Rebbe Berl, ön szabad – ismételték a zsidótanács tagjai. – Nem érti? Isten segített, a maga büntetése el van engedve. Hazamehet.
– A kutya! A kutya! – jajongta Berl Landfahrer. –Nem láttátok?! Kiiszkolt az ajtón! Meisl pudlikutyája; meg kell találnom. Nyolcvan gulden! Én szerencsétlen, én sorsüldözött! Hol a kutya?!
Még sok évvel később is látták a prágai zsidóvárosban és az óvárosban; mindenféle kutyák után loholt, magához csalogatta és elkapta, majd arról faggatta őket, hogy nem látták-e a fehér pudlit, akinek fekete folt van szeme alatt meg a fülén, és ha találkoznának vele, mondják meg neki, hogy nem akasztották föl a Berl Landfahrert, és a pudli jöjjön el hozzá az Ufergasséba; semmi bántódása nem fog esni, nem akarják felakasztani; érte, a pudliért is ki lett fizetve a váltságdíj. A kutyák feléje kaptak, és kitépték magukat a fogásából, ő pedig futott utánuk, a gyerekek meg őutána futottak; s a felnőttek a fejüket csóválva mondták: – Ez a szegény Berl Landfahrer! Azon az éjszakán örökre megzavarodott a lelke és az elméje a rettegéstől.
Fordította Tatár Sándor
[1] Fejezet az Éjjel a kőhíd alatt c. regényből (Nachts unter der steinernen Brücke [19531] © Paul Zsolnay Verlag, Wien, 1975, 2000). A regény fordítása előkészületben a Gondolat Kiadónál.